Gardedámi állást nyerek
Gardedámi állást nyerek
A szolgabíró, akinél laktam podolini diákkoromban, három gyönyörűséges kisasszonyt nevelgetett a piactéri ódon házában. Talán sohase éreztem a sors kedvezését és könnyítését életpályámon, mint akkor, mikor a Duchon kisasszonyok gondjaira bízott. (A szolgabíró úr nem sokat törődött velem, nagy szakállába csibukot dugott, és a hivatalában az ügyes-bajos tótokat hallgatta oroszlán-szemeivel.) A Duchon kisasszonyok420 azonban mindig velem voltak, Anna, a legidősebb a latintudományhoz értett, és deáknyelven kellett vele beszélnem. Janka, a középső, a matematikának volt a mestere, de a földrajzot is kifogástalanul értette. Ilonka, a legkisebb, állandó őrségen volt, hogy el ne csavarogjak a háztól, és este lámpásom mellett üljek és tanuljak. Mindezen műveleteket olyan felejthetetlenül kedves modorban cselekedték, mintha voltaképpen én lettem volna az emeleten az ő védelmező lovagjuk s egyben apródjuk is, aki a legkülsőbb szobában aludt, a belső szoba hölgyeinek védelmére. A kisasszonyokat csak az én szobámon át lehetett megközelíteni. A lefüggönyözött üvegajtó mögül néha éjfélig is hallatszott varrógépüknek pörgése. „Gardedám”-juk voltam tízesztendős koromban, mint vidéki szokás szerint mondták, és esti sétájukra, a piactérre vagy vacsora utáni vizitjeikre, a rokoni házakhoz, de a karácsonyi éjféli misére is mindig magukkal hurcoltak. Egy kisfiú három felnőtt kisasszony között, és a kisasszonyok mindig szerelmesek voltak. Hol csak regényhősökbe, akikről a könyvekből éjszaka egymásnak felolvastak és a márkit, a vicomte-ot vagy a herceget mindjárt magukénak tekintették, amikor az első hőstettet elkövette. Hol meg eleven fiatalemberekbe, akik néha Podolinban megfordultak, átutaztak, mint a középkori futárok és a kovácsműhely előtt ábrándos tekintettel várták, amíg a kovács a kocsijukat vagy a szánjukat megigazítja. Néha csak egy diákba, aki a négygimnáziumos Podolinba Lőcséről vagy Késmárkról került haza a karácsonyi vakációra, de hogy megváltozott szeptember óta, mennyit mélyült a hangja, mily nagyvilágias lett a magatartása e távoli gyönyörű városokban!
Emlékszem a fiatal Budeuszra ebből az időből, aki csak tanítóképzőbe ment Iglóra, ám a legközelebbi karácsonyi vakáción Podolinban, az éjféli misén már csaknem az összes kisasszonyok titkon csókolóztak a preparandisták gácsi posztójába öltözött kamasszal, holott addig észre sem vették. (Feltettem magamban, hogy egyszer majd kék reverendás kispapként megyek hetykén haza Nyíregyházára, hogy meghódíthassam a célba vett hölgyeket.)
Emlékezhetünk mindnyájan ezekre a fájdalmas, soha valósággá nem válott kamaszszerelmekre, amikor az a legfájdalmasabb, hogy a hölgyek csapodárok.
Mennyi bajom volt a Duchon kisasszonyokkal, amíg megint magam köré tudtam őket gyűjteni egy-egy húsvéti vakáció után, mikor meg a kékfestő fiába szerettek bele, aki Iglóról, a masinisztaiskolából421 mozdonyvezetői sapkában és kék zubbonyban jött haza. Félixnek hívták, és míg Podolinban lakott, senki se vette észre a foghíjas, kacsafarkhajú fiút, de masinisztafiú korában feléje repdestek a leánymosolyok. Katonaság nem volt ezen a tájon, és egy gépészsipka elegendő volt a nyugalom felborításához.
