I. A bolygó zsidó második megjelenése
I. A bolygó zsidó második megjelenése
Újra látták őt Eszláron.
Mégpedig azon a napon, amikor a tiszadadai holttestet a zsidótemplom tőszomszédságában lévő udvaron, egy eresz alatt vasvillás ember őrizete mellett kiterítették: egy ajtóra, amelynek felső részén még látszottak a G + M + B betűk, amelyeket krétával vízkereszt napján az eszlári harangozó írt. Keresztény ajtó volt, özvegy Bátoriné házáról.
Mezítelenül feküdt a holttest, csak egy kötőféle volt a derekára vetve.
Ez azoknak a sorsa, akik a Tiszában keresnek menekvést az élet elől. Az öngyilkosok, ismeretlen, családtalan halottak kálváriáját járta a tutajosok holtteste, amely kálvárián minden parti őr, mezei csősz, bíró és kisbíró benézeget a holttest szájába, mintha a régi vallások pénzdarabját keresné az elnémult szájban, a megmerevedett nyelven.
A holttestnek nem volt pénz a szájában, csak fogai voltak, mint egy másvilági kutyának, amelyeket az emberekre vicsorított. Álla leesett, és komolyan haragudni látszott azért, hogy még holtában is háborgatják. Az egyik szeme nyitva volt, és azt ijesztő merevséggel függesztette mindazokra, akik megközelítették. A balkeze ökölbe volt szorítva, mintha még mindig tartogatna valamit 256benne.
Kiss Jenő, a tiszalöki járásorvos megállott a holttest mellett:
– Sok vízbe fulladt holttestét láttam, mióta a Tisza partján vagyok orvos. De minden vízbefulladtat az jellemzett, hogy homok vagy iszap volt a szájában, a markában, amint végső életerejében még egyszer megkapaszkodott a földben, mielőtt elbúcsúzott volna az élettől. Ennek a holttestnek csak az orra volt teletömködve homokkal, ahová máskor nem jut be iszap, se föld. Ezt kérem jegyzőkönyvbe venni.
Horváth László, a nyugalmazott járásorvos lépett most a hullához. Az öregúr közelebb volt a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Ebből harmincöt esztendőt hivatalos orvosi minőségben Vencsellő és Csege között nemes Szabolcs vármegye szolgálatában töltött, a Tisza-parton, amikor is körülbelül hétszáz vízbefúlttal ismerkedett meg.
– Habár már évek óta nem praktizálok, azért figyelemmel kísérem az orvosi tudomány haladását, meghozatom a legújabb könyveket, hogy könyvtáramat majd egykor arra érdemesnek hagyományozzam. Régi és újabb tapasztalataim alapján kijelentem, hogy az előttünk lévő hulla nem egy vízbe fulladt egyén hullája, még ha a folyamból vonták is elő. Ez a hulla legfeljebb tíznapos, halálát nézetem szerint vérveszteség idézte elő, de nem fulladás.
A harmadik orvos, aki a holttest mellé lépett, hogy az udvar közepén helyet foglaló bizottságnak bejelentse a maga véleményét, a már említett Horváth Géza orvosnövendék volt.
– Harmadszor látom a kérdéses holttestet. Pontosan megállapítom tehát, hogy a hulla ruganyos, ép és egészséges húszéves nő tíznapos teteme. A vízihullák puffadtságának 257nyoma sincs rajta. Körmei gondosan ápoltak, hegyesre vágottak, mint egy úrihölgyé. – Felemelte a hulla szabadon lógó kezét. – Ilyen szép körmöket ritkán láthatni. Cselédé nem lehet. A jobblába kisujján mutatkozó tyúkszem is azt bizonyítja, hogy a mezítelen lábbal talált tetem azelőtt cipőt viselt.
Negyediknek Trájtler, a nyíregyházi királyi törvényszék orvosa állott a hulla mellé. Katonás, feszes, élénk fiatalember módjára gesztikulált. Közben a kabátja gomblyukában nyíló rózsát szagolgatta.
– Az én véleményem mindenben megegyezik a kollégák véleményével. A felhám teljes épsége, a hullafoltok háton való jelentkezése, a test rugalmassága azt bizonyítja, hogy egy- vagy kéthetes hullával találkoztunk. Életkora inkább közelebb a húszhoz, mint a tizennyolchoz. Olyan ez a hulla, amilyennel ágyban is találkozhattunk volna, nemcsak a Tiszában. A vízbefulladás kizárt dolog. A hullának most, miután ruháitól megfosztották, jóformán semmi szaga sincs. Tehát azt kell következtetni, hogy a rajta lévő ruha volt bűzös, amely félrevezette az eddigi szemlélőket. Ha Taylor, aki könyvet írt a hullákról: látná, ugyanez volna a véleménye. De Hoffmann, aki a bonctant tanítja a bécsi egyetemen, és Maska, akinek könyvét ugyancsak tanulmányoztam: megerősítenek véleményemben, amelyet lesz szerencsém írásban is előterjeszteni.
– Tehát a hulla nem Solymosi Eszteré? – kérdezte Egressy Nagy László királyi ügyész, miután a főügyész már elutazott Budapestre, a vizsgálat vezetését jókezekben látván.
– Amennyiben Solymosi Eszter tizennégy esztendős cselédleány volt: a hulla nem az övé – jelenti a 258törvényszéki orvos. – Ennek a hullának tápláltsága, fejlettsége, asszonyossága nem egyezik egy tizennégy esztendős leányéval.
A vizsgálóbíró és környezete az asztalnál, a falusi udvar közepén szorgalmasan jegyezte az orvosok vallomását.
– Azt hiszem, a törvényszéki orvos úr kijelentése után más orvosi vizsgálatra nem reflektál, ügyész úr? – kérdezte a vizsgálóbíró.
– Indítványozom a boncolás elrendelését.
– Ez megtörténik – felelt a bíró –, miután a község lakosai közül Solymosi Eszter ismerősei megtekintették a hullát. Jöjjenek a tetemnézők!
*
Mint említettük, az udvar (özvegy Bátoriné udvara) a zsidótemplom szomszédságában volt. A templomnak nem volt ablaka errefelé, mert ablakai (három, ívelt ablaka) az utca felé nyíltak. De a templomban összegyülekezett eszlári zsidók valamiképpen megtudták a vizsgálat eddigi állását, és a templom belsejében keserves imádkozásba kezdtek. Mind a négy orvosi vélemény, amely eddig elhangzott, egy-egy kő volt az ő befalazásukhoz. Mindinkább foszladozóban volt a reménységük, hogy a kifogott holttestben Solymosi Eszterre ismernek. Sőt, titkos veszedelmet, közelgő borzalmat sejtettek a maguk sorsára nézve, amikor mindinkább kitűnt, hogy Solymosi Eszter ruhájába egy idegen nőt öltöztettek. Kik juthattak Solymosi Eszter ruhájához? „Csak a zsidók, akik Esztert ruhástól együtt templomukba vonszolták, és ott elemésztették!”
Mind hangosabb lett tehát a keserves imádkozás a szomszédos templomban, amint a parasztház udvarán a 259vizsgálat lépésről lépésre előrehaladt. Kétségbeesésüket növelte, hogy Székely Ferencet, a pesti főügyészt, akiről igazságosságot és a megyei hatalommal szemben való túlemelkedett fölényt reméltek: nem látták többé a vizsgálóbizottság tagjai között. Tegnapelőtti, tegnapi reménységük, amely a tiszadadai hulla megtalálásának hírére felcsillant előttük, a múló napokkal, órákkal, percekkel muladozott. Sőt, mint helyesen érezték; még feketébben közelgett feléjük az átok, ha a vizsgálat majd azt kezdi firtatni: honnan kerültek elő az eltűnt Solymosi Eszter ruhái?
„Sohasem volt túlságosan jó zsidónak lenni, de azokban a napokban a kutyánál utolsóbb volt eszlári zsidónak lenni” – írta e kornak egyik naplóírója, akinek feljegyzései között is lapozgattunk. (Idősb Krúdy Gyula, 1848/49-iki honvédszázados és nyíregyházi ügyvéd naplója.)
Ónody Géza a vizsgálóbizottság asztalától nem messzire álldogált, és az elhangzott orvosi nyilatkozatok után félhangosan a maga megjegyzését is megmondta:
– Ez a szerencsétlen hulla annyira nem Solymosi Eszteré, hogy erős a gyanakvásom arra nézve, hogy egykori szőke, vörösbe hajló zsidónőé a hulla. A hónaljon lévő szőrzet legalábbis ezt látszik bizonyítani. Az orrnak keleties hajlása, az ajaknak domborulata, a nőnek érzéki testessége pedig a szemita származásnak alfabétája.
– De a szem, a szűzmáriásan kék, vizenyős szem, Géza bátyám! Csak keresztény nőnek van ilyen szeme – duruzsolt Ónody mellett az elválhatatlan csendbiztos, Vay Gyurka.
– A szem és az orr bizonytalan, mert tele volt iszappal. Horváth Gézának kellett kipiszkálni egy fadarabbal a 260mocskot a szemüregből, hogy láthassuk – jegyezte meg Dobos főszolgabíró, aki az urakhoz csatlakozott.
– Úgy látszik, még sohase jártatok a lengyel-zsidó városokban. Munkácson, Ungváron, Beregszászon, ahol temérdek kékszemű és szőkés zsidónő található. Akiknek szőkesége éppen olyan dús, termékeny, pelyhes, mint az igen fekete nőké. Csak éppen szőke a bajuszuk, a nyakszirtjük! – válaszolt Ónody Géza. – Véleményem szerint a szőke zsidónők sokkal veszedelmesebbek, mint a barnák. Szívtelenebbek.
– Azt mondtad egyszer, hogy napsugarak a sötét gettóban a szőke zsidónők. Az árnyékos szobában énekelgető sármányok. Aranybetűk a zsidók fekete imakönyvében – dörcögtette Dobos főszolgabíró Ónody fülébe.
Az eszlári uraság arcán könnyű pirosság suhant át, mintha egy lámpával világítanak hirtelen valakire éjszaka.
– Az ember fiatalkorában nem ismeri még az életet – felelt, és távolabb ment az emlékeztető főbírótól.
(„Ónody úr szívét több zsidónő lába elé helyezte már elmúlt életében” – mondták némelyek, akik az úriembert közelebbről ismerték, és eszlári szereplése idején múltidejében lapozgattak.)
A csendbiztos dörmögött:
– Pedig fogadni mernék, hogy még most is zsidónők járnak az eszében. Van ilyen megátkozott férfi, fogadni mernék.
De Vay Gyurka többnyire fogadni akart egész életében. Sajnos, a Felső-Tisza mentén nemigen mertek vele fogadni.
*
A kaput kinyitották a pandúrok. A nép, amely az utcán gyülekezett, elfoglalta a kapu nyílását. Elöl asszonyok, hátrább a 261férfiak.
A vizsgálóbíró intézkedett:
– Mindenki menjen hátrább az udvarra, akinek itt dolga nincs. Egyenként jöjjenek be az eszláriak, akik Sólymost Esztert ismerték. Nézzék meg a holttestet.
A falusi kisbíró, mint már ilyenkor szokás: sokáig bajlódott a kapu kitámasztásával, és annak szidta mindenségét.
De a kapun át már belépett egy harmincéves forma asszony.
Feketében, kendővel a kezében, amint a Solymosi Eszter utolsó látására felkészülődött.
Megállott a hulla lábánál, és fekete, erős parasztszemével keményen ránézett, mintha felelősségre akarná vonni a holttestet. Aztán körüljárta egyszer. Majd még egyszer, sietősebben, ruganyosabban, mindinkább kiegyenesedve, mintha végleg meggyőződött volna arról, amit magában előre gondolt.
– Ez a cseléd nem Solymosi Eszter! – állott meg a vizsgálóbíró előtt.
A bíró rápillantott. Az asszony méltatlankodó arcot vágott:
– Sohase volt Solymosi Eszter – ismételte.
– Hogy hívják?
– Száki Györgyné, született Schwartz Katalin.
– Ismerte Solymosi Esztert?
– Mint a magam gyerekét. Szomszédja vagyok Solymosinénak. Bár nem vagyok egy valláson vele.
– Az nem tartozik ide.
– Csak azért mondom, mert szerettem Eszterkét, mint a magam gyerekét.
– Elég volt. Még mások is várnak…
– Tessék meghallgatni. Ez a szélesarcú, szőke 262fehérszemély azért se lehet Eszter, mert ő vékony, kedves, keskeny volt. Barna volt.
– Elég.
Az asszony nehezen és méltatlankodva szólott:
– Az igazi Esztert tessék megmutatni, bíró úr. Azt mondják, hogy ott hátul, a kertben van még egy holttest.
– Ne locsogj, menj a dolgodra – szólt most Ónody Géza a tanúhoz, mire az asszony vissza-visszafordulva, pillangós cipellőjében kilépdelt a kiskapun, mintha kevesellte volna eddigi szereplését.
Másik asszony állott meg a kiterített hulla mellett. Olajos Bálintné Szakolczai Erzsi, tanyásember felesége, az elmúlt évben nála szolgált Eszter.
– Nem ismerem, sohase láttam, nem az én jó kis cselédem volt ez a kövér, veres asszony.
– Bizonyos ez?
– Tán csak ismertem a cselédemet, aki mellettem volt?
Ez az asszony is haragudni akart a félrevezetésért, mert a tanyáról Eszterhez hívták.
– Íme, egy idegen.
– Ne feleselj! – intette Ónody. – A bíróság dolga az igazságtevés.
Az asszony a kapu felé húzódott, és még akkor is hajtogatta:
– Nem engedhetem csúffá tenni az én jó kis cselédemet.
Harmadik asszony járta körül az asztalt. Fiatalos, menyecskés, szégyellős, aki többször tartotta a szemét a földön, mint az előtte egészen feltakart holttesten. Gazdag Józsefné, huszonhét 263éves.
– Igenis, nem Eszter. Kopasz ez, szegény, mint a tenyerem.
– Jöjjenek már a férfiak – vélekedett a bíró.
– Legalább tessék betakarni szegényt – mond Gazdag Józsefné, és a holttest dereka tájékára visszaigazította a rongydarabot, amit az asszonyok előtt levettek. – Van mindenféle suhancgyerek is odakint, nemcsak vénember.
Hát éppen egy öreg paraszt, gatyásán, fekete szűrben, csizmában, mintha a városba menne, lépegetett befelé a kapun. Molnár János.
– Hatvannyolcadik évemet taposom – felelt a bíró kérdésére.
– Hát mondja meg, Molnár János, igaz lelkére: ez Solymosi Eszter?
– Huncut gazember volt, aki kitalálta – felelte Molnár János, körüljárva az udvaron, miközben szemrehányó fejcsóválással nézte a holttestet. – Nincsen olyan ember Eszláron, aki idevalósinak vállalná ezt a nőt, pedig sok csúnya zsidóasszony lakik a faluban.
Szálai Gábor napszámos, aki csak negyvenegy esztendős volt, nem haragudott úgy az asszonyokra, mint előbbi földije. Neki csak a kifordult szeme nem tetszett a holttestnek. Különben maradhatós volt.
– Nem azt kérdeztük, hogy milyen a gusztusa kendnek. Arra feleljen: ez az Eszter, vagy nem ez az Eszter?
– Istenem, ne vígy a kísértésbe. Öreg lány ez Eszterkéhez mérve – felelte a parasztember. – Anyányi már ez a madár. Többet hányta ez a farát, mint én pipáltam.
Szalai Gábor azt hitte, hogy ezzel mindent elmondott a holttestre nézve, de még kérdezgette a bíró. Szalai 264Gábor azonban mindvégig megmaradt a maga férfias véleménye mellett a női holttest közelében. Csak úgy vette, mintha élne.
– A szentem! – mondta elmenőben.
Ifjú Pán József, Aradi István, Sós András eszlári parasztemberek következtek sorra.
– Nem ismerjük az árvát! – hangzott az egybehangzó vélemény, és a férfiak szőkeségét, kék szemét hányták a holttest felett mint kifogásaikat.
Juhász Józsefnek „túlságosan fonnyadt, kiszáradt” volt a vízi jövevény. Csak a balkezével legyintett, amikor Solymosi Eszterhez hasonlították. „Az ángya térdét!” – válaszolt Juhász. Bár nem fejezte ki világosan a gondolatát, megérthette, aki akarta. Újabb kérdésére a vizsgálóbírónak azt felelte: „Ne szégyenítsék meg legalább a falut.” Ez volt az utolsó gondja Juhász Józsefnek, amikor kétszer körüljáratták vele a hullát.
Suhanc parasztfiú állott a bizottság elé az eszlári disznókondás személyében. Jakab István a neve, tizenhárom esztendős, együtt járt iskolába Solymosi Eszterrel, mint faluhelyen szokás, ahol a lányok, fiúk együtt tanulnak.
– Megismered Esztert? – kérdezte a vizsgálóbíró a holttestre mutatva.
– Meg ám az öreganyámat – röhögött a kondás.
Vay György köhintett egyet az udvar sarkában. Csak egy olyan köhintés volt, amilyent pipásemberek sokszor hallatnak, mert a pipának az a jó tulajdonsága is megvan, hogy betegség és egyéb nyavalya nélkül is megköhögteti az embert, amire éppen olyan szükség van, mint a tüsszentésre, böffentésre, csuklásra, amely hangok az ember szájából hangzanak.
A kondás azonban már megjuhászodva, kalap levéve 265állott a bíróság előtt, és vallott, mint a parancsolat. Eszter kisebb, vékonyabb, gyengébb volt.
Most még egy asszonyság jelentkezett a férfinépség elvonulása után.
Az asszony elkésett volt a nők csoportos felvonulásából, ezért egészen egyedül lépdelt be a férfiak után az udvarra. Vannak ilyen asszonyok, akik sohase járnak együtt a többivel, lenézik asszonytársaikat különféle szokásaik miatt. Macskában is van ilyenfajta, amely egész életén át egyedül csavarog, mert a macska nem társaslény, mint a kutya.
Az asszonynak, Jajczainénak az volt a kívánsága, hogy mutassák meg neki a holttest ruháit.
Amíg az egyik pandúr a rossz-szagú batyut bontogatta az udvar sarkában: Jajczainé körüljárta a holttestet, külön megnézte kezét, fülét, lábát.
– Nálunk másformájúak az asszonyok – mondta Jajczainé, mikor a hajatlan holttestet megszemlélte.
– Nem is asszony ez! – vélekedett a menyecske. – Csak a ruhája, az inge, a szoknyája, az volt fehércselédé.
(Jajczainé azok közé a ritka parasztasszonyok közé tartozott, aki törvényesen elvált – egy nyíregyházi ügyvéd révén – az első urától. Igaz, hogy három évig tartott a válópör, ráment ötköblös földje, de az asszony megmutatta, hogy ahhoz ment férjhez, akihez ő akart, nem pedig ahhoz, akihez a szülei erőszakolták. Ötköblös asszonynak hívták a ritka parasztasszonyt.)
– No, most már eredj a dolgodra – morgott a csendbiztos, amikor Jajczainé szereplése folytán a bíróság minden tagjával meg akart ismerkedni. (Az urak között keresett 266ismeretségeket, miután amúgy úrimódon, törvényes válópör révén rendezte be az életét. „A fejébe szállt a sok bírósági levelezés.”)
– Ha pedig Hurainét látnád valahol, megmondhatod neki, hogy illene eljönnie a régi kis cselédjéhez.
Mert Hurainé mindmáig hiányzott a tetemnézők közül. Jajczainé védte:
– Gyenge szíve van annak az asszonynak.
– Gyenge. Mint neked.
*
Zathureczky nem merte megnézni a tiszaeszlári hullát, mert többet adott az étvágyára, a jóérzésére, az éjszakai nyugalmára, mint ezek a „vasgyomrú” szabolcsi urak, akik mindenféle időjárást elbírtak.
– Azt kell hinnem, hogy ez az eszlári holttest is a maga révén került a vízbe, Zathureczky – mond a felesége –, mint az a Brenner lány, akit egy hónappal ezelőtt Tiszalöknél kifogtak.
Zathureczky Gyulának még csak ideje se volt feltenni a szokásos kérdést felesége szavaira: „Hogy érti ezt, asszonyom?”, amikor a hallgatag Irma, Zathureczkyné nővére hirtelen elszólta magát féltékenységében:
– Igazán nem tehetünk arról, hogy nem születtünk zsidóknak. De ha tudtuk volna, hogy ön csak a zsidónőkért rajong: legalábbis rabbinust választottunk volna atyánknak. Mert elbolondítani éppen úgy elbolondított minket is, mint akár a Brenner kisasszonyt, aki januárban a Tiszába fagyott, és csak májusban húzták ki onnan.
(Vajon mi volt az igazság Zathureczky 267nőhódításaiból? Sohasem lehetett világosan megtudni a dolgokat, mert a nyomokat eltakarította maga után ez a rókavörös-arcú úriember.)
Zathureczkyné tehát férje nélkül jelent meg a tiszaeszlári hullaszemlénél, és nyomban pártfogásába vette özvegy Solymosinét.
A vörösbarna slájeres, lovaglóruhás, lakkcsizmás úrhölgy bizonyára másfelé is feltűnést keltett volna, nemcsak Tiszaeszláron, a mind sötétebbé váló hulla környékén, ezen a júniusi napon. A falusi nép egyhangú vallomása után, a parasztok kedvetlen vagy sercentő válaszai közben, a kerítésen tollászkodó tyúkok alatt, ebben az álmos, rosszindulatú, unalmas világban sokatígérő volt az uszályos hölgy megjelenése, aki vékony, ezüst agárfejű lovaglóvesszejével intett helyet magának az ásítozó pandúrok és a falusi elöljáróság kisbírái között.
Vay csendbiztos sarkantyúpengéssel igyekezett az úrnő elébe. Dobos, a főbíró is hátrábbtolta vadkacsatollas vadászkalapját a rövidre vágott, hóka fején, ügyész, bíró, doktor felemelte az arcát a karcsúra fűzött úrhölgy megjelenésére.
Már fejbólintásával és zavarodott nőies mosolyával a férfitársaságban megnyerte magának a tekintélyeket, akik szeretik, ha bizonyos tiszteletben részesülnek. Hozzá még kissé selypített is Zathureczkyné, ami hallatlanul tetszik némely férfinak:
– Nem akarok az urak dolgába avatkozni… Tudom, hogy milyen kiállhatatlanok azok az asszonyok, akik férfiak dolgába ütik az orrukat. De abban mégiscsak nő vagyok, hogy a kíváncsiság nem hagyott nyugodni. Ez legyen mentségem, uraim.
Így szólt mély, elfogódott, szinte csukló hangon 268Zathureczkyné, és olyan ünnepélyesen hajolt meg a „bizottság” előtt, amely meghajlásban bennfoglaltatott annak elismerése, hogy a világot Isten és a férfiak kormányozzák.
Solymosiné ezalatt lesütött szemmel állott Zathureczkyné háta mögött, és egy lépést se mert előrejönni. Nem emelte a szemét a holttestre, nem nézett szemközt a bírókkal, csak állt a kendőjével kezében, azt babrálta barna napszámos-kezével, a dolgok elintézését rábízta pártfogójára, Zathureczkynéra.
– Itt van az elveszett leány édesanyja, szegény.
– Özvegy Solymosi Jánosné? – kérdezte Bary vizsgálóbíró.
Az említett asszony csak állt homlokába húzott kendője alatt, és a kezét lassan a szívéhez emelte.
– Maga özvegy Solymosiné? – ismételte a bíró. – Nézze meg a holttestet.
– Ne tessék azt kívánni tőlem, tekintetes úr. Anélkül is nagyon szerencsétlen vagyok. – És kendőjét szeméhez emelte, hogy még jobban elfödje tekintetét.
– Tehát nem ismeri fel a lányát? – próbálkozott a vizsgálóbíró. – Menjen közelebb. Hajoljon az arcához. Ha valakinek ismerni kell Esztert, az maga, az édesanyja.
Az asszony csak állott a „bizottság” előtt, és egyetlen pillantást sem vetett a holttestre, mintha babonás konoksággal kerülte volna a tekintetével.
– Nézzen rám, Solymosiné – kezdte a bíró. – Azt mondja meg nekünk, hogy ez a maga Eszter lánya, vagy nem?
Solymosiné félszemmel a bíróra nézett.
– Forduljon meg, és nézze meg a holttestet.
– Ne tessék tőlem kívánni – felelte az asszony. – Meglátogatott engem a baj és szenvedés. Mit vétettem én az 269Istennek?
Most az ügyész is közbeszólt:
– Solymosiné. Mi azért vagyunk itt, hogy a törvény nevében igazságot tegyünk. Azt kell tudnunk, hogy a maga Eszter lánya fekszik-e itt előttünk, vagy nem?
Az asszony hangosan felzokogott.
– Nem szenvedtem még eleget? Kinek a bűnéért ver engem az Isten, mikor ártatlan vagyok?
És keservesebben zokogott Solymosiné, mint valaha is parasztasszony. A kemény, egykedvű asszony, aki látszólag már érzéketlen volt a fájdalom iránt: szinte összerogyott feltörő zokogásában.
A „bizottság” némán várta az asszony fájdalmának csillapodását. Nehéz sor egy édesanyával keményen beszélni, aki gyermekét veszítette el. Az anya fájdalma a hivatalos urak száján is visszafojtotta a szót. Csurgott a kendő alatt az asszony könnye, nyála… Az ügyész rosszkedvűen fordította el a fejét. Bary bíró a jegyzőkönyvekben lapozott, mintha a zörgő papirosokban találna vigasztalódást keserves pályáján.
Az asszony csillapodott egy percre…
– Tehát a lánya, vagy nem a lánya? – kérdezte a bíró szárazon.
– Hogy tetszik ezt gondolni? – mondta kétszer egymásután az asszony, majd újra vontatott, hosszadalmas sírásba kezdett. Akik ritkán sírnak: azok alaposan sírnak, ha utat talál bennük a könny. Nem lehet megállítani, amíg egy csepp van bennük. Már nem is emberi ez a hang, amely Solymosinét töri, hanem hasonló az állat fájdalmas panaszához, hörgéséhez, bajához. A fájdalom vonítása: ez volt a nehezen kezdő Solymosiné 270sírása.
Zathureczkyné, aki nőies bánattal állott szegény asszonytársa mellett: bocsánatkérőleg fordult a bírósághoz:
– Solymosinét legutoljára, alig egy hónapja nagyon meggyötörték a tiszalöki hullaszemlénél, amikor a Brenner lány holttestét akarták vele megnézetni. És a kerülő két aranygyűrűt húzott le a Brenner lány kezéről előzőleg, mert hisz Eszternek gyűrűje egy se volt.
– „Szűcs szomszéd” húzta le a gyűrűket – sírt most Solymosiné zokogásából felfigyelve. – Majdnem csúffá tett az az ember a Brenner leány holttestével. Rábeszélt, rábeszélt… Pedig a gyűrűk már a mellénye zsebében voltak.
A bíró összevonta a szemöldökét:
– Itt nincsenek semmiféle gyűrűk. Megmondhatja az igazat. A maga Eszter lánya ez a hulla, vagy nem?
Az asszony konokul a földre nézett, mintha erre fogadalmat tett volna magában.
– Se éjjelem, se nappalom, mióta Eszter elveszett. Nem is lesz többé egy percem, hogy elfelejthessem. Talán a másvilágon se látjuk többé egymást, pedig katolikusok vagyunk a lányommal együtt.
– Istentagadó beszéd ez, Solymosiné! – szólt valaki a bírósági asztal mellől, mire Solymosiné nagyhirtelen felvetette a szemét.
– Nem a mi temetőnkbe tették Esztert. Azt csak a zsidók tudnák megmondani, hová tették. Hogyan találkozhassunk? Nekem halottam sincs, akit sirathatnék.
Az asszony gyorsan elmondott szavaiból kiérzett, hogy sokszor gondolkozott ő már a helyzetén, mostani és másvilági állapotán, amíg ezek a szavak összegyülemlettek benne.
– Nézze meg a holttestet, mert délután az orvos urak 271a Tisza-parton felboncolják. Oda nem eresztenek senkit – intette a vizsgálóbíró még egyszer Solymosinét.
De az csak állott, szemét a földre szegezve, mintha arra volna elátkozva, hogy ne vethesse fel a tekintetét.
– Nem jól van ez így – dörmögte Dobos Imre, a tiszalöki főszolgabíró, és fanyar, hangtalan fütyörészéssel, ahogy bosszúságában szokta az ember, kiment az udvarról. A pandúrok az öklükbe fogták a bajszukat, amikor rosszkedvű főbírójuk után néztek. Szívesen elvertek volna valakit, hogy a főbírónak jobb kedvet csináljanak, de nem mutatkozott senki a láthatáron.
*
…Solymosiné valóban úgy ment el a zsidótemplom melletti udvarról, hogy látszólag egyetlen pillantást se vetett az ajtófélfára fektetett holttestre. De hát az édesanyák látnak azzal az érzékükkel is, amely a szívükben maradt meg azután, akit valaha a szívük alatt hordtak. Vajon kell-e sokat szemlélgetni egy édesanyának, hogy megismerje a gyermekét, ha az élve vagy holtan a közelében van? Solymosiné tudta, hogy nem az ő Eszter lánya fekszik az udvaron kiterítve, ezért nem is vetett egy pillantást sem a fájdalmas anya az idegen holttestre.
– De ha a ruhácskáit, a köténykéjét, a nagykendőjét, a vizitkéjét, nékem kedves emlékeit megkaphatnám: nagyon megköszönném a tekintetes bíróságnak – mond Solymosi Jánosné.
– Ezekre a tárgyakra darabideig még szüksége van a bíróságnak – felelt Bary József, és olyan „csúnya arcot” 272vágott az asszonyra, hogy annak torkára forrott az a kevés szó is, ami még benne lett volna.
– Paraszttempó! – dünnyögte az ügyész is, az asszony után tekintve. – Aminek egy krajcár értéke van: arra vásik a foga. De mit bánja ő a holttestet? Mintha neki kéne eltemettetni.
Így változik néha a hangulat az emberekben, még akkor is, ha a király nevében végzik hivatali teendőiket.
– Csak az Isten, aki felettünk van, lát bele az emberi szívekbe – mond áhítatosan Vay György csendbiztos, akinek nem akadt jóformán semmiféle hivatalos teendője ezen a napon, és ilyenkor nagyon áhítatosan gondolkodott. Szeretett az Isten csendbiztosságára bízni mindent és mindenkit, amíg nem „adtak valakit a kezére”. Bezzeg akkor ő volt az, aki a szívekbe és vesékbe akart nézni.
*
Ekkor, midőn a vizsgálóbíróság már ebédeléshez készülődött volna: jelent meg a láthatáron a veresszakállú bolygó zsidó, ismeretes borzasszélű sapkájában, hosszú, fekete kaftánjában, harisnyás lábával.
Csendőrök hozták feltűzött szuronyok előtt a falusi utca közepén.
Herskónak hívták, ő volt a sáfárja a tutajosoknak, akik a holttestet a Tiszában először észrevették.
Régi emberek mondása szerint akkoriban még minden felső-tiszai zsidó úgy hasonlított egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. Legfeljebb az életkoruk volt különböző. Egyiknek lángvörös volt a szakálla, a fiatalabbjának. Az öregebbeké deresedett, és olyan színű lett, amely a foglalkozásukhoz illett. Az útonjáróké, marha- és ruhakereskedőké, akik 273az ujjaikkal pedergették a szakállukat: sokáig göndör és vörös maradt, az egyházi embereké, saktereké, rabbinusoké a tenyérrel való simogatástól, az üldögélő életmódtól kinyúlott, elfehéredett vagy elbarnult. Hófehér, Ábrahám-szakállú ember ritka szokott lenni a zsidók között, amíg mozogni tudnak. A nagyon fehér szakállhoz ülő életmód kell. Ugyan hol van az a zsidó 1882-ben Magyarországon, aki nyugodtan üldögélhessen, hogy már minden befejezett? Herskó pláne utazó zsidó volt, aki fiatalkorától a Tiszán tutajozott, tavasztól télig. Most negyvenhét esztendős volt Herskó Dávid, ami a Tiszán eltöltött szolgálati évek után már öregségi kornak számít.
Szolnokon fogták el, amint tutajaival kikötött.
– Mindig utáltam a holttesteket, mindig gödörbe kapartattam őket, ha utamba kerültek. Egy holttest csak a föld alatt hallgat. Addig mindig megszólalhat. Ez még a föld alatt se hallgatott – mondta Herskó, a tutajsáfár, amikor először hallgatták ki Szolnokon.
Eszláron már azt kérdezte, hogy miért bántják őt a holttest miatt, amelynek színét se látta. Ha találták: a tutajosok találták. Ha elföldelték: a tutajosok földelték el. Neki nincs köze máshoz, csak a tutajrakományhoz. A holttest nem volt a tutajon.
Vay csendbiztos régebbről ismerte Herskót. Eleget találkozott vele nyáridőben a Tiszánál, ameddig a csendbiztos területe terjedt.
Vay egy szót sem szólt: csak ránézett Herskóra azzal a két bikaölő szemével. A sáfár nyomban elhallgatott. A vizsgálóbíró kérdésére engedelmesen bevallotta, hogy a tiszaeszlári udvaron kiterített hulla azonos azzal a hullával, amit a 274tutajosok a rossz szaga miatt eltemettek. Mindig így szokták, mert a hullák rendszerint bűzösek. Néha megjelölik a sírt, néha meg nem.
– Hát ez nagyon törvényellenes cselekedet – vélekedett a vizsgálóbíró az iratai között lapozva.
Herskó azzal védekezett tovább, hogy az eltemetésről neki igazában fogalma sem volt. Azok a tutajosok cselekedtek, akik a parton kártyáztak, ő egész idő alatt a tutajon, a kunyhójában aludt, ő földmunkával nem foglalkozik. Már csak azért se engedte volna eltemetni a hullát, hogy a parti csőszöknek kellemetlenséget szerezzen. Ezeknek a haszontalan embereknek úgy sincs más dolguk, mint a tutajosok szekírozása. Itt nem szabad kikötni, ott nem szabad kikötni: ez a föld az uraságé, amaz a községé… Ahány csősz van a Tisza mentén, mind született ellensége a tutajosnak.
– Megesküszöm, hogy ártatlan vagyok – felelt Herskó, mire Vay csendbiztos arca sötétpiros lett, és a vizsgálóbíróhoz azzal a szóval fordult, hogy kéri az előállított tutaj sáfárt neki a további nyomozás céljából kiadni…
Bary József egykedvűen vállat vont.
– Miután ennek a tutajosnak se hazája, se rendesen megtalálható lakása nincs, a csendbiztos kérelme teljesíttetik.
Nagyobb dolgokról volt szó, mint egy zsidó tutajsáfár sorsáról.
Csak a sáfárnak nem tetszett nagyon a helyzete, amikor egy lovaspandúr noszogatni kezdte, hogy induljon el a ló előtt arra, Tiszalök 275felé.
*
Ez volt a bolygó zsidó második megjelenése Eszláron.
Amikor Herskót a lovaspandúr elindította Tiszalök felé, a zsidótemplomból iszonyú dörömbölés, sírás, jajveszékelés hallatszott, mint akár ugyanakkor, amikor Solymosi Eszter eltűnt. Mintha a falakat döngették volna, a földet verték volna, mintha bibliai veszedelem hangja hallatszott volna a templom belsejéből. Némelyek hallották, azt mondják, hogy ez a lárma nem is lehetett emberektől eredett, másvilági szellemek ordítottak a néptelen zsidótemplomban.
Amikor Bary József vizsgálóbírónak jelentést tettek a zsidótemplomban történt földindulásról, a vizsgálóbíró végzést hozott, amely szerint a zsidótemplom ajtaját, amelynek kulcslyukán át Scharf Móric a gyilkosságot látta, bűnjelként lefoglalni és a nyíregyházi törvényszékre szállítani rendelte.
Nem volt tehát többé ajtó az eszlári zsidótemplomon. Szabadon járt be az imaház belsejébe a szél, a kutya, a legelésző baromfi a közeli falusi libalegelőről. Az eszlári zsidók imádkozni se jártak többé oda. Az ajtó nélküli házban szél és eső lakott.
Ezt a bajt hozta a bolygó zsidó második megjelenése 276Eszlárra.
