Budapest vőlegénye
Budapest vőlegénye
Miért írtam regényt Podmaniczky Frigyesről?
Elég volt a háború regényeiből; elegendő álmatlanságot okoztak már azoknak, akik a háborút a távolból nézhették, vagy pedig utóbb születvén: abban részt nem vehettek. Akik igazándiban végigszenvedték a háborút, a háborús regények igazi hősei: amúgy se olvasnak soha hőstetteikről. Részben azért se, mert ott maradtak a földbe ásva vagy temetetlenül valamely regényfejezet végén. Másrészt, ha épkézláb hazavergődtek a világ megpróbáltatásának hosszú éveiből, itthon sürgősebb dolguk akadt, mert a hazai romokat kellett felépíteni. Most már azt hiszem, hogy nem egészen az a tennivalója az írónak, hogy a vissza nem térő halottak felett keseregjen, mert hőstetteiket, önkéntes és magyaroknál manapság mind érthetetlenebb célú halálukat amúgy se érti meg hovatovább az új nemzedék.
A szörnyűségek kormos, földig égett háborúságából menjünk tehát más tájak felé is. Induljunk el a nagyszerű diadallal is kecsegtető alkotások útjára. És ezért nézzük, hogyan alkottak őseink, amikor a béke gyümölcsöző napjai ragyogtak, és ragyogva követték egymást Magyarország égboltozatán.
Podmaniczky Frigyes, akit új regényem hősének választottam, alkotott. Fiatal éveiben azoknak a csoportjában állongott, akik Széchenyi István gróf mindennapi előadásait hallgatták a csillár alatt a Nemzeti Kaszinó nagytermében. Nem kellett szégyenkeznie hallgatása miatt, mert ugyancsak a némaság sorsára volt kárhoztatva Nyári Pál, az idősb (akkor még fiatal) Andrássy Gyula, sőt maga József nádorispán is, ha Széchenyi beszélt. Egy Kossuthnak kellett jönni a honfoglalók északkeleti tájáról, hogy Széchenyit elhallgattassa, felülmúlja. Podmaniczky Széchenyi korában nem tehetett semmit. Szolgált.247
Férfiéveiben Kossuth Lajos felhívására fegyvert fogott ő is, és a betegeskedő báró nagyobb dicsőséggel, hazafiasabb kötelességtudással szolgálta végig a szabadságharcot a világosi napig, mint bárki hinné, aki későbben évtizedekig csak abból akart megélni, hogy honvédnek sorozták be Kossuth katonái közé. A bárót büntetésből elvitték az osztrák hadseregbe, Innsbruckba, és huszárkapitányi honvédruha helyett közlegényi ruhát rántottak rá, s dragonyostisztek lovait vakartatták vele a kaszárnyában két esztendőn át. Holott az édesanyja révén az akkori szász királlyal is rokonságban volt. Mégiscsak Szapáry Eliz grófnőnek kellett megérkezni a milánói postakocsival, hogy Frigyes báró a lóistállóból hazamehessen Magyarországra boldogtalan remetének. Több mint tíz esztendeig „szolgált” vagy „remetéskedett”.
Ismét csaknem egy évtized múlik el életéből, amikor Teleki Lászlónak, Deák Ferencnek, I. Ferenc Józsefnek gibicel – míg id. Andrássy Gyula az asztalhoz ülteti, de kapitányi ruhába öltözteti. De mi lehetett ott továbbá Gibic báró a hadászat terén, amikor az „öreg” József főherceg veszi át a honvédség főparancsnokságát? Szolgált, de legalább panasz nélkül múlnak felette az évek.
Megalkotta az évtizedekig uralkodó szabadelvű pártot. És amikor készen volt vele, akkor leült mellé, mögé hangtalanul gibicelni, „szolgálni”. – S a végzet szerint Tisza Kálmánnak kellett jönni, hogy azok az évtizedek elkezdődjenek Podmaniczky Frigyes életében amikor élete végéig ugyan „szolgálatban” maradhatott, de alkothatott is. Megépítette a Sugár útból az Andrássy utat; megcsinálta és vezette a Magyar kir. Operaházat azon a helyen, ahol az ő férfikorában még sással benőtt mocsarat látott. Felépítette az új Budapestet, amelynek széppé, naggyá, gyönyörűvé való fejlesztését akkor is legnagyobbrészt a szerényen háttérben maradó Podmaniczky Frigyes bárónak köszönhetjük, ha a főváros nem is róla, hanem telkeket adományozó László rokonáról nevezi el a mai Podmaniczky utcát.
Főbb vonásaiban ez volt Podmaniczky Frigyes külső élete, akiről idáig furcsa nadrágja miatt legfeljebb annyit tudhat a mai nemzedék, hogy kockás ruhájában mindig az élclapokban szerepelt. Kánikulában is azt hangsúlyozta, hogy legjobb Budapesten nyaralni. Agglegény volt, bár248 csaknem minden korbeli úrnőt ismert Magyarországon, a legszebb hercegnőktől kezdve a balerinanövendékekig, de mindig tisztes távolban maradt tőlük… Feljegyzései szerint háromezernél több képviselőnek adott pénzt a szabadelvű párt pénztárából a mandátum megszerzéséhez, és ő mindvégig a szegény emberek közé tartozott Pesten, aki regényeket is írt a könyvkiadóknak és beszélyeket a lapszerkesztőknek az akkor dívó ötforintnyi írói honoráriumért. – Nevezték már az „utolsó lovagnak”, a „legnagyobb bolondnak”, a „legjobb szívű magyar úriembernek”, aki a családi vagyonán kívül mindenét, jövedelmét, munkáját a haza érdekeinek „Budapest szerelmének” áldozta fel.
… Mikor én megismerkedtem vele, passziója az volt, hogy egy üveg ásványvíz mellett bóbiskolt a Pannónia fogadó vendéglőjében, egymagában egy sarokasztalnál. Délután, az üres étteremben. Csak egy öreg pincér maradt ott naponta az öreg kegyelmes úr mellett, hogy majd felöltőjét rásegítse, ha végleg eltávozik a földi vendégfogadóból.
Mondd, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, vajon nem érdemelte meg ez a nagy értékű ismerősöm, hogy most, mikor kezdek magamra maradni: regényt írjak róla?
A Reggel, 1930. május 4.
Krúdy Gyula
