Egy nő, aki önzetlenül szeret…
Egy nő, aki önzetlenül szeret…
– Egy vasárnapon különös vendégeim voltak, mégpedig Asszonyságok, akiket egész életemben titkoltam, dugdostam egymás elől, és most, mikor betegségemet vették ürügyül arra nézve, hogy meglátogassanak, találkoztak egymással, és egyik jobb oldalamra ült, a másik bal oldalamra telepedett; közöttük az asztalfőn üldögéltem én, és vártam, hogy milyen lesz különös látogatásuknak eredménye? – írta Podmaniczky Frigyes báró emlékirataiban, amely iratokról egyszer már volt szerencsém az olvasóval beszélgetni. – Vajon életben maradok-e vizitjük befejeztével?
– Akkoriban épültem fel betegségemből, és a korai tavaszi hónapokat a főváros kellős közepén fekvő Margitszigeten töltöttem. Miután a vendéglő ez idő tájt még zárva volt, rendeletet adtam Eliznek, régi hűséges gazdasszonyomnak, hogy Kerepesi úti lakásunkon úgy rendezze a csomagolást, mintha darab időre vidékre költöznénk. Konyhaedényeket is vigyünk magunkkal, mert bérelt lakásunkon főzni fogunk. Eliz engedelmeskedett, és én mind otthonosabban kezdtem magamat érezni a szigeten, ahol a vendéglővel együtt a szálloda is zárva226 volt a korai tavaszi hónapokban, és ilyenformán idegenekkel alig találkoztam hosszú, csendes sétáimban. Eliz kedvére sütött és főzött.
– Istennek hála – mondta egy szombat este – , bevásárlásaim úgy sikerültek Óbudán, hogy kedves bárómnak (mert gazdasszonyom a hosszú szolgálati viszony folytán négyszemközt így nevezett) holnapi, vasárnapi ebédjéhez tortával is szolgálhatok.
– Vajon milyen tortával, Eliz? – kérdeztem nyájasan.
– Éppen azt keresem Rézi néni szakácskönyvében – felelt Eliz, és hangja itt, a falusias életben kedvesebben csengett, mint a fővárosi életben, amelynek léha szórakozásait, időrabló társadalmi szokásait gazdasszonyom velem együtt bőven megunhatta; hisz tíz év óta nem mozdultunk ki a Kerepesi útról, hogy friss levegőt szívjunk.
Vasárnapra azonban megtudtuk, hogy milyen tortánk lesz ebédre, mert a délelőtti hajóval megérkezett Pestről F.-né, aki darab ideig a Nemzeti Színház és Opera tagja is volt, amíg ráeszmélt, hogy az ő igazi hivatása az, hogy úriasszony legyen, és a színésznők játékát csak páholyából nézze, amint én ezt annak idején tiszta szívemből tanácsoltam neki.
F.-né férjhez menése után is barátságot tartott Elizzel, jó barátnőjének mutatta magát, mert még mindig nem mondott le arról a szándékáról, hogy a színi pályára visszatérjen, mégpedig az én révemen, holott már leköszöntem színigazgatói és intendánsi állásomról.
– Itt van ez a vén kakukkóra! – mondta Eliz, amikor nyári lakásunk ablakán kipillantott, miután hallotta a gőzhajó zubogását.
Meglepett F.-né látogatása, de az egykori színésznő már feltalálta magát, amint a házban körülnézett.
– Segítek Eliznek a torta elkészítésében. Nagyszerű receptjeim vannak, báró úr!
F.-né, akit ugyancsak Eliznek kereszteltek tévedésből, levetette esőköpenyegét, és honnan, honnan nem: melles, csipkés, fehér kötényt vett elő, amilyenben a kezdő színésznők a színpadon a szobalányszerepeket játsszák. És színpadi jókedvvel szólt:
– Gyere, Elizem, mutassuk meg, hogy jobb tortát sütünk, mint a báró úr valaha a Szervita téri cukrásznál fogyasztott.
– Régen nem járok már cukrászatba – feleltem én nemrég elmúlt betegségemre célozva (amely betegségemben a hűséges Eliznek különböző fogadalmakat tettem, mialatt aggodalmasan ápolt, amikor mindenki elhagyott).227
– Csak jer, Eliz! Nem hiszek én a báródnak – ismételte csintalankodva F.-né, pedig legalábbis anyja lehetett volna szegény Elizemnek.
Elmentek a hölgyek a konyha irányába, mintha örökre megbocsátották volna egymásnak mindazokat a dolgokat, amelyek a hölgyeknek bosszúságot szoktak okozni: a korkülönbséget, a ruházati előnyöket vagy hátrányokat, a jó vagy rossz hangulatokat. (Ha messziről nézném őket, azt hihetném, hogy egész életükben egymás üdvösségéért imádkoznak.)
Minthogy elfogyasztottam reggelimet a verandán megterített asztalnál, amely reggeli állott tojásból, sonkából, húsos szalonnából, gyümölcslekvárból és vajas kenyérből, és amely reggelit mindig bőségesen rakattam az asztalra, mert hiszen Eliz, hű gazdasszonyom mindig csak azután szokott helyemre ülni az asztalhoz, miután én már onnan felkeltem, és dolgaim után néztem… Míg készülődnék szigeti tavaszi sétámhoz, amelyet orvosom tanácsára pontosan megtartottam üdülési időmben: a gőzhajóval újabb vendégem érkezett.
A gyalogúton özvegy K.-né (született Literati Eliz) érkezett meg, akivel korábban bizonyos irodalmi nexusaim voltak, amíg a regénykönyveket magam is írtam, nem pedig csak olvasgattam, mint a szabadelvű párt elnökéhez illik.
Ah, szép idők voltak valóban, amikor özvegy K.-né (született Literati Eliz) biztatott irodalmi művek alkotására! Szalonjában nevezetes írókkal és szerkesztőkkel ismertetett meg, amely buzgalmát én azzal honoráltam, hogy minden ügyembe beavattam. Nemegyszer kéziratból olvastam fel neki regényeimet. Az alföldi vadászok tanyája láthatólag tetszett neki, szép irodalmi jövőt jósolt, műveim kitűnőségét minden ismerősének és vendégének bőven megmagyarázta, végül arra az álláspontra helyezkedett, hogy körülbelül én vagyok a legjobb magyar író, miután Jókai Mór már amúgy is fogyatékán van meséinek… Mennyi bolondot elhisznek az írók, ha egy szép és jólelkületű nő reggeltől estig levelekben, üzenetekben és személyesen is ugyanazt hangsúlyozza előttük! Meg vagyok győződve, hogy K.-né (született Literati Eliz) komolyan, lelkestől, testestől síromig híven szerelmes volt műveimbe.
Az asszonyság özvegy lett, és most, amikor látogatásomra jött betegségem után, amelyről a hírlapokból értesült, könnyes, meghatott tekintettel foglalt helyet mellettem a verandán:
– Mondja, Frigyes, gondolta valaha, hogy maga mellett talál? – kérdé228 lelkes, meleg, szívig ható hangon, miközben fiatalos, esőgalléros, testhez álló köpenyegében, szalmakalapjában, selyemernyőjével jobb oldalamra telepedett a verandán, a fonott kerti székbe.
Én nem feleltem nyomban, mert őszintén megvallva: nagyon meglepett a látogatása a magányos szigeten. Okom volt azt gondolni, hogy Eliz (a hűséges) félremagyarázhatja a régi ismerős megjelenését, miután egykor fővárosszerte azt pletykázták, hogy irodalmi társalkodáson kívül más célból is mindennapos vendége voltam, a szép, kedves, elragadó modorú K.-né szalonjának, míg férje az élők sorából elköltözött.
– Nem, asszonyom, nem lep meg jó szívének az a tanúbizonysága, hogy meglátogatja a betegeskedő régi ismerőst, akit már mindenki halálra ítélt a fővárosban…
– Ó, Frigyes! – mondta ő, és könnyes tekintetével arcomat, kék püspökkesztyűjével pedig remegő kezemet simogatta. – Szegény férjem már tíz év előtt meghalt, és senkinek se tartozom felelősséggel azért, hogy önt a magányos szigeten meglátogatom…
– Eliz, jó gazdasszonyom a konyhán van e percben… és gondomat viseli.
– Igen, ismerem Elizt, majd néhány jó tanáccsal szolgálok a gazdasszonynak, hogyan vigyázzon az ön egészségi állapotára, mert senki jobban nem ismerhette önt, mint én… A régi ismerős – mondotta ő úrnői modorában, nagyvilágias tempójával, de még mindig szerelemmel eltelt szívével alig méltatva figyelemre azokat a titkos szálakat, amelyek a szolgálati viszonyon kívül Elizhez fűzhetnek. „Egy szobalány, egy gazdasszony… – gondolta tán özvegy K.-né – , egy cseléd, akinek nem szabad az asztalhoz ülnie, nem sok vizet zavarhat a mi régi szerelmünkben.”
Ültem tehát, és a „harmadik Eliznek” e percben lehetőleg csendes, tompított hangon beszéltem betegségemről, arról a szívgyengeségről, amelynek elmúlasztására hónapokig ágyban feküdtem, és a főváros legjobb orvosainak tanácsára most üdülni a szigetre jöttem… Ámde hangomat bármennyire is lehalkítottam, meghallotta F.-né. Az egykori színésznő még nem felejté a színpadi súgó hangját, és fehér, testhez álló kötényében, a konyhatűztől kipirult arcával, családias bizalmassággal, hajadonfővel (mintha nálunk lakna) megjelent a verandán, és csintalanul nevetett:
– A tortája, báró úr, a legjobb úton van ahhoz, hogy valósággá váljék!229
– Ismerik a hölgyek egymást? – kérdeztem zavarodottan, miután K.-né, egykori szerelmem elsápadt, és arcán megvetés, megindultság, gúny és harag oly gyors iramban váltakozott, mint a polgárasszonyokén szokott, akik sohase próbálták meg arcuk kendőzését se, nemhogy a színésznők játékát valaha is utánoznák érzelmeik kifejezésével, özvegy K.-né, a lovassági alezredes özvegye, a fővárosi társas élet ünnepelt hölgye, aki fehér hajáról már fiatalkorában is egyik nevezetessége volt az előkelő világnak, kimondhatatlanul izgatott lett, amikor a vele egyidős, bakfismegjelenésű színésznőt kedveskedni látta körülöttem… Ő már hallott ennek a volt színésznőnek a hajfestékéről, amellyel cigányfeketévé varázsolta haját, hallott soványító kúrájáról és hallott természetadta jó kedélyéről, amellyel pár perc alatt felvidámítani tudta a férfiakat… A nők mindig jobban ismerik egymás titkait, mint mi férfiak azt valaha is gondolhatnánk.
Ugyanezért a lovassági alezredes özvegye volt az, aki elsőnek megszólalt, miután emberölő tekintettel végigmérte a kislányos zavarodottságot „színjátszó” F.-nét (aki pedig egyetlen nappal se volt fiatalabb K.-nénál, körülbelül ötvenedik életévükben jártak hölgyeim).
– Igen, ismerjük egymást – mondá K.-né.
– Habár még személyesen nem is volt szerencsém – felelt a volt színésznő, és kislányosan bókolt az alezredesné felé.
(„Csaknem kezet csókolt!” – mondta később III. Eliz szinte önkívületében.)
F.-né felém fordult, és nevetett:
– Azt hiszem, szakácsnői tevékenykedésem után megérdemlek egy kis kávét! – szólt, és bal oldalamra telepedett a kerti székben, áhítatos pillantást vetve a lovassági alezredesné felé, mintha tőle is külön bocsánatot kérne bátorságáért.
– Nem akarom előzetesen megzavarni kegyelmes uram hangulatát, de bátran merem állítani, hogy Elizke konyháján a tortasütőtől kezdve a habverőig mindent megtalálhatni, amire egy jó gazdasszonynak szüksége van – folytatta II. Eliz előbbi szavait, miközben foszlós kalácsot tépdesett a kávéscsészéje felett, és olyan érzelmesen beszélt, mintha először próbálkozott volna tortasütéssel, azt is az én kedvemért. „Vajon ifjúságát, tudatlanságát járatlanságát, tapasztalatlanságát akarná bizonyítani II. Eliz ezzel a mondanivalójával is?” – kérdeztem magamban, és aggodalmas pillantást vetettem a kalapjában, felöltőjében, kesztyűjében mindinkább „öregedő”, tekintélyesedő és kövéredő lovassági alezredesné230 felé. Szegény alezredesné nem fiatalodhatott oly hirtelen, mint II. Eliz e „színpadi játék” perceiben, hiszen öltönye se volt hozzá. Se köténye, se bokáig érő szoknyája, se könyökig érő, nyárias „derék”-ja, mint abban az időben a nők a házias, egyszerű zubbonykát nevezték.
Zavaromban felállottam helyemről, hogy egy pohár vízzel szolgáljak Eliznek, mert gondoltam, hogy távollétem megsegíti a hölgyeket az ismerkedés perceiben.
Mire a verandára visszatértem: a hölgyek valóban egy távollevő közös barátnőjükről beszélgettek. Azaz csak a lovassági alezredesné beszélt, mégpedig Galambosnéról, akit rövid másodperc múlva mint „Sárit”, majd mint „Sárát”, végül mint „Sárlott”-ot emlegetett, amint az elbeszélés folyamán Galambosné (a távollevő) másodpercenkint öregedett (hogy végül szereplését mint a helybeli hölgyek öreganyja fejezze be). Az alezredesné lesütött szemmel beszélt:
– Galambosnénak aligha marad valamije, ha a jó Fülöp lehunyja szemét. A jó Fülöp sokkal többet engedett meg Sárinak mindig, amennyit szabad lett volna, és Sára bizony nem fért gyakran a bőrébe…
– Sárlott a legkedvesebb nő lehetne, ha jobban nevelte volna leányát… Vajon hanyadszor megy férjhez a kisasszony? – kérdezte kerekre nyitott, csodálkozó, gyermeteg szemekkel a Nemzeti Színház volt tagja.
– Lehet, hogy harmadszor is sikerül Saroltának Bubuját férjhez adni, ha ugyan akad olyan bolond férfi a városban, aki egy kétszer is elvált asszonyt, akinek egy krajcár hozománya nincs, újra hajlandó feleségül venni.
– Úgy tudom, Galamboséknak egy villájuk is van a budai hegyek között – mondta most oly naivsággal az Opera egykori színésznője, mintha csak hallomásból ismerte volna Pesten Galambosékat. (Mert a Nemzeti Színház tagjai az Operaházban is kötelesek voltak játszani az én időmben.)
…Ekkor ismét kénytelen voltam felállni, hogy a lovassági alezredesnének hozzak egy pohár vizet, és most már a másodpercnyi idő alatt magam is gondolkozóba estem Galambosné sorsa felett, aki igazándiban először írta alá leveleit ezzel a záradékkal a fővárosban: „Sírig hű szeretőd: A 30 éves asszony.” Több ilyen aláírású levelet megsemmisítettem magam is, mielőtt „hűséges Elizemnek” átadtam volna szekrényeim kulcsait. Sárlott – amint ez a jelenlevő hölgyek előtt bizonyára ismeretes volt – ugyancsak ama fővárosi úrnők közé tartozott, akik231 egykor megédesítették agglegényi pályafutásomat. Sárlott szívből szeretett. Vajon mit kell még róla hallanom, miután esztendők óta hírt sem vettem felőle?
De mire visszatértem: újabb téma volt a tapéton, mégpedig most F.-né, az egykori színésznő vette át a szót az alezredesnétől:
– Sehogy se tudom megérteni Személynökinét, aki állítólag Mária Valériával, a felséges uralkodó királyunk legkisebb lányával, ismétlem, Mária Valériával volna egyidős: nem tudom, mi történt vele az utóbbi időben? – mond F.-né, szerepéhez híven kotnyeles bakfis módjára. – Semmi gondot nem fordít külsejére, meggörbült termetében, mesterségesen öregíti magát, mióta kitűnt, hogy a mérnökkari tiszt kaució hiányában akkor se vehetné feleségül, ha Személynöki úr beleegyezne a válásba…
– Sohase öltözködött valamely ízlésesen, kereste az orgonavirágszíneket, mert azt hitte, hogy ez illik arcához, pedig tévedett – mondá az alezredesné.
– A tiszt halálosan, „őrülten” szerelmes belé! – ismételte a színésznő tágra nyitott szemmel. – Már öngyilkossággal is fenyegetőzött, mint a francia regényekben.
– Az lehet. De ez nem teszi szebbé szegény Személynökinét. A tiszti asszonyoknak elsősorban pénzre van szükségük. Kaucióra. Tudom magamról. Az alezredes is őrjöngött, öngyilkos akart lenni értem. Szüleimnek végül is elő kellett teremteni a kauciót…
– Pedig azt mondják, hogy a szekerészetnél kisebb a kaució, mint az igazi huszárságnál.
– Tévedés. Nagy tévedés – felelt villámló szemmel a lovassági alezredesné, hogy én éppen idejét láttam, hogy most már magam részére hozzak egy pohár vizet, mert hármunk közül engem viseltek meg legjobban az előadott események, hírek, „legújabb posták”, amelyekről betegségem alatt természetesen nem hallhattam, mert az intim családi eseményeket nem szokták a félhivatalos esti lapban megírni.
(Személynökiné, akit most emlegetni hallottam: valóban szívvel, szerelemmel, önfeláldozóan szeretett egykor, amit azzal is bizonyított, hogy még a M. Kir. Operaház tagja sem akart sohasem lenni a révemen, pedig bármikor rábízhattuk volna a Szevillai borbély második felvonásbeli énekleckéjét, amelyet Donadio Bianca, a varsói művésznő vendégszereplése óta úgyse tudott kedvemre énekelni senki, Operaházunk szerződéses tagjai közül. De Személynökiné még csak „császári és232 királyi kamaraénekesnő” se akart lenni, pedig ezt a fizetés nélküli címet a bécsi császári Operaházban az intendatúra azok számára találta ki, akiket nem akart felléptetni. Tehet-e nagyobb bizonyságot egy nő igaz vonzalmáról, mikor a férfiban a férfit és nem az operaházi igazgatót szereti?)
Hölgyvendégeim talán ennek a körülménynek tudatában sokkal hosszabb időt szenteltek Személynökiné ügyeinek megbeszélésére, miután legkomolyabb volt vetélytársnőjüknek tekintették őt a múló időben. Minden gyűlöletet megérdemel az a nő, aki önzetlenül szeret?… Gondolná és kérdezné magában a hölgyvilág érzelmi kulisszái között járatlan férfi, ha hölgyeimet hallgatná. Nem. Csak az előkelő világban van ez így; a „magasabb tízezernél” ismeretlenek immár korunkban az önfeláldozó szerelmek. Csak a szolid polgári osztályban ábrándoznak még a nők a sírig tartó szerelemről.
És hiába beszéltek vendég hölgyeim újabb és apránkint eszükbe ötlött híreket Személynökiné hallatlan erőfeszítéséről, amellyel a katonatiszti kaució előteremtése végett fáradozik, futkároz, vizitel, látogatásokat végez szerte a fővárosban (legutóbb még egy hírhedt uzsorás lakásából is látták őt kisurranni alkonyattal), hiába számítgatták magukban, hogy Személynökiné mennyi pénzt szerezhet, ha fogadalmához híven az „utolsó szoknyáját” is eladja, hogy a mérnökkari tiszthez férjhez mehessen, nem kisebbíthették előttem Személynökinét, csak percről percre őszintébb és melegebb nagyrabecsüléssel gondoltam rá, a derék asszonyra, az önfeláldozó nőre, aki az én időmben a Szevillai borbély áriáját is elénekelhette volna az Operaház színpadáról, ha akarta volna… És vajon melyik fővárosi asszonyság ne akarná énekelni az említett „éneklecke”-áriát, ha ért valamit a dalművészethez!? Megszólaltam tehát:
– Én úgy tudom, hogy a Felséges úr, a legfelsőbb hadúr királyi jogaihoz tartozik az is, hogy kivételes esetekben elengedheti a házassági kauciót valamely kedves tisztjének, akiről fellebbvalói is jó véleménnyel vannak?
– Azt hiszi, kegyelmes uram, hogy Személynökiné ügyében közbeléphetne valaki a katonai kabinetirodában? – kérdezte tiszti özvegyhez méltó járatossággal a lovassági alezredesné.
Az egykori színésznő pedig így élesztgette a gyűlölködés tüzet:
– Vajon feleségül lehet olyan nőt venni egy katonatisztnek, akinek valamit adni kell a kardbojtja szeplőtlenségére is… 233
– Ezt mindenesetre bízzuk Őfelségére! Az ő bölcs belátása és ismert lovagiassága már kritikusabb helyzetekben is megtalálta a megoldást – szóltam most, mielőtt a Személynökiné felett kerekedett vitatkozásba vendég hölgyeim az általam bérelt nyaralóban esetleg I. Ferenc József „szent és sérthetetlen személyét” is belekeverték volna.
A hölgyek szótlanul, szinte dermedten hallgatták szavaimat. Nem láttam, de bizonyos vagyok benne, hogy az egykori színésznő az asztal alatt megérintette lábával az alezredesné lábát, habár talán e figyelmeztetésre nem is volt szüksége az alezredesnének.
Darab idő múlva, önigazolásul azonban kénytelen voltam így szólni:
– Semmi érdek sem vezet Személynökiné megsegítésében, de az olyan hű szerelmet, amelyet a kérdéses hölgy a mérnökkari tiszt iránt érez, mindenesetre figyelembe kell venni még annak a kifogástalan úriembernek is, aki atyai szívvel őrködik alattvalói felett. És némileg magam is értek valamit a hadsereg szolgálati szabályzataihoz, miután Andrássy Gyula gróf 1869-ben szolgálaton kívüli huszárkapitánynak is kineveztetett, anélkül hogy kértem volna.
…Ki tudja, hová fejlődött volna vitánk közbelépésem nélkül? De így „felségsértés” nélkül múlott el a nap, miután a hölgyek késő délutánig mulatoztak körömben. Alkonyattal karonfogózva, régi barátnők módjára távoztak, miután rábeszéltek, hogy délután vegyem magamra régi honvéd huszárkapitányi egyenruhámat, és a sziget tölgyfái alatt ebben a katonai uniformisban kísérgessem őket a sétautakon. Habár jóformán senkivel se találkoztunk: a hölgyek katonai kérdésekben vita nélkül elfogadták véleményemet, miután egyenruhában mondtam el nézeteimet. Pedig évek óta nem viseltem az uniformist „Öreg báró” koromban.
Csak Eliz, hű gazdasszonyom volt elégedetlen sorsával. Este, mikor egyedül maradtunk, így szólt:
– Ha még egyszer meglátom ezeket a vénasszonyokat a báró úr társaságában, szó nélkül a Dunába ugrom, mert én már régen tudom, hogy mindaz csak ürügy, amit beszélnek. A báró úrhoz akar végezetül mind a kettő feleségül menni.
– Nem hiszem – feleltem. – Hiszen egész idő alatt más hölgyekről beszélgettünk.
– Éppen azért!234
A gőzhajó a hölgyekkel már messze járt a Dunán. Ildomtalannak vélem, hogy távollevőkről rosszakarattal beszélgessek. S ezt megtiltottam gazdasszonyomnak is.
Posztumusz
