Podmaniczky Frigyes szakálla
Podmaniczky Frigyes szakálla
Bizonyos szempontokból szerencsés embernek kell magamat mondanom: végigéltem a 19. századnak csaknem valamennyi szakálldivatját. Igaz, hogy magam legfiatalabb ember koromban sem viseltem több szakállt, mint ami Byron vagy Puskin Sándor valamely arcképein látható, de ez a kis szakáll is elegendő volt ahhoz, hogy részesévé lehessek annak a nagy férfiegyüttesnek, amely a múlt században a szakállával is csinált politikát, közvéleményt, divatot: a szakállával tartott tekintélyt, nemességet és fensőbbséget; a szakállával vallott szerelmet, és megengedte, hogy babonás kedvese a szakállából vágjon ki néhány szálat, ha útra ment…
Én láttam azokat a szakállakat, amelyeket Haynau tiszteletére viseltek a gutgesinntek Magyarországon még akkor is darab ideig, amikor a londoni serfőző legények (a magyar emigránsok utasítására) helybenhagyták a császári hadak egykori magyarországi táborszernagyát. A vérbeli császári hivatalnok Magyarországon azon körülményt, amelyik szerint nem nyugszik bele az idők fordulásába, és várja Haynau visszatérését, azzal fejezte ki, hogy szakállát arca két oldalán lomposan, hosszan, farok módjára növekedni hagyta. Ilyen szakálluk volt azoknak az öreg uraknak, akik a budai sétatereken üldögélve szidták a világot.
Láttam a Kossuth-szakáll divatját, amely nehezen kezelhetőségével némileg szimbólum is volt, mint akár a kurucos, fonott hajviselet a fejedelem hajdúinak elmúlása után. A Kossuth-szakállas férfiról nyomban meg lehetett állapítani, hogy ambíciói közé nem tartozik az a cél, hogy valaha udvari bálon is megjelenhessen. Mellőzés, néha még üldözés is járt ezzel a szakállviselettel, de még papok is viselték, például a lengyel határszélen a podolini magyar piaristák, ahová ritkán jött látogatóba felettes hatóság. És akkor is azt mondhatták a szerzetesek, hogy a szűk, kemény papi gallér miatt nem tudják nyakukról leberetváltatni a szőrzetet.235
Hát a tiszaeszlári zsidók szakállaira, amelyek esztendőkön át lázban tartották Magyarországot, ki ne emlékeznék az elmúlt másfél emberöltő után? Rángatta, tépte, sőt lehetőleg meggyújtotta ezeket a vörösbarna vagy fehérrel tarkázott sakterszakállakat az akkori ifjúság. Ezzel a szakállviselettel valóban középkorias üldöztetés, megvetés, gúny és kudarc járt, mégis akadtak fanatikusai ennek a szakállnak is. Napközben letakarták kaftánjaikkal az áruló szakállakat viselőik, de az éj óráiban makacsul meglobogtatták, mint valamely régi, romantikus operában.
Ne felejtsük el Garibaldi szakállát, amelyből egy-egy szálat hitelesítő pecséttel papírlapra ragasztva árultak valaha Magyarországon, mint akárcsak ugyanennek a Garibaldinak vászonrongyba itatott vércseppjét, ahol a jelzőtinta pontosan mutatta a napot, amikor hullatta vérét az olasz szabadsághős. A Garibaldi-szakállnak a maga idejében csaknem olyan pártja volt Magyarországon, mint a Kossuth-szakállnak. A nők álmaikban Garibaldi-szakállas harcosokat láttak a kertek alatt bujdokolni; Pesten jó darab ideig beszéltek arról a bátor borbélyról, aki üzleti cégtáblájára egy Garibaldi-szakállas urat mert kifesteni.
De ne felejtkezzünk meg az úgynevezett Petőfi-szakállról sem, amely szakállforma a múlt században határozott költői hajlandóságot jelentett a hazafias költészet felé! De ez a szakálldivat nem fejlődött ki a maga teljességében, mert a múlt században még úgy tudjuk, hogy nem maradt hiteles arckép Petőfi után. Tudniillik az a sok „jó barát”, „honvédbajtárs” és szemtanú, aki évtizedeken át nyilatkozott a szabadságharcról és Petőfiről a Kolozsvárott megjelent 1848–49-i honvédújságban, Kuszló szerkesztésében, ebben az időben úgy összekeverte a költő külsejéről fennmaradott emlékeket, hogy néha már a költő barátja Jókai Mór sem tudta, mi is az igazság. A Petőfi-szakáll tehát sohasem lett hitelesítve, mint akár a kerecsen ősmagyar szakáll sem, amilyent például Szemere Miklós is viselt, amiért a módos úriember tisztelői és tányérnyalói Huba-szakállnak nevezték el ezt a szakállformát. Ugyancsak nem jött erősebb lendületbe Magyarországon se a Henry IV.-, se a Bonaparte-szakáll, mert ezeket eredeti állapotukban csak Franciaországban viselték.
E kis áttekintés után elérhetünk végre a gyönyörű elmúlt századnak ahhoz a korszakához, mikor az úriember, aki valamire vinni akarta ebben az országban: Ferenc József-szakállt nevelt, ápolt, köztiszteletben viselt, úgyhogy nem is lehetett valami nagyon csodálkozni afelett, ha idővel a szakáll környékére valamely ordó vagy rendjelszalag került.236
Ferenc József fiatalkorában vörösesszőke volt, és általában kisebb arca volt, mint a legtöbb Habsburgnak, aki a múlt idők messziségéből manapság is dupla orcával kér magának protekciót. A Lipótok és Ferdinándok történelmi arcképekben is hatalmasabbak közönséges emberfiánál. Ellenben Ferenc Józsefnek normális, így habsburgi szempontból kisebb arca volt, mint amellyel egy nagy birodalom minden méltóságát kifejezni lehetne. Ki volt az a nevezetes udvari fodrász, aki az úgynevezett császárszakállt kifundálta, annak felkutatását rábízom a szakemberekre. (Én szép, komoly, Batthyány Lajos-szakállú magyar emberek között nőttem fel; sohase tudtam lelkesedni a császárszakállért.)
Csak annyi bizonyos, hogy a vörösesszőke fiatalember, aki az ötvenes évek végén négylovas hintón vágtat végig az Alföldön, hogy kitanulmányozza a muszkavassal letiport országát, az akkori emberek emlékezete szerint ritkás, alig látható oldalszakállt és apró bajuszkát visel; míg az a férfiú, aki Szent István vállas palástjában térdepel az esztergomi hercegprímás előtt, hogy az Magyarország apostoli királyává koronázza, az akkori emlékek szerint tömött, de nem túl hosszú, barna pofaszakállt visel. Ez az új módi szakállviselet leend a következő farsangon közbámulat tárgya a pesti Iparosok Bálján, ahol Andrássy Gyula forgatja a pesti polgárasszonyokat, és a Redout előtt várakozó udvari fogatok lakájain és kocsisain már a künn szorult misera plebs is tanulmányozhatja az új szakálldivatot. Nem is terjed darab ideig tovább a divat az udvari környezetnél, a rokonságnál és a cselédségnél, de minduntalan édesebb lesz az udvari levegő, amelyet a bécsi Hofburgból vagy a budai várkastélyból sodorgat a szél Magyarország felé. Erzsébet királyné nagyban hozzájárul a császári ház pesti népszerűsítéséhez, midőn egy nyarat a városmajori Kochmeister-féle villában tölt köhögős kisgyermekeivel, és a budai Vérmező mentén gyalog teszi meg az utat a Várból a villába, hogy minden asszonyság szemügyre vehesse ruháinak szabását.
Legelőbb persze az asszonyok kezdik utánozni Erzsébet frufruit, testhez álló derékjait, hosszú, egyenes szoknyáit. Különösen azok a nők kapják fel az új divatot, akiknek a királynéhoz hasonló termetük van. Karcsúk, magasdadak…
No, ha már az asszonyok felejtgetni kezdik a koronázás előtti eseményeket, akkor a papucs alatt tartott férfiaknak se lehet szemükre hányni, hogy mind hosszasabban tanulmányozzák borotválótükrükben mezítelen vagy szőrös arcukat: hogyan is festene fizimiskájukon az új,237 fejedelmi szakálldivat? Természetesen legelőször azok a férfiak kapják fel az új szakálldivatot, akik 48-ban Kossuth-szakállt, 49-ben Haynau-szakállt is viseltek, majd végigpróbálják minden hivatalfőnök szakállviseletét, hogy végül a koronázás után végérvényesen megállapodjanak ezentúli szakállviseletükben: a Ferenc József-szakállban. A stréberek után mindig igazodni szoktak, mert az emberek érzik, hogy ezek tudják legjobban a dürgést. Öreg katonatisztek, akik szeretnének elhelyezkedni az alakuló honvédség zászlói alatt, hamarosan császárszakállt növesztenek: nemkülönben a nyugdíj felé evező hivatalnokok, akik darab ideig még szolgálni szeretnének a szakálluk révén. Néhány császárszakállasnak sikerül is bizonyos hivatali pozícióra szert tenni, mire aztán megindul a pesti fodorítótermekben, valamint a vidéki officinákban a szakállak átalakításának a művelete. De nem elég gyors a figarók keze, hogy mindenki révbe érkezhessen az új rezsimben. A Kossuth-, Batthyány- és Garibaldi-szakállaknak a nyomát még láthatatlanul is viseli sok megbízhatatlan arc. Ezért aztán némelyek hiába növeltek állukra szép Ferenc József-szakállakat, hivatalhoz nem juthattak.
Csak a szakáll maradt meg az idők változásából.
Ám ezek az első foglalásból (a koronázás korából) való szakállak, akár értek el sikert az életben, akár hervadoztak a mellőztetéstől: apránként lementek a Kerepesi úti vagy a budai temetőkbe, legfeljebb néhány bús családi fotográfia emlékezik vissza a családfő egykori kísérletezéseiről. Az első úttörők nyomában következő császárszakáll-regiment volt az igazi, amely aztán Magyarországot körülbelül a hetvenes évektől a világháborús bukásig kormányozta, vezérelte. Neki értek a rendjelek az udvari ékszertárban, az ő kedvéért találták ki a bankelnökséget, a biztosító társaságokat az ő indítványukra alapították, a főispáni székekből az ő lojális szavaik hangzottak, a portréfestők megtanulták, hogy csak olyan képekkel érhetnek el sikert, amely császárszakállas urat ábrázol.
Hősünk, Podmaniczky Frigyes szakálla a császárszakállnak ebből a dicsőséges korszakából való, amikor ez a szakáll szinte egyeduralmat élvezett az országban, a legszilajabb Kossuth-szakállak is megfehéredtek.
Hiszen megőszültek az uralkodóval együtt a Ferenc József-szakállak is, de milyen reálisabb, komótosabb állapot volt együtt őszülni, kopaszodni a körmöcbányai pénzverde által is egyetlen ismert képmással magyarhonban, mint például együtt öregedni a turini remetével, aki238 öregségére már nem is viselt szakállt, csak reszketős leveleit írogatta, amelyekre mind kevesebben hallgattak! Az a kétféle állandóság, sírig növekedő császárszakáll volt az állandóság, a biztosság, a gondtalanság szimbóluma úgy az ezüstforintoson, mint az emberi életben! Császárszakállt növelt az a levélhordó, aki például arra pályázott, hogy becsülettel töltött, bizonyos számú szolgálati esztendők után megtegyék pénzeslevél-hordónak. De ugyanilyen szakállt eresztett az a politikus is, aki pályája érdekében a legkisebb fáradságnak tartotta a szakállával való mindennapi bíbelődést. Podmaniczky Frigyes öreg, kövér komornyikja, aki többnyire a „Fehér Hattyú” szálloda fénymázas, ugyancsak testes szobapincérével beszélgetett a kapualjban, amíg gazdája visszaérkezik a szemközt levő „Pannónia” télikertjéből az ebédelésből, sokat tudna mesélni arról, hogy mennyi gondja volt Podmaniczky szakállával, hogy azt talán a legszebbnek lehetett mondani Magyarországon a Ferenc Józsefé után!
Ott támasztotta a falat az öreg, kövér komornyik a „Fehér Hattyú”-nál, holott Podmaniczky Frigyes nem szerette, ha őreá vigyáznak még a forgalmas Kerepesi úti átkelésnél sem. Makacs ember volt, nem akart megöregedni még akkor sem, amikor jóformán járni is alig tudott. Regényhős volt a maga írt regényeiből, férfi, aki mindvégig férfi akart maradni.
Pedig ezek az átkelések a Kerepesi út egyik oldaláról a Kerepesi út másik oldalára nem voltak olyan könnyű dolgok, amelyre bárki vállalkoznék a Podmaniczky Frigyes járóképességével. Amíg csak a lóvasút ment erre a Ludoviceumhoz vagy a kőbányai sertéshizlalóhoz, addig csak tülkölt és lassított a régi lóvasúti kocsis, aki rövidesen megszokta a kockás ruházatú, magas termetű, gombakalapot vagy szürke cilindert viselő öregurat tipegő, de nem minden méltóság nélküli léptekkel átballagni látni az úttesten. A pesti komfortáblis, pláne ha huzamosabb idő óta hajtott a beltelkeken, név szerint is ismerte a rózsaszínűre beretvált állú, fehér szakállas, tarka inges (amely ingbe gyakran voltak lovaglóostorok és zsokésapkák mintázva), gombos, betétes, lapos sarkú cipőt viselő, merev tartású öregurat, aki a „Fehér Hattyú”-tól a „Pannóniá”-ig áthalad – hogyne lassított volna a Kerepesi úti kocsihajszában! De még mindig ott voltak a falusi kocsik, melyek után még komondor szaladt a pesti kiránduláskor, a vidéki bricskák, amelyeken a239 falusi honoráciornék fejkendősen ültek ugyan, de a kendőre már kalapot tettek; a nagy kereken tovaigyekvő vasparipások, akiket a köznyelv „őrült köszörűsök”-nek nevezett – ezek mind veszedelemmel, felborulással vagy elgázolással fenyegették az úttest közepén is apró, egyforma léptekkel ballagó bárót, aki még akkor sem gyorsított, ha történetesen ökörcsordákat, tehéngulyákat hajtottak a falusi kanászok a régi Kerepesi úton; elöl haladt a botosispán, annak ispán létére kell annyi eszének lenni, hogy tudja Podmaniczky Frigyes szokását, lassú járását.
A báró messzire látható, hatalmas Ferenc József-szakálla megtette a magáét, úgy a városi kocsisok, mint a falusi hajtok előtt.
A Kerepesi út aszfaltja akkor is magasabban volt, mint a kocsiút, de ide már csak fellépett a báró, mert a lépcsőjárást a régi szabadelvű klubban is kultiválta. A gyalogjárón nem történhetett nagyobb szerencsétlenség, senki se lépett a kockás ruházatú öreg úr lábára, a „Pannónia” előtt állongott Stecc, az ismerős hordár, valamint szalvétájával hessegetve a legyeket, kipillantott a kapun Pelcmann úr, a vendéglős is, ha késlekedett megjelenésével mindennapi vendége. Glück Frigyes, aki a bizottsági tagokkal néha fogadója előtt álldogálva beszélte meg a városi ügyeket, ugyancsak bevárta a kapu előtt a bárót, ha tipegni látta a Kerepesi úton.
Szép világ volt! A legszebb pesti császárszakáll messzire kivilágított az egyéb szakállak közül. Tisztelet, respektus, patríciusoknak kijáró ragaszkodás környékezte ezt a szakállt még a „Pannóniá”-ban is, ahol a hajnalban érkezett vidéki vendégek már fertály tizenkettőkor verni kezdték a késfokokkal a pohár oldalát, veszekedtek a pincérekkel a késlekedő ebéd miatt. A fogvájókat saját penicilusaikkal vagy szarvasagancsos vadászkéseikkel már ebéd előtt kifaragták ezek a vidéki vendégek; nem törődtek ezek se istennel, se emberrel, ha arról volt szó, hogy várva várt húslevesükhöz („zöldséggel, Mitrovác úr!”), velőscsontukhoz, csontos, félkövér marhahúsukhoz jussanak: de még ők is abbahagyták a szalvéta megkötését a fülük mögött, midőn a nevezetes császárszakáll feltűnt az üvegajtóban.
– Megjött Podmaniczky! – mondogatták felélénkülve még azok is, akik odáig a legnagyobb fejtörésben voltak ama kérdés fölött, hogy vajon paradicsommártással vagy ecetes tormával egyék-e majd a szaftos bordáshúst. Mégis inkább paradicsommal… De megjött Podmaniczky, egy darab időre feledésbe mentek a konyha gyönyörei. (A legenda240 szerint a nagyehető Szűcs pátri, aki a fogadóban lakó Szemere Miklós vendégszeretetéből egyszer itt ebédelt, úgy elbámészkodott Podmaniczky Frigyesnek egy tarka kockás kabátján, amelynek a mintáját külön szőtték Csehországban a báró számára, hogy elfelejtett fiatal hagymát rendelni a főtt hús mellé, pedig erről a szokásáról nemigen szokott lemondani.)
A bárónak külön asztala volt a télikert jobb kéz felől eső sarkában. Kis asztal volt, de egyedül – mindig egyedül ebédelt –, kényelmesen elfért mellette. Többnyire főzelékféléket kanalazott, csirkemelleket majszolt, édes tésztákat csemcsegett. Az öreg pincér, aki kiszolgálta, oly fontoskodással járt körülötte, mintha az ő munkájától függne Magyarország legközelebbi sorsa. A rózsaszínű kopaszságú báró – akinek ez az egészséges kopaszsága nagyban hasonlított a Ferenc Józseféhez – egykedvűen evett, lerázván magáról mindenféle kíváncsi pillantásokat, Selters-vizet töltögetett, és ebéd után csendesen elbóbiskolt, akár volt vásár Pesten, akár nem.
…Sokszor elnézegettem ezt a bóbiskoló császárszakállt, amely még ilyenkor is olyan tiszteletet tudott gerjeszteni maga körül, hogy a közelben ebédelő vidéki asszonyságok és karmazsinarcú kisasszonyok halkabban beszélték meg tegnap esti népszínházi élményüket, míg a férfiak sem disputáltak a szokásos hévvel a gyapjú áráról, valamint a mezőgazdasági gyártmányok minőségéről. A gyermekeket kiküldték az étteremből, hogy a hallban Béla portás mulattassa őket. Mindenki csendesebb volt ebéd után a télikertben, amikor a szabadelvű párt elnöke a sarokban bóbiskolt. Mélyen elmerülve ügyeltem én is az egykori regényírót. A kék szemüveges hölgy, Az alföldi vadászok tanyáján és egyéb regények szerzőjét, aki ilyen sokra vitte a regényírással.
– Vajon gondol-e néha arra, hogy fiatalkorában regényíró volt? – kérdeztem magamban a tekintélyes, nagyszerű, politikai dicsőségektől övezett öregurat szemlélve.
Gondolt rá.
De erről majd máskor írok.
1924241
