III. A holt utazónő mesemondásai
III. A holt utazónő mesemondásai
Ha Recsky Bandi csendbiztos felejthetetlenné tette a nevét Scharf Móric, a mindentudó eszlári zsidófiú egyetlen éjszakán való kivallatásával a 19. század nagy zsidóperében: Vay György, a tiszalöki csendbiztos se maradt Recsky mögött, amikor alig huszonnégy óra alatt kiderítette annak a holttestnek az eredetét, létrejövetelét, Tiszán való úszását, a 298dadai füzesben való megjelenését, amely holttestet Solymosi Eszter helyett akartak „eladni” a zsidók.
1882. június 13-án jelent meg a Budapesti Közlönyben (a hivatalos lapban) a központi zsidóiroda felhívása, amely hirdetmény szerint 5000 forint jutalom tűzetik ki annak a részére, aki Solymosi Eszter holttestét megtalálja. Lám, már négy nap múlva, június 19-nek alkonyatán fennakadt egy holttest a tiszadadai füzesben, amelyet az első pillanatra a keresett holttestnek lehetett volna mondani, ha a hatóság nem tartja nyitva a szemét. Talán rá is fogják a megkopaszított leányhullára, hogy az azonos Solymosi Eszterével; tán el is temetik, hogy a temetéssel együtt végleg „lemúljon az átok” a zsidóságról, amelyet maga vont a fejére.
„De nyitva a kormány szeme”… (A korszak történetírói azt mondják, hogy a tiszaeszlári gyilkosság pöre volt az utolsó alkalom, amikor az ősi vármegye megmutatta erejét az állami hatalomnak; különösen Tisza Kálmán kormányának az volt a szempontja, hogy eltussoltassék az egész pör, a vérváddal együtt. Nem lehet egy olyan országnak – mint éppen Magyarország –, amely a külföldi bankárok, a Rothschildok és társaik kölcsöneiből él: egy kiszámíthatatlan következményű rituális gyilkosságnak vádját bíróilag hangoztatni, amikor már annyi magyar törvény kimondta, hogy vérvád nincs. A vármegye azonban más nézeten volt. Azért volt alispánja, főszolgabírója, csendbiztosa, pandúrja, hogy ne hagyja az igazságtalanságokat, amelyeket a korrupt Tisza Kálmán kormány szabadelvűségből vagy anyagi érdekből „lenyelt” volna.)
„Lehet, hogy Tisza Kálmán újra megalapítja Magyarországot a maga módja szerint, de a mostani Magyarországot 299tönkreteszi!” – ez volt a Szabolcs vármegyei jelszó. – „És jó neki még a zsidó is arra, hogy a régi Magyarországot minél hamarább eltüntesse; ezért kedvez a zsidóknak, még ha gyilkoltak is.”
De ezenkívül a zsidók se hagyták egészen magukat, amikor az eszlári vérvád adatai apránkint nyilvánosságra jöttek. Vissza-visszavágtak a szabolcsi közvéleménynek, amely a zsidóságot egyetemlegesen akarta felelőssé tenni azért, ha egypár kótyagos zsidó valami bűncselekményt el is követett Eszláron.
Mert a nyomozásnak ebben a stádiumában a megfélemlített zsidók se tagadták szó szerint, hogy Eszláron igenis történt valami. Gyilkosság, verekedés vagy leányrablás? Ők maguk se tudták. A kívül lévő, szemlélődő zsidók, akik távolról nézegették a dolgokat, se merték egyszerűen tagadni az eszlári zsidók bűnösségét, de még a bebörtönzött vádlottak egyike-másika is azt hihette, hogy a „másik” befogott zsidó „csinált valamit”, ami miatt neki szenvedni kell.
(Ennek a börtönbeli hangulatnak később jelentkezett egy szegény áldozata, az eszlári metsző, Schwarcz Salamon alakjában, akiről „kortársai” is mindig úgy emlékeztek meg, mint a „legtisztességesebb zsidóról” Eszláron. A „legtisztességesebb zsidó” a börtönből a vizsgálóbíró elé kívánkozott, és vallomást tett, amely szerint ő egymagában ölte meg Solymosi Esztert. Agyonütötte, mert a zsidókat gúnyolta. De nem hitték el vallomását a „legtisztességesebb zsidónak”, mert kitűnt, hogy a vállalkozásával nyilván azt akarta elérni, hogy hitsorsosait megkímélje a további üldöztetéstől. – Erről az önfeláldozási kísérletről még szó lesz ebben a 300történetben.)
*
Mint mondom, az eszlári vizsgálat alatt se hagyták már magukat a zsidók. Volt egy német nyelven megjelenő napilap Pesten: a Neues Pester Journal, Bródy Zsigmond lapja. Ezt a lapot akkoriban nagyon sokan olvasták, mert ez védelmezte legszenvedélyesebben a zsidókat az eszlári vérvád ellen. A védelem hevében persze történtek támadások is. Így a Neues Pester Journal egyes számai, különösen az 1883-ik évi januári számok eljutottak Szabolcs vármegyébe is, ahol ugyan kevesen tudtak németül, de azt mégis megértették, hogy a Neues Pester Journal vezércikkeiben a magyar dzsentrit okolja azért, hogy Magyarország a tönkremenés felé közeleg, és lassan elpusztul. Ez a „történelmi osztály”, amely alatt a magyar nemességet is lehet érteni, megérett arra, hogy végképpen megszűnjön, megsemmisüljön, mert csak az útjában van az új időknek. – Így írt a Journal, és volt felhördülés Szabolcsban!
– No megállj! – csikordultak a hangok az alispánétól kezdve az utolsó úriemberéig, aki nadrágban járt, és Y-nal írta nevét.
Voltak zsidószellemű élclapok, amelyek ugyancsak csiklandozó tollukra vették a megyei „harámbasákat” ott a Tiszántúl, ahol már nem parancsol se törvény, se igazság, se Tisza Kálmán, se Kozma, a királyi főügyész.
Az akkori zsurnalisztika, amennyit később használt az eszlári vérvád törvényszéki nyilvános tárgyalásának a teljes igazság kiderülésében, éppen annyit ártott az igazság ügyének a vizsgálat alatt örökös gyanúsításaival, heccelődésével, személyeskedésével.
Látszólag két pártra szakadt Magyarország: zsidóbarát pártra és antiszemita pártra. Csak éppen a fegyveres 301hadak hiányoztak még, mint a fehér és piros rózsa idején Angliában. De azok is nemsokára meglesznek. Híre terjedt, hogy Székely főügyész eszlári látogatása után a budapesti rendőrség is parancsot kapott, hogy a Szabolcs vármegyei közigazgatás által vezetett vizsgálatba beleavatkozzon. Pesti titkosrendőrök (detektívek) utaztak Szabolcsba, akik a megyei hatóságot ellenőrzik.
– No megállj! – hördült fel újra a hang, amikor az ősi vármegye ügyeibe való intézkedés végett csakugyan felbukkantak a pesti detektívek Tiszalökön. (A pandúrok elől azonban idejében kereket oldottak.)
Ilyenforma volt a helyzet, amikor Vay György csendbiztos azt írta Ónody Gézának: a zsidók az idegen hulla csempészetét a Tiszán bevallották…
Bevallották.
*
A tiszalöki faluszélen, ahol az urasági lakok épültek a régi Magyarországon, hogy elkülönözöttségükkel így is példázzák a ház lakói és a falu egyéb lakói között való differenciát: régi kert közepén állott egy úriház, amely történetünk idejében ugyan lakatlan volt, de amelynek tulajdonosáról kérdezés nélkül fel lehetett tételezni, hogy mindenben, az eszlári ügyben is szívvel-lélekkel együttérez a megyei hatalommal, ugyanezért ennek a régi háznak a kertjében, a falakkal körülvett udvaron folyt a tutajosok vallatása, akiket a betyárvilágból maradt pandúrok rövidesen előteremtettek a Tisza mentéről.
A betyár, amíg élt: gyorsabb lovon járt, mint a pandúr, vele nehezebb volt a helyzet, amikor meg kellett fogni. 302De a tutajos a maga tunyaságában, a vízenjárók lustaságával nem is próbált menekülni Vay György pandúrjai elől. Megadta magát sorsának ott, ahol érték.
Az urasági kert tele volt tutajossal azon a júniusi délelőttön, amikor Ónody Géza talyigáján a helyszínre érkezett:
– Hol a grófné, a háziasszony? – kérdezte Ónody, miután régi gavallérszokás szerint elsősorban a ház úrnőjénél akarta tiszteletét tenni.
– A grófné felült tillburyjára, és elhajtott – felelt Vay György, aki hátrafont kézzel, gyümölcsöző munkálkodás után sétálgatott az udvaron, és hol kifényesített csizmáit nézte fejcsóválva, hol pedig a kertbe zárt nagykalapos, gubás, bocskoros rusznyákokat, akik a füvön üldögéltek, és a szabadban tüzet raktak, amelynél főzni akartak.
– Mind ilyen a tutajos. Amikor szárazföldre teszi a lábát, nyomban főzni akar. Bánja is, hogy utána felakasztják – mond a csendbiztos nagy, lompos, vöröslő bajsza alatt mosolyogva.
A tutajosok voltak legalább tizenöten, négy tutaj népsége, kormányosa, napszámosa, aki a máramarosi hegyekből jövet talán először került életében a Tisza-parttól beljebb is a világba. Az urasági kert nyesett fáival, bokraival, virágágyaival bizonyára nagy látnivaló volt előttük. A kőrisfa-lugas bolthajtására úgy néztek, mint valami kápolnára. Beszélni se nagyon tudtak a megilletődéstől. Volt közöttük öregebb ember is, de körülbelül mindnyájan úgy viselkedtek, mintha katonasorozásra hajtották volna őket ide a Tiszáról, hiszen a tutajost ott sorozzák, ahol megcsípik.
A virágágyakban kék és rózsaszínű üveggömbös rózsakarók fehérlettek. Mikor a csendbiztos hátat fordított: 303egyik-másik bocskoros tutajos mindig odalopakodott az üveggömb mellé, és megnézte annak tükrében elferdült, torzított arcát, amin csendes nevetés keletkezett.
– Hát bevallották? – kérdezte Ónody Géza, végignézve a gyerekes népségen.
Egy Karancsai nevű „orosz” pandúr, aki a megyénél kulcsár is volt, pipázott a tótok között. Ő volt a tolmácsuk, mert legtöbbje nem tudott magyarul. Szabolcs megyében sok a görögkatolikus, ezek közül való volt Karancsai. Ő tudott valamit „oroszul”.
– A legtöbbjük a nevét se tudja teljes bizonyossággal – mond a pandúr, amikor Ónody Géza a hullaúsztató tutajosokat közelebbről szemügyre vette.
– Szavinicz Péter, Csepkanics Gyúró, Matej Ignác, Herskó Juda… a fene tudná valamennyit. Ez itt köztük a legértelmesebb, ez a Matej Ignác. Ez volt a zsidó sáfárnak segítője a hullaúsztatásban.
– Hát a sáfár hol van?
Karancsai az ujjával a háta mögé mutatott, a kertészkunyhóra, ahová a kerti eszközök, ásók, kapák, gereblyék közé bezárták a „főmachert”, Herskó Dávid tutajos sáfárt. Veszedelmes ember, lakat alatt kell neki lenni.
A csendbiztos aztán megmutatta jegyzeteit a tutajsáfár vallomásáról.
A vallatás során kiderült, hogy a tutajosok Hillmann és Sréter máramarosszigeti fakereskedők szolgálatában állanak.
Zsidópünkösd előtt szerződtették a fakereskedők Herskó Dávid szeklencei lakost, akinek különben ott háza is van, hogy négy tutajjal lemegy a Tiszán Szolnokig, ahol majd egy másik fakereskedő várja a tutajosokat, és átveszi a 304portékát, amely áll a vízen úsztatott szálfákból, ölfa-rakományból, zsindelyből, deszkából, amivel a fakereskedők seftelni szoktak.
Herskónak csak annyi köze volt az üzlet anyagi részéhez, hogy ő tartozott a tutajok utazásairól, hiánytalanul való megérkezéséről gondoskodni. Herskó egész életében ezt csinálta. Értette tehát a dolgát. Hol kell tutajra való kormányost, napszámost fogadni, miután a tutajokat Bustyaházán összeállították, Husztra érve rakománnyal megterhelték, ami után a négy tutaj elindult szokott utazására a kanyargó Tiszán lefelé, amerre az Alföld van. Ahol nagy örömmel várják mindig a fával megrakott tutajokat.
Mentek a tutajok a csavargós Tiszán. A kormányosok tudták a magukét. Ha nagy szél járt, kikötöttek; ha nagy víz volt: pihentettek. Elöl a tutajsáfár, akire a rakományt a fakereskedők bízták.
– Akár csak az Aranyemberben megírta Jókai.
– Amikor még tisztességes ember volt Jókai, nem adta el magát a zsidóknak – felelt Vay György csendbiztos Ónody Géza megjegyzésére, mert regényolvasó ember volt ő is, hiszen szeretett néha női társaságban forogni. Miről beszéltek volt akkoriban az úrinők Magyarországon? Jókai regényeiről.
Szálltak a „szálak”, aludtak vagy eveztek a tutajok napfényben és holdfényben, néha se aludni, se evezni nem kellett nekik, mert a Tisza magától dolgozott. A kormányos csak rádőlt a hosszú fára a tutaj végén, míg a többi a lábát lógatta le a tutajról.
Míg Tárkány tájékán egyszer egy vörösszakállú, kaftános, rókasapkás ember, aki ott egy fának dőlve állott a Tiszaparton, és valamit tartott kötelénél fogva a Tiszában; 305rákiáltott a legelöl haladó tutajra, amelyen Herskó Dávid úszott. Zsidóul kiáltott, a tutajosok nem értették. Csak abból látták, hogy valami mondanivalója volna a parti embernek, mikor az első tutaj a part felé kormányzott és kikötött. Kikötöttek a többi tutaj kormányosok is, mert Herskó példáját követték. A tutajsáfár a partra ment, és beszélgetni kezdett azzal az emberrel, aki a fa mellől rákiáltott.
– Milyen ember volt? – kérdezte Ónody Géza. – Zsidó volt?
– Zsidó, mégpedig az igazi galíciai fajtából. Jankelnek hívják – felelt a bajusza alatt a mindentudó csendbiztos.
Alkonyodott a Tiszán, s a tutajosok látták, hogy ma már tovább nem mennek, ugyanezért szokás szerint elnyújtózkodtak és aludtak, mint egész életükben. Az igazi rusznyákot még a halál is álmában találja meg, s úgy viszi el a másvilágra, hogy észre sem veszi. Ritka az olyan rusznyák, aki Szent János júniusi tüzének ugrálása közben, az ifjúság korában, amikor a legszebb az évszak a magyar–orosz havasok között, ne gondolna a halálra. Mélabús, szomorúságra hajlamos nép ez… Asszonya, férfia egyforma… De az asszonyok néha búcsúra járnak, és virágos mezőkön is alusznak útközben. De a férfiak, ha utaznak is: a fekete tutajról, a munka, a kötelesség tutajáról egy lépést se mozdulnak.
Alkonyodott, amikor a partról a sáfár visszatért a tutajra, az a másik zsidó pedig eltűnt.
A sáfár visszatérését a tutajokon már senki se várta ébren, csak Matej Ignác, aki bizalmasa, földije (szeklencei ő is) Herskónak. Matej volt a jobbkeze a sáfárnak. Ez a huszonnyolc esztendős, a munkácsi bakáknál kiszolgált kormányos az értelmességével imponált a 306sáfárnak.
Mikor Herskó sáfár a partról visszajött, húzott maga után valamit a vízben, aminek kötelét attól az idegen zsidótól vette át.
Egy meztelen holttestet húzott Herskó a Tiszában, és azt Matej Ignác sorban utolsónak álló tutajához kötözte, mégpedig olyanformán, hogy a holttest a tutaj szálfái alá került, abból senki egy darabkát se láthatott.
– Miért kötözöd az én tutajomhoz, mért nem a magadéhoz? – kérdezte Matej, aki egyébként semmi rendkívülit nem látott Herskó cselekedetében.
– Azt akarom, hogy te is kapjál a pénzből, amit ezért a hulláért kapni fogunk. Csak hallgatni kell, hogy a többiek meg ne tudják – felelt a sáfár.
Az ilyen régen együtt szolgáló emberek, mint a két szeklencei tutajos: Herskó és Matej, úgy össze vannak tanulva, hogy kevés szóból is megértik egymást.
*
– A gazemberek! – csikorgott Ónody úr, amíg a csendbiztos elbeszélését hallgatta.
– Nem gazemberek – felelt szokatlan szelídséggel Vay György, aki nyilván nagyon megenyhült a maga „kuncsaftjai” iránt, hogy azok úgy vallottak, mint a karikacsapás, jóformán alig adtak dolgot a pandúroknak. Csak a tutajosokat, akiket megneveztek: kellett a pandúroknak egyenkint behozni, magától egy se jelentkezett volna.
– No és a parti zsidó?
– Az még úton van. De mára, holnapra itt 307lesz.
*
Így utaztak aztán másnap virradóra Tárkány alól tovább a tutajok, anélkül hogy Herskón, az első tutajon utazón és Matejen, az utolsó tutaj kormányosán kívül valaki is sejtette volna a tutajok emberei közül a rakomány megszaporodását. Egy holttest utazott velük alant a Tiszában, az utolsó tutaj fenekéhez tapadva, karjánál fogva odakötözve, mint egy néma kísértet.
– Nem csoda, hogy elveszítette a haját a szokatlan kupéban – vélekedett Ónody úr.
A tutajok Tokajhoz közeledtek, ahol tudvalevőleg a „világ” összes tutajosai kikötni szoktak. Ez az állomás, amely mellett szótlanul nem mehetnek el a vörösnadrágos huculok se, a tutajosok verekedői. Valami mindig kell a tutajon, amit csak Tokajban lehet megvásárolni, mégpedig Widder boltjában, akit minden tutajos ismer a Tiszán. Tokajban ősidők óta leissza magát a tutajos, még ha sohase ivott életében, Tokaj az a pont a Kopasz-hegy alatt, ahol a barátságos magyar világ kezdődik, ahonnan kezdve valóban olyanok lesznek a partmenti emberek, mint a magyarok: urak. Tokajnál bevégződnek a viszontagságok a szeszélyes Felső-Tiszával, a váltakozó mélységű vízzel, a cifrázó folyammal, a vencsellői gátőrökkel, akik emberemlékezet óta sóval töltött csőszpuskával minden tutajosnak a nadrágja fenekébe szeretnének lőni. Tokajnál kezdődik a tutajos paradicsoma, amikor dologtalanul heverészhet napközben is a csendesen úszó szálon. Tokajban meg kell inni a porciót, akár szelíd rusznyák, akár fekete, bozontos és szilaj hucul a tutajos. Widder boltjában addig jönnek-mennek, amíg tántorogni kezdenek a mézespálinkától, és alusznak ott, ahol a mámor 308fejbekólintotta őket. (Az utcán vagy a tutajon.) És ezt a mindenható mézespálinkát akarják az antiszemiták betiltani!
– Pedig nem kevernek többé mézespálinkát a zsidók a felvidéki népnek, ha addig élünk is! Nem hagyhatja a törvényhozás elpusztulni az egész rutén-földet – szólt ismét Ónody úr.
*
Widder boltjába tért be Tokajon Herskó és Matej. Valahol csak meg kellett inni a holttest áldomását, amely még mindig Matej Ignác tutaja alatt hallgatott a vízben, holott Matej többször szeretett volna szabadulni a vendégtől, amint mind embersűrűbb partok közé értek lefelé utaztukban a Tiszán.
Herskó azt ígérte, hogy majd Tokajban megmondja, hol válnak meg a hullától, addig csak tartsa nyitva mind a két szemét Matej, holott a tutajos a sok virrasztástól már alig állott a lábán. „Katona voltál! Neked a legkülönbnek kell lenni a tutajon! – biztatta a sáfár a kormányost. – Talán még bojtod is van, mint a vitéz káplároknak!” Sarzsija nem volt ugyan Matejnek, mert nem tudott írni meg olvasni, de azért Tokajig keményen állott a posztján.
Widder boltjában azonban a pálinkától felbátorodva: a kormányos kijelentette, hogy ő tovább nem utazik együtt a holttesttel, az első éjszakán elereszti a tutaj mellől.
– Azt nem teheted, mert még nem értünk el a kijelölt helyre – válaszolt Herskó, és Widder boltjában pálinkázás közben 58 forintot számolt le Matej kezébe, amely pénz az övé lesz, ha tovább is őrzi a vendéget.
Ennyi pénzt még sohasem látott Matej Ignác egycsomóban. Négy ötforintos is volt a pénzcsomóban, a többi 309egyforintos bankóból és ezüsttallérokból volt összerakva, hogy még az elköltése se okozzon gondot a tutaj kormányosnak, aki „zsidóasszonyszemű” tízforintos bankótól például félt volna. (Hol váltják fel az ilyen pénzt, ha egy rongyos tutajos jelentkezik vele?)
Matejnek a pénz birtokában többé nem volt kifogása a tutaja alatt rejtőzködő „vendég” ellen, de aggodalom szállottá meg azért, hogy a pénzt majd egyszer álmában ellopják tőle a társai.
Herskó ezen is segített.
Néhány szót váltott zsidóul Widderrel, mire az hajlandónak mutatkozott arra, hogy a tutajos pénzét megőrzi. A szeme láttára tette el az 56 forintot a pénzesfiókja egy külön rekeszébe, mert Matej két forintot a summából megtartott magánál, hátha szüksége lesz útközben valamire.
De még nem ivott elég pálinkát Matej a Widder boltjában, hogy eszébe ne jutott volna, miszerint írás is kellene a pénzről…
– Felesleges. Én jót állok Widderért – mond Herskó. – De különben is ilyen gazdag ember, mint Widder, nincs rászorulva a te pénzedre.
Widder valóban gazdag ember: annyi pálinka van a boltjában, hogy egy tutajos-ezred leihatja magát vele, nem pedig egy 65. gyalogezredbeli közlegény.
A magyar-orosz, amint a rusznyákot nevezik hivatalosan: bízik az ő zsidójában, hisz falujában az helyettesíti eszével a jegyzőt, ügyvédet, bankárt. Minden zsidó egy-egy főnök a falujában a ruszinok között. Ő a tanácsadó, az orvos, a fiskális, aki ügyes-bajos dolgaiban a rusznyákot 310kitanítja.
Herskó, a tutajfőnök jótállt Widderért, mért ragaszkodott volna az íráshoz Matej?
Megint áldomást ittak, és a gazdaggá lett Matejnek olyan jókedve kerekedett, hogy Tokajban való lődörgésében, amely a Tisza-parttól a Widder boltjáig meg vissza értendő, még egy kubikoslegénnyel is barátságot kötött. A kubikosnak nem volt egyebe, mint egy ásója. Ezzel ácsorgott Tokajban. Azon törte a fejét, hogyan juthasson vissza Szentesre, ahonnan munkakeresés végett Tokajba jött, mert valaki elbolondította.
Matej először pálinkát fizetett a parasztlegénynek, másodszor meghívta a tutajra, hogy majd a legényt is továbbviszik az Alföldre, hogy közelebb legyen Szenteshez. A magyar legény nagy örömmel felcsapott. Csak Herskó nézte görbe szemmel az alkudozást:
– Matej, te félsz! Vigyázz magadra! – mondta a tutajos fülébe a sáfár.
Hát igen, Matej félt. Nem bírta tovább bátorsággal egyedül utazni az utolsó tutajon a láthatatlan hullával, ezért kellett neki a füttyös, nótás kubikoslegény.
Így is történt: a kubikos fütyült meg danolt, amint Tokajtól kezdve helyett kapott Matej tutaján.
*
És így utaztak tovább a tutajosok a füzessel benőtt habok között, ahonnan mind sűrűbben mutatkoztak az alföldi fehértornyú falvak. Matej mint gazdag ember, a kubikos mint szolgája, aki azért is szegényebb lett, mert egyetlen vagyonának, ásójának, a tutajon semmi hasznát se vette. (A 311szárazföldön legalább ásott, ha már egyebet nem tehetett az unalomtól és az éhségtől.)
Megint múltak a napok és az éjek, amint a lassú tutajozás közben szoktak.
Senki se tudná megmondani, hogy mivel töltötték a tutajosok az időt addig a délig, amíg egyszer csak szemben Tiszaeszlárral, a ladányi oldalon kikötött az első tutaj, amelyen Herskó utazott, a többi tutaj követte a példáját, és ugyancsak a partmenti füzesek alá kormányzott a Tiszáról.
A tutajosok a partra szállottak, és nyújtóztatták tagjaikat, minha nagyon elfáradtak volna idáig. A tutajos örül a szárazföldnek, de még jobban örült a víziélethez nem szokott kubikoslegény, aki ásójával mindjárt talált magának tennivalót.
Herskó Matej tutajára egy rögöt dobott, mire Matej ugyancsak kimászott a partra a tutajnak arról a pontjáról, amelyről a tutaj alatt vízben úszó hullát idáig őrizte.
– Ma este szükség lesz a holttestre. Légy egyedül a tutajon. Itt éjszakázunk – mondta Herskó, és lefelé ment a parton, egészen odáig, ahol egyenesen szembekerült Tiszaeszlárral, és ott a parton megállott egy kopasz fűzfatörzsnél, mint ugyancsak az a zsidó, aki Tárkánynál a tutajokra várt.
Matej, mint pénzen is hűségre vásárolt szolgához illik, a távolból se vette le szemét Herskóról. S így láthatta, hogy arra a helyre, ahol Herskó a fűzfa mellett álldogált, a túlsó partról egy csónak érkezik. Miután már alkonyodott, Matej csak annyit látott, hogy egy asszonyforma szállott ki a csónakból, aki valami csomagot adott át Herskónak. Aztán megint visszament a csónakba, és a csónak visszahajtott Tiszaeszlár 312felé.
Ezzel a csomaggal jött Herskó Matej tutajára, amikor az estefelé jelt adott, hogy egyedül van a lábon. A tutajosok a kubikoslegénnyel messze a füzesben tüzelnek és kártyáznak.
Körülbelül este kilenc óra felé járt az idő, amikor az újhold világítani kezdett, és Herskó Matejjel megkezdte a munkát a tutajon, amely abból állott, hogy a tutajfenekéhez ragaszkodó holttestet elő kellett kotorni. A vízből kivett hulla oly rettenetes szagot kezdett árasztani magából, hogy Matej elájult. Még az ő mindenféléhez szokott szaglószerve sem bírta ki a hullával való foglalkozást. „Dugd be az orrod falevelekkel” – parancsolta Herskó. A tutaj tele volt fűzfagallyakkal, amelyeket a nap ellen árnyékcsinálásra használtak. Miután Matej még mindig gyomorfelfordulásról panaszkodott, Herskó egy marék fűzfalevéllel betömködte az orrlyukait.
Így kezdtek hozzá a holttest öltöztetéséhez.
A csomagból egymás után kerültek elő a női ruhadarabok, a rövid, pendelynek is nevezett ing, a vizitke, a kötényke, a kék szoknya, a csuklóra való kendő, amelybe Herskó előbb sárga papírosba burkolt csomagocskát helyezett el, olyan sárga papirosba, amilyenbe a kénesgyufát szokták pakolni.
Ezalatt a szárazföldre került kubikoslegénynek a parton olyan kedve kerekedett, hogy hangos lett az éjszaka a lármájától; de még a tutajosok is azt hitték, hogy már eljött Szent János éjszakája, és átugrálták a parton lobogó tüzet, miközben a maguk dümmögő hangján 313énekelték:
Éjszakád világos,
Világos szent János,
Míg előtted leszek,
Tiszteletet teszek…
Világos szent János,
Míg előtted leszek,
Tiszteletet teszek…
Amilyen nóta azok között a hegyek között terem, ahonnan a tutajosok leereszkedtek ide az alföldi Tiszára.
Ennek a tutajosbálnak a hangjai mellett öltöztette Herskó sáfár és Matej, a kormányos a szálfák alól előhúzott ismeretlen hullát, mintha bálhoz öltöztetnék a vízi szörnyeteget is.
Mind a ketten megizzadtak, amikor a hulla felöltöztetésével elkészültek, és azt megint a vízbe eresztették.
– Most már mehetsz utadra! – intettek a hulla után, amely ott keringett a tutaj körül, de Herskó és Matej hosszú rudakat kaptak fel, és egymást biztatva távolították tovább és tovább a holttestet a Tisza sodra felé! Megkönnyültek, amikor egy forgó víz alámerítette a holttestet, és eltűnt előlük.
Most már Matejnek is olyan jókedve kerekedett, hogy danolva közeledett parton mulatozó társaihoz. Eszébe jutott a gyermekkori nóta:
Hajtogassuk
A cseresnye ágát,
Most éli, most éli
A legszebb világát,
Tépek leveléből,
Szeretőm 314szívéből.
A cseresnye ágát,
Most éli, most éli
A legszebb világát,
Tépek leveléből,
Szeretőm 314szívéből.
Herskó Dávid, bár más valláson volt, háromszor is átugrotta a parti tüzet, miközben kaftánja két szárnyát a levegőbe emelte.
Így mulattak a tutajosok azon az éjszakán, mikor a holttestet útjára bocsátották.
*
– Ez a tiszadadai holttest rövid története – mond Vay György, befejezvén szavait.
Ónody úr az elbeszélés hatása alatt még mindig hitetlenkedve állott az urasági ház ámbitusán, amelyet kimustrált családi képek díszítettek. Vándorpiktorok alkotásai voltak ezek a festmények, amelyek néha egy jó ebéd fejében készültek. A képről nem lehetett teljes bizonyossággal tudni, hogy a házigazdát vagy kéznél levő ispánját ábrázolja. Néha még zsidóknak is látszottak ezek a régi urak, miután a festő annyi szakállt festett rájuk.
– Itt, ezen a szent helyen vallottak be mindent! – mond Vay György az ámbitus téglával kirakott pádiumentumára mutatva.
Ónody úr még egyszer körülnézett, mintha keresett volna valamit.
– Nagy ember vagy, Gyurka – mondta darabideig való hallgatás után. – De nekem megmondhatod, hogy ment ez a dolog. Tudjuk, hogy milyen makacs konoksággal hazudoznak a terheltek, a tanúk ebben a zsidóügyben, mintha mindegyik a Fortunában tanulta volna meg előzőleg, hogyan kell a bíróságot félrevezetni.
– Nem történt semmi – ismételte Vay.
Ónody tréfásan megtapogatta a csendbiztos 315pulzusát.
– Nem is nagyon vagy felhevülve a vallatástól. Máskor rekedt szoktál lenni napokig az ordítozástól, amikor egy rongyos kapcabetyárral kibeszélted magad. Most még csirkevért se látok az arcodon, amellyel bekented volna.
Vay György felkiáltott:
– Már te is így gondolkozol rólam? Hát nem lehet Szabolcs vármegyében egyszer becsületes módon, minden kínvallatás nélkül kivenni a rabokból az igazságot?
– Persze, persze, ezek nem idevalósi emberek – dörmögte Ónody Géza. – Ezek még nem tudják, hogy elsősorban is tagadni kell a csendbiztos előtt. No de majd kitanítod őket. Egyformán vallott a zsidó és a tutajos?
– Mintha összetanultak volna. Néha azt hittem a vallomások alatt, hogy bolonddá akarnak tenni. Nem lehet az, hogy mindent ilyen szépen, simán elmondjanak. Csalnak ezek valahol, te Gyurka! mondom magamban. Kitanították ezeket valahol, te Gyurka, hogyan kell bolonddá tenni Vay Gyurkát, a tiszalöki csendbiztost, mondom magamban, és kezdem elölről a dolgot. Mikor indultatok, hol találkoztatok Jankellel, aki a hullát a Tiszában úsztatta, hol jött az asszony a Solymosi Eszter ruhácskáival?… A rabok újra meg újra úgy vallanak, mint a karikacsapás. Különben Bary Józsi, a vizsgálóbíró és Egressy Nagy László, az ügyész megmondhatója a dolognak, ha nekem nem hinnéd.
– Már jegyzőkönyvben van a vallomás?
– Az volt az első dolgom, hogy a bírót és az ügyészt értesítettem. Tudod, hogy bajban lévő ember vagyok, az ellenségeim lesik minden lépésemet. Ohó, Vay Gyurkát nem lehet még egyszer megfogni. Törvényes minden szavam. Csak egyszer volt Budán kutyavásár, hogy kelepcébe csaltak. A 316bíró és az ügyész, Karancsai és a többi tutajosok a tanúim, hogy a vallatásnál egy mákszemmel se segítettem a zsidó mondanivalójában.
– Lehetetlen, Gyurka.
– Sőt még én voltam az, aki Bary Józsitól szelíd elbánást kértem Herskó részére. Ártatlan, szegény ember ez, vizsgálóbíró úr, mondtam, amikor a bíró a sétapálcájával egy kicsit megérintette a zsidót, mert ennek valami hirtelenében nem jutott eszébe. Olyan ártatlan ez, mint a ma született gyermek, ha csinált is valamit, csak butaságában tette. Kímélet szegény, tudatlan fejének. Honnan tudná egy tiszai tutajsáfár, hogy nem szabad holttestet úsztatni a Tiszán?
– Szentigaz. Honnan tudná? – vélekedett Ónody úr is.
– Nem engedem, hogy egy ujjal is nyúljon valaki Herskóhoz. Velem gyűlik meg a baja annak, aki ezt a jámbor, vallásos, tisztességes zsidót bántja. És majdnem összerúgtuk a patkót Bary Józsival, amikor sehogy se akarta elhinni Herskó ártatlanságát.
Ónody Géza hol nevetett, hol káromkodott, amikor a csendbiztos szavait hallgatta. „Sekszpíri” humor, amikor a híres vérszopó Vay György védelmezi a bírótól a maga rabját!
– Hát hogy ezt is meg kellett érnem – szólt Ónody a derekát fogva.
– Ezentúl mindig így lesz. A csendbiztosnak is szelídebbnek kell lenni, ha a bűnösök változnak. Büszke lesz még ez a vármegye Vay Györgyre.
Amíg Ónody helyeslően bólintgatott, a csendbiztos azt mondta el, hogy ma újabb esemény készül a vizsgálatban. Ma lesz Herskó szembesítése az eszlári 317zsidóasszonyokkal, akik közül meg kell mutatni azt az asszonyt, aki csónakkal jött át a Tiszán, és Solymosi Eszter ruháit hozta.
– Tizenhat asszonyt idéztünk be délre az eszlári községházára. Odamegyünk valamennyien, hogy szemlét tartsunk az asszonyok felett.
– No, ez már a régi Vay Gyurka! – kiáltott fel Ónody. – Azt hittem, hogy kicseréltek. Remélem, mezítelenül sétáltatjuk el az asszonyokat a bíróság előtt.
A csendbiztos egy nóta töredékével felelt:
– Zsidóasszony szobájában nincs kereszt.
Herskó forsponttal, azaz kocsin tért vissza Tiszaeszlárra, ahonnan úgy hajtották el a pandúrló előtt, mint a zsiványokat szokták. Herskó vallott, minden kényszerítés nélkül elmondta, hogyan vette rá a tárkányi Smilovits Jankel nevű tutaj sáfár a holttest úsztatására, ötszáz forintot ígért, rábeszélte a hulla szállítására, felöltöztetésére és a tiszadadai füzesben való elhelyezésére. Herskó ártatlan, mint a ma született gyermek, bíró, ügyész, csendbiztos hangoztatta is ezeket a gyanakvó sáfár előtt.
Mikor Herskó azt kérdezte, hogy mikor mehet haza Máramarosba, hogy gazdáinak, Hillmann-nak és Stréternek beszámoljon utazásáról, a tutajok sorsáról: Vay csendbiztos, a bíró, az ügyész megnyugtatta, hogy rövidesen hazamehet Matej Ignáccal és a többi tutajossal együtt, amint Eszláron megmutatta azt a zsidóasszonyt, akitől azokat a bizonyos ruhákat átvette, amelyekbe a Tiszán, a tutajon a meztelen holttestet felöltöztette.
Herskó megvakarta a fejét. Hogyan mutassa meg ő 318Eszláron azt az asszonyt, akinek a nevét sem tudta, akit csak egyszer látott életében, alkonyattal a tiszaladányi füzesben?
– No majd segítünk – biztatta Vay György Herskót, amikor a kocsin maga mellé ültette a tutajoszsidót, és dohánnyal, szilvóriummal kínálta Herskót, aki ijedtében befogása óta se nem ivott, se nem pipázott. Nagy büntetés olyan embernek, aki hozzá van szokva mind a két élvezethez. Csak éppen nem ízlett úgy a csendbiztosi pipa és pálinka a sáfárnak, mint máskor szokott.
*
Bary József bíró és Egressy Nagy László királyi ügyész már előbb elmentek Eszlárra, hogy a szükséges intézkedéseket megtegyék az asszonyok összegyűjtésére. Mire a csendbiztos Herskóval megérkezett, már a községháza udvara feketéllett az ünnepi ruhájukba öltözött zsidóasszonyoktól. Volt ott legalább két tucat, némelyik az ölbeli gyerekét is magával hozta. Mindegyiknek ki volt sírva a szeme, gyúlt az ijedelemtől az arca, mert az asszonyokat eddig még senki se keverte Solymosi Eszter meggyilkolásának ügyébe. A férfiak dolga, ha történt is valami, a férfiak lássák, hogyan evickélnek ki a csávából, ha csináltak valamit. Az asszonyok legfeljebb sajnálták, siratták édesanyjával együtt az eltűnt leánykát, mert az asszonyszív körülbelül egyforma, akár zsidó, akár keresztény. A falusi zsidóasszonyok pláne sok mindenben egyformák a keresztény nőkkel. Ha csak azt vesszük, hogy ugyanolyan kínnal, fájdalommal, gyötrelemmel hozzák világra gyermekeiket… Az anyaság vértanúsága összeköti az asszonyokat akkor is, ha a férfiak dúló csatákban állnak egymással szemközt. Nagy volt tehát a kétségbeesés az 319eszlári zsidóasszonyok között, amikor a községházához hívták őket.
Volt közöttük öreg és fiatal, mint már az életben. Egyik csúnya volt, mint a gyötrelmes esztendő, a másik rózsanyílás, mint a fiatalság. Aki lesütötte közöttük a szemét: annak bizonyosan volt takarnivalója: szép szeme volt. De ott volt „Lencsi néni” (Scharf Móric mostohaanyja), „Szüszmann néni” (az egyik vádlott felesége) és a nyíregyházi nagybörtönbe befogott korosabb zsidóknak korosabb feleségei, női hozzátartozói is, és ilyenformán inkább a vénasszonyok voltak többségben, mert különben is, ahol egy öregasszony feltűnik a fiatalság koszorújában, mindjárt homályos lesz az ablak. Vénasszony lesz a legtöbb fiatal nőből is – gondolja magában az, akinek egyébként sohase volna ilyen gondolata.
*
Mikor Herskó kaftánjában, rókaszőrös sapkájában átment a községháza udvarán az asszonyok csoportján: egyik-másik asszony gyűlölködve nézett a szakállas zsidóra. A szakállas zsidó csak álmoskönyvben jelent jót (pénzt), a valóságban húzódni szoktak tőle.
– Mit akar itt ez a vadliba? – kérdezték az eszlári asszonyok.
De Herskó nem sokáig időzhetett az udvaron, a csendbiztos behívatta a községházára, és ott egy hátulsó szobában dugta el az ablakfüggöny mögé, olyanformán, hogy Herskó mindenkit láthatott a kertben, de őt nem láthatta senki.
Most már csak Ónody Gézát várták, mert ez az úriember ismert minden asszonyt a kerületben. Csakhamar megérkezett ő is Farkas Józseffel, a községi bíróval, akivel 320odáig a faluban néztek körül, hogy nem maradt-e otthon valamelyik zsidóasszony. Hideg volt mindegyiknek a tűzhelye.
– No hát, hölgyeim, arról van szó, hogy tudnak-e önök a napba nézni? – kezdte Ónody Géza, mintha valami társasjátékról lenne szó.
Tizenhat zsidóasszony volt a községháza udvarán, nem is jutott mindegyiknek ülőhely. Álltak a fal mellett, a kerítés mellett, asszonyi tehetetlenségükben várták, hogy mivel vádolják őket. Némelyik előre sírdogált, és kétségbeesett hangokat hallatott.
– Képviselő úr, nekünk nincs kedvünk, se időnk itt maradni – mond Lichtmann-né, egy zsidóbérlő felesége, aki intelligens asszony létére érezte a lealázó helyzetet.
Ónody zavarodottan állott az asszonyok csoportjában. Hogyan magyarázza meg nekik, hogy miről van szó? Hogyan értesse meg velük, hogy egy ablakfüggöny mögül azt lesik most ki közülük, hogy ki volt az, aki a Tiszán átcsónakázott Solymosi Eszter ruháival? Nem, ez nem úriembernek való munka.
A házból azonban már kiáltás hallatszott.
– Hazamehetnek a nők!
Mire az asszonyok szedelőzködni kezdtek.
– Nos, ki volt? – kérdezte Ónody a községháza szobájába lépve.
– Groszbergerné, a boltosné. Azt ismerte fel Herskó – monda csendbiztos, a tutajossáfár vállát veregetve.
Ónody csak elcsodálkozott:
– Az a hektikás asszony, aki jóformán sohase megy ki a házból, mert többnyire fekszik? Ez ment volna átal a 321Tiszán?
Herskó figyelt az urak szavaira, de nem beszélt többet.
– Olyan gyenge az az asszony, hogy a szél is elfújja. Lám-lám – csóválta fejét Ónody, és gyanakodva nézett a tutajsáfárra. Úgy érezte, hogy a tutajos hamisan vallott most az egyszer, még ha a többi dolgokban az igazat mondta is.
– Nem hihetem Groszbergernéről. Hálni jár bele a lélek.
– Talán éppen azért. Az ilyen nagybeteg asszony bátrabb, mint a többi. Különösen, ha azt hiszi, hogy a zsidók érdekében cselekszik. A hitsorsosai majd visszaimádkozzák az egészségét. Miért tévedett volna ez a jó Herskó bácsi? – mond a csendbiztos.
– Most már elmehetek Máramarosba, ugye? – kérdezgette Herskó, amíg az urak szünetet tartottak beszélgetésükben.
A bíró és a királyi ügyész is tanácskozott ezalatt, s úgy határoztak, hogy Herskót és Matejt, a Tiszalökön maradt tutajkormányost, mielőtt szélnek eresztenék: előbb beküldik Nyíregyházára, hogy ott a törvényszék előtt ismételjék meg vallomásukat.
– Sok már rajtunk a felelősség, napról napra növekszik, hadd legyen nagyságos Korniss Ferenc törvényszéki elnök úrnak is egy kis öröme – mond bizalmasan Bary Józsi vizsgálóbíró Ónodynak, miután a határozatot kihirdette.
– Ez nagyon helyes. Legalább bebizonyosodik, hogy a vármegye tud nyomozni és világosságot deríteni a dolgokra, amelyeket mindenki eltitkolni szeretne – vélekedett Vay György csendbiztos.
… És hogy öröme teljes legyen, még aznap estére meghozták a pandúrok a Felső-Tiszáról Smilovics Jankelt, azt a másik tutajsáfárt is, aki Tárkánynál a holttestet 322Herskónak átadta. Ez volt csak az igazi „echt” máramarosi! Vörösszálú, vöröshajú, vörösszeplős arcú, harmincnyolc esztendős, aki megérkeztekor nyomban egy másik zsidóra, bizonyos Vogel Amselra hivatkozott, akitől a holttestet úsztatás céljából kapta.
– Előkeríteni Vogel Amselt! – ordított magánkívül Vay György.
Ötven esztendő távlatából nézve az eszlári vizsgálatnak ezeket a bonyodalmait: könnyen megérthetjük, hogyan volt az lehetséges, hogy ebben az időben (1882-ben és 1883-ban) nem volt az országban olyan ember, aki világosan láthatta volna, hogy mi is történt Solymosi Eszter tizennégy éves cselédlánykával. Mintha bolondok, gonoszok és kísértetek földjén volnánk. Szellemekkel kellett viaskodni, az ördögtől megszállottakkal vitatkozni, a fanatikusak mesemondásait kellett elfogadni igazság gyanánt, mert még senki se tudta a valót Magyarországon, amikor így állt az eszlári vizsgálat ügye.
Igaza volt a naplóírónak, akire már a feljegyzésekben hivatkoztunk. „Nem volt valami jó dolog ebben az időben zsidónak lenni Magyarországon.”
