Boldog út a felvidékre
Boldog út a felvidékre
Akik emlékeznek rá, mily unalmas história volt hajdanában a vonatokra várni, amelyeknek összeköttetéseinél többnyire a vasúti vendéglősök érdekeit tartották szem előtt: azok bizonyára igazat adnak nekem a miskolci restauráció dolgában. Itt minden vendéglős meggazdagodott a vasúti kocsmában, mert igen természetes dolog volt, hogy Miskolcon két-három óra hosszáig kellett várakozva az időt töltenie annak, aki Miskolcról még tovább is akart utazni. Mintha Miskolc lett volna a világ vége, itt megállt minden vonat, pláne éjszaka, hogy megszomjazhassanak az utasok és ugyanott kedvükre jóllakjanak. Miskolcon a vasúti restaurációban mindig mulattak. Szürkült már a szeptemberi reggel, amikor a vasúti portás kongatni kezdte a harangot, hogy cihelődhetnek a kassai vonat utasai. A folyó, amely darab ideig a vasúti töltés mentén elkísérte a vonat utasait, apró nyárfák között, de már éjfél utáni, világos árnyaktól népesedve követte a személyvonat még álomterhes utasait. Nagyon kedvemre valók voltak azok a stációk, ahol nem kellett éjszaka kiszállni a vonatból, és csak félálomban hallgattam a vonatvezetők rekedt kiáltását, néha a kalapácsok tudakozódását a kerekektől, amely éjszakai kalapácsok megkérdezték a vaskerekektől, honnan jönnek, azok feleltek valamit nagyálmosan, és a kalapács tovább ment az éjben. A kalapács eltávozása után még egy darabig hallatszott odakintről a vasutasok egykedvű, mormogó beszélgetése, amelyet az újholdról vagy egyéb időjárási tüneményekről folytattak; álmában csak úgy hallotta az ember a beszédet, mintha csendesen megeredt volna az eső egy-egy állomáson. Aztán mozogni kezdett alattunk a hosszú vonat, és mindig nagyobb szusszanásokkal fogott éjszakai útjába, mert mint utastársaimtól egyszer hallottam, itt már emelkedőben volt a pálya.417
De Kassán mégis mindenki vidoran ébredt fel, mert itt már elmúlt a rejtelmes éjszaka, és kedveskedve mutatkozott a fehér ködfoszlány, amelyet a mezőkön hagyott a világosság, mint valami éjszakai táncból itt maradottat. Szeptemberben is kellemetes hűvösség áradt be a nyitott ablakokon, hogy felváltsa a kupék fanyar, keserű füstszagát, az utazók bágyadozását, a kiürített elemózsiáskosarak céltalan szagosságát. A vasúti kocsi ablakai mellett elsuhanó fák levelei frissen mosdottaknak látszottak és az őrházak körülsöpörtek. A Hernád oly vígan futamodott, mint egy játékos kutya. A távolban ódon urasági kastély állott, amely most már mosolyogni látszott az elmúlt éjszaka rossz álmán.
Körülbelül ilyenek voltak a szeptemberi reggelek, amikor három esztendeig diákoskodni jártam a felvidékre, mert az alföldi fi mindent másképpen lát a vízimalmok munkájából, a közelgő fenyőbokrokból, és a kassa–oderbergi vasút egymás elé fogott, idegenszerű mozdonyaiból, mint a felvidéki, aki ezt gyermekkora óta megszokta. Én azt hittem, hogy Kassán van a legjobb sódar reggelenkint, a legszebb torony, amelyet tán sohase közelíthetek meg, mert tovább kell utaznom. Vitt a vágy, mindig feljebb és feljebb a hegyek közé, amerre a Tátra mutogatta kék ruhájában ezüstös hegyeit.
