318. [Budapest], 1848 július 21–22. Kossuth felszólalásai a képviselőházban az olasz segély és János főherceg közbenjárói szerepé…
318.
[Budapest], 1848 július 21–22.
Kossuth felszólalásai a képviselőházban az olasz segély és János főherceg közbenjárói szerepének vitájában.
[Budapest], 1848 július 21–22.
Kossuth felszólalásai a képviselőházban az olasz segély és János főherceg közbenjárói szerepének vitájában.
Dániel Pál zichyfalvai képviselő július 21-én napirend előtt felszólalt, arra hivatkozva, hogy Torontál megye a szerb felkelőkkel szemben nincsen eléggé biztosítva. Mészáros hadügyminiszter válasza után Kossuth is felszólalt:
Az előbbi interpellatióra nézve észrevételem van. Azt gondolom, gyakran jelét adtam annak, hogy minden interpellatióra, a melly a személyes felelősséget illeti, igen kész vagyok felelni. Hanem bátor vagyok kérni a házat, méltóztassék azon discretióval lenni, és nem kívánni, hogy meg a strategicus mozgásokat is kijelentsük, mert ha ezt tennők, akkor nem lehet háborút viselni. (Helyeslés.) Arról tessék kérdezni: miért veszett el a csata, vagy miért nyertük meg a csatát, hanem ha azt kérdik önök, miért vitték el Aradról a katonákat, úgy nem lehet háborút viselni. És épen Torontálból, a hol még eddig minden megütközés dicsőségesen végződött,* legkevesebbé volt ok interpellatióra. – Parancsolt a ház velem, hogy a mit tegnap mondottam, azt formulázva adjam elő ma. Van szerencsém jelenteni, hogy a mit tegnap mondottam, azt magam mondottam; a mit pedig ma annak következtében felolvasok, az az összes ministerium megegyezésével történik.* (Olvassa a formulált magyarázatot, a mint következik.)
A szerb felkelők július 11-én 2700 emberrel támadást intéztek Versec ellen, de az osztrák és a magyar csapatok visszavetették a felkelők támadását, elfogták vezetni őket. Vö. a 319. számmal.
A július 20-i minisztertanács helytelenítette Kossuthnak a képviselőházban adott magyarázatát. A minisztertanács azt követelte, hogy a minisztérium álláspontját mutassa be a következő napon a kepviselőházban. Kossuth magyarázatának lényegét kénytelenek voltak elfogadni, de tompították élét és igyekeztek a pragmatica sanctio érvényét kifejezni. Károlyi Á.: Batthyány. L 360. 1., Kovács L.:. I. m. II. 174. 1.
A pénzügyminister meg akarván a házzal ismertetni azon politicát, mellyet a ministerium az olasz kérdésben követni jónak vélt, fölolvasá a ministeri tanács f. e. julius 5-ei tanácskozmányának e tárgyra vonatkozó jegyzőkönyvét,* mellynek tartalma itt következik: s a. t.
Ld. a 261. számot.
Az ennek következtében folytatott tanácskozás közben kérdés támasztatván az iránt, mikép gondolja a ministerium magát biztosítani az iránt, hogy a magyar szent korona tartományainak tökéletes pacificatiója, a törvényeink iránti engedelmesség, rend és béke biztos helyreállítása, s hazánk önálló materialis és moralis épségének teljes biztosítása esetére a magyar nemzet által Ausztriának az olasz háború bevégzésére ne talán az eddiginél bővebben nyújtandó segély nem fog az olasz nemzet elnyomására az absolutismus érdekében fordíttatni.
Erre a pénzügyminister a felolvasott jegyzőkönyv utolsó szakaszára hivatkozva – maga részéről bővebb szóbeli utasítást adott, – a háznak pedig azon kívánata nyilvánult, hogy ezen értelmezés a ház jegyzőkönyvébe iktatás végett az előterjesztő minister által írásba formuláztassék. Mire a pénzügyminister teljes készséggel ajánlkozott, épségben maradván annak helyeslése vagy nem helyeslése iránt a ház további határozatának szabadsága.
Ennek következtében julius 21-én a ministerium részéről következőleg formulált világosítás adatott be:
A ministerium julius 5-kei jegyzőkönyvében nyíltan kijelentvén: hogy midőn az országbani rend és béke biztos helyreállásának s az ország önálló materialis és moralis épségének biztosítása esetére ő felségének külmegtámadás elleni oltalmazására ígérkezik, világosan megjegyezni kívánja, miként az ellen, hogy ezen ígéret a lombard-velenczei olasz nemzet elnyomásábani részvét szándokára magyaráztassék, nyíltan tiltakozik, s ez ügyben csak arra lehet a fentebbi esetben segédkezet nyújtani hajlandó, hogy a lombard-velenczei nemzettel olly béke s egyesség megkötése eszközöltessék, melly egy részt ő felsége méltóságának, más részt az olasz nemzet jogainak, szabadságának s méltányos kívánatainak egyaránt megfelel.
Ezen nyilatkozat által a ministerium határozottan biztosította a nemzetet arról, hogy segítségszolgáltatás beállhatásának esetére a magyar segéderő az olasz nemzet szabadságának elnyomására nem fordítathatik, mert ezen kiindulási pontnál fogva a ministerium természetesen mindenek előtt megkívánandja, hogy a lombard-velenczei olasz nemzet pacificatiójára Ausztria részéről önálló kormányzat mellett olly szabad alkotmányos institutiók ajánltassanak meg s biztosítassanak, minők csak a monarchiai országlással összeférnek; – és ha a béke ezen alapon sem volna eszközölhető, a ministerium a segéderő nyújtás kívánata esetében azt is kívánandja megkísértetni, hogy egy olly strategicus vonalnak megállapítása mellett, minőt az ausztriai birodalom biztossága mindenesetre megkíván, az ezen vonalon túl eső terület az ausztriai birodalomtól egészen is elválasztassék:* a vonalon inneni résznek pedig mindenesetre teljesen szabad és liberalis alkotmányos institutiók önálló nemzeti kormányzattal biztosítassanak; s a ministeri jegyzőkönyvben előrebocsátott feltételek esetében nyújtandó segéderő csak az illy szabadságot biztosító egyességnek az olaszok általi el nem fogadása esetében alkalmaztassék. (Helyeslés!)
Kossuth álláspontja az volt, hogy elválasztó vonalat kell megállapítani, az attól délre eső területekről Ausztria mondjon le az északra eső területeknek pedig biztosítson önálló nemzeti kormányzatot. Ez a felfogás megegyezett az osztrák liberálisok felfogásával. Károlyi Á.: Batthyány. I. 361–362. l.
Lényegesen abban tér el a tegnapi előterjesztés a mostanitól, hogy a strategicus specialis vonalnak determinatiója ebben nem foglaltatik. Tegnap is csak példa gyanánt említettem és kijelentettem, hogy diplomaticus iratok nélkül azon vonalt nem is lehet meghatározni. Történetesen hibát is követtem el, t. i. a Rajnát is említettem, mi nincs is Olaszhonban. És másodszor, hogy itt formuláztatván a dolog, azon elvből indult ki a ministérium, hogy megajánltassanak az összes lombard-velenczei népségnek a legszabadabb constitutionális institutiók, az Ausztriánáli maradás alapján. Ha erre az olasz nemzet azt mondja, hogy el nem fogadom, akkor egy strategicus vonal megállapíttatván, a melly rész Ausztriánál marad, annak a legszabadabb institutiók biztosíttassanak. A másik rész pedig, nem mondom függetlenítessék, hanem majd ehez önök szólanak. (Jól van, elfogadjuk.)
Az elnöknek arra a kijelentésére, hogy a válaszfelirati vitát megszakítva ezt az ügyet zárja le előbb a képviselőház, Kossuth a két kérdés összefüggését hangsúlyozta:
Kérem a házat, méltóztassanak ezen dolgot úgy venni fel: a ministerium által az olasz ügyben eddig elhatározott politicát kötelességem szerint a ház előtt felfedeztem, ezen politicánk felfedezését a jegyzőkönyvnek felolvasásával kísérvén, a jegyzőkönyv egyik pontjának értelme iránt kérdés támadott, azon kérdésre én szóbeli felvilágosítást tettem, a ház azt írásban kívánta, s ezen felvilágosítás adatik itt a ministerium nevében. Ez tehát semmi egyéb, mint előterjesztése a ministerium politicájának az olasz ügyben, mit helyeselni vagy nem helyeselni a háztól függ, ez tehát az adresse tárgyalások általános részéhez tartozik, mert ha valamelly politicát általánosan nem helyesel a ház, ahoz fognak méretű a specialitások, azért ez nemcsak meg nem szakaszthatja az adressetárgyalást, hanem egyenesen az adressenek tárgyát képezi.
A baloldali ellenzék azt kívánta, hogy a szöveget, amelyet Kossuth mint a minisztérium álláspontját ismertetett, nyomtassák ki, mert egyszeri hallásra nem látszik világosan a különbség Kossuth tegnapi és mai előadása között. Perczel Mór budai képviselő pedig helytelenítette annak az elvnek, bármilyen formában való elfogadását, hogy Magyarország az olaszok ellen segítséget ad. Követelte, hogy hallgassák meg az ellenzék véleményét és ne tekintsék ezt a kérdést eldöntöttnek. Perczelnek a kormány részéről Deák Ferenc válaszolt, kiemelve, hogy senkit sem akadályoznak meg véleménye elmondásában, határozatot pedig csak a többség hozhat, Deák után Kossuth felelt Perczelnek:
Én is hivatva érzem magamat Perczel úrnak egy pár szót felelni. A loyalis tért szeretem; de az nem loyalis tér ráfogni a ministeriumra, hogy valamelly kérdésnek eldöntését praeoccupálni vagy hátráltatni akarja. Mert nem úgy áll a dolog. Ha praesupponál az ember egy loyalis tért, lehet mennydörögni protestatiókkal. – Tegnapi utolsó szavam után ennyi és nem több a háznak határozata: egy követ úr kérdést támaszt, miképen fogja magát a ministerium az iránt biztosítani, hogy az olasz nemzet ellen adandó segély nem fog az absolutismus érdekében használtatni az olasz nemzet szabadsága ellen. Erre én feleltem, s a ház feleletemnek formuláztatását kívánta, mire én azt válaszoltam, hogy formulázni fogom. Ennyi történt ma és nem több. Ezen formulatióban világosan ben van: hogy a pénzügyminister annak teljesítésére egész készséggel ajánlkozott, magában értetvén, hogy a háznak a helyeslés vagy nem helyeslés iránt határozni tökéletes szabadságában marad. S most midőn írásban van az, a miről tegnap szó volt, akkor azt mondani: tiltakozom az ellen, hogy praeoccupálni akarják a dolgot, ez nem loyalis tér, ez szándékos ignorálása a mondottaknak és a felolvasottaknak; ezzel tért nem nyerünk a magyar parlamentben. (Helyeslés!)
Mi a tárgyat illeti, uraim, őszintén megvallom, úgy látszik sem diplomatának, sem ministernek való nem vagyok; mert nem követem azon szabályt, mit a világnak minden ministere követ; s e tekintetben alkalmasint még tanulnom kell. Vegyük fel az egész világnak parlamentaris életét, mi történt volna tegnap? A ministerium politicáját nyíltan kitárva, miszerint egyenesen kimondja, hogy azon segélyerőt, mellyet bizonyos feltételek alatt az ausztriai császárnak, ki egyszersmind magyar király is, az olasz háborúra nyújtani kész, nem kívánja és nem engedi az olasz nemzet elnyomására fordíttatni, hanem egy olly békének eszközlésére, melly mind a trón méltóságának, mind az olasz nemzet szabadságának megfelelő legyen; ezt, mondom, kitárva, azt mondják reá: de ki áll jót azért, hogy az adandó segély nem fog az absolutismus érdekében használtatni? Erre a világnak minden ministere azt felelte volna: kimondottam politicámat, azt követni fogom, de hogy miképen, azt nem fogom kimondani. Én többet mondottam tegnap s megmondottam, hogy minden gondolatommal nyitva akarok lenni a világ előtt – én tehát a nyiltságot meg fogom tártani s nem fogok minister lenni – mert más minister azt felelte volna reá: ez bizalmatlansági kérdés, mi politicánkat megmondottuk, tetszik-e vagy nem, s ha tetszik a ház többsége elfogadja, de egy szót sem szólt volna arról, hogy miképen fogja végrehajtani, azonban tovább mentem és megmondtam, hogy miképen értem a dolgot. Ehez járult még, hogy formuláztam is azt, a mit elmondottam. Nem mondom, hogy ezen formulatióban minden szó ben van, a mit mondottam; ez nem is lehet, mert egy improvisált beszéd és formulázott ministerialis politica között nagy a különbség, mert ez mint diplomaticus levél megmarad a jegyzőkönyvben és egy pacificationalis intézkedést foglal magába; a melly nem lehet charta bianca 200 frtról, mellyet ki kell fizetni, hanem valamivel több. Ha a háznak ez sem elegendő a ministerialis politica megítélésére, mellyet némelly követek igen nagyon meg tudtak ítélni, mert az egyik azt mondotta, hogy különbség van a tegnapi előadás és a mai formulázás között, a másik pedig azt mondja, hogy nem akar beleavatkozni; kijelentem tehát, hogy a parlamentaris világnak szokásán túl a ministerium többet mondott, mint kellett volna, s már most kinyilatkoztatom, hogy itten a bizalomnak és bizalmatlanságnak kérdése forog fen. (Úgy van!) Tessék már most taglalni, a mint tetszik, de én egy szó felvilágosítást többé e tárgyban nem adok, és felhívom a házat, valljon az eddigi felvilágosítások nyomán akar-e bizalmat szavazni. (Felkiáltások: Akarunk! A háznak igen nagy többsége feláll. Zaj: felkiáltások a baloldalról: nem az a kérdés, ez nincs a maga rendén!) Nem óhajtottam; nem is akartam provocálni ezen scenát, de midőn a loyalitást nem tekintik, hanem azt mondják, – hogy a ministerium el akarja nyomni a ház szabad akaratának nyilatkozását, akkor azt mondom, törpüljön el az ollyan minoritás, melly így violentálni akarja a dolgokat.* (Zaj, ingerültség.)
Kossuth elítélte a minoritás-t, a baloldali ellenzéket, de éppen az olasz segély tárgyalása során erősen közeledett a baloldal álláspontjához. Az országgyűlési baloldali ellenzék mögött a pesti nép és az országos közhangulat állott, amely minden formában ellenezte az olaszok ellen ígért katonai segítséget. Spira Gy.: Kossuth Lajos forradalmi szövetsége a radikális baloldallal és a népi tömegekkel. K. eml. II. Budapest. 1952. 187. s köv. l.
Nyáry Pál Pest megyei képviselő fentartja a baloldali ellenzék álláspontját, hogy Kossuth előterjesztését, amit a minisztérium nevében tett, ki kell nyomtatni. Helyteleníti, hogy a minisztérium bizalmat szavaztat, hiszen aki meg akarja buktatni a minisztériumot, az hazaáruló. Egyúttal hibáztatja, hogy a minisztérium két olyan jelenetet okozott, amelyek a ház méltóságát sértik, ezért követeli a minisztérium rendre utasítását. A felszólalásra Kossuth rögtön válaszolt:
Csak igen keveset akarok mondani, uraim! s reducálni a kérdéseket. Én mindig mondtam, s még most is mondom, teljességgel nem tartom azt, hogy a hazára legkevesebb veszély is következhetnék abból, ha a ház a ministerium akármelly tárgybani politicáját nem helyesli, mert a ház fog intézkedni, hogy az országban kormány legyen. Hanem! csak abból következhetik veszély, ha ráfogatik valami a ministeriumra, a mi nincs, s ez az, a mi ellen én mindig felszólalok. Arra nézve, mit Nyáry követ úr mond, hogy csekély kérdés volt, ha nyomassék-e vagy sem, hiszen csak egy szóval sem mondtam: hogy ne nyomassék; hanem arra feleltem, hogy Perczel úr ide feláll s azt mondja: tiltakozom, hogy itt az érdemleges vitatkozásokat el akarják zárni, praeoccupálni akarják a véleménynek szabad nyilvánítását. Ez nem áll, ezen vádat nem hagyom magamra száradni, ez a nyílt tényekkel ellenkezik, s ennek következtében azt mondám, annyi nyíltságot a világnak egy ministeriuma sem mutatott volná valamelly kérdésben, mint mi ebben mutattunk, mert jövő politicájának nemcsak iránypontjait, hanem részleteit is tudatta, nemcsak én, hanem a ministerium is adott felvilágosítást. Ha még ez sem elég, ha erre azt mondják: el akarja vágni a szabad discussiót, tehát én nem provocáltam a házat bizalom nyilatkozatára, hanem azt mondtam, így lévén a dolog, egy szó felvilágosítást sem fogok adni e tárgyban, hanem a dolgot bizalmatlanságnak tekintvén, fel fogom szólítni a házat, nyilvánítsa: viseltetik-e a ház a ministerium politicája iránt bizodalommal vagy nem? A háznak tetszett felállni, én nem tehetek arról, mert valamelly tárgyat szavazatra tűzni, nem az én tisztemhez tartozik, hanem az elnökéhez. Ez az egyik dolog. A másik, a mi előbb terjesztetett elő. Én arra, hogy minister vagyok, semmit sem adok; hanem arra, hogy becsületes ember vagyok, adok; s ha valaki szemem közé egy vádat vet, mellyet nem mint ministerre, hanem mint magán emberre vet, azt tűrni nem fogom. S mi volt azon két scena, mellyre Pest követe hivatkozik? az, hogy ármány kezelte az országnak múlt országgyűlés óta rábízott képviseletét.* Én a későbbi vitatkozáson jelen voltam, s a későbbi viták constatirozták előttem, hogy azon érdemes követ úr úgy mondta, mert ő sem szólott arra, hogy nem mondta, hanem: hogy azon szavakkal nem akarta a ministeriumot sérteni. Már most ez mindegy, elég az hozzá, fenforogván e szó, hogy a ministeriumban, mellynek tagja én is vagyok, – bár ne volnék – ármány kezelte, azt mondtam, ezt rágalomnak nevezem, ha be nem bizonyítja. 2-or Azt vélem, úgy ment volna legrendesebben, ha a ház meghallván a ministerium politicáját, azt mondta volna: tárgyaljuk a feliratot, s midőn rákerült volna a sor az olasz ügyre, minden embernek kezében lett volna a kinyomott jegyzőkönyv. Ez lett volna a legrendesebb mód, s mivel a dolgot így láttam, szóltam hozzá, de csak arra és semmi másra; ha azon vád vettetik a ministerium szemére, hogy az violentálja a kérdést, s el akarja vágni a szabad discussio terét, azt mindig visszautasítom, mert arra, hogy minister vagyok, semmit sem adok, de mint becsületes ember nem hagyok magamon szennyet száradni. (Helyeslés.)
Vö. a 282. számmal.
A további vita során Aloisiu Vlád román radikális képviselőnek arra a kijelentésére, hogy ha tudták volna, mire kell a 200 ezer katona és a 42 millió forint, sokan nem szavazták volna meg, Kossuth ezeket mondta:
Egy szót kell az érdemes követ úr beszédére mondanom. Én az eszméknek semmiféle vitatásától a hazára nézve semmi káros következésektől nem tartok, hanem gyanúsítást soha tűrni nem fogok. Nem tudnak tárgyról beszélni, hogy ne gyanúsítsanak, hogy ne bántsák azon érzetet, melly minden ember előtt legbecsesebb. Mit mondott az érdemes követ úr? azt mondta: a ministerium jó formán kicsalta a nemzettől a 200,000 katonát, minthogy nem szólt az olasz háborúról, mert akkor talán nem adtunk volna. Gyönyörű hazafiság! midőn az mondatik: itt a muszka, a horvátok, szerbek háborognak, azt mind ki kell békítni, s előbb megkérdeni, hogyan akarnak bánni az olasszal, s ha azzal nem úgy bánnak, mint nekem tetszik, nem akarom a hazát megmenteni. – Ezt simpliciter mellőzve, majd lassanként megismerkedünk, s kiki fogja magát orientálni. Azokra, mik az olaszországi dolgokra nézve mondattak, egy szót sem felelek, mert abban nem látok veszélyt, ha a követ úr így, én pedig amúgy gondolkodom. De ha azzal állunk elő, miért nem mondták, az urak ki akarták csalni a 200,000-t, most, midőn meg van, el akarják vinni Olaszországba; ez megint olly gyanúsítás, mit tűrni nem fogok. Nem akarok senkit legtávolabbról is bántani, de úgy látszik, hogy a parlamentáris téren gyermek nemzet vagyunk, magamat is bele foglalom és átaljában nem tudjuk magunkat orientálni azon magas helyzeten, hová egy nemzet képviselőjét helyezi. Magamat is bele értem, hogy senki magát sértve ne érezze. Hanem épen azért méltóztassanak felhagyni azon modorral, hogy egyik azt mondja: ármánykodnak; s midőn mindent kitálal az ember, azt mondják: nem elég, még többet; a másik pedig: gyanús úton járnak; a 3-dik: kicsalták a katonát. Meltóztassanak illyesekkel felhagyni, mert ez szenvedélyre vezet, pedig a hol egyszer szenvedély van, ott furcsa dolgok történhetnek; egyik is, másik is szét néz, a felzaklatott habok hová csapódnak. Ne bántsuk tehát, hanem maradjunk a tárgynál. Vélekedésem szerint a tárgy az, első kérdés: akar-e a ház, vagy nem akar az olasz dolgok iránt a ministerialis politica helyeslésébe, roszalásába átalánosan beavatkozni; vagy pedig akarja a ház azt, hogy most ezen félvilágosításokat pro nota vévén, mikor a válaszfeliratnak illető pontja elő fog kerülni, annak partialis pontjainál fog ítéletet mondani a ház a ministerium eljárására. (Most.) Én, hogy a dologban haladjunk, mert valóban, ha szabad kérnem valamit, hát azt is kérem, méltóztassék a háznak kegyesen figyelmezni, hogy az érdemes követ uraknak is igen fontos hivatás jutott, hogy tanácskozzanak, s végezzenek az ország dolgai felett, hanem ezen hivatás, mert követek vagyunk, nekünk is jutott, s azon kívül kormányozni is kell, pedig nem organisált állapotban, úgy, hogy szinte kívánná az ember, hogy 300 óra legyen egy napban, mert különben nem érünk rá tenni mindazt, mit tenni kell. Kíméljük tehát az időt, mert míg disputálunk, az ország kormányzatlanul van. Czélszerűbbnek vélném, ha a ház azokat pro nota venné, egyenesen úgy is van szerkesztve, hogy a jegyzőkönyvhöz tartozik, s ezzel azt teszi a ház, mi minden jegyzőkönyvvel történik. Végezzük be az általános discussiót, s úgy menjünk specialitásokra. Kívánom, a felett méltóztassanak határozni, be akarják-e végezni az általános discussiót, s pontonként tárgyalni a válaszfeliratot, mellyre én még egy szót, egyetlen betűt sem mondtam – kell-é – mondom – azon válaszfelirat, vagy minő módosítással kell. – Eddig csak politicát fedeztem fel, hogy a ház tájékozva legyen a tárgyalásnál, egyik vagy másik pontot elfogadni, vagy nem fogadni; számot vet hazafiságával, meggyőződésével, s az egyes pontoknál határozni fog. Ha különböző volna e részben a vélemény, talán a felett szavaznánk, által akar menni a ház egyes pontoknak tárgyalására a nélkül, hogy valamelly politicának helyeslése, vagy nem helyeslése megállapítva volna. Nem akarja a ministerium a háznak e részbeni határozatát kikerülni, hanem vagy* tájékozva van a ház, s akkor* menjünk egyes pontokra, vagy nincs* s akkor viszont vegye a ház azon felvilágosítást, mellyet a ministerium adott tájékozásnak. Nem volt ministerium, melly annyit fedezett volna fel, mint mi, s még is azt mondják, nem egyenesen járt el.
Az eredetiben hiányzik.
Az eredetiben hiányzik.
Az eredetiben hiányzik.
A minisztérium nyilatkozatának kinyomtatása ügyében folyó vitát Teleki László baloldali képviselő javaslata zárja le: újból olvassák fel a szöveget. A vitában a baloldali ellenzék nemcsak az olasz segély kérdésében bírálta a kormány politikáját, hanem Perczel helytelenítette János főherceg közvetítő szerepét a horvát ügyben, követelte, hogy a magyar hadsereg önállóságát teremtsék meg, minden olyan tisztet, aki az alkotmányra nem teszi le az esküt, el kell távolítani. Perczel felszólalására Kossuth válaszolt:
Nekem már szerencsém volt kijelenteni, hogy én az olasz kérdésben több felvilágosítást adni nem fogok, hanem egyenesen a ház ítélete alá bocsátom, valjon az eddigi előterjesztésekből miként kívánja a kérdést eldönteni? Nem e czélból, hanem azért lépek a szószékre, mert az előttem szóló érdemes követ más két tárgyról tett említést, mellyekre nézve nem nyilatkoztam. Az egyik, hogy a horvát kérdésben János főherczeg intermediátiójára nézve úgy nyilatkozott az érdemes követ úr, miszerint azt többé el nem fogadhatónak ítéli. Bátor vagyok előre bocsátani azt, miként nekem részemről soha eszemben sem volt János főherczeget intermediatióra kérni fel, még a múltra nézve sem. Gondolom, igen világosan kitüntetve volt szerencsém előadni, miként ezen felkérés csak azon szempontból indul, hogy mivel a fejedelem és dynastia mindig gyanúsíttatgatott arról, hogy mi István kir. helytartó s a ministerium részéről történik, az nem a fejedelem akarata, és szóratott azon hír, hogy a dynastia ellenkezőleg gondol és érez a dologban, mint a magyar ministerium, mi úgy gondoltuk a bal értelem elhárítására semmi sem lehet czélszerűbb mint ha a dynastiának egyik tagja elmegy a helyszínére, és ott felvilágosítja a közvéleményt. Ez volt a kiindulási pont, mellyet a nyilatkozatban, a mit felolvastam, világosan kijelentett a ministerium. S egyszersmind oda menvén a főherczeg, ha ezen balvéleményt eloszlatta, iparkodjék oda hatni, miszerint felvilágosíttatván a nép a király akaratáról, kinek nevében lázíttatott a királyi korona ellen, egyszersmind használja ezen alkalmat e részben is a népnek megnyugtatást adni, hogy mi nem akarjuk elnyomni őket, mi minden igazságos kívánataikat teljesíteni készek vagyunk, s egyszersmind használja fellépését arra, hogy tudja meg, vannak-e illyen méltányos kívánataik? Ezt ezen eljárás corollariuma* gyanánt tüntettem fel, János főherczeg eljárását mindig ezen szempontból értette a ministerium; azt is mondottam, hogy fájdalommal veszi a ministerium, miként János főherczeg az elsőt elmellőzte; és a másodikat fogván fel, azt mondja: én tehát intermediálok. Erre nézve kinyilatkoztattuk, hogy ennek semmi sikere nem lesz, ha az első nem történik, és kinyilatkoztattuk, mi azon indulópont, mellyből mi a horvátoknak netalán adandó – nem mondom concessiókat, mert én senkinek concessiókat adni nem akarok, hanem igazságot mérjük. Nyilvánítottuk, miszerint azon szempontból indulunk ki, hogy mi Jellachichot a király ellenében hasonló hatalomnak el nem ismerjük, ki a magyar királlyal mint önálló hatalmasság alkudozhatnék; hanem csak azon szempontból megyünk ki, hogy a horvátoknál törvényes tartományi gyűlés tartassék, – mire nézve megtettük, mi tőlünk telt; hanem természetes, midőn lázadásban vannak, nem a mi rendeleteink szerinti gyűlés tartatott, hanem összehívatott egy önkényes alapon a gyűlés, mellyet a fejedelem törvénytelen conventiculumnak – nyilvánított,* mellyet mi a horvát nép kívánata orgánumának elismerni nem akarunk, hanem azt mondottuk, hogy sem Jellachichal, sem a tartományi gyűlés küldötteivel tractatusba nem ereszkedünk. Csak annyit jelentettünk ki, hogy küldjenek törvényes választmányt, és ha lesznek kívánataik között törvényes, méltányos kívánatók, azokat a ministerium pártolni fogja. Így állván a dolog, nem tudom, az érdemes követ úr nem elégszik-e meg ezzel? Mikor a kérdés olly tisztán van állítva, nem gondolom, hogy valami részletességbe kellene bocsátkozni, és nem elég-e a háznak, midőn a kiindulási pontot, mellyet a ministerium felhozott, helyesli? mert akkor az fog következni, hogy a minister-elnöknek rosz néven veszi, ha Jellachichal érintkezésbe tenné magát. Azért gondolom, ha valamelly czél, mellyet az ember maga elébe kitűzött, elérhető, akkor nem szükséges ollyat nyilvánítani, mi következik azon dologból. Mert hogy nem tractálhat vele, és János főherczeg intermediatióját mellőzni kívánja, mert Jellachich ő felsége által hivatalától felfüggesztve, s pártütőnek nyilvánítva van,* világos. Mihelyt ez említtetik; akkor semmit sem szólok sem János főherczegről, sem a többiről. A trónbeszédben semmi arra vonatkozó pont nincs, melly azt mondaná: János főherczeg közbejárását elismerem; ellenben ott van a ministerium indulópontja tisztán constatirozva; gondolom, erre nézve a ház meg lehet elégedve. (Helyes!) A másik: gondolom, a katonaságnáli szellemről szól azon úr. Talán már megint nem vagyok ministernek való, mert el kell ismernem, hogy abban sok igazság van, mit azon tisztelt úr mondott, csak az a kérdés, hogy a bajos állapot helyrehozására mellyik mód czélszerű? A katonaság egy testület, mellyet a múlt századok vétke a polgároktól csaknem elszakított, katonának lenni csaknem annyit tett, mint megszűnni polgár lenni, és az uralkodó kezében levő külön hatalom lenni.
folyomány, következmény.
A május 29-i királyi leirat megtiltotta a június 5-re törvénytelenül összehívott tartományi gyűlés megtartását és Jellacsicsot Innsbruckba rendelte. A tartományi gyűlést azonban ennek ellenére is megtartották, Jellacsics pedig csak a tartományi gyűlés után ment Innsbruckba.
A június 10-i királyi leirat értelmében. Ld. a 179. számot.
Ezek a múltak bűnei, melyeknek hatása, hogy mindjárt egy pár nap alatt nem múlhatott, azt nem tagadom, s épen azért mondom, sok igazság van abban, mit a követ úr e tekintetben felhozott. Hanem hármat tudok. Elsőt tudom, hogy a hadügyminister igen szoros rendeléseket tett arra nézve, hogy mindenütt a magyar alkotmány iránti hűségre az eskü letétessék, s ha valaki azt letenni nem akarja, az nemcsak elutasíttassék, hanem ellene szigorú eljárás követtessék, a mint imitt-amott specialis esetek adattak fel, azokra nézve hadi vizsgálat tétetett. Második: intézkedések történtek, vagy történnek – hadügyminister úr nem lévén itt, tárczájára vonatkozólag tökéletes felvilágosítást nem adhatok, de annyit tudok, hadügyminister úr azon szempontból indult, hogy a lelkiismeretet nem lehet violentálni, s ha vannak a katonaság közt, kik a dolgok új reridével megbarátkozni nem tudnak, szólíttassanak fel, mi lélekismereteket kényszeríteni nem akarjuk, – de azt sem engedjük, hogy nekünk a végrehajtásban akadályt csináljanak. (Helyes!) Harmadik: sok mindenféle hírek jöttek, egyik és másik emberről, a tény most úgy áll, hogy kiket ütközetbe küldöttünk, becsületesen viselték magokat. A hadügyminister azon meggyőződésből indult ki, hogy az emberek pattognak, de mikor kiállítják őket, teljesítik kötelességöket. A dolog tehát körülbelől úgy áll, hogy nagy nehézségek után azon a ponton kezdünk lenni, hogy ezen bajok, mellyek valóban a legnagyobb bajok voltak, napról napra enyhülnek. Most az a kérdés, mit tanácsos tenni? Tanácsos-e a háznak valamelly olly határozatot hozni, melly az enyhülni kezdő bajokat ismét szaporítja; vagy tanácsos-e olyan módokhoz nyúlni, mellyek jogállásunkat consolidálják? Nyíltan kimondom, a lefolyt három hónap alatt egy dolog sem csinált a ministeriumnak annyi bajt, mint azon gyermekes haszontalanság, s a legjobb esetben semmi jóra nem vezethető pajzánság, hogy itt egy bizonyos magas állású katonatiszt insultáltatott macskazenével. Azt mondom, az embernek kár felvenni az illyen dolgot, de e tény a ministeriumnak véghetlen sok bajokat okozott. Indignáltattak a fegyver alatt levő keblek; mások azt mondották: így bánnak egy 80 éves hőssel, s mégis méltányosságot kívánnak tőlünk!* Tehát hol keresném az orvoslást arra nézve, mit az érdemes követ előhozott? Úgy tetszik, már be van adva a törvényczikk a most állítandó hadseregre nézve,* méltóztassék a ház bölcsessége szerint megfontolni a körülményeket, minden viszonyokat, és azon törvény alkotásában figyelmezni, hogy concussiók, bajcsinálás nélkül előre dolgozzunk, hogy jövőre ezen tekintetben Magyarországnak tökéletes magyar érzelmű hadserege legyen. Nem ereszkedem részletekbe, hanem csak azon irányban mondám concussio nélkül, nehogy az ember azon hatalmat veszélyeztesse, a melly van. A mennyire az olasz kérdésre hivatkoztak, én mindig arra kértem a házat, hogy ne méltóztassék azt valami jogi szempontból venni, mert ezen kérdés politicai kérdés. Politica pedig az exigentiák tudománya. – Én úgy vagyok meggyőződve, hogy ezen politicának helyeslése mellett a ministerium sokat contribuálhat hazánk javára, nem mondom teljes bizonyossággal, mert a mától holnapra változó körülmények között bizonyossággal semmit nem mondhatni, hanem ismerve a körülményeket, úgy látom, hogy Magyarország körülményei okvetlenül megkívánják ezen politicát. A mi párhuzamot tett a követ úr a dynastia és sardiniai király* közt, én azon véleményt, melly mellett egész éltemben volta, mint minister sem fogom megtagadni. Én nem azt mondom, mellyiknek van a múltra nézve több érdeme; hanem azt mondom: nem látok Európában egy uralkodó családot, mellynek a népek nagy hálával tartoznának, s nekünk az ausztriai család irányában 300 év óta méltó fájdalmunk van. (Helyeslés.) Csak az a kérdés, hogy most azon perczen vagyunk, midőn körülmények által elősegítve, de saját szilárdságunk által is, kik t. i. ezen nyomasztó rendszer alatt is 3 századon keresztül soha sem szűntünk meg a szabadságért küzdeni, miben őseinknek nagy érdeme van – (táblabírói kor!) mivel közbe méltóztatott szólni, kijelentem, hogy én nem vagyok a múltak embere, s valamint az archeologia tudományát különösen kevesebbre becsülöm, mint a chemiát, úgy azt gondolom, a nemzet sorsa is jobban áll, ha figyelmét előre inkább, mint a múltakra fordítja. A múltakból tanulságot merítsünk, mert ez a historiának feladata; hanem hogy mindig bántsuk a múltat, az semmi czélra nem vezet. Tehát nem vagyok a múltaknak embere, de megvallom, nem szeretem, ha az úgynevezett táblabíróság gúnynyá tétetik.* (Helyeslés.) Minden kornak megvan a maga érdeme, és in fine finali azon táblabírák tartogatták 300 éven át a hazát. Nagy szerencsétlenségnek tartanám, ha a népképviselők 1848-ban is azon politicát követnék, mellyet a múlt időben ezen táblabírák követtek, de sokat tettek, s hogy a népképviselők ott ülhetnek, a hol ülnek, azon táblabírák voltak annak lépcsői. (Helyes!) Ezt közbevetőleg mondva, én nem ismerek dynastiát, melly olly kimondhatatlan nagy érdemekre hivatkozhatnék a népek és nemzetek szabadsága iránt a múltban. Hanem a tény így áll: Királyunk, V-dik Ferdinánd azon mozgalmakban, mellyeknek e ház lételét köszönheti, a magyar nemzet új alapokoni szabadságához sanctiójával hozzá járult. Neki tehát őseinek bűneit imputálni nem akarom. (Helyeslés.) Különben is azt mondom, mind ő felsége, mind mindnyájan, kik utána következni fognak, igen jól cselekszenek, ha pusztán az idealis hűség basisára nem támaszkodnak, hanem iparkodnak olly politicát követni népeik irányában, mellynek következtében nem csak parancsolt hűséggel, hanem belső ragaszkodással viseltethessék irántuk a nemzet. (Közhelyeslés.) Ez hitem; s más részről úgy látom, hogy Magyarországban a nép kizárólag monarchicus, – én nem tehetek róla, e részben semmi érdemem nincs, de ez tény. Ha itt a képviselőház azt mondja: kell a haza megmentésére 200 ezer ember, Bécsből pedig azt mondják: nem kell, hát alkalmasint nem fogna kiállni. Nem tartom tanácsosnak némelly dolgokról sokat szólni, de kérem a házat, vegye figyelembe, hogy gyakran egy egész nagy világosság közül egyetlen sugár adja meg a dolognak világosságát, melly azon bizonyos pontra hull, a melly pontot ismerni kell. Nem tartom hivatásomnak, hogy az ausztriai ház rovására Carlo Albertót dicsérgessem, ha százszor több érdeme volna is, mert rám nézve Carlo Alberto semmi, azt pedig tudom, hogy V-dik Ferdinánd királyom, kinek hűséget esküdtem, melly hűséget meg is fogok tartani. (Helyes!) Következve az illyen provocatiót czélravezetőnek nem tartom, mert nem az ausztriai ház akármelly tagjának szép szemei iránti sympathiából fogjuk segíteni, hanem mert fentartásunkra ezen politicát szükségesnek látjuk. (Éljen!)
Arra a macskazenére utal, amelyet május 10-én a Szent György téren Lederer Ignác lovassági tábornoknak, a budai főhadparancsnoknak adtak. A tüntetésre az szolgáltatott okot, hogy Lederer I. a minisztérium ismételt kérése ellenére megtagadta a nemzetőrség felfegyverzését. (Vö. a 21. számmal). Május elején pedig megtudták, hogy a budai fegyverraktárban 14 ezer lőfegyver van. Lederer katonasággal verette szét a tüntető tömeget.
A magyar haderőről szóló törvényjavaslatot Mészáros hadügyminiszter a képviselőház július 21-i ülésén terjesztette elő,
Károly Albert.
A táblabíró tiszteletbeli megyei tisztviselő volt, akinek szerepe volt a megyei bíráskodásban és a megye igazgatásában. A megyék a kiemelkedő férfiakat kitüntetésképpen választották meg táblabírónak. Sokan több megyének is táblabirói voltak. A táblabíró a kornak jellegzetes alakja, úgyhogy az egész korszakot táblabíró-világnak nevezik. Az ellenzék a maradi, a jelentős változtatásokkal szembehelyezkedő politikát táblabíró-politikának bélyegezte. Kossuth itt a köznemesség történeti szerepét emeli ki, de egyoldalúan. Az idegen elnyomás elleni küzdelemben az ország népének kezdeményező szerepe és döntői része volt. Volt idő, amikor az ellenállást egyedül a parasztság harca jelentette.
Az elnök bejelentésére, hogy a következő napon az ülés reggel kezdődik, Kossuth sürgeti a tárgyalások menetének gyorsítását:
Azon egyre kérném a házat, méltóztassanak azon szívességgel lenni, hogy már most úgy is talán a discussiónak nagyján általmentünk, szenteljünk egy kis időt, menjünk a dologra, s ha holnap délelőtt el nem végezhetjük, tartsunk inkább két ülést egy nap, s végezzük el ezen dolgot. Nem mondhatni meg az okokat, de méltóztassanak annyi bizodalommal lenni, nem annyira ez a válaszfelirat fontos ránk nézve, hanem hogy kezünk szabaddá váljék a munkálkodásban.* Tehát, mint elnök úr mondá, holnap kezdjük 9 órakor; hanem, kérem, ha el nem végezhetnök, tartsunk holnap estve is ülést. (Helyes!)
A válaszfelirat után tervezték a hadseregről, a hitelforrásokról szóló törvényjavaslat tárgyalását és az országgyűlésre váró többi fontos feladat végzését.
A válaszfeliratról a vita július 22-én is folytatódott. A baloldali ellenzék élesen szembefordult azzal a javaslattal, hogy bármilyen feltételek mellett is az ország segítséget adjon az olaszok ellen. Többen rámutattak arra, hogy a pragmatica sanctio alapulvétele az ország függetlenségével ellenkezik. A közvélemény ellenzi, hogy magyar csapatok harcoljanak az olaszok szabadságharca ellen. Ismételten kiemelték azt a következetlenséget, hogy Magyarország szabadságot akar és ugyanakkor az olaszokra a zsarnokságot akarja kényszeríteni.
A válaszfeliratot a képviselőház pontonként letárgyalta, 26 képviselő az Olaszországra vonatkozó pont helyett ellenjavaslatot nyújtott be, amely az olasz kérdésben a be-nem-avatkozás elvét szegezte le. Ugyanezek a képviselők az olasz segélyt érintő pontra egyenkénti nyílt szavazást kívántak. A képviselőház 233 szavazattal 36 ellenében a központi bizottmány által javasolt szöveget fogadta el. Eszerint az ország a béke és rend helyreállítása után nyújt segítséget „olly békés egyesség megkötésének eszközlésére, melly egy részt a trón méltóságának, más részt az olasz nemzet alkotmányos szabadságának s méltányos kívánatainak egyaránt megfeleljen.” A képviselőház tehát elvileg megszavazta az olaszok elleni segítséget és ezen nem változtat az, hogy olyan feltétellel szavazta meg, amely a gyakorlatban a segítség megtagadását jelentette.
Közlöny, 1848. július 23–24. (44–45. szám).
199–202., 206. l.
Közli (Kossuth utolsó felszólalása kivételével)
K. L. I. XI. 227–238. l.
Pap D.: Nemzetgyűlés I. 179–181.,
181–182., 189–191., 193–194., 202–204.,
213–219. l
199–202., 206. l.
Közli (Kossuth utolsó felszólalása kivételével)
K. L. I. XI. 227–238. l.
Pap D.: Nemzetgyűlés I. 179–181.,
181–182., 189–191., 193–194., 202–204.,
213–219. l
