Budeusz, a gyerekkereskedő
Budeusz, a gyerekkereskedő
Poprádfelkán alig volt annyi időm, hogy havasi gyopárt és turistabotot vásárolhassak zsebpénzemből a vasúti állomáson, már megcsípett Budeusz bácsi, a podolini tanító, akinek éppen az volt a foglalkozása, hogy a szeptemberben érkező magyar gyerekeket a poprádfelkai állomáson megcsípje, és hogy azokat különböző irányokba eligazítsa.
– Te mégy Kézsmárkra, te Szepesbélára, te Podolinba – osztályozta a fiúkat, amint maga köré gyűjtötte őket az állomáson. Néha leánykák is akadtak az utasok között, de ezek többnyire „csere-lányok” voltak, akiknek ellenértéke fejében már előtte való este elindultak a megfelelő portékák ugyancsak a poprádfelkai állomásról.
Budeusz, a podolini tanító gyermekkereskedő volt. Én három évig mindig ugyanazon tarka esernyővel a kezében, százgalléros köpenyegében láttam. Viharvert kalapjánál, mint valami szimbólum, fenyőlevélke zöldült, és annyi mindenféle írás volt a kezében, mint egy sorozó-bizottságnak. Aki Budeuszra bízta az ügyét, annak jó pár esztendeig418 nem kellett törődnie a maga sorsával. Nyáron, ha a gyermekek otthon vakációztak, levelezett a „gyermekeivel” a Szepességből, ahonnan ő maga sohase mozdult ki, mert talán elveszítette volna nimbuszát az alföldi tájképen. Itt volt ő elemében, ahol a vonatvezető kíséretében átkutatta a Poprádfelkán veszteglő vonatot, hogy nem maradt-e a vonaton valamely újonc, akit majd Oderbergből kell visszahozni. Itt volt ő a Szepesség főkapitánya, ahol név szerint ismert minden fuvarost, minden vendéglőt, minden házat, ahol „cserébe” vagy pénzért elfogadtak magyar gyerekeket.
– Te az idén a szolgabíró úréknál fogsz lakni – mondta Budeusz bácsi kissé tótos akcentussal, amikor maga mellé ültetett az első kocsira, és útközben elbeszélgetett velem az apámról, nagyapámról, anyámról, testvéreimről, mintha személyesen ismerte volna őket, holott csak a nagyanyámhoz volt egyszer szerencséje, aki első ízben elkísért Podolinba.
A szekérsor a gyerekekkel elindult azon a hosszú és boldog országúton, amely a poprádfelkai állomástól Késmárkon, Szepesbélán át Podolinba vezetett.
A régi Szepesség – mint tréfásnyelvűek mondták: – Ó-Cipcéria lakott ennek az országútnak a mentén. Itt már félig magyarul, félig cipcerül beszélt a lakosság, és a bocskoros, hosszú fenyőfákat fuvarozó tót is megértette a magyar szót, ha azt véletlenül az arra utazó szolgabíró vagy csendőrtiszt mondta. De Budeusz bácsi is tüntetőleg beszélt magyarul, amikor a „német-szóra” érkezett gyerekeket a késmárki Thököly-vár közelében, a csodálatos hangú véntorony körül, az emeletes házakban elhelyezte. Szepesbélán Gábrielnél, a takácsmesternél volt valamely mondanivalója, a szomszédban egy borovicskagyár volt és a borovicskafőzővel itt elbeszélgetett. Podolinba, Toporcon át, csak estefelé érkeztünk egyedül maradt kocsinkkal, mert Budeusz úr mindenütt hagyott a portékájából, az alföldi gyerekekből. Két-három fiú ült még a kocsin, Budeusz úr kiválasztottai, akiket a maga városában, Podolinban helyezett el. No hiszen a többi se maradt azért árvaságban, a podolini tanító eleinte minden héten, később minden hónapban bejárta a nagy országút mentén fekvő városkákat, hogy a „gyerekeit” szemügyre vegye, és az alföldi szülőknek bőséges jelentést küldjön.419
