9. Arad, 1847 február vége. Aradi közrendűek levele Kossuthhoz Hetilap-beli cikkeivel kapcsolatban. A nép visszhangja. Kossuth La…
9.
Arad, 1847 február vége.
Aradi közrendűek levele Kossuthhoz Hetilap-beli cikkeivel kapcsolatban. A nép visszhangja. Kossuth Lajos országgazdászati programmjára. 1847.
Arad, 1847 február vége.
Aradi közrendűek levele Kossuthhoz Hetilap-beli cikkeivel kapcsolatban. A nép visszhangja. Kossuth Lajos országgazdászati programmjára. 1847.
(Vonatkozva a Hetilap 100, 103. és 119. sz. vezércikkére.)*
A cím Vörös Antaltól származik, a szóbanforgó cikkekre l. 86. I.
Tisztelt Honfi! Engedje meg, hogy illy egyszerűen szólítsa meg Önt a sujtástalan nép egyik fia. Nyelvemen forog ugyan a „honfitárs” édesebb és magasztosabb czíme, de én a népbeli, Önt a nemzetbelit fájdalom e czímmel nem tisztelhetem. Mikor leend e honban nép és nemzet egyértelmű szó?
Éber figyelemmel kísértük Önt én és sorsfeleim eddigi politicai pályáján. Rokonszenvvel üdvözöltük Önt a journalistica mezején, mellyen Ön a nép érdekében férfiasan s lelkiismeretesen küzdött. De épen azért fájdalmat költve sujták füleinket Ön „kiábrándulásá”-nak gyászhangjai, s Önnek nemsokára bekövetkezett lelépése a politicai journalistica teréről,* minden reményeink fölött a halálharangot kondítá meg.
Kossuth Kiábrándulás c. cikke a Pesti Hírlap 1843 évi 306. számában jelent meg; a Pesti Hírlap szerkesztőségétől 1844 június végén vált meg.
Mindazáltal azóta sem szüntünk meg Önnek nyilvános eljárása felett őrködni. S ha az eredmény várakozásunknak nem felelt meg, a régebben gyökeret vert bizodalom nem engedett keblünkben semmi kételyt felsarjadzani, s hajlandók voltunk az eredménytelenséget azon szűkebb körnek tulajdonítani, mellyre Önt azóta kárhoztatva lenni véltük.
S im megérkezik Önnek programmja. Jól esett lelkünknek érezhetni, hogy hitünkben nem csalatkozánk. S ha tekintélyben úgy, mint értelemben olly csekélyek nem volnánk, tárt karokkal bátorkodnánk Önben a férfiút üdvözölni, ki legalább kimondá, mikép e hon népét az ígéret földjéről még tovább is kizárni bűn, mellyet a tiprott emberiség szelleme előbb-utóbb haragja villámával sujtand. Így azonban csak örömünket óhajtjuk e sorok által tolmácsolni s egyszersmind megküldeni Önnek a visszhangot, mellyet programmja kebelünkben felidézett.
Ön programmjáról azt mondja, miszerint az felelet a közvélemény kérdőjelére.* Hogy Ön a közvéleményt nem csak ismeri, hanem meg is érti, felelete bizonyítja, melly nem hangzott el, mint kiáltó szava a pusztában, hanem sokszoros visszhangra talált.
A Hetilap 1846 febr. 19.-i számában, Adjunk a szavaknak valódi értelmet c. cikkének befejező soraiban mondja ezt Kossuth.
Az, mit Ön az adó s vele kapcsolatban az örökváltság tárgyában a nép terhei könnyítésére javasol, egy nagy nemzethez méltó javaslat,* ama nemzethez, melly egy szép alkalommal a „nagy lelkű” melléknevet vívta ki magának. Az indítvány fenséges egyszerűsége s könnyen kivihetősége megkapá lelkünket, s bizodalmat gerjeszte bennünk, hogy ama nemzet, melly most egy százada, a feléje forduló bizodalom szavára, minden sérveit felejtve, az ingadozó trón védelmére kinyujtá karjait,* most a népnek hozzá esdő bizalom szavát nem fogja siket fülekkel hallgatni. Igaz a némaságra kárhoztatott népnek szava nem hat még a termekbe, hol sorsát nélküle századok óta intézik, – de tekintsen csak körül a nemzet s az ezer alakban mutatkozó népinségben lehetetlen, hogy a népnek hozzá segélyért kiáltó szózatát föl ne ismerje.
A szóbanforgó három cikk mindegyike foglalkozik az örökváltság kérdésével, de különösen az első az Adó című (Hetilap 1846 dec. 15.) fejtegeti, hogy a parasztság csak úgy tud kibontakozni az úrbériség kötelékeiből, s a nemesség csak úgy kaphat kárpótlást, ha a közteherviselés alapján az állam siet a parasztság segítségére. A konkrét tervet pedig, amelyre a levélíró utal, a febr. 19.-i, előző jegyzetben említett cikkben adja: Vegye át a nemesség a paraszt adójának felét, az így felszabaduló összeget, évi 5 milliót, fordítsa a parasztság arra, hogy vele 20-25 év alatt váltsa meg magát teljesen az úrbéri terhektől.
Célzás a magyar rendeknek Mária Terézia melletti kiállására az 1741.-i pozsonyi országgyűlésen és az osztrák örökösödési háborúban.
A nép istenének áldása koszorúzza a valóban nemes indítványt, s ha bár az még most a megrögzött előítéleteken, s szűkkeblűségen hajótörést szenvedend is, – a hálás nép áldani fogja a férfiút, ki maga is kiváltságos, a szavaknak valódi értelmet adván,* bátran kimondta a kiváltságos nemzet szemében: hogy eme kiváltságot még tovább is fentartani igazságtalanság, hogy minden haladást tartalmazó szó üres hang, melly általános közteherviselést nem kíván, szóval, hogy az adó és örökváltság a sokszor emlegetett átalakulási alkotmány első alapkövei. A nemzet pedig tisztelje a férfiút, ki őt akkor emlékezteti kötelességének teljesitésére, midőn azt még a nagy lelkűség színében teheti, midőn tehát a nép szívében magának hála emléket emelhet, melly nem fogja engedni meghűlni a tiszteletet, mellyel a nép első szülöttei iránt mindig viseltetett, s mellynél ha valahol az aristocratia többet kíván, elsőszülöttségi igényét veszti el.
Kossuthnak eredetileg Programm címen írt, de a cenzura által visszautasított cikke (v. ö. előbb, 94. l.). Adjunk a szavaknak valódi értelmet cím alatt lényeges módosításokkal a Hetilap febr. 19.-i számában jelent meg.
Vajha megértené a nemesség a saját kebléből támadt szózatot, mert igaz, és status férfiúi mély belátást tanusít Önnek azon figyelmeztetése, miszerint a népnek egyedüli adózása s az úrbéri viszonyok mellett nép és nemesség érdekében s érzelemben soha sem egyesülhet.
S ezt az úgy nevezett gyakorlati emberek ignorálják? Lehetetlen! Ők, a gyakorlatiak, épen ezen viszonyok fentartásában akarják nemzetiségök biztosítékát látni. Ám lássák!
Vagy ők a nemzetiséget fentartani vélik a nélkül, hogy a nép a nemességgel érdek s érzelemben egyesüljön? Ők a magyar elem erejét az 5 millió számban keresik? Ah az ábrándozók!
Igen, ifjúságunk első éveiben lelkesedéssel karoltunk fel mi is minden eszmét, szót, tettet, melly hazát, nemzetiséget tárgyazott; de a bennünk fokonkint fejledezett öntudat, melly nemcsak a nyilvános életben, hanem házi falaink közt minduntalan éreztetni kezdé velünk, mikép mi e hazának csak mostoha gyermekei s számkivetett teherhordói vagyunk, lassanként megtágítá azon gyöngéd szálakat, mellyek bennünket addig is csak az állatiság ösztönénél fogva csatoltak a honhoz s annak nemzetiségéhez. Igen, mi érezni kezdők, hogy a honszeretet, melly addig keblünket melegíté, csak az oroszlán szeretete vala barlangjához s fájt lelkünknek tudni, hogy az illy honszeretet a magasztos nevet nem érdemli meg. Fájt lelkünknek a leverő érzet, hogy a kapocs, melly bennünket a hon nemzetiségéhez kötött, nem ön bűnünk miatt szakadozik, s hogy nincs árva körülményeinkben semmi, melly öntudatos honszeretetre emelhetné csüggedt lelkünket.
Önbűnünk-e, ha nem szerethetjük lelkünk egész hevével a hont, mellynek csak terheit hordozzuk? a földet, mellyen nincs hely, hova lehajtsuk fejünket? mellynek gyümölcseit mások tizedelik, mi csak töviseit szedjük? Az alkotmányt, mellynek sánczain kívül állunk? A törvényeket, mellyek rólunk csak akkor emlékeznek, mikor áldozni kell? A nemzetiséget, melly csak okleveles vért, fajt vesz fel magába? A szabadságot, melly csak ama vérnek kiváltsága? A nyelvet, melly a nép és nemzet közt különbséget tesz, s melly szótárából a „népszabadság"-ot kitörülte?
De nem szaggatom fel egyenkint a sebeket, mellyek a hű nép keblét századok óta vérezik. Szenved az és reményl még mindig. S ha a magyar aristocratia hasonló abban a többiekhez, miszerint a történetből semmit sem akar tanulni, legyen hasonló akkor abban is, hogy semmit sem felejt.* Ne felejtse, hogy egykor a néppel becsületesen megosztozott a haza közterheiben, ne felejtse, hogy ősei, a „haza heréi” szégyennevet nem tűrték volna nevökön. Ne felejtse, hogy habár hajdan is ki volt zárva a nép a polgári jogok gyakorlatából, közte és a nemesség közt még sem volt a választófal olly áthágatlan, mint ma. A csatamező volt akkor a tér, mellyben babér és polgárkoszorú egyszerre vívatott ki. A sorompók csak a bűn s tehetetlenség előtt voltak elzárva. Erény és tehetség tehát mindenkit fölemelt a nép legjobbjai sorába. Ne felejtse, hogy képtelenség hinni, mikép a 19-ik században 12 millió nép közül évenkint csak annyian képesítik magokat a polgári jog gyakorlására, mennyinek nemesi oklevélleli megtiszteltetését a Hírlapok hirdetik!
A Bourbonokra és a francia arisztokárciára mondta ezt Talleyrand, amikor Napoleon bukása után újból Franciaország trónjára kerülve el akarták törölni a forradalom haladó vívmányait.
S ha mindezt a nemesség nem felejti, s a közterhekben a néppel ismét megosztozik, s a dicsőség terének sorompóit a nép előtt ismét megnyithatja, hol az polgárkoszorút vívhat ki magának, ha az előhaladott kor és emberség szózatát megértvén, a néppel a szabadságot megosztja, mellyet a viharos időkben megóvni maga a nép is segített, szóval ha a népet a honnak édes fiává teszi, akkor, és csak úgy lesz a nép a nemességgel érdek s érzelemben egyesülve, akkor olvad össze nép és nemesség egy nagy nemzetté, melly képes lesz magát a világ három szöglete ellen megvédeni, mert nem lesz egy tagja sem, ki váltságáért szívvérét nem ontaná.
Ellenben az olly nemzetiségnek, melly létföltételét a népszolgasághoz akarná kötni, nem lehet, nincs jövendője. Isten, ki a népet saját kezével nemesítené meg, átkot mond az olly nemzetiségre, s a népben eltiprottságát, képét megbosszulja.
A gallicziai események* azt bizonyítják, hogy az elkeseredett nép hajlandóbb egy, az emberiség jogait tisztelni tudó, bár absolut kormány alá hajolni, mintsem a zászlaján mindig szabadságot fitogtató aristocratiának elévült zsarnoksága helyreállítására segédkezeket nyujtani. Nem akarok hasonlítani. De el nem fojthatom keblem aggodalmát, ha meggondolom, hogy minden királyaink közül Mátyás, az igazságos él leginkább népünk emlékezetében. S aggodalmam annál nagyobb, mert félek, hogy még az orosz kancsukávali fenyegetés sem lehet nagy hatással olly népre, mellyben a magyar bot százados urasága saját emberiségének érzetét megtompította. Még naponként merülnek fel példák, bizonyítók, mikép az alkotmányos szabadságával annyira kérkedő Magyarországban 12 millió ember még az önkényes botoztatás ellen sincs biztosítva. Illy biztosítást még mindig csak az „állatbőr”-rel felruházottak élveznek.
V. ö. előbb, 90. l. 5. jegyzet.
Ismétlem tehát én is Önnek, hogy az, ki programmot ad ki, s abban a népet ignorálja, az nem adott ki programmot. Ah, de sejteni kezdem, ők e szót: „nép”, Verbőczy szerint értelmezik, s e szerint a 12 millió micsoda? Semmi, csak misera plebs contribuens.
S most végre engedjen Ön programmjára csekélységünknek csak egy észrevételt.
Értekezése folytán megérinti Ön ugyan, miszerint programmja a teendőknek nem öszvege, csak alapja,* sőt egy helyen föl is kiált, hogy a népnek szólása semmihez sincs. Programmjából tehát félremagyarázhatlanul kitűnik, hogy Ön a népnek nyelvét fel akarja oldani, s ha ezt külön nem mondta ki, csak czikkének szorosabb logicája nem engedé. Azonban mi czikkében, mint programmban szerettük volna, ha az adó és örökváltság mellett harmadik pontul a népnek alkotmányos joggali felruháztatása is kimondatik.* Történjék ez bár mi alapon, bár mi név alatt, csak történjék meg. Mi egyébiránt részünkről az összes népnek képviselet útján alkotmányosítását óhajtjuk.
A febr. 19.-i már idézett cikk végén mondja Kossuth, hogy nézeteit később bővebben ki fogja fejteni.
E czikk a Hetilapban volt megjelenendő, de a censor meg nem engedte. (Vörös Antal megjegyzése.)
Mi a nép számára a polgárképesség megadását nem az adó és örökváltsági intézkedések corollariumaként óhajtjuk, hanem mint egyik alapkövet, mellyre az átalakulás épülete rakassék.
Ohajtásunk tehát: közteherviselés, örökváltság, népalkotmányosítás.
Ez nálunk a viszhang Önnek lelkes szavaira. Ohajtottam, hogy azt tehetségdúsabb nyelv tolmácsolta volna. Nem, mintha Önnek szüksége volna a nép nyilatkozó rokonszenvéből a küzdésre újabb erőt meríteni, vagy a nép örömtapsaiban polgárérdemek jutalmát aratni; nem, Önt keblének istene fogja a pályán fentartani, mellynek dicső czéljául Ön a népszabadságot tűzi ki, a legbecsesebb babérok pedig saját öntudatában fognak felvirulni. Hanem mert kívánatos, hogy a nép jelét adja életének s meg tudjon felelni a szózatra, melly érdekében magoknak a kiválságosoknak sorából emelkedik. Lesz, hiszem lesz a népérzelemnek nemsokára saját, s nálunknál méltóbb közlönye.
Addig fogadja Ön tisztelt férfiú! e viszhangot, mint kijelentését az örömnek, melly önkénytelen tört ki lelkünkből, sőt ha megengedi, egyszersmind mint üdvözletünk s hálánk kifejezését programmjára, melly Önnek nem kevésbbé hon és nemzetiség, mint nép s emberiség iránti szeretetéről, s nemeslelkűségéről újabb s legfényesb tanúbizonyságot tesz.
Bocsásson meg, ha nyelvünk nem volt Önnek érdemeihez, s a tárgy fontosságához méltó, csoda-e ha századok óta némaságra kárhoztatva, beszélni nem tudunk? Csak azt fájlalnók, ha Ön e sorokból ki nem olvashatná a tiszteletet és hódolatot, melly Önnek személye s működései iránt keblünkben él. Csekélyek vagyunk, s így attól tartunk, hogy megsértjük Önt, ha kimondjuk hitünket, miszerint Ön eddig is már kivívá magának a népkoszorút.* Aradon. Egy népfi és többen.*
A levél stílusa, fejlett érvelése megengedhetővé teszik azt a feltevést, hogy szerzője valaki Kossuth környezetéből, esetleg maga Kossuth. A nehéz sajtóviszonyok között Kossuth gyakran próbálta a cenzura éberségét ily módon kijátszani, hogy gondolatait terjeszthesse.
Hogy a Hetilap erről nem szól, azt csak azon szomorú helyzetnek tessék tulajdonítani, minél fogva a Hetilap nem politicai lap. A Hetilap szerkesztő jegyzéke.
Másolat, O. Lt. Vörös Antal-gyüjt. 133. sz.
