Podmaniczky Frigyes, a század legszabályosabb gavallérja
Podmaniczky Frigyes, a század legszabályosabb gavallérja
Minden cigány a maga lovát dicséri. Amíg maradnak közülünk magyarok, akik a 19. századból jöttünk át az új századba – abból a 19. századból, amelyről pártállásra való tekintet nélkül megállapították a történelemírók, hogy a legdicsőbb, legteljesebb, történetileg is legki-adósabb része volt a magyar nemzet históriájának, amíg lesznek itt keblek, amelyek a múlt század tündöklő erkölcseitől dobognak; amíg százesztendős tölgyfák módjára sóhajtanak vagy zengenek emlékeink, ha a legnagyobb magyar század eseményeihez menekedünk a jelen elől –, addig a hegycsúcsok tisztaságával, elérhetetlenségével, isteni megközelíthetetlenségével emelkedik ki a magyar történelem dombos-völgyes századaiból a 19. század hegycsúcsa.
Sokan mondogatják már napjainkban is, hogy az elmúlt dicsőséges század volt a legmagasabb históriai pont, ameddig a magyarság nemzeti lelke fellendülhetett. Ez a század volt az alkotások, cselekvések, akaratok, szenvedélyek és tiszta lelkek kora. Szinte minden fiúgyermek hazafias sorsra van megjelölve, amely fiúgyermeknek e században életet adnak a magyar anyák. A nők pedig csak a szentélyi áhítat hangján emlegethetők: ők voltak anyáink és nagyanyáink.
Akár hiszik, akár nem: a 19. században a házasságokat nemcsak mindig észbontó szerelemből, de áhítatos tiszteletből is kötötték azok a férfiak, akiket éppen idealistáknak mondanak. Még az elvetemedett nőgyűlölők életében is akadtak volna hölgyek, akiket bizonyos kedvező körülmények között oltár elé vezettek volna. Házasembernek aztán be kell fogni a száját, mert a saját élettársát blamírozná azzal, ha továbbra is ellenséges álláspontot foglalna el a gyöngébb nemmel szemben. De a század lovagias, erkölcsös, szinte példátlanul tiszteletteljes felfogása szerint még a legdélcegebb agglegények se merészeltek másként nyilatkozni elmaradt házasságukról: „Nem tetszettem a nőknek” – mondták, s ezzel elintézték egy egész élet keserves magányosságát, mert hiszen többé sohase illett azokról a nőkről hangosan beszélni, akiknek esetleg, véletlenül talán mégis tetszettek volna.
Az elmúlt századot csaknem végigéli vala Podmaniczky Frigyes báró, aki bár nem volt kiállhatatlan férfinak mondható: még akkor sem keveredik „nőies természetű” pletykákba, amikor tíz esztendőn át az242 Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa volt. Holott a színésznők, istenke drágalátos báránykái, már abban az időben is szerettek „beszéltetni” magukról, holott még zártkörűbb volt a pálya. Podmaniczky Frigyes – akit a 19. század agglegényének lehetne nevezni – a kulisszák, a masztixok, az öltözők világában sem keveredett olyan történetkékbe, amelyeket az emberek titkosan szoktak egymásnak elmondani, hogy aztán mind vidámabbat nevessenek. Podmaniczky Frigyes („Frici báró”, mint az egyre konfidensebb századvégen nevezik, amikor már nem tisztelik az egyéniségeket) mindvégig, nyolcvan esztendős koráig megmarad ama magyar gavallérnak, aki egyetlen úrnőt sem „hozott hírbe” – nem, a legodaadóbb hallgatással se lehetne Podmaniczky Frigyes nőismerősei szájából egyetlen célzást se hallhatni arról, hogy Podmaniczky Frigyes valaha is közölte volna érzelmeit, pedig volt egykor délceg gavallér is, aki a szabadságharc után, büntetésből szolgálván egy pesti ezredben, négylovas szénásszekeret állva hajtott ostordörrintéssel a kaszárnyába, mert éppen ezt a foglalkozást bízták rá katonai szolgálata idejében. (Igaz, hogy néhány év múlva, a kiegyezés után a furvézer-közlegényből nyomban őrnagy lett, amikor az első népfölkelőket kellett vezetnie az Üllői úton – grófokat, bárókat, mágnásokat, amikor a népfelkelési intézményt meg akarták kedveltetni a magyar urakkal. A hagyomány szerint a „nagy” Andrássy Gyula gróf is masírozott ebben a népfelkelő-században, amelyet fogatokon és bérkocsikon követtek a parádéhoz kivonult előkelő hölgyek.)
A fantázia azt hinné, hogy az ilyen zárkózott, egyedüli, szinte már életükben népemlékké válott úriember, mint „a 19. század agglegénye”, talán hátramaradt emlékirataiban lebbent fel valamely fátyolt téglapiros kovaszínű, fehér ferencjózsefi szakállal, egykedvűséggel bevont arcáról, mert nem volt titok, hogy az egykori regényíró (A kék szemüveges nő, Az alföldi vadászok tanyája és más regények egykor ünnepelt szerzője) emlékiratokon dolgozott, amelyeket azzal a meghagyással adott át a Nemzeti Múzeum igazgatóságának, hogy születésének századik esztendejében bontsák fel a zárt iratcsomagot. 1924-ben volt a báró centenáriuma, tisztelettel figyelmeztettük az évfordulóra a múzeumi urakat, és a sötétpiros kötéses, szalagos, katonás rendbe gyűjtött kötetek (azt hiszem, tizenketted magukkal) felszabadultak a múzeumi pecsétek alól. Nem minden meghatottság nélkül kezdtem olvasgatn243 a kézírásos köteteket, amelyeknek betűin már meglátszott, hogy az „ország dendije”, a „kockás báró”, a 19. század agglegénye olyan életkorában vetette őket papirosra, amikor a bús vagy kedves emlékezet együtt reszket a tollal, amelynek feladata a porlandó neveket, fátyolba tűnt eseményeket szép rendben leírni. A kékes színű fogalmazópapirosra, az egyoldalas, itt-ott ragasztással kiegészített írott emlékiratok bizonyságot tesznek arról, hogy a Rákóczi úti Vigyázó házban lakó báró hosszadalmas, magányos éjszakákat töltött az íróasztalánál.
A köznapi emberiség mindössze annyiban ismerte őt, ahogyan kockás mintázatos, rajta kívül senki által nem viselt tarka ruháiban, szürke keménykalapjában, tipegő, kamáslis lábaival és gomblyukában levő szegfűjével átkelt a Rákóczi út egyik oldaláról a másikra, amikor a konstábler posztjáról jó régimódiasan leszidta a falusi kocsisokat, amikor nem vigyáznak eléggé a szabadelvű párt elnökének lassú, békességes útjára, holott az egykori lóvasúti kocsisok már tudják a rendet, hogy a Nemzeti Színház környékén déltájban nyitva tartsák a szemüket, mert ilyenkor szokott Podmaniczky báró ebédelni járni a „Pannóniá”-ba. A köznapi emberiség legfeljebb annyit tud róla, hogy néki van a legpontosabb zsebórája Pesten (holott sohasem volt órája), mert percnyi pontossággal jelenik meg a régi Lloyd-klubban, az úgynevezett szabadelvű pártban, kibicel Tisza Kálmán tarokkpartijánál, mindig meg van elégedve mindennel, flegmáját akkor sem veszti el, ha az ellenzék néhanapján vállát veti a politika szekerének, az élet minden körülményei között megőrző régimódi ünnepélyességét, és csak azért selypít, mert nem szeret idegen fogakat viselni szájában, amint kockás szövetű ruhánál se vett fel más formát azóta, mióta egész ruhatárát ellopta egy hűtlen inasa. Olyan ruhái voltak tehát, amilyeneket nem viselhetett más, csak Podmaniczky Frigyes. Mondom, a mindennapok fantáziájában így élt Podmaniczky Frigyes igénytelen, kispénzű, szinte nyárspolgárias beosztással élő úriember (bár azok a bizonyos „húsosfazekak” az ő gondjaira vannak bízva, beleegyezésével kötegszámra viszik a főispánok az angyalos bankókat a pártkasszából, ha választás készülődik). És a pesti hagyomány szerint sohasem megy el „nyaralni” a fővárosból, mert véleménye szerint sehol se lehet oly jól eltölteni a nyarat, mint Budapesten.
Talán a vörös vászonba kötött, szalagokkal felszerelt emlékiratkötetek mondanak valamit a kronométer pontosságú úriemberről, akit mindig ugyanaz az öreg pincér szolgált ki ebédjénél, aki jóformán mindig244 ugyanazt ebédelte giszhübli palackjánál, aki mindig pontosan fertályórát bóbiskolt magános ebéd utáni asztalánál, aki csatra járó, asszonyos bugyellárisában külön rekeszben tartotta a susztertallérokat, amelyeket borravalónak ajándékozott. Hát az emlékiratok nem mondanak jóformán semmit arról a speciális úriemberről, aki csaknem egy századévet élt végig, mindig közelében azoknak az embereknek, a Ferenc Józsefeknek, a Tisza Kálmánoknak, az Andrássyaknak, Wekerléknek, akik a XIX. századbeli Magyarország sorsát intézték. Ellenben kötetszámra lemásolta azokat a regényeit, amelyek könyvkereskedői forgalomban már nem voltak, hogy ilyenformán megmentse őket az örök feledéstől. Ezek a hosszú-hosszú kézírások, régi regények másolatai tán azt igazolták, hogy a szabadelvű párt elnökének se volt annyi befolyása, hogy a könyvkiadók újabb folyamot bocsássanak ki regényeiből, miután azok a boltokban elfogytak? Nem, ezek a másolóéjszakák emlékei se igazolnak egyebet, mint Podmaniczky Frigyes báró páratlan úri szerénységét, amellyel megalkudott az új írói divatokkal, amelyek többé nem kedveztek az ő romantikus ábrándos regényírói felfogásának. Egy bölcs író, aki inkább lemásolja regényeit, de esze ágába sem jut a szabadelvű párttal elolvastatni azokat. Angyal, aki még a regényírói területen se feledkezett meg az illedelem szabályairól. Leírta szó szerint A kék szemüveges hölgy-ét az emlékiratai részére, amikor ez a bizonyos regénykönyv már elfogyott az ódondászoknál is.
És véges-végig a sok kötetnyi emlékiratokon át egyetlen bizalmaskodó, önfeledt, cimborázó hang sehol, mintha Podmaniczky Frigyes komolyan számított volna arra, hogy kortársai valamennyien túlélik, akik majd halottaiból is előcitálják, ha valamely emberi gyöngeséget írna meg róluk a lapokon, amelyeket pedig csak száz esztendő múlva szabad elővenni. Szabályos története ez egy illemtudó, lovagias, szertartásos századnak, amelyben az úriemberek voltaképpen nem változnak se Széchenyi, se Kossuth Lajos, se Ferenc József korában, mert az úrias magaviselethez szinte ugyanazok az illedelmi szabályok mérvadók végig, a legmozgalmasabbnak mondott 19. században. Minden megváltozhat, államforma, gondolkozás, meggyőződés, sőt társadalmi rend is, de az illemszabályok szinte örökkévalóan kötelezők. Podmaniczky Frigyes méltatlannak véli az olyan férfiak, kortársak megemlítését is, akik például lovagiatlanul viselkedtek úrnőkkel szemben;245 mondhatnánk, hogy mindvégig elkísérendi őt atyja emléke, aki császári hivatalnok létére az illuminátorok, a Martinovicsok eszméivel kacérkodott, de mindig fehér kesztyűt húzott az aszódi kastély magányában is. Szalonforradalmár volt Podmaniczky Frigyes atyja, a bányatanácsos, és megmaradt szalonforradalmárnak fia, Frigyes báró is, aki furvézer-közlegény korában glaszékesztyűben hajtotta a szénásszekeret. Egy időben a legszebb császárszakálla volt Pesten, ám igazándiban azokat a férfiakat becsülte valamire, akik a szabadságharcban és a szabadságharc után következő szomorú években nemzetünk mellé állottak. Ha valamikor ezek az emlékiratok megjelennek, a Podmaniczky család háziorvosain, táncmesterein, nevelőin át jobban megérthetjük a szabadságharc előtti magyar korszakot, mint bármely történelmi irodalomból.
Podmaniczky Frigyes tipegései, halk nyájaskodásai, extravagáns ruhái, szelíd elmélázásai nélkül alig képzelhető el a magyarok 19. százada; ő volt az átmenet a Kossuth-időkból a Ferenc József-i korba, a csonttörő nemzeti erőfeszítésekből az örök békéjűnek látszó királyságba, a zsinórzatos, sarkantyús, kuruckodó nemzeti korszakból a megalkuvó, bölcsnek mondott európai ruházkodásba, az új budapesti típus, amelyet éppen úgy megnéztek, mint a fokosos, pengő Baczúr Gazsikat, ha néhanapján a fővárosba vetődtek. Igen, nagy merészség volt Podmaniczky Frigyes kockás, feltűnő ruháiba öltözni, mert Pesten a fiákereseken kívül senki se hódolt e divatnak. De utóbb az is feltűnt a városban, ha valaki a fokosával zörgetett a kellner után, és a szalvétán bajuszpedrő nyomokat is hagyott. Podmaniczky Frigyes báró még megérhette, hogy nagyrabecsült Pestjének „európai” külseje lett, mert mindig törődött a város szabályozásával, holott ő maga egy olyan régi ódon házban lakott, ahol még karos gyertyatartó mellett írogatta emlékiratait. Az összes szabályok megtartásával éldegélte magányos, agglegényéletét, sohase számított arra, hogy valaki is meglátogathatná a lakásán, hiszen a Klubban megtalálható volt minden este. Ugyanitt fogadta a vidéki főispánokat, akik képviselőjelöltet kértek tőle, ugyanitt hallgatta a „macskazenéket”, amelyeket a vérmes ifjúság rendezett a Lloyd klub ablakai alatt.246
– Csak rendőrök ne nyúljanak a fiatalemberekhez – mondogatta a tüntetések idején. – Nem úriemberhez való rendőrökkel dulakodni.
Csendesen elmúlt, mint egy kiöregedett zenélőóra, amely többé nem tudta a taktust tartani.
1929
