2
2
„A nők iránti második természetemmé vált imádás teljesen kiveszett szívemből – a nőt nem tekintem egyébnek, mint eszköznek, amelynek segítségével többé vagy kevésbé kellemesen elégíthessem ki vágyaimat. Ami szép és rút emlék megmaradt szív-élményeimből, azt mind regényeim segélyével elemzem, frissítem fel vagy örökítem meg.”
„Meg tudtam vigasztalódni, mert regényíró csalódások nélkül nem élhet meg.”
Naplójában ilyen és hasonló jegyzeteket találunk; holott alig múlott el esztendő a 38-i árvíz óta, hogy Frigyes báró komolyan, életre-halálra meg ne szerelmesedett volna, amikor is rendesen azt hitte, hogy most találta meg végre az igazi nőt, aki majd boldogítja. Ezek az „Elizek” jöttek-mentek életében, még akkor is, midőn olyan szegénységbe került, hogy szállodabeli lakását (az „Angol Királynő”-ben) el kellett hagynia, mert a drága fogadói bért és a még drágább portást, szobalányt, bérszolgát nem győzte fizetni jövedelméből.
– Isten veled, drága legényélet – mondta magában, amikor háromszobás lakást keresett a városban, gazdasszonyt fogadott, és az „Angol Királynő” padlásán elraktározott bútorait az új bérlakásban elhelyezte. Hordárt tartott, aki reggelenként ruháit, cipőit kikefélte, aki a szegényes ebédet egy közeli, háziasan főző asszonyságtól elhozta, mint a nőtlen tisztek szoktak ebédelni, ha szobaáristomra ítéltetnek: a gazdasszony (véletlenül éppen Eliznek hívták) ezalatt megterített, ezüst helyett vadászatokhoz szokott szarvasagancsból való késsel, villával, utazásoknál használt sótartót, kulacsot tett az asztalra, amely kulacs valaha Frigyesünk oldalán függött, amikor nevezetes kirándulásaira járt a Magas-Tátrában, és amíg a hordár megérkezett az ebéddel: az asztal végén a maga számára is terítéket helyezett el. Frigyes báró ezen eleinte csodálkozott, de két és fél esztendő alatt (amíg szegény volt) megszokta. Ugyanekkor erősebb tempóban folytatta megélhetése miatt irodalmi munkásságát, este hat órától éjfélig ült íróasztalánál, regényeket írt, mert napközben is ceruzát, papirost hordott magánál, hogy jegyzeteket tehessen, mint sógora, Jósika Miklós a regényírásra megtanította.
– Szegények vagyunk – mondta Podmaniczky Frigyes, amikor letette a tollat, éjfélt ütött az óra a közeli szerviták tornyában.
Ugyanezért akkor sem lepődött meg, amikor a Kerepesi úton levő bérlakásába hazatérve – éppen Ármin öccse adósságainak rendezésében152 járt el, amely adósságokból harmincnyolcezer forintot vállalt –, a kapun egy úriasszonyos írással kitöltött cédulát himbált a Kerepesi úti szél: „Magányos úrnak bútorozott hónapos szoba kiadó, II. 1.”
Frigyes bárónak nem jutott mindjárt eszébe, hogy a hónapos szobát éppen az ő bérlakásában hirdetik. Eliz, az okos gazdasszony gondolta ki azt, hogy az egyik külön bejáratú szobát a felesleges bútorokkal benépesíti (még egy zárt könyvszekrénnyel is), és a hónapos szobát kiadja az arra való jelentkezőnek.
– Majd kibérelem én a szobát! – monda némi fájdalmas keserűséggel Frigyes, mikor idegességében háromszor is megtörölte kését, villáját, kanalát az asztalkendőjében. Eliznek ekkor minden ékesszólására szüksége volt, hogy a bárónak megmagyarázza, hogy a havi huszonöt forintból, amit a hónapos szobáért kapni remél: bőségesen kitelik az egész házbér. „Nekünk untig elég két szoba, hiszen a báró úr amúgy se tesz itthon egyebet, mint az íróasztalánál ül.”
– És ezért lakjam egy sohasem látott idegen emberrel egy fedél alatt?
– Az „Angol Királynő”-ben is ugyanezt tette, báró úr, és még csak meg se mukkanhatott, amikor a vidéki árendás a szomszéd szobában egész éjszaka a zápfogát fájlalta – felelt a gazdasszony, és hogy megbüntesse a szertartásos Frigyes bárót: e napon a konyhán, egymagában, sírva ebédelt és az edényekre várakozó hordárnak panaszkodott.
A nagyúri életmódból szegénységbe cseppent Frigyes reggelenként a „Steingaszner” kávéházba járt (de mit meg nem tenne az ember, ha arról volna szó, hogy „egy” Podmaniczkyt kell megmenteni attól, hogy csődbe jusson?). A „Steingaszner” kávéházban azzal vigasztalta magát Frigyes báró, hogy Cavour, a nagy államférfiú is ugyanígy cselekszik, hírlapokat olvasni a kávéházba jár. Frigyes báró tehát nagyobb figyelemmel olvasta a „Steingaszner” kávéházban a hírlapokat, mint azelőttiben, mikor csak a társaságbeli híreket, Hymen-rovatokat, nekrológokat futotta át, ha kedve kerekedett egy-egy tárcalevél megírásához a fővárosi lapokban a bálokról, divatról, és főként abból a szempontból, hogy így is fenntartsa érintkezését vidéki dáma-ismerőseivel.
– Ó, ha Szapáry Eliz tudná, hogy hónapos szobát hirdetek a lakásomban! – sóhajtott fel Frigyes, mikor tollat és tintát kért a kávéházban, hogy a hírlapban kinyomtatandó tárcalevelét megírja, amikor is titokban mindig régi ismerősére, Szapáry Eliz grófnőre gondolt, aki valahol Pest megyében lovagol a kopófalka után.
Az írás befejezése után önkéntelenül az Erzsébet térre járt mindennap153 sétálni. Dologtalan, állás nélkül, reményekkel handabandázó vagy reménytelenségekkel vitatkozó, önmagukba süllyedt emberek sétálóhelye volt akkoriban az Erzsébet tér, mert Pesten a rossz esztendőkben, a nagy politikai változások idején vagy a letört időkben az úriemberek mindig találnak maguknak valamely búvóhelyet, ahol kivárják az idők jobbra fordulását. Podmaniczky Frigyes, aki ekkor már olyan telivér pesti ember volt, mintha sohase látta volna Aszódot vadregényes erdeivel, ódon kastélyával és halk főúri életével: ugyancsak az Erzsébet téren sétált, mert hiszen Ármin öccse miatt hátgörnyesztő adósságokat vállalt.
„Mi lesz Árminnal?” – kérdezgette magától, az esernyőjétől, a hulldogáló falevelektől. (Frigyes szívesen kiadott volna még egy szobát lakásából, ha ezzel segíthetett volna öccsén.)
