1
1
Egy százesztendős úriembernek nehéz a titkait, az úgynevezett életmotorait megismerni, amelyek az éltető szenvedélyt jelentenék a szerkezetében, amely szenvedélynek voltaképpen minden jót és minden rosszat köszönhetünk életünkben… így Podmaniczky Frigyes csaknem száz esztendeig élt, hol boldogan, hol boldogtalanul, de körülbelül mindig egészségesen minden körülmények között, mert a nőknek a lábukat szerette. Se többet, se kevesebbet nem kívánt soha terjedelmes, változatos élete folyamán azoktól a nőktől, akiknek megengedte, hogy sorsába darab időre avatkozzanak, mint csak annyit, hogy szép formájú lábuk legyen. A szívélet változatosságait, a szerelmek egyhangúságait, a kalandocskák iramlásait, a hosszadalmas levelezéseket és a még terjengősebb szenvedéseket előbb-utóbb megunhatja az ember, ha annyi mindent látott életében, mint Podmaniczky Frigyes (akinek emlékiratait a150 Múzeum levéltárában olvasgattam), de az eleven női lábakat sohasem; őket se a közéleti, se az egyházi, se a katonai tevékenykedés nem pótolhatja.
Hiábavaló volt az irodalmi munkálkodás, a regényírás, a naplótöredékek rendezése, sőt még a jótékonyság is, midőn Frigyes tíz hozzá forduló személy közül kilencnek mindig teljesítette a kérését – a tizedikét csak azért nem teljesítette, mert olyasmit kéregetett tőle, amelyet még az aranyszívű Podmaniczky Frigyes sem valósíthatott meg.
És hiába osztott szét alapítványok alakjában húszezer-ötszáztizenkét forintot, amelyet nehéz munkával szerzett, s az alapítványok között nem felejtkezett meg a Kisfaludy Társaságról (ötvenkét forinttal), a Budai Lövöldéről (száz forinttal), a Képzőművészeti Társulatról (kétszáznegyvenöt forinttal). Frigyes nyolcvankét esztendős korában is speciális rajongással emlékezett meg egy pesti polgárkisasszony lábáról, amelyet abban az időben látott, amikor Széchenyi István indítványára a Nemzeti Kaszinóban és más nóbel társaságokban a csárdást táncolni kezdték a harmincas években; Eliz, a polgárkisasszony, egy pesti búzakereskedőnek férjhez adó leánykája többet mutatott meg harisnyájából, mint amennyit szokás volt, és Podmaniczky Frigyes, aki későbbi pályafutása alatt tíz évig operaházi intendáns volt és így főkapitánya a körülbelül százfőnyi balerinakarnak, amely éppen lába és tánca csinossága folytán húzta állami fizetését, és Frigyes egyetlen báli összejövetelt, majálist vagy táncelőadást se mulasztott el, ahová meghívót kapott – a Széchenyi István-korabeli Elizt nem tudta végleg elfelejteni. Zsebkendőjébe hímeztette nevét, és barátainak, ha a szagos zsebkendő eredetéről tudakozódtak, azt mondta, hogy az E. betűt húga, Majtényiné hímezte a kendőbe. Fotográfiákat gyűjtött agglegénylakásán, amelyek az Elizhez hasonló hölgyeket ábrázolták. Negyven esztendeig barátkozott Szapáry Elizzel – gyakran csak „elefántja” volt (mert egy és ugyanazon pesti házban laktak) – ama régi, felejthetetlen Eliz miatt, aki még 1852-ben is hajadoni állapotban, rövid ruhában táncolt egy nyilvános bálon, mintha még mindig Podmaniczky Frigyest várná szegényke, nem tudhatta, hogy az ifjú Frigyes báró már tizenöt év előtt megesküdött titkon az édesanyjának, hogy Eliz emlékét (egy és más okból) örökre száműzi szívéből, és ugyanezért Késmárkra ment diáknak, amely felvidéki városkának hatékony iskolájáról alapítványaiban ötszáz forinttal emlékezett meg.151
