81. Pozsony, 1847 december 2. Kossuth nagy beszéde kerületi ülésben a közteherviselés kérdésében.
81.
Pozsony, 1847 december 2.
Kossuth nagy beszéde kerületi ülésben a közteherviselés kérdésében.
Pozsony, 1847 december 2.
Kossuth nagy beszéde kerületi ülésben a közteherviselés kérdésében.
Kossuth mindjárt az ülés kezdetén szót kért és teljes részletességében kifejtette a napirenden forgó tárgyat:
El lévén elvben fogadva, hogy a nemesség a házi adóban részt vegyen, s az ország sürgető szükségeinek fedezésére, szintugy a nemesség hozzájárultával, Országos pénztár alkotassék,* legközelebbi feladatunknak azt vélem lenni, hogy gyakorlati kivitel tekintetében olly irányt vegyünk, s olly módokat állapitsunk meg, miszerint a dolgot a lehetségig acceptabilissá tegyük, az aggodalmakat lecsilapitsuk, s minél nagyobb megnyugtatást eszközöljünk.
A szavazások eredményét l. előbb, 346. l.
E szempontból indulva mindenek előtt megjegyzem, hogy ha minden ember, ki mindenek felett az Országos pénztár eszméit kedveli, olly őszintén s minden tartalék gondolat nélkül segéd kezet nyújt a házi adó közös viselésének életbe léptetésére, mint a minő szives készséggel nyujtok én, ki a nép rendes köz terheiben megosztozást vallom a dolog alphájának, segéd kezet az Országos pénztárnak lehető legkevésbbé terhes s legcélszerübb módon létrehozására: ugy a sikerre sok valószinüséggel számíthatunk. Ellenben ha valaki a házi adónak a részletekben megbuktatásán iparkodnék, azon kinézésből, hogy a házi adóban részesüléstől meg mentvén a nemességet, ez által majd az Országos pénztár keresztül vitelét megkönnyiti, számvetésében mondhatlanul megcsalatkoznék s épen ellenkező eredményt idézne elő, mint amellyre számított; * és nagyon sulyos felelőséget venne magára, mert compromitálná Magyar Ország békés átalakulását, compromitálná különösen a nemesség politicai jelentőségének fen tarthatását, mivel ennek feltétele nem a puszta ephemer fizetés, hanem az adó mentességrőli lemondás, ez pedig soha többé egyedül a nemesség kezében nem lesz, annyira mint még most van, mert most még a nemesség ugy szólván az egyedüli tényező, de az többé illy egyedüliségben soha sem leend, miután vannak tényezők a küszöbön zörgetők, melyeknek bebocsátását többé nem lehet feltartóztatni.
A célzás a konzervatívok mellett alighanem Széchenyinek is szól, aki mind Kossuthtal folytatott korábbi vitáiban, mind az országgyűlés korábbi ülésein az országos pénztár elsőbbsége mellett tört lándzsát.
Szükségesnek tartom megmutatni, hogy a házi adóbani részvétnek akadályozása nem csak nem könnyitené az Országos pénztár keresztül vitelét, hanem nehezitené, sőt alkalmasint meg is buktatná.
A kik ellenkezően gondolkoznak, arra épiték reményöket, hogy az Országos pénztárra 43 megye szavazott, míg a házi adóra csak 29. Ne hagyjuk magunkat ez által csalodásba vezettetni, hanem elemezzük egy kissé a dolgok állását.
Az adó kérdése az utóbbi időkben kétségtelenül sokat fejlett, s az olly dicsősége a magyar nemességnek, minővel más nemzet alig dicsekedhetik. A szabad Brittaniában a köz szabadság, a kifejlett nép szellem, a szabad sajtó, a nép gyűlések, az esküdtszékek által védett személyes bátorlét, s a népnek politicai jogokban osztályossága, minél fogva minden reformnál milliok erkölcsi erejére lehet támaszkodni, a békés izgatás kezeibe nem olly tompa fegyvereket nyujtanak, mint a minőkkel mi birunk, és még is tekintsük bár a rabszolgaság eltörlését,* a Catholicusok emancipatióját,* a parlamenti reformot,* a gabona törvények megdöntését,* s más hasonlókat, mindenütt azt látjuk, hogy 25–30 év kellett egy-egy nagy kérdés keresztülvitelére; pedig ott e kérdések eldöntésében szavuk volt azoknak is, kiknek érdekei a rabszolgatartó gyarmat birtokosokéval, a korhadt városok befolyásával s a gabona törvények védelmezőével ellentétben állottak, O’Connel* szavába pedig a nép gyűlések millióinak menydörgése vegyült. Nállunk az adó mentesség megbuktatásában csak az adó mentes nemesség volt az egyedüli tényező, s még is egy pár évek alatt annyira jutánk, hogy a legközelebbi időkben a kérdés már nem ez volt a pártok között, fizessünk e vagy nem? hanem csak az; mikép és mire fizessünk.
Anglia 1830-ban szabaditotta fel a korona tulajdonában lévő rabszolgákat, majd a magánkézben lévőket is; a tulajdonosoknak az állam fizetett kártéritést.
Az Emancipation Bill 1829-ben biztositotta a katolikusok polgári egyenjogúságát. A törvény a parlament mindkét házát és a hivatalok túlnyomó részét szabaddá tette a katolikusok előtt.
A Reform Bill-t 1832-ben fogadtatta el a whig kormány; a törvény jelentékenyen megnövelte a választók számát; a gyárvárosok megnövekedett népességéhez alkalmazta a választókerületek beosztását s korlátozta a vidéki nemesség befolyását.
Angliában a Cobden által vezetett harc eredményeként a parlament 1846-ban törölte el a nagybirtokosok érdekeit szolgáló gabonavámokat.
O’Connel Dániel vezette a harcot a katolikusok egyenjogúsításáért.
Az ugy nevezett Conservativ párt azt mondá: ne osztozzunk a nép terheiben, hanem teremtsünk Országos pénztárt, miszerint a köz vagyonosság előmozditatván, a nép könnyebben birja közterheit.*
A konzervatívok első, 1846 nov. 14-i programmjukban nem tértek ki konkrét reformkérdésekre; ezt csak 1847 június 14-én kiadott pótnyilatkozatukban tették, erre vonatkozik az utalás is. Egy példányát l. O. Lt. Nemzeti Múz. törzsanyag 1847 jún. 14.)
Az ellenzék pedig, mellyhez tartozni dicsőségemnek vallom, azt mondá: három nagy akadálya van hazánk jövendő biztosságának, nyugalmának, s boldogságának:
1. hogy a közterhekben a nemesség a néppel nem osztozik,
2. hogy a népnek legnagyobb része a nemesség robotozó jobbágya,
3. hogy a nép semmi politicai jogokkal nem bir.*
Az ellenzék felfogása az adó kérdésében Kossuth 1841 óta folytatott szüntelen agitációja nyomán alakult ki; fejlődésére olv. Kossuth cikkeit a Pesti Hírlapban, a Hetilapban, kialakult formájára pedig különösen Kossuth Adó c. tanulmányát a Bajza-féle Ellenőr c. ellenzéki zsebkönyvében. Újból kiadva Viszota i. m. II. k. 876. s köv. l.)
Még ez igy marad, addig Magyar ország békés átalakulása, nem mondjam veszélyeztetve van, de legalább veszélyeztetve lehet, s minden esetre bizontalan ingatag állapotban van; a kérdés sarka tehát nem csak a körül forog, hogy fizessünk, hanem a körül, hogy közös teher viselés alapján fizessünk, s országos financiánknak állandó szilárd talapot rakjunk. Meg kell tehát osztoznunk a nép fenlévő terheiben; mert ha ezt nem tesszük, az országos investitionalis pénztárt sem alkothatjuk a közös teherviselés básisán; miután azt csakugyan senki sem tagadhatja, hogy uj terhet a népre nem róhatunk, ha csak fenlévő terheiből le nem veszünk.
Ez volt a pártok állása. És már most tájékozhatjuk magunkat a 43 és 29 voksnak valódi értéke iránt. Miért volt a házi adóra csak 29 megyei szavazat? azért, mert a conservativ párt, kevés dicső kivétellel, hová például Baranya megye s követje tartozik, az országos pénztár eszméjét a házi adó eszméjével ellentétbe helyezé, s ennek megbuktatásával gondolá az országos pénztár keresztül vitelét biztositani.
Ellenben miért van az országos pénztárra 43 szavazat? azért, mert azon ellenzéki megyék közül, mellyek az adó eszméjét általában el nem vetették, az országos pénztár eszméjét a házi adóval ellentétbe sokan nem helyezték. Mi akarunk országos pénztárt, de közös teher viselés alapján; ez pedig lehetetlen, ha a nép fenlévő terheiben vagy egészen – a mint megyénk óhajtja – vagy legalább a házi adóban, mint a többség akará, nem osztozunk.
Azon többséget tehát a mi szavazataink teszik olly nagyá, nélkülünk nem csak olly nagy nem volna, de sőt alkalmasint kevesebbségben volna. Igen, de közöttünk sokaknak feltétele a közös teherviselés, ennek pedig mulhatatlan alapja legalább is a házi adóbani részvét, külömben a közös teherviselés lehetetlen; nekünk pedig más alapon országos pénztár nem kell; mert mi nem akarjuk, hogy az országos pénztár terhét egyedül a nemesség viselje, mi az Istentől megátkozott subsidium rendszerére* nem szavazunk.
Hogy t. i. az országos pénztárba ne állandó, törvénnyel egyszersmindenkorra biztositott jövedelmek follyanak be, hanem a nemesség esetenként, az országgyűléseken szavazzon meg hozzájárulást.
Vigyázzanak hát, kik a 43 voksba vetik számvetésöket: meg ne támadják a mi hozzájárulásunk alapját, melly a közös teher viselésben, s ez viszont a házi adóbani részvétben áll, mert ha alulunk ezen alapot kirántják, az országos pénztár eszméje is összerogyik.
Ollyan dolog ez t[ekintetes] RR, hogy itt coadunált erőre van szükség, itt minden párt elég erős buktatni, de egyik sem elég erős valamit keresztül vinni.
Vigyázzanak hát, el ne dobják segéd erőnket, alapunk megtámadásával, mert alkalmasint magokat buktatnák meg, s szegény hazánknak végetlen kárt okoznának.
De meg kell mondanom, miért nem vagyunk mi az Istentől megátkozott subsidialis rendszer barátai. – Nem csak azért, mivel ez a nemesség s nép érdekeit ki nem egyenliti, hanem ezen felül még materiális számvetésnél fogva is; azért t. i. mert subsidialis rendszer mellett vagy a nemesség bonyolittatnék megbirhatlan folytonos direct terhekbe, vagy pedig a közszükségek maradnának ellátatlanul, és egy rendezett financiális állapothoz, melly állandó biztos folytonos jövedelmeket föltételez, egy lépéssel sem volnánk közelebb mint most vagyunk. – Megmutatom.
A subsidialis rendszernek természetes iránya a direct kivetés. Tegyük fel hogy a nemesség el van határozva, most összesen évenként 3 milliót megajánlani. Ez természetesen nem fogja tenni örökre, hanem csak a legközelebbi országgyűlésig. Tehát 3 év mulva ismét ott leszünk, hol ma vagyunk, megint kérdéssé válik akarand e ujra ajánlani vagy nem? jöhet közbe háboru, jöhet közbe inség, vagy elemi csapások, ellenszenves politikai agitatiok s több e féle – s 3 év mulva országos pénztárunk megint üres. És vagy csak igen keveset tettünk, vagy a mihez hozzá fogtunk félben marad, teng, pangásnak indul, semmivé lesz. Ez az átka a subsidialis rendszernek, mit egész historiánk a borzadásig igazol. A subsidialis rendszer, nem teremtvén folytonos országos pénztárt, melyből évenként közszükségeinket fedezhetnők, természetesen oda vezetett, hogy ha valamit létrehozni akartunk, nem évi költség fedezést, hanem tőkéket ajánltunk meg. És subsidionalis rendszerrel másként nem is tehetünk. Igy tettünk a nemzeti szinházzal,* igy a muzeummal,* igy mindennel. Ebből aztán kettő következett: először az, hogy parányi eredmények végett roppant tőkéket kellett fizetnünk: p. o. a végett hogy a szinháznak évenként 12–16 ezer forint segitsége legyen, fizettünk egy millió váltó forintot,* és másodszor az, hogy ha aztán a fizetett tőke még is kevésnek mutatkozott, a dolog pangásban maradt, mert ugyan azon dologra uj és ismét uj tőkéket ajánlani a nemzetnek nem volt kedve. Az ily rendszer satirája a józan státus gazdászatnak, azt mondani, hogy a most élő generatio tegye le a tőkét, mellynek kamatjaiból egy bizonyos köz szükség örök időre fedezve legyen, valamely olly fonák gondolat, hogy szót is alig tudok találni jellemzésére. Ez uton hazánk virágzóvá soha nem lehet. Ellenkező uton pedig sokkal kevesebb fizetéssel sokkal csekélyebb teherrel csudákat teremthetünk.
Az 1840: 44. tc. a már felépült és működő Nemzeti Színház terheinek kifizetésére 50.000 forintot szavazott meg, azonkívül 400.000 ezüst forintos alapítványi tőkét létesített, hogy kamataiból biztosítsa a színház működését. A megyék azonban csak kelletlenül, késedelmesen fizették be a tőke rájuk eső részét, a befolyt összeg kamatoztatása sem volt megfelelően biztosítva s így a színház a 40-es években csak tengődött.
A Nemzeti Múzeum létesítéséről az 1807: 24. tc. tesz először említést, József nádor pedig országos akcióra szólítja föl a megyéket a terv megvalósítása érdekében. Az 1808: 8. tc. szabad megajánlásokra szólította fel a megyéket és a magánosokat, a befutott megajánlásokat az 1827: 35. tc. cikkelyezte be. Az 1836: 37. tc. a múzeum felépítésére 500.000 forintot szavazott meg, a vármegyék nemességének szabad megajánlásaként.
A 11. jegyzetben említett 400.000 ezüstforint egymillió váltóforintnak felelt meg, a kettő közötti arányszám ugyanis 1: 2,5 volt.
Példával mutatom meg. Ne vegyék a RR rosz néven, ha száraz előadásom még hosszu is lesz.
Én azt gondolom, hogy a hazai műipar gyámolitása az ország főbb szükségei közzé tartozik. És azt gondolom, hogy erre alig van egy egy hatályosabb mód, mint a gyáriparnak azon nemeiben, melyeket alap nemeknek van okunk nevezni, alkalmas helyeken egy egy nagyszerü gyárt alapitani, melynek existenciája kiállhassa a gyár népesség előteremtésének nehéz kezdetét, s egyes vállalkozó változékony viszonyaitól nem feltételezhetve, képezhesse a hazi müipar kifejlődésének állandó termékeny magkövét. Igy p. o. egy vegyszer gyár s egy gép gyár, egy selyem gyár, egy len fonó, egy gyapjú fonó, egy gyapot fonó, egy szinező gyár, miből a szövés vidék szerte önként kifejlődik, mint ezt Sasvár táján tapasztalhattuk a mult században.* Vegyünk fel mindenikre 300 ezer ft tőkét, s ha ezen gyárak létrehozásával a hazai müipar alapját le akarnók tenni, szükség volna mint egy 2 millió pengő ft subsidiumot ajánlanunk, s még e mellett gyáraink szépen meg is bukhatnának a köz kezelés alatt. Ellenben alkossuk olly módon országos pénztárunkat, hogy e czélra évenként tsak nyomorult 120 ezer ft állandó jövedelmünk legyen, s mondjuk azt: ha részvény társaságok alakulnak, ez s ez alapgyáraknak az illető országos hivatal által kijelölendő helyen 300 ezer ft tőkével megalapitására, az ország 6% tiszta hasznot, az első 12 vagy 20 esztendőre a vállalkozó társaságoknak biztosít; merem állitani a gyár ipar kifejlődésének alapja le volna téve s a felföldi inség előkerülhetése is sikeresebben enyhitve, mintha – mint most is tevénk – milliókat adunk alamizsnaként az éhezőknek. És mit fizetünk? legrosszabb esetben 120.000 ft-ot néhány évig; jobb esetben pedig ennél is kevesebbet, sőt valószinüleg öt hat év mulva semmit.
A nyitramegyei Sasvár „virágzó kártonfabrikája (valójában manufaktura volt. Szerk.) – Fényes szerint – esztendőnkint 60.000 darabot készít, 16 rőfivel számítván, s mintegy 2000 személynek ád kenyeret, nagyot-kicsint összevévén. Ez előtt pedig míg a fonómasina Badenban föl nem állittatott, csak fonással 2000 embernél több foglalatoskodott.” (V. ö. Fényes E.: Magyarországnak … állapotja statisticai és geographiai tekintetben, II. k. 267. l.)
Vagy teszem a t[ekintetes] RR ezer legszegényebb nyomorgó nép nevelőnek existentiáját akarnák évenként 100–100 pengő ft-al biztosítani, a minél jobbat valamit alig tehetnénk – és akarnak például a Magyar Gazdasági Egyesületnek* évenkénti 30.000 ft., az Iparegyesületnek* 10.000 ft., a kisdedóvást terjesztő egyesületnek* 5.000 ft., a Fiumei hajózási iskolának* szintugy 5.000 ft., a Nemzeti Szinháznak még vagy 10.000 ft., a muzeumnak vagy 20.000 ft. évi segéd pénzt biztositani, – és a végett az Istentől megátkozott subsidionalis rendszerhez folyamodnának; csak ezen csekély rovatocskák fedezése végett 4 millió pengő ft-ot kellene ajánlaniok. – Fog ez tetszeni a nemességnek? – Ellenben alkossuk akként az országos pénztárt, hogy annak mind ezen czélok fedezésére évenként csak 300.000 ft folytonos állandó jövedelme legyen, s ezen csekélységgel mindez, s még a fentebb emlitett gyár alapitásnak költsége is fedezve van.
1830-ban alakult a korábban Széchenyi kezedményezésére létesült lófuttató egyesületből; éppen 1847-ben épült fel Üllői-úti palotája.
1841-ben alakult, elnöke Batthyány Lajos gróf, aligazgatója Kossuth volt.
1836-ban létesítette Brunswick Teréz grófnő, miután 1828-ban az első ovodát megnyitotta; Kossuth a Pesti Hírlapban több cikkben agitált a kisdedóvás ügye mellett.
A Mária Terézia által alapitott trieszti tengerészeti iskolát 1774-ben helyezték át Fiuméba, s itt a liceummal, majd a gimnáziummal egyesítve működött hosszabb megszakításokkal 1841-ig, amikor önkormányzatot nyert, 1854-ben pedig tengerészeti főiskola rangjára emelkedett.
Hozzá járul, hogy vannak közszükségeinknek olly ágai, mellyeket subsidionalis rendszerrel fedezni telyes lehetetlenség. Például a Fiumei vasút országos szükségét nemzet és kormány elismerte;* ám de e végett kamat biztositására van szükség, legrosszabb esetbe 30 éven át évenként egy millió ftal in thesi, in thesi mondom, mert azt csak senki sem fogja állitani, hogy ezen vasút nem csak 5%-tet nem, hanem semmit sem fog 30 éven át behozni. – De a biztositó alapnak in thesi meg kell lenni. Azonban nem kell felejteni, hogy a Fiumei vasút kamat biztositása csak akor kezdődhetik, ha a vasút egészen elkészülend, tehát 8 év mulva. – Már most kérdem a T[ekintetes] RR-ket, ha a subsidionalis rendszer mellett maradnának, mikép fognának a fejedelem azon kérdésére felelni: micsoda kútfőből szándékoztak a Fiumei vasútkamat biztositását fedezni? azt feleljük-e? majd teszünk 8 év mulva subsidionalis ajánlatot? Bajos állapot t[ekintetes] RR! Ellenben gondoskodjunk az Országos pénztárnak egy millió ft folytonos jövedelméről, s ekkor miként fog a dolog állani? azt mondhatjuk: adunk 8 éven át a Tisza szabályozásra évenként egy millio pengő ft. segitséget, (nyolcz millio ft. segitség a tisza parti birtokosoknak nem kölcsön; hanem visszatérités igénye nélkül – szép segitség) nyolcz év mulva pedig ezen egy millio szolgáljon a Fiumei vasút 5% kamatjának biztositására.* – És meg van a Tisza szabályozás, meg a Fiumei vasút, s a mint a forgalom fejlődik, a kamat biztositás tehát ezen milliot fel nem emészti, évről évre mindég többet és többet lehetend ebből más köz czélokra forditanunk.
A Kossuth által kitartóan propagált fiumei vasút ügyében az elmult országgyűlés hosszú harcok után az utolsó napokban megállapodott, de a megállapodást az idő rövidsége miatt nem tudták a királyhoz felterjeszteni.
A fiumei vasút ügyére bővebben l. Kossuth két memorandumát, 1846-ból és 1847-ből, Viszota: i. m. II. k. 642. s köv. l. és 983. s köv. l.
Ezért nem kell nekünk az Istentől megátkozott subsidionalis rendszer – mellybe okvetlenül bele sodorhatnánk, ha a házi adóból, következőleg a közös teherviselésből semmi sem lévén, a nemesség kéntelen volna az országos pénztár terheit direct uton egészen magára vállalni.
Ám de azt mondhatná talán valaki, ha a nemesség a házi adóban is osztozik, országos pénztárhoz is járul, majd többet fizet a közös teher viselés alapján, mint ha az országos pénztár terhét subsidiumkép egyenesen magára vállalná. – Nem t[ekintetes] RR, ellenkezőleg: ha a házi adóbani részvét, tehát a közös teher viselés alapján indulunk, a nemesség semmi esetre sem fog több direct terhet viselni, mint amugy viselne, sőtt valószinüleg mindjárt is kisebb terhet viselend, jövendőben pedig bizonyosan kisebbet; s e mellett nagyobb köz pénztárt teremtend s azt állandósítja is, több czélt érend el, s még a népen is könnyitene, a nép s nemesség közti érdekeket keigyenlitendi, s Magyarország kifejlődését biztosithatandja.
Megmutatom:
A törvényhozás előtt minden tárgynál egy bizonyos czélnak, bizonyos iránynak kell szempont gyanánt állani, melly felé lépteit akként intézze, hogy ha a végczélt mindjárt el nem érhetné, legalább harmonicus előlépéseket tegyen, mellyek a végczél irányától el ne vezessenek, sőt inkább abba mint integrans részek bele illjenek.
Financialis ügyekben én a vég czélt abban látom, hogy az országnak minden jövedelmei számba vétessenek, szükségei hasonlókép felszámítassanak és a mennyiben amazok emezeket nem fedeznék, a fedezésről közösen közös erővel gondoskodjunk. – Ezen vég czél nem türi a különböztetéseket, nem türi azon fonák eszmét, hogy a coronalis jószágok a civillistára,* a só a közigazgatásra,* vagy mit tudom mire, a nép adója a katonaságra s megyei költségekre,* a nemesség subsidiuma a rendkivüli költségekre szolgáljon. Ez képtelenség. Ebből igy csak örökös ujjhuzás, örökös egymás elleni törzsönködés, örökös nyomoruság lehet, s leszen, de rendezett financiális állapot soha.
A hatalmas koronajavak rendeltetése az volt, hogy jövedelmeikből fedezzék a királyi udvartartás költségeit; kezelésükbe a kamara nem szólt bele, még kevésbé az országgyűlés.
A só volt a magyar államháztartás egyik legnagyobb és legbiztosabb jövedelmi forrása. A reá vonatkozó adatokat l. Kossuth beszédének további során.
A hadsereg fenntartására szolgáló adót az országgyűlés szavazta meg egy összegben s osztotta el megyénkint; a megye állapitotta meg és hajtotta be az egy jobbágytelekre eső összeget. Ugyancsak a jobbágy adója képezte a megye szükségleteinek fedezésére szolgáló házi pénztárt (cassa domestica) is.
A vég cél tehát mind addig nem lesz elérve, míg mi a kormánytól az általa kezelt közjövedelmeket számon nem vesszük, de számon vesszük azon elhatározással, hogy e közszükségekről gondoskodunk is. – E jogot, e kötelességet fel nem adhatjuk, külömben alkotmányos nemzet nevét nem érdemeljük. Igen, de én nem akarom magamat mystificálni; én igen jól tudom, hogy ezt máról holnapra nem érhetjük el, hogy ezen jognak valósitása még sok harcokba fog kerülni. Én hát nem akarom az ország sürgető szükségeiről gondoskodást ezen constitutionalis diadaltól feltételezni vagy felfüggeszteni. Vivni fogok érte ernyedetlenül, törni fogok a czél felé minden loyalis eszközzel, de a pillanat kötelességeinek teljesitését e miatt elhanyagolni nem akarom.
Kérdem hát én a t[ekintetes] RR-et: azért, mivel ezt máról holnapra el nem érhetjük, elmulaszuk-e azon rendezett financiális állapot megközelitésére annyit tenni, a mennyit lehet? Vagy azt gondoljuk, a subsidionalis rendszerrel közelitettünk hozzá csak egy hajszálnyira is? Nem t[ekintetes] RR, megforditottuk az irányt, eltávoztunk a czéltól, mert a subsidionalis út, a világ semminemü okszerü status gazdászati rendszerébe bele nem illik. Ellenben a közös teherviselés egy nélkülözhetlen lépés a czél felé; ez ama vég czélba nem csak bele illik, de sőt annak mellőzhetlen alapja. Továbbá a kitűzött irányba szint úgy bele illik, sőt okvetlen feltételét képezi a vég cél elérésének az, hogy ha bár e pillanatban nem jöhetünk is a kormánnyal egészen tisztába az általa kezelt status jövedelmek iránt, legalább tegyünk lépéseket arra, hogy meglássuk minő más kutforrásokkal bir s birhat még hazánk, mellyekből köz szükségeink fedezésére merithetünk, mert soha nem fogjuk tudni, mi és mennyi az, a mit egyenes kivetés utján pótolnunk kell. – Ennek tudása nélkül pedig vagy ott leszünk, hogy csak toldozgatunk foldozgatunk, s a haza jóléte még is örökké rongyos marad; vagy pedig a nemesség ollyan subsidiumokat fizet, hogy a nagy generositástól még szeme is könybe lábad.
Nem akarok én itt a direct vagy vagy indirect adózás elsőbbsége felett cathedraticus elmélkedésekbe bocsátkozni, mert ez czélra nem vezet, hanem csak arra emlékeztetem a t[ekintetes] RR-ket, hogy a civilisált világ minden nemzetei jövedelmeik legnagyobb részét indirect kutfőkből meritik, s a direct adó minden civilisált státusban az ország jövedelmének legkisebb részeit teszi. Igy van ez t[ekintetes] RR mi nálunk is. – Ime itt van kezembe a magyar kamarának német Ausweisa az 1845/6-ki kormány jövedelmekről. Látják a t[ekintetes] RR-ek, hogy lytograhpirozott táblázat, melyet tsak a bécsi imperialis kamara számvevő hivatalában lehet kapni. – Kitől kaptam, természetesen nem mondom meg. A t[ekintetes] RR tudják, hogy a házi és toborzási adó 4.470.244 ft 38 fél krajcárból, a megyei házi adó az utóbbi három év közép számítása szerint 3.069.415 ftból, a királyi városok 2.185.466 pengő ftnyi házi adójának direct kivetés utján bekerülő egy negyed része 546.366 ft-ból, a szabad kerületek házi adója 198.240 ftból, a Szepesi 16 város censusa 18.235 ft 20 krból, a királyi városoké 18.345 ftból áll. Magyar ország s a kapcsolt Részek összes direct közadó terhe tehát 8.320.537 ft 58 fél kr, míg a kezemnél lévő Ausweis szerint, a kormánynak egyébb jövedelmei tisztán, minden kezelési költség levonásával 24.466.315 ftra s 20 kr-ra mennek! S ez 222.658 ft 34 kr hiján mind indirect kutfőkből jön.
Tudomás okáért megjegyzem azt, hogy a Budai centralis pénztár által fedezett összes közigazgatási költségei az országnak nem mennek többre 5.648.000 ftnál, még ellenben a kiadások első tétele az, hogy 8.345.300 pengő ft szolgáltatott be a Bécsi központi pénztárba; aztán a második, hogy 5.505.8397 ft adatott ki a bányászatra, mellynek jövedelme, mint egyenesen az imperialis kamarába folyó, a bevételek közt meg nem jelenik; – a 6-ik tételben pedig elő fordulnak az ugy nevezett Verläge an die Gefälle, hová kell aztán például a Magyar országban vásárolni szokott 3.400.000 mázsa dohány árának kifizetését is számítani.
Ez ezuttal csak tudomásul, s annak bizonyitására hogy a status jövedelmek legnagyobb része minálunk is úgy, mint a civilisált világ minden részeiben indirect kutfőkből merittetik. Ha tehát rendezett financiális állapot felé akarunk közeliteni, szükség az iránt tisztába jönnünk, vannak e nekünk a kormány által használtakon kívűl valamely indirect jövedelmi kutfőink, mellyek a sürgető közszükségek fedezésére szolgálhatnak addig is, míg az összes status jövedelmek iránti számvételi jogunkat valósithatnók? érdekökben fekszik ezt tudni a direct adózás barátainak is, mert azt csak nem gondolom, hogy sok ember legyen, a ki több direct adót akarjon fizetni, mint a mennyire szükség vagyon. De érdekünkben áll ez iránt tisztába jönni azért is, mert a jól alkalmazott indirect kutfők azon kétségtelen előnnyel birnak, hogy a közvagyonosság növekedésével, a birtok bilincseinek megoldásával,* s a forgalom élénkitésével önként és természetesen szaporodnak, a direct adó mint határozott mennyiség ellenben nem. De birnak még azon előnnyel is, hogy használatuk a direct adó kivetés bonyodalmainak megoldását nem feltételezi, pedig ez, kivált minállunk, hol e kérdés igazságos megoldására a nép irányában igen kevés, a nemesség irányában semmi előkészület nincs, oly mondhatlanul bonyolult csomó, melly miatt a tegnapelőtti szavazat nyombani sikere felett is kételkednem kellene, ha nem reményleném hogy a magyar aristocratia ön érdekébe be fogja látni, miként az absolut igazságos kivetés el nem érhetését kibuvó ajtócskának használni annyit tenne, mint a haza méltó igényeit s különösen saját jövendőjét compromittálni.
T. i. az ősiség eltörlésével.
És én állitom, hogy nekünk vannak czélszerüen használható kutforásaink, s midőn azt állitom, ne gondolja senki, hogy a kormánytól valamely nagy áldozatok igénylése lebegne szemeim előtt, ámbár a fentebb emlitett 24.000.000 alapján bizon az illy kívánság is a minő jogos, szint olly méltányos volna. De én a kormány irányábani harctól nem akarom saját gyengeségünk miatt a nem képviselt népet büntetni, s azért a kutfők példa gyanánti kijelölésében csak két osztályra szoritkozom, Az elsőbe azokat sorozván, mellyek a kormánytól legkisebb áldozatot sem igényelnek, a másikba pedig azokat, mellyek a kormánytól is némi közelitést kivánnak ugyan, de elannyira mérsékelt természetüek, s tőle részint semmi, részint elannyira kevés materalis áldozatot igényelnek, hogy a kormánynak jó akarata felett egészen kétségbe kellene esnünk, ha hazánk javára csak ennyit sem volna tenni hajlandó.
Az első osztálybeli kutfők között emlitem:
1-ör: A só ár toldalékot, mellyet már (mázsánkint 11 xrban) az 1792: 14. t. c. közlekedési s folyam szabályozási s hasonló költségekre rendelt.* Megyjegyzem, hogy a só a kormánynak mult évben tisztán 10.643.651 ft 44 xrt jövedelmezett. Mennyit teszen a só fogyasztás? fájdalom hitelesen nem tudjuk, mert minket századokon homályban tartanak. Egy kormány párti író 1.430.000 mázsát mond,* egy másik pedig, mint állítja, hiteles kutfők után, a fogyasztást 1.300.000 mázsára teszi,* én annyit tudok, hogy ez képtelenség, mert a kamara által az 1802-iki országgyűlésnek beadott hivatalos kimutatás szerint 1800-ik évben a magyar országi s kapcsolt részekbeli só fogyasztás volt 1.473.324 mázsa.* Az ország népessége pedig volt 8.000.000. Azóta 47 év folyt le e közt 32 évi béke, a népesség (mindég Erdélyen kívűl) a kormány saját statisticai táblázata szerint 12.000.000,* a marha tartás, különösen a juh tenyésztés szint ugy nagy mértékben szaporodott s mégis azt állitják, hogy még a népeség 50 percenttel nevekedett, a só fogyasztás 173.234 mázsával fogyott, ez valóságos satira. Én nem akarom tekintetbe venni, hogy Európa általános tapasztalása szerint most minden illy nemü fogyasztási czikek közül egy-egy fejre sokkal több esik, mint az előtt egy fél évszázaddal, hanem stationarisunak veszem fej erányában a fogyasztást, még is már mintegy 2.000.000 mázsára jő ki, mit annál biztosabban felvehetünk, mert a kormány tiszta jövedelme, mint emlitém, 10 1/2 millió ft-nál többre megyen, a mi 2.000.000 mázsa fogyasztásnál mázsánkint 5 1/4 pgő ft tiszta haszonnál többre mutat. Ez kissé soknak látszik, s oda mutat, hogy a fogyasztásnak két millió mázsát haladnia kell. Azonban maradjunk e mellett, 11 xrjával már is ád az országos pénztár számára mint egy 370.000 pgő ftot.*
A tc. kimondja, hogy a többlet csak arra a célra forditható, amelyre az emelés történt; a kamara minden év végén köteles az ily módon begyűlt összeg nagyságát jelenteni a királynak, aki meghatározza, hogy mire fordítsák az összeget.
Wildner Ignác bécsi ügyvéd Ein Haupthinderniss des Fortschrittes in Ungarn c. 1842-ben megjelent munkájában.
Dessewffy Emil gróf az Alföldi levelek-ben. (1840.)
A kamara által benyujtott hivatalos kimutatást l. az országgyűlés Írásai-ban 167. l.
A bécsi cs. kir. statisztikai hivatal adatai szerint 1842-ben Magyarország lakosainak a száma (a határőrvidékkel, de Erdély nélkül) 11,720.000 volt.
Erről a kérdésről jóval részletesebben ír Kossuth Adó c. cikkében, Viszota l. m. II. k. 938.
2-or: Ugy látszik a nemesség általában érzi a birtok viszonyok rendezésének szükségét. Fel van erre szólitva a kir. előadásokban is.* Itt hát, ha semmi tekintettel nem akarnánk is lenni az országos pénztárra, pusztán saját hitelünk megállapitása végett nem halaszthatjuk továbbá a telek könyvek behozatalát, mire viszont minden nemü birtok változások hiteles bejegyzése mulhatatlanul szükséges. Mondjuk tehát, hogy ezen Francia országban XI. Lajos óta divatozó, s jótékonyságánál fogva minden feudalis, absolutisticus, republicanus, consularis, imperialis, s alkotmányos kormány változásokat át élt bejegyzés (enregistrement) taksája az országos pénztárba fizettessék és ismét nevezetes kutforrásra tettünk szert, mire néve már csak azt gondolom, senki sem fogja fel tenni, hogy a kormánynak kifogása lehet, mennyit hozand be ezen rovat? természetesen nem tudom devalválni, de vagy 15 kir. város telek könyvi lajstrom dijja előttem tudva van, s ha hasonló arányba akarnám az egész ország lajstromozási taksáját becsülgetni, egy millióra bizton tehetném annak jövedelmét, annyit hát minden esetre feltehetünk hogy e rovat 3–400.000 ftig jövedelmezend.*
A királyi propoziciók V. pontja szerint „a nemesi fekvő birtok biztosságának, s az ezáltal lényegesen feltételezett magánhitelnek érdekében áll, hogy a birtokszerzés és átruházás körüli törvények kellő óvatossággal módosittatván, az e tekintetbeni perlekedés szint a kép szabályoztassék, telekkönyvek létrehozassanak, s ezen intézkedések foganatositására állandó megyei törvényszékek alkottassanak”. (Iratok, 5. l.)
L. részletesebben az Adó c. cikkben, Viszota i. m. 941. l.
3-or: De a telek könyveknek még azon rendeltetése is van, hogy a birtokon fekvő terheket kimutassák. Kötelezőleg intabulatio* nélkül (hová a személyes hitel alapu, de ép azért a hypotecalis kölcsöntől szigoruan megkülönböztetendő váltó adósság természetesen nem tartozhatik) czélszerü hypothecalis rendszer nem is képzelhető. Ugy hogy valamint a telek könyveket, ugy a jobb betáblázási rendszert is saját hitel viszonyi javunk végett be kellend, be fogjuk hozni. Mondjuk hát, hogy a betáblázási taksák is az országos pénztárba follyanak, és ismét egy pár száz ezer ft. semmi restantiáknak ki nem tett folytonos jövedelmet biztositottunk. Mind ezek ellen azt hiszem sem a fő Rnek, sem a kormánynak nem lehet kifogása, s pedig ezen kutforások, a mellett, hogy a hitel viszonyok rendezésére nélkülözhetlenek, még azon jótékonysággal is birnak, hogy évről évre növekedésök remélhető – [ezeket példa gyanánt emlitve].*
Betáblázás.
A zárójelbe tett részek nincsenek meg a kiadott szövegekben.
A mi a második osztályt illeti, itt mindenek előtt a sóra kell vissza térnem. 1802-ben a kormány felszólitá az or[szág] Rendeit, hogy a háboruk által okozott rendkivüli költségek tekintetéből a rendes adót 2 millió pgő ftal szaporitsák,* itéletökre bizván, mennyit kivánnak ebből egyes kivetés utján, mennyit ismét a só árának felemelésével fedezni. Az ország Rendei a 2 milliót megajánlván, e végett az adót 603.028 ft 56 1/2 xr-al növelték, a hiányzó 1.400.000 ft. fedezésére pedig a só árát 5 ft 56 ˝ xral felemelték, világosan kimondván, hogy ezt „ad tegendas praesentes status necessitates” teszik s azon kikötéssel, hogy a mennyiben ezen só ár felemelés a megajánlott öszegnél többet hozna be, némely hivatalok jobb fizetésére s az ország egyébb szükségeire forditassék.* Ez nem történt, ha csak az uj rendszerü administratorokat nem akarná valaki ide érteni, kikre bizon szép öszeg vesztegeltetik törvénytelenül, hasztalanul,* még a Helytartó Tanács s a királyi Kamara alsóbb tisztviselői Budán [a botrányig és] köz sajnálatig nyomoruságosan vannak fizetve. Azt hiszem 45 év s e közt 32 évi béke után már tsak ideje, hogy ama 1802-iki praesens status necessitas megszüntnek tekintessék, s így ha a multróli számadással nem akarunk is vesződni, minden mázsa sónál ezt az 5 ft 6 xrt méltán igénybe vehetnők, a mi mintegy 2.200.000 pgő ftot adna az országos pénztárnak. Sőt ha csak arra szoritkoznánk is, a mivel ezen só ár felemeléséből több jő be, mint a mennyi az ország Rendei által meg volt ajánlva, s melly felesleg az ország közszükségei számára világosan ki volt kötve, 2.000.000 mázsa fogyasztásnál már csak ez is évenként mintegy 800.000 pgő ftot adna az ország pénztárába, de ha mind ezen igények mellett avagy csak oda is szállanánk le, hogy a kormányt megkérjük, miszerint minden mázsa só árából 11 xr helyett 30 xrt adjon át az országos pénztárba, már ezen 19 xr toldalék is 600.000 pgő ftnál többet nyujtana, pedig azt gondolom, ez már csak oly mondhatatlanul mérsékelt kívánság, a mit megtagadni annyit tenne, mint a nemzetet sokkal nagyobb jogszerű igények követelésére ösztönözni.
L. az országgyűlés Írásai-t, 18. l.
A rendek e tárgyban tett felírását l. az országgyűlés Írásai-ban, 145. s köv. l.
A kormány 1844-ben a megyefőnökök – főispán vagy adminisztrátor – fizetését évi 5–6000 ft.-ra emelte, aminek a megye általában csak negyedét-ötödét fizette, a többi az államkasszát terhelte. A cél az volt, hogy a megyefőnök engedelmes eszköz legyen kormány kezében.
Ez után a vámokat emlitem, azon kutforást, melyből más státusok jövedelmeik nagy részét meritik, s melly mi nálunk is a mult évben, a M. kir. kamarának 6.282.526 ft 49 xrt tsiztán jövedelmezett. A kir. előadásokban ott van a köztünk s Austria közti vám vonal megszüntetése,*, de az utána következő szavaknak értelme oda megy ki, hogy ezen megszüntetésből csak ugy lehet valami, ha a kincstár jövedelmei, tehát a vám s ezzel kapcsolatban lévő dohány monopolium más uton pótoltatnak.* Én azt gondolom, hogy a ki ezen ajánlatot leirá, [alkalmasint jó izüt nevethetett magában, mert azt bizonyosan] nem hitte, hogy mi magyarok, kiknek annyi tömérdek köz szükségeink vannak, saját pénztárunk pedig ezeknek fedezésére még épen nincs s csak most akarjuk a közös teher viselést elkezdeni, első lépéssel mindjárt ugy lássunk a dologhoz, hogy ne csak eldobjuk magunktól a közjövedelmek azon forrását, melyet a vámokban feltalálhatnánk, hanem még ezen jövedelem eldobását évenkint nehány millió fizetéssel vásároljuk meg, s minden más szükségeinket fedezetlenül hagyva ezen váltság milliók terhének elválalásával kezdjük magunkat a fizetéshez szoktatni. Az emlitett kormányi felhivás tehát ez idő szerint annyit tesz, mintha semmit sem mondtunk volna, kivált miután a közbenső vám vonal megszüntetése végett nem elég volna milliókat váltságul fizetnünk, hanem még a dohány monopoliumot is be kellene hoznunk. Kiváncsi volnék ismerni azon status bölcset, a ki ezen szerencsétlen gondolatnak gyakorlati kivitelét egy olly országra nézve feltalálná, hol a dohánytermesztés nincs egy vidékre szoritva, hanem szerte szét el van terjedve. Aligha minden emberhez egy egy dohány rendőrt nem kellene állitani (Bernáth közbeszólva: A ki aztán együtt pipázna velünk.) Én a szabad kereskedésnek mint vég célnak barátja vagyok de ép azért mert barátja vagyok, lehetetlen illy képtelen tervezések felett nem mosolyognom, mellyeknek nem lehet más értelmök, mint az, hogy az érdekek kiegyenlitésére s ez által a vég célnak lehetségesé tételére semmi se történjék, s a vám kérdése maradjon szépen a réginél. De ha akár maradna – amitől Isten őrizzen – akár pedig a vám szabályzat a magyar s austiriai érdekek méltányos tekintetbe vételével egész rendszerében modositatnék, (mi az egyedüli practicus mód,) annyi bizonyos, hogy a vám vonal még jó ideig nem fog megszüntettetni, s mivel megszüntetni nem fog, kérdem nem volna e? mondhatlan rosz számítás, ha a vámokat közszükségeink fedezésére jövedelmi forrásul használni elmulasztanók?
A propoziciók VII. pontja szólítja fel a rendelet, hogy erről a kérdésről tanácskozanak és az eredményeket terjesszék fel a királyhoz. (Iratok, 5. l.)
A királyi javaslat a kérdésnek „a kincstár jövedelmeire való élénk visszahatásáról” és a „kölcsönös érdekeknek megfelelő törvények” alkotásáról beszél.
Nem veszem ez uttal igénybe a kormány pénzbeli segitségét, nem számítgatok a vámnak illy felemelésére, melly a kormány jövedelmét csökkentené, még csak annyit sem mondok, mit 1715 óta az országos pénztárról a terveket dolgozott választmányok egyhanguan javasoltak, t. i. hogy a köz pénztár számára a kir. harmincadon felül még fél harmincad szedessék,* hanem csak annyit mondok, hogy sértetlenül hagyván a kamara harmincadi jövedelmét, szedjünk még a behozott áruk értékétől ne többet, mint 2%-ot az országos pénztár számára, mi által a kormány bizonyosan egy garast sem veszitene s még is ezen csekélység már 1.320.000 pgő ft. évi jövedelmet adna; minthogy az Austriáboli áru behozatala 55 milliónál többre, külföldről behozott pedig közel 11.000.000-ra megyen.
Kossuth az Adó c. cikkben részletesen ismerteti a régebbi országgyűlések elgondolásait az országos pénztár számára igénybe vehető jövedelmi forrásokról.
A kivitelt terhelni nem lehet szándékunkban, azt gondolom mégis, hogy magas értékü áruknál egy percent jövedelmi vám a termesztőket tellyességel nem terhelné, s mégis csak a gyapjunál 270.000 pgő ftot jövedelmezne. Mi ellen azonban ha legkisebb aggodalma volna valakinek, az egész kivteli rovatot örömest elmellőzöm.*
A vámkérdéssel Kossuth hírlapi cikkein kívül részletesen foglalkozik abban a többórás előadásban, amelynek a Védegylet 1846 aug. 20-i közgyűlésén tartott s amely megjelent az ellenzék által Hamburgban kinyomatott Magyar Szózatok c. kötetben, 1847. (65–211. l.). Kossuth felszólalásának adatai ebben az előadásban részletesen megtalálhatók.
Az egyházi javakról nem akarok ez uttal szóllani, de az ürességbe jött egyházi javak jövedelmét az 1843-iki országgyűlés példájára csak ugyan méltán igénybe vehetnök, mert ezeknek rendeltetésök nem az, hogy a kormánynak szolgáljanak.* Ez ismét egy pár 100.000 ft-ot teszen. A mult évben ugyan nem ment többre 111.869 pgő ft-nál, de nem kell felejteni, hogy tavaly, kivévén a Váczi püspökséget, egy nevezetes papi javadalom sem volt ürességben.
Az üresedésben lévő egyházi javadalmak (az ú. n. intercalare-k) jövedelme évszázadok óta a kir. kincstárba folyt be.
Az országos pénztárt tervezett választmányok dolgozataiban előfordul még a grationalis taksák felemelése.* E rovat tavaly a kormánynak, ide nem értve a Bécsbe fizetetteket, 113.506 ftot jövedelmezett.
A királyi kegy különböző megnyilvánulásaiért (nemesítés, cím-, rang- és kitüntetésadományozás, szabadalom-engedélyezés stb.) illetéket kellett a megadományozottnak fizetni. Ezt az 1802. országgyűlés által kiküldött bizottság vette fel a maga tervezetébe.
De lehetnek még más egyéb kutfők is, igy a külföldi birtokosok* s absentisták* megadóztatása, a mi nagyon méltányos, mert ezek külföldön lakások által minden indirect terhek alól kibuvnak. Talán a kártyázási szenvedély is megbirna egy kis kártya bélyeg dijat. Vannak, kik a pálinka főzés megadóztatásától sem borzadnának s ha bár az út vámnak barátai ne legyünk is, de a külföldiek, midőn az országba bejönnek, a határ szélén némi út vámot csakugyan fizethetnének sat., szóval ezen példákkal megmutatva lenni vélem, hogy mi is találhatunk indirect kutfőket, mellyekkel országos pénztárunk állandósitásának alapját vethetjük meg, s ez által talán még azt is elérhetjük, hogy ha jelenben, midőn még a kutfők használata numerice számba véve nem lehet, a direct kivetést egészen nem mellőzhetjük is, de nem fog állani előttünk azon kilátás, hogy az új szükségek végetti direct adó ajánlást országgyűlésről országgyűlésre vagy mindég növelnünk, vagy legalább fentartanunk kellene, vagy pedig az ország javára célzó intézkedéseink félbe maradjanak s megakadjanak.
Azok a külföldiek, akik Magyarországon birtokot vásárolnak.
A huzamosan külföldön tartózkodó s jövedelmeiket külföldön elköltő birtokosok; Kossuth már a Pesti Hírlap 1842 május 15-i számában éles támadást intézett ellenük.
Én pedig azt gondolom, senki sem fog azzal vádolhatni, hogy a kormánytól szerfeletti áldozatokat vettem példáimban igénybe méltánytalanul, de némi segéd hozzájárulását csak ugyan nem fogja megtagadhatni, mert hiszen az ország jólétének gyarapodása neki is érdekében van, mert tapasztalja, hogy míg az ország illy szegény marad, a nép nagyobb direct adót bár mi előfordulható szükség esetén sem birna meg, sőt még a jelen adónak nagy része is örökös restantiában marad.
Reassumálom véleményemet. Ha az adó dolgában, a házi adó, tehát a közös teher viselés mellőzésével, kirekesztőleg csak az országos pénztár létesitésére irányoztatnék az országgyűlés, vagy semmiből semmi sem lenne, vagy pedig bele sodortatnánk az átkos subsidialis rendszerbe, mellyből rendezett financialis állapot kifejlődhetni soha sem fog, a nemesség pedig nagyobb teher vállalásra a legnyomasztóbb uton lenne kéntelen a nélkül, hogy akár az országos célok biztosittatnának, akár a népen könnyitve volna s a nemesség s nép érdekei kiegyenlitettnének, és ez által a birtok nyugalmas jövendője biztositatnék. Ha ellenben a közös teherviselés alapján indulunk, tehát a házi adóbani részvétet az országos pénztár talapzatjának tekintjük, financialis állapotunk rendezésére nevezetes lépést tettünk, a nemesség most első perczben sem leend kéntelen többet fizetni, mint a másik uton fizetni hajlandó volna, s még is nagyobb országos pénztárt teremtett, s a mi legfőbb, azt állandósitotta is, e mellett pedig a népen könnyitett, az érdekeket némileg kiegyenlitette, s hazánk békés kifejlődését biztositotta.
Véleményem philosophiájának számtani eredménye következőleg állana: Az adó alatti birtok szántóföldben és rétben teszen mintegy 8.900.000 holdat, a majorsági mintegy 12 milliót, 7 millió legelő hasonló arányban elosztván (ha az aequiparatioban sok nehézséggel járó 14 millió hold erdőt ideiglenesen mellőzzük) a majorsági birtok az urbérihez olly formán állana, mint 4: 3-hoz. A megyei házi adó, mellyet most egészen a jobbágyság visel, teszen mint mondám 3.069.415 ftot, erre tehát a nemesi majorság birtok fizetne mintegy 1.700.000 ft-ot, a jobbágyság pedig 1.300.000 ft-ot, s ha példakint azon feltevés mellett maradunk, hogy a nemesség országgyűlésen összesen mintegy 3.000.000 direct terhet válalni kész, fizethetne még az országos pénztárba 1.300.000 ftot, a nép pedig közös teher viselés alapján a fentebbi arány szerint fizetne 975.000 ftot, tehát e két pénztárba a nemesség összesen 3 milliót, a nép 2.275.000 ftot s igy ennek jelenlegi terhe közel 800.000 pgő ftal megkevesednék, az országos pénztár pedig a példakint emlitett kutfők egy némelyikének használatával könnyen 5–6 millió pgő ftra növeltethetnék, s ez által országos czéljaink is biztositatnának s azon kilátásunk is volna, hogy 3 év mulva, midőn az indirect kutfők jövedelme iránt már számtanilag tájékozva leszünk, az országos pénztár végett talán sem magunk sem a nép nem leszünk kénytelenek legalább illy mértékben direct terhet vállalni.
Indítványom tehát oda megyen ki, hogy az országos pénztár kérdését a házi adóval válhatlan kapcsolatban lenni tekintsük s izenetünket is illy szellemben szerkeztessük, ez utóbbira nézve kivetés és kezelés körüli minden viszaélések elleni biztositékokra készeknek nyilatkozunk, az elsőre nézve a telyes országos intézkedést ugy a czélok, mint a kezelés körül s a számadást s a felelőséget feltételül kössük, az indirect kutfők használatára fő tekintettel legyünk, s a direct kivetést csak ezek pótlékául tekintsük: illy szellemben inditványozzunk országos választmányt kiküldetni, s annak utasitássul adjuk, hogy a czélok kijelölésébe ne bocsátkozzék, hanem a kultfőkről, ajánlatról és kezelésről tegyen mi hamarébb ugy a házi, mint az országos pénztárra nézve véleményező jelentést, miszerint a rendelkezésünkre álló erő felől tisztába jövén, ahhoz alkalmaztassuk a czélok kijelölését.*
A rendeknek e tárgyban a főrendekhez intézett izenetét l. Iratok, 44. s köv. l.
Másolat. O. Lt. Vörös Antal-gyűjt. 372. sz.
A beszéd után csak kevesen szóltak, valamennyien – még az ellentáborhoz tartozó Somssich Pál is – mindenben egyetértettek Kossuthtal. Az elnök a mindenfelől megnyilvánuló helyeslés láttára elfogadottnak jelentette ki Kossuth indítványát.
