Egy kis elmerengés
Egy kis elmerengés
Hitted volna, hogy lesznek valaha céltalan, üres, magaunt napjaid az életedben – valaha –, amikor betegségtől elgyötörten, szinte félve gondolsz vissza gyermekkorod soha vissza nem térő örömeire, foglalkozásaira, reményeire? – kérded magadban sorstársam, aki velem együtt a podolini kolostor küszöbét átlépted, megjártad a bástyákat, a tornyokat, a lakatlan folyosókat, a régi könyvtárat, amelyben egerek sem laktak, mert a könyvtáros abban az időben szerelem miatt elbujdosott, és helye még nem volt betöltve?
Hitted volna, hogy nem jut időd a régi misekönyvek, a latinnyelvű kódexek, a Lubomirski hercegek dámvadas címerével ellátott krónikás könyvek alapos megismeréséhez, miután esztendők múltak el csak abban a teendőben, hogy a könyveket kívülről megismerjük, a kötésükben, a papirosukban gyönyörködjünk, valami rendet csináljunk közöttük, hogy akkor, midőn a bujdosó könyvtáros visszatér: engedelmet kérhessünk tőle a könyvek elolvasásához is? Sok ezer könyv hevert a podolini piarista atyák könyvtárában, egy lakatlan emeleten, amely könyvek szinte gazdátlanok voltak, mióta a szerencsétlen könyvtáros egy éjszaka valamit olvasott, és otthagyta a nyomtatott betűket, hogy megismerkedjen a való élettel? Éppen azoktól a könyvektől kapott kedvet az élet megismeréséhez, amely könyvek szüntelenül azt mondják, hogy nem érdemes egyetlen lépést sem tenni a tudománytalan, hiúságokkal, gorombaságokkal, csalódásokkal teli élet felé, mert csak megkeserülheti a próbálkozó, aki a kolostor falait elhagyja?
Hitted volna, hogy a Duchon kisasszonyok ruhapróbái, zenedarabjai, esti sétálgatásai, eleven hangjai úgy elfelejtetik veled a könyvtárat, hogy oda csak ritkán tedd be a lábad, legfeljebb az üres magány óhajtása végett?
