Láposvidéki táborozás, nov. 8-tól 10-ig.
Láposvidéki táborozás, nov. 8-tól 10-ig.
Naszódi emissariusok és az álmodott daco-román birodalom hősei vidékünk román ajkú népét is – kevés volt nemesek kivételével – fölfegyverzették minden más faj ellen. Veszedelem fenyegette jelesen Domokos és Magyar-Lápos falvakat, s állodalmi bányahelységeket, Sztrimbult és Oláhláposbányát. Bányahelységeinknek s az áldozatúl kijelölt egyéneknek biztosítására és a lázongók megfenyítésére ide rendeltetett a Kővárvidéken Katona Miklós parancsnoksága alatt működő tábor balszárnya, melly állott: 28 felsőbányai önkénytesből, 3 század szatmári, egy ugocsai, egy oláhláposbányai és egy sztrimbuli század nemzetőrökből, egy ágyúval, Gyene Károly százados úr vezérlete alatt. Sztrimbulból folyó hó 8. három irányban történt a kiidulás Oláh-Lápos felé, hol több mint három ezernyi oláhság fegyverben gyakoroltatott, Dimbuj hadnagy és több naszódvidéki tizedesek által; seregünk előtt a lázongók őrei mind eltüntek, s útközben Pojána nevű falú lefegyvereztetett, s lakóiból mintegy huszonnyolcz egyén befogatott, csak egy oláhláposbányai nemzetőr kapván vasvilla szúrást karján. Oláh-Lápos előtt csatarendbe állítva egyesűlt egész seregünk, s mig a vezér a tömeges megtámadást várta, szeme láttára a háromezernyi tömeg apró bokroktól födezve egyenként vonult ki a falu fölött elvonuló domb felé, mellyet annak idejében elfoglalva egy később foglyúl esett tapasztalt katona állítása szerint, az egész lázangó csoportot fogolylyá lehete tenni. E mulasztás azonban némi alkalmat adott bányász nemzetőreinknek és a felsőbányai önkényteseknek megmutatni, hogy olly bátran szállnak szembe az ellenség golyóival is, milly bátran mennek a kősziklák veszedelmeibe. Sűrűen küldötte a bokroktól fedezett oláhság golyóit feléjök, rettenthetlenűl nyomultak ezek előre az ugocsai nemzetőrök segítségével, minden veszteség nélkül, mig az ellenség részéről 8–9 lelövetett, s többek foglyúl vitettek be a faluba.
E napi második mulasztás, hogy bemenvén a faluba, annak alantabb fekvő része el nem foglaltatott; eredménye pedig, hogy Dimbuj a főbb lázítókkal megmenekűlt, és csak elalélt öregek s gyermekek adták meg magokat. Részint vezérök iránti bizodalmatlanság, részint ágyújuknak az első lövésre szétpattanása miatt többen még az első nap oda akarták hagyni a tábort, megnyerte azonban őket vezér úr azon elismeréssel, hogy hibák történtek; az ugocsai század mégis visszavonúlt másnap Sztrimbulba. Oláh-Láposon vesztegelt e napon a tábor többi része, a tisztikar befogatásokkal s vallatásokkal foglalkodván. A 10-ki táborozás eredménye, a lakosság oda hagyta Felső-Szőcsnek és Tőkés egy részének fölégetése, mi részünkről egy nemzetőr életével lőn megfizetve. Nem akarok pálczát törni ez eljárás fölött, de annyi kétségtelen, hogy az erdőkbe menekült hajlék nélküli lázongók örökösen fogják e vidék nyugalmát háborgatni, ha folytonos üldözés magok megadására nem kényszeríti őket, és hogy a takarmányok fölprédálását nagy mértékben fogják érezni a bányahelységek lakói is. Felső-Szőcstől egészen más elégtételt követel a hon, a vidékről elhurczolt azon 9 magyar áldozatért, kik e hó 8-án térden állva egyszerre lövettek agyon, más három csak a gyutacsok elcsattanásának, és az Oláh-Láposról megszökött Dimbuj oda érkeztének köszönhetvén menekvésöket; de figyelmet érdemel azon pap is, ki állítólag a szerencsétleneket boszantólag e szavakkal szólította meg; imádkozzatok, mert többet nem fogtok 569imádkozni. – Sztrimbuli és oláh-láposbányai nemzetőreink visszaérkeztek, a többiek egyesültek Magyar-Láposon Andics őrnagy úr táborával. Hamuvá égetett Domokos az oláhság által; mieink is több falvakat perzseltek föl. Közlekedésünk Déés felé megnyilt.
Az irt táborozás első napján bányászati helységeink födözésére megérkezett egy század, nagyobb részint kaszákkal fegyverzett szabolcsi nemzetőrség is, Nagy István százados urral. Tüznek véltük lelkesedését midőn megjött, s a testvériségnek legszebb zálogát képzeltük birni benne, csak is lelkesedésének róttuk föl fegyelem elleni kihágásait, égbe kiáltó káromlásait, mellyekkel népünket megbotránkoztatta; de egy történet meggyőzött a felől, hogy minden lelkesedése csak füst volt. Szerettem volna e történetnek tanúja nem lenni. Följegyzem hazám és nemzetem okulására. A történet ez: Nagy István százados ur őrnagyi megkeresés következtében meleg szavakban hívá föl a századot, ismételve, hogy noha csak egy hónapra vállalkoztak, a körülmények igényeit tekintetbe vévén néhány napra még maradjanak. Mindnyájan a fölhivás szellemébeni nyilatkozatot vártunk; de fájdalom! csak lassu morajként hangzék el néhány „maradunk,” midőn egy tagja a századnak, ki nevezetes szerepre lehete hivatva bunkócratia uradalma alatt, kifejtvén magát a többiek sorából az egész század ézelmét tolmácsolandó, Szabolcs megye szavának szentségére hivatkozva kimondá: egy napot sem!! és lőn átalános helyeslés; mi pedig a honszeretet e nyilatkozatától leforrázva távozánk. Urak! egy igennel Szabolcs megyét kétszeres elismerésre, egy vész fenyegette vidéket ezer hálára kötelezik vele le maguknak; így azonban szomorúan fordúlunk el azon honszeretettől, s testvériségtől, mellynek tüze csak egy hónapig melegít. – B.
