II. Ónody Géza szerelmei | Krúdy Gyula munkái

II. Ónody Géza szerelmei

A szellemet rút szennybe ölni kéj,
kéj a tettben, és kéj hozzá az út,
vad, hitszegő, állati szenvedély,
nyers, gyilkos, véres, becstelen, hazug.
Gyönyör, s mihelyt tiéd, utálni kell…

Shakespeare
(Szabó Lőrinc fordítása.)

Ónody Géza talán álmában sem gondolhatta, hogy így végződik június 19-ének napja, diadallal az egész vonalon. S ekkor megragadta a szenvedély, amely gyötörve, nyugtát nem találva ragadta tova diadalma színhelyéről, az elámult Tiszaeszlárról. S talán a távoli város vonzotta Ónodyt, ahol barátai egyhangú szórakozásaiban, kártya és ivás közben akarta magára terelni figyelmét azoknak, akiket a makkfilkón kívül amúgy sem érdekel semmi? Vagy talán a még távolibb főváros hívta igézetével, hogy ott a Hatvani utcán vagy az Andrássy úton rámutassanak, mint nevezetes emberekre szokás: „Ott megy Ónody Géza, aki a zsidóktól megszabadítja Magyarországot.” S közben megigézetten villanjanak fel a női tekintetek a férfiak dicsérő beszéde után?

Nem. Ónody Géza, Eszlárt elhagyván, kétkerekű talyigáján az országúti csárdába igyekezett, amely ott van Nyíregyháza és Kálló között, és benne mindig egy nagyszakállú zsidó a kocsmáros. A gazda változhat, de a szakáll soha. Kell annak lengeni a csárdás állán, mint a gyaluforgácsnak a padlásablakból. Mind a két jelvényre szükség van, hogy a csárda jó menetele biztosíttassék.

A két csárdáslány, aki titkosan vonzotta e helyre Ónodyt, szemérmes, rejtőzködő vendég előtt csak közömbös 277orcával mutatkozó két zsidólány, akinek hangját se hallani, szemét se látni, legfeljebb színes szoknyája villog olyan férfi emlékezetében, amilyen férfi Ónody Géza is volt, aki hihetetlenül: olyan nőket rakott el az emlékezetébe, akiket más férfiak a kocsira szállás után elfelejteni szoktak.

Az egyik csárdáslányt Esztellának hívták, mint valami vándorkomédiásnét. S ki adta neki ezt a nevet? Akárki… rajta maradt kondor, éjsötét fürtű fején, amely dúsabb volt, mint a fekete bárányé. Esztellának mondták torkából csengő forrásként buggyanó hangját, amely úgy hangzott néha, mintha aranyüvegből ezüstpohárba öntene, kotyogtatva aranybort. Esztellának mondták a bogárszemét, amely olyan piros is volt, mint egy pejcsikóé, és nedves volt a legszárazabb éjszakán is. „Megállj!” – mondta Ónody Géza, amikor ezt a lüktető szemet nézte. Bele kell írnom a nevemet, hogy sohase felejtsél el, még a lakodalmad napján se, amikor majd sátor alatt táncolsz egy görbelábú zsidólegénnyel, akit vén apád bankóért vett a Tiszántúl.

Ez volt a vágya Ónody Gézának, és mozgott az ínyje, a két pofacsontja, mint a Nyírben szokott a szerelmes embereké, amikor Esztellára gondolt.

Neki életcél volt az a leány, aki más szemében talán csak egy boglyas, lompos zsidólány lett volna.

A talyiga befordult a tárva-nyitva lévő csárdaudvarra. Mély kátyú volt a bejárásnál, de az ilyen talyiga, amelyet homokon született kocsisfiú hajt oly gyorsan és vakmerően, mintha mindig láthatatlan talyigásokkal versenyezne: sohase borul 278fel.

A csárdából a Kacsari fiúk muzsikálása hallatszik, amelyet minden cigánybandától azért is meg lehetett különböztetni, mert a héttagú bandának valamennyi tagja Kacsari fiú volt. Olyan szenvedélyesen muzsikáltak, mintha örökösen vetélkedtek volna. Mint a Nyírben mondták: minden nótát úgy látszottak, mint a Rákóczi-indulót.

Puczér Jóska húzatta a nótákat. De persze csak a parancsolás volt a teendője. A fizetést, azaz a „gubát” „Benyiczki” Miksa vállalta magára, akivel elhitette a „szerkesztő” hogy az Úristen is nyíregyházi követnek teremtette. Az olyan társaságban ahol Puczér Jóska rendeli a nótákat, gyakran megjelenik a kocsmáros a krétájával, nem engedheti megnövekedni a kontót. Puczér Jóska tehát gyakran bökött oldalvást a követjelölt felé:

– A szomszédban rejlik az elégtétel.

Ami azt jelentette, hogy a szomszédban kotorássza elő valaki a bugyellárisát.

Persze, „tussal” fogadták Ónody Gézát, mint mindig, ha a zsidóság ellen való harcában felébillent a szerencse mérlege.

– Isten éltesse az ország megmentőjét! – harsogott az országúti csárdában is a falrengető kiáltás, sípos, cimbalmos, nagybőgős veszettül belevágott a hangszerébe.

Ónody csak a cigányokat számlálta össze.

– Hét messzely borovicskát a romáknak – rendelkezett a mózesszakállú csárdásnál, és a belső szobába vonult, ahol zsidóáldás volt a falon, birsalma sárgult a ruhásszekrény sarkán, nőies hímzés volt a kanapé hátán, és régi fényképek a falon mutatták a zsidócsalád múltját attól fogva, mióta Újhelyből a Nyírbe költöztek. Itt ült a két zsidólány a csárda vad mulatságaitól, útonjárók mosdatlan beszédétől 279elrekesztve, aminthogy mindenki kíméli a gyermekét a viszontagságoktól.

Ónody nem volt borissza-ember, kis kortyokban vette magához a porcióját. „Anélkül is kovácsok kalapálnak a két halántékomban” – mondta, arra célozván, hogy szenvedélyessége néha elragadta. A zsidócsárdában leginkább „húsvéti bort” vagy „húsvéti pálinkát” ivott, amelyből a gazda iszik. A tolcsvai rabbinak, a híres Teitelbaumnak a kézjegye szokott lenni azokon a ledugaszolt palackokon, amelyeket híveinek ajánl. Ilyen palackból szeretett inni Ónody Géza is az országúti csárdában.

Akkoriban éppen Petőfinek egy híres versére tanítgatta Esztellát; ennek a versnek kikérdezése végett jött most is. Az ablakpárkányon feküdt Petőfi díszkiadásos, rajzos könyve, amelyet a nyíregyházi Ferenczi-féle könyvkereskedésből hozott ajándékba a lányoknak.

– No, Esztella, meddig tudja már a verset?

– Jóformán már megtanultam végig, mert nem tartozik a nehezebb versek közé.

És halkan mondani kezdte:

Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek, tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyü termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét 280szemeidet…

Ebben a versben telt öröme Ónody Gézának, amint kimondhatatlan figyelemmel hallgatta a nagy költő gyöngysorának pergetését a zsidólány ajkáról.

– Ha király volnék, bárókisasszonynak tenném meg, Esztella. Jobban megérdemli, mint Dux Lajos, akit most Dóczi: bárónak nevezett ki Ferenc József. Nemcsak a költőket kell jutalmazni, hanem azokat is, akik a verseket szépen elmondják – lelkesedett Ónody Géza.

Egy diák se udvarolhatott volna szemérmesebben Esztellának, mint a „vérivó tigris” ábrándozott a csárda virágai között, amíg odakint az ivóban a tiszteletére Puczér Jóska egymásután rendelte az akkoriban divatos nótákat: „Erger-Ber-ger-Sószberger…” kezdetű nótát követték a „Hep-hep-hep” nóta és a különböző rituális nóták. A Kacsari fiúknak cimbalmostól az ajtó elé kellett állni, mintha valami pesti ügynök mulatozna odabent a szobában, akinek „kedvéért” mindig elhúzatták az „Erger-Bergert”, mikor az már javában aludt a vidéki szállodában. De ezt a nótát húzatták az antiszemiták vezérének, Ónody Gézának a tiszteletére is, mikor az valahol megjelent.

– Az ördög vitte volna el Mikecz Jóskát! – dörmögte Ónody Géza, amikor az fokosával a mestergerendába vágott, és a cigányok pihenése közben kitört rajta a szónoklási düh.

A bezárt ajtó előtt ágált a nagyszakállú kis ember, és hosszúnyakú üveggel a kezében felköszöntötte Istóczy Győzőtől kezdve Aquinói Szent Tamásig mindazokat, akik a zsidók uralmának megszűnése ellen valamit tettek. Természetesen Rudolf császár, a spanyol inkvizíció, Verhovay 281Gyula, Rohling, a Talmud fordítója, Holubek Ferenc, a bécsi antiszemita vezér, Máté evangélista és Dühring doktor, a német antiszemita tanár felemlítése után nem maradhatott ki Ónody Géza se. Megvolt már az ilyen pohárköszöntőnek a mintája minden közkézen forgó kalendáriumban, amióta Istóczy kiadta a 12 röpirat című közlönyét, és a zsidók ellen megszületett a háború.

Puczér Jóska nem elégedett meg a zsidók ellen foganatosítandó eljárások közül sem a zsidók felszívódását célzó polgári házassági törvénnyel, sem a kikeresztelkedés törvénybe iktatásával, de még a zsidók egyenjogúsítását hirdető emancipációs törvény visszavonásával se. Ő a zsidók egyetemleges kiűzetését Európából, mint az arabokét, törökökét, tatárokét követelte. Főként Magyarországból menjenek ki a zsidók, a többit majd meglátjuk.

– Még ránk gyújtja a házat! – dörmögte Ónody Géza, akinek nem volt mindig kedve a „politizáláshoz”. Különösen olyankor nem, amikor a zsidó kocsmáros leányának udvarolt.

– Tartjuk magunkat a tavalyi drezdai kongresszushoz, ahol a szász király őfelsége elnöklete alatt a világ minden részéből összegyűlt kiváló férfiak kimondták, hogy a zsidókat ki kell kergetni Európából! – harsogott odakint Puczér József, aki meglehetősen ismerte az antiszemitizmus kiskátéját.

Nem volt ugyan ellenfele a kocsmában, mert Beniczky Miksa (a későbbi nyíregyházi követ), a cigányok, sőt talán maga a kocsmáros is (miután a távol lévő zsidókról volt szó), egyetértettek a drezdai kongresszussal: Mikeczet nem lehetett lecsillapítani. Neki hallgatóság kellett, mégpedig Ónody Géza személyesen, akinek nem ismerte el jogát arra 282nézve, hogy az aktuális politikai kérdéseken kívül mással is (mint például hölgyi udvarlással) foglalkozzon.

A kis ember kihúzta fokosát a mestergerendából, majd ismét beleverte, mintha az elmúlt szép betyárvilágot akarná felújítani.

– Nem beszélek régi királyainkról, Könyves Kálmánról és a dicső Szent Lászlóról, akik a zsidók ellen hozták első törvényeiket, de igenis felemlítem az 1578-iki törvénycikket, amely nem engedi meg a zsidóknak a házépítést, felemlítem az 1647-iki törvénycikket, amely eltiltja a zsidókat a vámok és révek kezelésétől, mert megbízhatatlanok; felemlítem az 1741-iki törvénycikket, amely örök időre kimondja, hogy a zsidóknak nem szabad borkereskedéssel foglalkozni. És felemlítem az 1789-iki törvényt, amely Horvát- és Szlavónország területéről kihajtatni rendeli a zsidókat, mint a cigányokat.

(Benne volt ez a passzus minden korabeli antiszemita szónoklatban. Nem kellett törvénytudósnak lenni Puczér Jóskának, hogy a törvényeket idézhesse. De ami azután következett: azt már kevesebben tudták.)

– Hiába írta Jókai Móric úr legutóbbi regényében, hogy a mi gyönyörű kunjaink, jászaink a szemita-fajból erednek, mégis jó magyarok lettek.

(Ezeket a cifraságokat már csak a magasabb iskolát járt antiszemiták tudták.)

Ónody Géza felállott a lányok szobájában:

– Nem akarom, hogy az ember, aki ott van az ajtón túl, végül leleplezzen maguk előtt, hölgyeim, mikor majd talán kisüti rólam, hogy a zsidók megfizetett bérence vagyok. Ő olyan ember, akinek Curtius se lehet eléggé római, Ónody se elég antiszemita. Ezért inkább más alkalomra tartom fenn 283a szerencsét, hogy a hölgyekkel megbeszélhessem a dolgokat – mond igen udvariasan Ónody úr a kocsmároslányoknak, és elmenőben intett Puczér Józsefnek, aki felhevültén újabb szónoklatra készült:

– Egészségére váljon, Mikecz úr. De a sok a jóból is megárt.

(Ónody távozása után a hoppon maradt szerkesztő még néhány kísérletet tett, hogy torkában maradt szónoklatait a helyszínen lévőknek elmondhassa. De úgy Beniczky Miksa, mint a Kacsari fiúk már sokszor végighallgatták a szerkesztő mondanivalóit. A dolog nem nagyon érdekelte őket. A nagyszakállú zsidó kocsmáros pedig bölcs legyintéssel intézte el a szónokot, mikor az a kármentő elé állva ismételten felsorakoztatta érveit a zsidók kihajtására nézve: „Jó, jó, Mikecz úr. De ki helyettesíti aztán a zsidókat?”)

Ónody Géza kétkerekű talyigán a közeli Nyíregyházára tartott.

Van olyan nap, amikor az ember nem tud magányosan megnyugodni. Keresni kell az emberek társaságát, még ha nem is szeretné őket valami túlságosan. Viszi az embert a benne rejtőző nyugtalanság. Kielégületlenség. Boldog ember az, aki az élet minden körülménye között megelégszik azzal, hogy az ágyon fekve a lába nagyujját nézegesse, és azzal beszélgessen.

A hold a lutheránus torony felett állott, amikor Ónody Géza talyigán a nyíregyházi Betyár-kávéház előtt visszahúzta a kieresztett gyeplőt. Az akkori nyíregyházi sár miatt lépcsőkön kellett a kávéházba felmenni. (Ez még csak 284könnyen ment: de kijönni aztán annál nehezebb volt némelyeknek a Betyárból.)

A Betyár hátsószobájában most is, mint mindig, bort ittak szolyvai vízzel, és cigányokkal nótákat muzsikáltattak a kasszírnő tiszteletére. A Betyár kasszírnőjének kellett tudni a legújabb, legjobb nótákat, hogy a cigányok és urak mindig tanulhassanak valamit, amikor a kávéházat meglátogatták.

Mostanában olyan kasszírnője volt a Betyárnak, aki a nóták mellett politizálni is tudott. Nem ritkság abban az időben, amikor a politikai szenvedélyek fűtötték a magyar társadalmat. A nőknek éppen azért volt politikai meggyőződésük, mert nem volt semmi joguk hozzá. Még hírből sem ismerték a „nők egyenjogúsítására” szolgáló mozgalmat Magyarországon. Csak „suba alatt” politizáltak a nők, de annál szenvedélyesebben.

Malvin Ónody Géza megérkeztére nyomban elfoglalta a helyét a kávéházi pénztár Makart-csokrai alatt, mert Ónody képviselő úrnak az volt a szokása, hogy a kasszára könyökölve beszélgessen Malvinnal. Minden úriembernek tiszteletben kell tartani a szokásait.

– Tetszett hallani, hogy Rothschild intézkedett a zsidók dolgában? – kezdte Malvin.

– Még nem hallottam semmit, mert falun voltam – felelt Ónody.

– Hát kérem szépen, a Neues Pester Journalt tessék elolvasni. Ez a magyarországi zsidók hivatalos lapja. Ebben a német újságban benne van, hogy a párizsi Alliance Izraelite, a zsidók központi irodájának felhívására Rothschild báró, a Monarchia frankfurti konzulja levelet küldött Tisza Kálmánnak, hogy hagyják abba a zsidóhecceket 285Magyarországon, mert különben nem kapnak többé egy krajcár külföldi pénzt se a magyarok.

(Ilyen dolgokat olvasott Malvin, ezért is megbecsülhetetlen kasszírnő volt a Betyárban.)

– Hát bizony ez Rothschildtól, a főzsidótól, ez nagyon kitelik – dörmögte Ónody Géza.

– Azt is írja Bródy Zsigmond lapja, hogy Tisza Kálmán megszívlelte Rothschild figyelmeztetését, és már utasította is Kozma Sándort, a főügyészt, hogy mindenki ellen eljárjon, aki a zsidókat bántja.

– Ez meg Kozma Sándortól telik ki, mert az országos főügyész a zsidók hatalmában van – felelte Ónody Géza.

– Csak azért mondom a képviselő úrnak, hogy vigyázni kell az eszlári zsidókkal, messzire elhangzik azoknak a jajgatása.

Ónody Géza legyintett:

– El van már intézve azoknak a dolga. Meg vannak tökéletesen bolondulva. Egyik szamárságot a másik után csinálják. Úsztatják a hullákat a Tiszán… Senki se hisz többé nekik.

Malvin Ónodyra nézett.

– Csak azért mondom, hogy ne forduljon egyszer úgy a sors, hogy képviselő urat nem figyelmeztette senki. Én sok mindent látok és hallok.

Ez a leány mintha szerette volna Ónody urat, de az volt a baja, hogy „félvér” volt, s ezért Ónody úr nem szerethette őt viszont. Malvinnak csak az anyja volt zsidóasszony. Nagy baj ez, mikor Ónody úr csak a legvallásosabb, legigazibb zsidónőkért tud rajongani. Sokszor búsult amiatt Malvin, 286hogy nem göndörödik úgy a haja, mint a vérbeli zsidónőké. Hiányzott belőle a ,,rassz”, mint Ónody úr mondta. S Malvin hiába festette veresre a haját.

– Magyar képviselő vagyok. Velem nem történhetik semmi nagyobb baj, amíg mentelmi jogom védelmez. Törvényeink szentek. Még Ferenc József is megesküdött rájuk.

– Aggódom, ha önre gondolok – felelt Malvin.

Abban az időben „knikebájnt” ittak a nóbel emberek éjjel a kávéházban. A knikebájn elkészítése a kasszírnő feladata volt. Nyers tojás sárgáját öntötte a likőröspohárba. Az extraszobában olyan urak mulattak, akik tucatjával rendelték a knikebájnt. Malvinnak tehát egyelőre a tojásokkal volt teendője.

Ónody Géza a sétapálcikájával ütögette a lábaszárát.

– Nem kell a zsidókat olyan komolyan venni, lehet azokkal beszélni, akiknek kedvük van hozzá. Kadétkoromban Galíciában szolgáltam, amelyet az isten háta mögöttinek mondanak. Pedig sehol olyan szép városok nincsenek, mint a galíciai városok. A francia illatszer hazája… A zsidók ékszereinél csak nőiknek szeme fénylik szebben. Ott parfőmmel ittuk a knikebájnt, púderrel borotválkoztunk, arcfestéket kentünk az arcunkra, mert a zsidónőknek így tetszett. Nem baj: felejthetetlenek.

A pincér vitte a knikebájnt az extraszobába, mire odabent csakhamar felhangzott az akkor divatos nóta:

Hej, zsidólány, zsidólány!
Mért nem fésülködöl 287már?

Malvin megigazította fürtjeit a háta mögött lévő tükörben. Neki szólt ez a nóta. A gavallérok nem tudtak nála nélkül mulatni.

Ki is nyílott nemsokára a szeparé ajtaja, és lábujjhegyen, táncos léptekkel, bokáit alig ringatva, inkább csak derekával hajladozva, egy délceg, ezüstös hajú, magyarruhás úriember, mintha valamely fotográfus kirakatából lépne ki a 19. század „nagy magyar éveiből” közelgett a „félvérű” kasszírnő felé. A cigányprímással, akit magával intett, a saját nótáját húzatta:

Szomorúfűz ága
Hajlik a virágra…

Így hívogatta, így csalogatta társaságába a kávéház hölgyét.

Boruth Elemér volt ő, a hegyaljai költő, Sátoraljaújhelyből rándult át Nyíregyházára egy kis parázs mulatozásra, miután az újhelyi cigányokkal jóllakott.

Az urak ismerték egymást, Zemplén és Szabolcs egy égborulat, csak éppen a Tisza ezüstpántlikája köti át az idevaló szíveket, kedveket, hogy soha el ne szakadjanak egymástól, Ónody felelevenedett:

– Majd megmondom én, hogy melyik nótát játsszák a nótáid közül, ha már Benczi Gyula nincs itthon Nyíregyházán, és a cigány várja, hogy rendeljék nála a nótát, mint a cipésznél a topánkát.

– Hát melyik nótámat szereted? – kérdezte a zempléni úr. Ónody egy kicsit gondolkozott, aztán Malvinra vetette szemét:

Két gyöngye volt a falunak, két 288virága…

De már nem kellett tovább mondani a nótát se Malvinnak, se a cigányoknak. Tudták azok maguktól a híres dalt. A nótacsináló Boruth Elemér pedig leroskadt egy székre, így hallgatta a maga nótáját, amit a feje felett énekeltek.

Érzékeny volt szegény, mint minden poéta. Sírt, amikor a maga nótáját másoktól hallotta.

– Csak nem kell restellni. Így járt Tompa Mihály is, amikor Rimaszombatra utaztában egy falusi kocsmaszolgálótól, a kút mellett a nótáját hallotta énekelni.

– Nem is arról van szó… – igazolta magát az ábrándos dalköltő.

– Arról van szó, hogy jobb lett volna itt a Nyírben maradni. (Boruth Elemér, családi nevén Steiger Alajos, darabideig Nyíregyháza város tanácsosa volt. Vissza-visszajárt mulatni az egykori vereshasú tirpákok közé, mert az volt a véleménye, hogy cigánnyal, barátságosan, részegség nélkül, csak a könnyű nyíri vinkó mellett lehet eltölteni az időt.) Elnyomnak ott Zemplénben a kisemberek. Kossuth Lajos óta nem született Zemplénben úriember.

– Pedig még az se volt az igazi! – röffent bele egy hang Ónody Géza beszédébe.

A királyteleki grófok tiszttartója volt, Füzesi úr, aki aulikusabb volt a Dessewffy grófoknál is. Most már eleget ivott ahhoz a nagy, mahomet ember, hogy vörösen, kövéren, kigombolkozva kipihenje magát a kávéház közepén, a biliárdasztalon fekve. Malvin már készítette is a párnácskát feje alá, a cigányok pedig Beethoven gyászindulójához stimmeltek, mert a „halottnak” ezt kellett muzsikálni, mikor „kaput” lett.

– Hát a zsidóiddal mennyire mentél? – kérdezte a 289szomszéd megyéből ideruccant úriember. – Újhelyben azt mondják, hogy zsidópápa akarsz lenni, vagy mi a fekete fene. Reformálni akarod a Talmudot, mint Luther Márton …

Léderer, a nyíregyházi gyógyszerész, aki nélkül úri mulatozás nem történhetett, nyomban ajánlkozott, hogy a Magyar Koronához címzett gyógyszertárában holnaptól kezdve megkezdik a zsinat előkészületeit. A három pap, aki alkonyatonként egymás mellett üldögél a közeli katolikus plébánia előtti zöld padon (amelyet a harangozó esténkint kulccsal zár le, hogy oda avatatlan ne ülhessen), a három pap: Verzár István, a katolikus plébános, Lukács Ödön, a kálvinisták költőpapja és a zsidó rabbinus az üldögélésen kívül úgyse jut előbbre. A Magyar Koronához címzett gyógyszertárt kell megjelölni, ahová az urak délelőtt amúgy is pálinkázni járnak, hogy a vallási kérdésekben végre rend teremtessék.

– Mit szólna Korányi meg Szopkó, a másik két patikus? – vetette ellen Ónody. – Nem lehet visszavonást szítani – mondta éppen ő.

Lehetséges, hogy abban az időben, amikor még a megyei urak nem felejtették el a nyájasságot, barátságot, kedvességet: rövidre volt nyírva az oldalszakálluk, mint a hajuk, és csak a nagyratörők, az úgynevezett „stréberek” nevelték meg a pofaszakáll hegyét, hogy azt később göndöríteni, idomítani lehessen a politikai változásokhoz, még ebben az időben a „szimpatikus patikus” indítványa nyomán meg lehetett volna reformálni a Talmudot… Az urak még nem tudták valamennyien Istóczy Győző 12 röpiratának tartalmát. Jóhiszeműség, gavallérosság, egyenrangúság volt a jelszó az imént tönkrement dzsentri-osztályban, amely jelszavak nélkül is jól tudta, hogy a saját könnyelműségének áldozata, 290„mindenét feltette egy lapra”, mint közönségesen mondták, és Kossuth és teóriái is „befuccsoltak”. A régi világ megszűnt, de ennek nem a zsidók az okai…

A szakállak kezdtek megnövekedni. Hol Ferenc József szakállához, hol Kossuth Lajos szakállához igazodtak. Aztán már nem lehetett többé semmit sem kezdeni a szakálltulajdonosokkal. De még akkor, amikor Boruth Elemér harminckét nótájával a legnépszerűbb és legtiszteltebb férfiú volt a Felső-Tisza mentén az ábrándok, alig elmúlt uraságok, az emlékek világában: reformálni lehetett volna a Talmudot…

– Nem hiszek doktor Blochnak, a pesti rabbinusnak – mond Ónody.

A Betyár a kávéház címerében fokosára támaszkodva állott piros mellényben és félrecsapott kalappal. A cigány a halotti marsot húzta a király teleki grófok tiszttartójának ravatala körül. Malvin, mint szegény áldozata az urak „szeszélyének” hosszú, marasztaló pillantásokat vetett Ónody úrra. De odakint a talyigásló nyerített, mint annyiszor, mikor az időnek amolyan éjfél utáni szaga kezdett lenni.

(De azért a Magyar Koronához címzett gyógyszertárban, ott a Piac tér sarkán sok minden történt a következő esztendőben, amivel a tiszaeszlári pör dolga apránkint tisztázódott. Léderer, a „korhelypatikus”, az „urak barátja” nevezetes szolgálatokat tett a zsidóságnak, amíg a világ szeme Nyíregyháza felé volt 291fordulva.)

Ónody Géza útja a Betyárból a Vörös Tehénbe vezetett. Ez is kávéház volt, mégpedig olyan kávéház, hogy meszesgödrök voltak előtte, és megesett, hogy a kávéházi verekedő egyszerre csak azon vette magát észre, hogy nyakig a meszesgödörbe dobták, ha a túlerő a Vörös Tehénből kivetette.

Itt Hazafi Verai János népköltő tartotta estéjét, aki bebarangolván az egész országot, ezekben az időkben Nyíregyházára is elvetődött mint afféle bőrében nem férő „vándorlantos”, mint önmagát nevezte a kistermetű, magyarruhás, kipedrett hajú, bajszú, rézvörös arcú, fogatlan szájú, piros és zöld papirosokra nyomtatott verseivel házaló, fokosos emberke. Vásárok bolondja, csőcselék bohóca, de egyébként ártatlan rímfaragó, aki „megverselt” mindenkit, akinek egy jó szava volt hozzá. De miután többnyire görbe hangot kapott az emberektől: verseiben, „megrovási kalandjaiban” a maga búját, baját panaszolta. Kósza lélek egy országban, ahol minden második ember költő volt. Mit akart itt Verai János? Ezt a versét árulta a kávéházban:

… Tirpák… többi barmok.
Dőljön rád az Iparcsarnok.

Így végződött a vers, és bizonyára nem sok dicsőséget és elismerést szerzett itt az egykori pesti házmesternek.

A Veres Tehén – a kocsmárosné – éppen olyan zsidóasszony volt, mint ahány ezrével van Magyarországon, de Ónody Géza mégis felkiáltott láttára:

– Hála istennek, most már nyugodt vagyok. Rebeka sem azonos a tiszadadai hullával, mint egyik sem nagyon tisztelt hölgyismerőseim közül. Most már vághatja Trájtler doktor 292a holttestet! Nem jelenik meg többet előttem fantomja, mint a hóesésben a lovak feje előtt szokott megjelenni a téli kísértet, aki felemeli a kezét… A talyigás reggelre kihajt Tiszaeszlárra, anélkül hogy valami nagyobb baj történne útközben.

A Veres Tehén nevezetes asszonyság volt még azok között a kocsmárosnék között is, akik Magyarországot valaha igazgatták. Veres volt a szénakazal-bőségű hajzata, veres volt a nyakszirtje, a válla, de még a lábának kisujja is. „Mint a villamosság!” – mondták azok, akik haját megérintették. Elektromos szikra pattogott a mezítelen karjából, a bokájából. A szeme álmatag, hosszú, fekete szempillájú volt, többnyire lesütötte, mintha valami kedves álmán merengene; ugyanezért nem lehetett könnyen feledni, ha valakire rányitotta a szemét. Külsejében minden kellék megvolt, hogy a nyolcvanas években bolonduljanak utána.

Vallásos nő volt. Többször kijelentette, hogy inkább meghalna, mintsem egy mamzert (keresztényt) szeretne a férfiak közül, s Ónody úr ezért néha napokig rágondolt, ha rájött a hava. Veres slafrokja zöld papucsai felett kísértetként járt álmában.

– Nyissa ki a szemét, egyetlen szerelmem, én vagyok – köszönt halkan Ónody úr, amikor a kávéházba lépett, és mint egy dongó, kezdett járkálni a ringó asszonyság körül.

A Veres Tehénben kevésbé válogatott társaság tanyázott. Úgynevezett „kisbirtokos” kávéház volt. Igazi neve Polgári Kávéház. Korhelykedő iparosok, lármás parasztok kezelték itt a szódavizes üvegeket olyan bőséggel, amilyent csak a nyíri vinkótól való felhevültség magyarázhat meg. 293Szivaroztak még a pipások is. A szemek éjfél utáni kancsalításai közben tán fel se tűnt volna itt egy valódi, szerfölött kancsi fiatalember, bizonyos Zarándy A. Gáspár, aki a pesti „antiszemita párt” megbízásából időzött Nyíregyházán.

– Lovag Steféziusnak mondta magát – szólt a Veres Tehén, amikor Ónody Gézát informálta az idegenről.

„Stefézius” természetesen kötelességének tartotta, hogy a kávéházban helyet foglaló képviselőnek bemutatkozzon. Mély hangú, szenvedélyes, kancsisága miatt gyűlölködő fiatalember volt, aki a zsidókat már csak azért is szívből szidta, mert beteges érzékenységgel sújtotta a végzet.

– A budapesti egyetemi polgárok nevében ellenőrzöm a tiszaeszlári vizsgálatot! – mondta a magyarruhás ifjú. – Rossz hírek vannak a fővárosban arról, hogy „elaltatják” a zsidók dolgát.

Ónody a kávéházi kassza közelében üldögélve: megnyugtatta a fiatalembert, hogy a zsidók dolga most az egyszer jó kezekben van.

– Jukker-kocsin, remek almásszürkékkel, valódi Kölber-kocsin láttam egy zsidót tegnap Nyíregyházán – panaszolta Stefézius. – Holott nyúlbőr való a kezükbe, nem pedig gyeplő.

– Ezen már nehéz Szabolcsban változtatni. Az urak helyett most a zsidók járnak kocsin Szabolcsban.

– Gerinctelen nép. Elfajzott nemzedék. Majd az ifjúság leszállítja a bakról a zsidókat.

– Csak rajta, kedves Stefézius. Hallottam, hogy önnek van elegendő pénze is ahhoz, hogy antiszemita elveit nyíltan hirdesse. A minap is százforintossal gyújtott rá szivarjára a pesti kávéházban. 294Igaz?

Zarándy A. Gáspár vállat vont:

– Ezt mindenki megteheti, akinek van fölösleges százforintos bankója. (Zarándy A. Gáspár valóban hasonló körülmények között pazarolta el tekintélyes örökségét. Idősebb korában Szemere Miklóstól kapott kegydíjat. Történetírással foglalkozott.)

A korától elkésett lovag után egy másik fiatalember mutatkozott be Ónody Gézának. Zömök, kövérségre hajlamos, vöröses fiatalember volt.

– Engedelmével én is bemutatkozom képviselő úrnak. Az én nevem Weinstein, pesti rabbinövendék vagyok, és azért időzöm Szabolcsban, hogy a zsidók ártatlanságát segítsek bebizonyítani.

– Boszorkányosát! Bolond ön, fiatalember, vagy vakmerő? – kiáltott fel Ónody Géza, amikor tetőtől talpig végignézte a rabbinövendéket.

– Egyik sem vagyok a kettő közül. Csak előre tudom, hogy elkerülhetetlen, hogy a közeli időben találkozzunk egymással. Jobb, ha tőlem hallja meg a képviselő úr, mint mástól, hogy miért vagyok itt.

– Csak arra vigyázzon, fiatalember, hogy épkézláb jusson el innen – felelt Ónody. – Az ön helyzete itt nem mondható valamely rózsaszínűnek.

– Tudom, képviselő úr. De sohase voltam elkényeztetve a sorstól. (Ez a bizonyos Weinstein rabbinövendék, aki a tiszaeszlári zsidók bűnügyében önkéntesen nyomozott, és a későbbi védőügyvédeknek sok szolgálatot tett: Szabolcsi Miksa néven hírlapíró lett Pesten, és zsidó hetilapot 295szerkesztett.)

Ónody körülnézett a Vörös Tehén-kávéházban, vajon mily furcsa vendégek mutatkoznak még itt a láthatáron?

A középen, egy hosszú asztalnál „tirpákok” üldögéltek, így nevezték Nyíregyházán azokat a tanyai gazdákat, akik tulajdonképpen a város megalapítói voltak, de amikor a várost felépítették: kihúzódtak a város környéki „bokor-tanyákra” mert jobban szerették a mezei életet. Remek lovakat neveltek, és legfeljebb templomba jártak be a városba. Most azonban más okból is a városban felejtkeztek. Értekezlet volt a városházán, hogy a város hatosztályos gimnáziumát nyolcosztályos gimnáziummá kell emelni, és új gimnáziumi épületet építeni. Miután a tirpákoknál volt a pénz, a vagyon, a „tehetség” – a város polgármestere a mezei gazdákat hívta össze, hogy gombolják ki a bugyellárist.

Nikelszki, Tresztyánszki, Csengeri, Bencs és a többi tirpákvezérek már dél óta tanácskoztak. Habár értekezletüket különböző vendéglőkben tartották: józan, nyugodt, meggondolt volt mindegyik még a Veres Tehénben is, ahová egy feketekávé végett elballagtak.

Ónody Géza, mint magyar képviselőhöz illik, érdeklődött az oskola ügye iránt is.

– Ha már olyan nagyra építették önök a helybeli lutheránus templomot, amilyen nagy templomuk nincs sehol egész Magyarországon a lutheránusoknak: illő, hogy megfelelő oskolát is emeljenek hozzá – mondta Ónody Bencs Lászlónak (akire hallgattak a tirpákok, annyira, hogy később polgármesterüknek is választották).

– Teljesen igaza van a képviselő úrnak. Büszkék vagyunk a templomunkra ebben a vallástalan világban – felelt Bencs László. – De az iskolákba nemcsak evangélikus ifjak 296járnak, hanem másvallásúak is felszedik a tudomány magvát, amelyet jeles professzoraink elhintenek. Illő volna, hogy más felekezetek is benyúljanak a zsebbe, amikor az iskola fejlődéséről van szó.

A „legokosabbat” azonban Nikelszki tirpákvezér mondta:

– Itt volna a legjobb alkalom a zsidók elővételére. Ki kell velük egyezni az eszlári dolgokban. Hagyjuk azokat a kolduszsidókat, a tehetősebbek járuljanak hozzá a gimnázium fejlesztéséhez.

– Ez már aztán döfi! Kieresszük a zsidókat az eszlári pörből néhány rongyos ezerforintért, amit a tirpákok nem akarnak kigubázni! – kiáltott fel méltatlankodva Ónody.

– Ritka jószág a pénz. Az van a legkevesebb Nyíregyházán – sóhajtott Csengeri.

– Mert ha egy tucat tojást eladnak a hetivásáron a tirpákasszonyok, a garasokat nyomban viszik be a Nagytakarékba. Hogy legyen ott pénz, ahol minden krajcár fiadzás szempontjából a takarékpénztárba vándorol?

– Így élünk, szegények vagyunk – ismételték a tirpákok. (De mégis felépítették a következő évben az oskolát, a mai Kossuth Lajos Főgimnáziumot.)

A Veres Tehén, a gyönyörű kávésné, aki végighallgatta az Ónody Géza és a tirpákok közötti diskurzust, közbeszólt, az egyedül maradt képviselőhöz intézve a szót:

– El is vinne az ördög, ha ezekből a zsugori tirpákokból akarnánk megélni. Én még nem láttam nyíregyházi tirpáknál egy huszonötkrajcárosat se – mondta a menyecske, aki néha büszke volt tolcsvai születésére.

– Azért megy köztük olyan nehezen a névmagyarosítás. Sajnálják az öthatost a kérvényekhez – válaszolt 297Ónody.

Aztán az asszony bámulatába merült, mert van is azon valami csodálkoznivaló, amikor egy nőnek az igen fehér bőre alatt még a rubintpiros vérét is látni, amint az pezsgő módjára „musszírozik” ott, ahol a legfehérebb a nyaka.

Lovaspandúr jött a hajnalodó éjszakában Tiszalökről. Miután nem olyan sok vendéglő volt nyitva ebben az órában, hamarosan megtalálta Ónody Gézát a rábízott levéllel.

Vay György küldte a levelet:

„A zsidók bevallották a hullaúsztatást. Sürgősen szükség van jelenlétedre. Hagyd a Rebekát!” – írta Vay György.

Igaz, hogy e nélkül az üzenet nélkül tán mai napig ott nézegetné a Vörös Tehénben Ónody Géza, hogyan göndörödnek a hajfürtök a kávésné nyakán. Vajon kolmizóvassal csinálja? Vagy a természettől fogva jönnek létre azok a gyűrűs fürtöcskék, amelyek között elvész a képzelet?

Éppen idején jött az üzenet, amely Ónody Gézát talyigájára felültette, és a nyírségi ló a homokban ügetve vitte sorsa felé.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem