46. Pest, 1847 október 17. Kossuth beszéde a pestmegyei követválasztás előtti napon
46.
Pest, 1847 október 17.
Kossuth beszéde a pestmegyei követválasztás előtti napon
Pest, 1847 október 17.
Kossuth beszéde a pestmegyei követválasztás előtti napon
Uraim! Szívem mélyéből köszönöm csekély személyem iránt nyilatkozó nagy becsű bizalmukat,* azon bizodalmat, melly mint Szent Péter a menyország kulcsát, úgy tartja kezeiben a nemzeti képviselet munka körének kulcsait.
Kossuth a vármegyeháza előtt asztalra állva, az ellenzéki vezérek által vezetett hatalmas felvonulás résztvevői előtt tartotta ezt a beszédet. (V. ö. Földváry jelentésével, 50. sz. 220. l.)
Hazánk sok nehéz napokat élt már. De nekem úgy látszik, hogy azon korszak, mellyet most élünk, hazánk életének legfontosabb, mondhatom legveszélyesebb szakai közé tartozik. Mert voltak idők, midőn a Magyarnak jogai s alkotmányos szabadsága nyilt erőszakkal támadtatott meg és ezen nyilt megtámadásnak legalább azon jó oldala volt, hogy a megtámadott magyar nyiltan látta maga előtt az ellenséget, számba vehette annak erejét, láthatta, merre irányoztatik a támadás fegyvere, s összerejének biztos kiszámításával volt képes a védelem paizsát felemelni. De most Uraim! mit tapasztalunk? Ösze hítták a mult országgyűlést, felhívták a jobb sors után sovárgó nemzetet országos bajainknak orvoslására és a magyar nemzet boldogságának czélszerű javítások által megalapítására* és midőn a Nemzet e felhívást örömmel fogadva, a dicső nagy munkához férfiasan, becsületesen hozzálátott, egy magában csekély töredék állásának súlyával visza élve, a nemzet minden igyekezetét megakadályozá, az országgyűlést nyakra főre a legontosabb munkák közepette berekesztették, nehogy valamikép sikert és eredményt vihessen haza;* és azon töredék, melly a nemzet becsületes szándékát e szerint meghiusította, nyomban kormányhatalomra emeltetett; és azóta 3 év mult el és mit látunk ezen három év alatt? bűneik lajstroma sokkal hosszabb, hogy sem utszai rögtönzött beszédben elsorolgassam, annyit azonban meg kell említenem, hogy mindennél a mi nemzetünk alkotmányos és szabad kifejlődésére volt irányozva, magokat ellenséges állásba tették, ellenben minden legkisebb mozgalomnak, melly a magyar szabadság és nemzetiség ellen vala intézve, szövetségeseivé esküdtek, Horvát országban az illir pártot gyámolítva a nemességet személyes voxától megfosztották, mert a magyar nemzet iránt a Zágráb megyei nemesség barátságos rokonzenvet mutatott;* itt pedig mi nállunk a nemesség erkölcsét igyekeztek országszerte megvesztegetni s administratoraik által megindították a rendnek, békének és szabadságnak felzavarásával a nemzeti jellem megmérgezésének kerekeit, mi szerint magoknak minden áron többséget csináljanak, mert tervök az, hogy a nemzetet Ön maga által, magok a vármegyék által buktassák meg, mellyek nyolcz századon át a magyar szabadság őrzői voltak.* Ezért mondom én, hogy a mostani kor veszélyesebb, mint a nyilt erőszaknak hajdanban kiállott veszélyei, mert ez annyit tesz, mintha a nemzetet öngyilkolásra ámítanák, az alkotmányos formákat arra használni, hogy általuk maga az alkotmány megbuktattassék, hasonlít ahoz, mint mikor az út félen lesben álló olasz az imádságot arra használja, hogy nevének szent patronusától segedelmet kérjen a szándéklott fosztogatáshoz, vagy hasonlít ahoz, mintha az ostya vagy kenyér, mellyet az úr asztalánál üdvösség végett fogadunk el, méregbe mártva nyujtatnék ajkainkhoz. – És fájdalom hogy tapasztalnunk kell, mikint ezen veszélyes cselszövényekben saját hazánkfiai hagyják magokat idegen czélokra eszközül használtatni s e dolog annyira megy, hogy sokan lehetnek itt e díszes gyülekezetben, kik még itt e megyében is, hol illyesmi ekkorig még tán soha sem történt, tanúságot tehetnek, mikint még a nemzettől dús gazdag kincsekkel ellátott azon urak is, kik fekete taláros veres övet hordanak, a magyarok Istenétől idegen Istenek szolgáivá szegődnek által, és elhagyva az erkölcs oltárát, felkötik a lélekvásárlás toborzó sarkantyúját s a nemzet véres verejtékéből nyert kincseiket a nemzet characternek megvesztegetésére fordítják.*
Az 1843-i királyi propozíciók szerint a király azért hívta össze az országgyűlést, „ut … necessitatibus salutis prosperitatisque publicae perchari Regni sui Hungariae … consulendi paternam prorsus voluntatem … comprobet”. (Az országgyűlés Írásai, I. k. 5. l.)
Az elmúlt országgyűlésen nemcsak a rendek által kezdeményezett tárgyak nagyrésze maradt befejezetlenül, hanem még a királyi propozíciókban szereplő reformok közül is néhány – így a katonai élelmezés és szállásolás, a vármegyei választási visszaélések ügye, városok rendezése, a közlekedésügy törvényes rendezése is, elsősorban azért, mert a tárgyalásokból kialakuló törvényjavaslat nem felelt meg a kormány szándékainak.
V. ö. 147. l., 15. jegyzet.
Kossuth erről a kérdésről az országgyűlésen az adminisztrátori kérdésről készült bizottsági javaslatban fejtette ki legrészletesebben álláspontját. (L. e kötet 581. s köv. l.)
Elsősorban régi politikai ellenfelére, a pesti megyegyűlések reakciós szónokára, Körmöczy kanonokra gondol itt Kossuth, aki ezen az estén már másodszor is macskazenét kapott az ellenzéki ifjúságtól: (V. ö. Földváry 50. sz. alatt közölt jelentésével.)
Ki volna közöttünk olly kába, a ki azt hihetné, hogy mind ez csak amúgy időtöltésből, vagy kedv csusszanásból, minden czél nélkül történik? Mi van hát czélukban? ezt ők ugyan még ki nem mondották soha és tán magok sem tudják, mert magán haszonlesésből sokan vakon szolgálnak idegen intéseknek. Hanem egyet még is országszerte nyiltan bevalnak, s ez az, hogy a magyar alkotmányos oppositiot meg akarják semmisíteni.* No már most kérdem én, mit akarhat az, ki az oppositiot akarja megbuktatni? Talán a magyar szabadságot, országos függetlenséget és alkotmányt akarja megőrízni és biztosítani? Boldog Isten, hát nem az oppositio volt e az eleven három százados protestatio, ama sem nem nemzeti, sem nem alkotmányos külföldi rendszer ellen, melly az ő önkényét korlátozó magyar szabadság gondolatát soha sem tudta meg emészteni? Hát nem az opopsitio melle volt e a vért, melly ama rendszer nyilait megtöré, vagy megtompítgatá? Nem az oppositio e az, melly hagyományul hagyá nekünk e sokat hányatott szegény magyar hon szabadságának ótalmát? Mehet e annyira praefidentia emberben, hogy a magyar nemesség ép érzelmével elhitetni reményelhesse, miként az szabadságot akar a magyarnak, ki a magyar szabadságnak három század örökös küzdelmével megszentesített őrjét, a magyar alkotmányos oppositiot akarja megbuktatni? Vagy talán a nép érdekébeni haladást, jognak és szabadságnak kiterjesztését akarja? Boldog Isten! de hát nem a magyar oppositio tűzte e fel e korban a haladásnak zászlaját, míg elleneinek zászlaján a quietismus jelszava begyeszkedék? Nem az oppositio műve e minden, a mi e honban jó történt? nem ama quietisticus rendszer emberei küzdöttek e ellenünk haladási törekvéseinkben? Nem nyultak-e rettegtetéshez, börtönhöz, ármányhoz, rágalomhoz, hogy az oppositio eme törekvését megakadályozzák. S midőn már az igazság annyira fejökre nőtt, hogy többé nem akadályozhaták, nem kellett e úgyszólván üstöküknél fogva őket bele ránczigálnunk elkésleltetett engedélyekbe? Már most akarnak ők is változtatni igen is, de nem javítani, hanem bekényszeríteni a változtatás szükségét azon kerékvágásba, mellyben a korlátlan kormány hatalom idegenszerű alkotmány ellenes czélzatainak szolgálna. Akarják változtatni a megyék formáit, miszerint Kreisamtokká váljanak, mellyekkel szegény cseh, lengyel és osztrák szomszédaink hajdani szabadsága felcseréltetett;* akarják megnyirbálni a nemesség alkotmányos befolyását, de nem akarják megzabolázni a Kreishauptmannokká torzított főispányok számos visszaéléseit,* akarják rendezni a városokat, de nem úgy, hogy szabad polgárok testületévé, hanem az alkotmányellenes rendszernek segédjeivé váljanak.* Mehet e hát emberben a praefidentia annyira, miszerint a magyar nemesség ép értelmével elhitetni reményli, hogy az haladást akar, ki a haladásnak zászlóvivőjét, gyámolát s hű bajnokát, az oppositiót akarja megbuktatni. Mi szabad emberek vagyunk és épen mivel szabadok, igazságosan is vagyunk, mi tudjuk, hogy a polgári szabadság olly kincs, mint Istennek napvilága, mellyben nem csak mi férünk meg, hanem megférnek rokonink, véreink, atyánkfiai is, kik szintúgy, mint mi, e hazának gyermekei, mi tudjuk, hogy megosztván velök szabadságunkat, magunkét nem csak nem csonkítottuk, de sőt növeltük, biztosítottuk, mert többen leszünk együtt, kik azt megvédjük minden ármány, minden támadás ellen. Ám de ahoz csak ugyan nem kell valami rendkívüli éles ész, hogy minden ember belássa, mikint a hatalom nem szereti a korlátokat, hanem saját körét terjeszteni óhajtja, következésképen hogy a bécsi Bureaucratia absolut irányú rendszere a szabadságnak, melly őtet korlátozza, sem fő Rendeknél, sem nemességnél, sem népnél barátja nem lehet.
A célzás talán a konzervatív programmra vonatkozik, amelynek 5. pontja szerint „a conservatívok egyenesen köteleseknek érzendik magokat, az ellenzéket, valamíg politikája a mostani marad, leszavazni”. (Horváth M.: Huszonöt év, 3. kiad. III. k. 194. l.)
V. ö. előbb, 95. l., 2. jegyzet.
Utalás arra, hogy az előző országgyűlésen a megyei választási visszaélések elleni törvény azért hiúsult meg, mert a rendi törvényjavaslat a főispánok visszaélési lehetőségeit is korlátozni akarta.
A városok belső rendezését célzó törvényjavaslatban a kormány a királyi főfelügyelői tisztség létesítével akart irányító befolyást biztosítani magának a városok politikájára.
Ha tehát az oppositiot megbuktatni annyit tesz, mint a magyar szabadság védjét és a haladás bajnokát akarni megbuktatni; nem világos e, hogy azon pártnak czélja veszélyes, melly az oppositio megbuktatásán működik. Ne kérkedjenek ők az urunk királyunk iránti hűségökkkel, mert ebben magunkat felül mulni nem csak nem engedjük, de sőt felemelt fővel mondhatjuk, hogy a mi hűségünk tisztább, salaktalanabb, mert mi nem vadászunk hűségünk jutalmául czímerkéket, kegyecskéket, hivatalocskákat, hanem díj és bér nélkül vagyunk királyunknak hívei. Ne mondják, hogy ők jót akarnak e hazának, mert ha jót akarnának, segítségül hívnák fel az oppositiót s nem igyekeznének azt megbuktatni. Ha pedig czéljuk csak az volna, hogy még a jó is csak általuk történjék, adjanak erre biztosítékot hogy jót akarnak, mi nekik a dicsőséget nem irigyeljük, de még semmit sem tettek minél fogva igényelhetnék, hogy ezt elhigyük – ellenkezőt tettek igen sokat – és még ezen esetre is azt kell mondanom, hogy nyomorult ember az, a ki csak hiúságból cselekszik és bűnös ember az, a ki kész a hazát vízbe buktatni, csak azért, miszerint elmondhassa, hogy ő húzta ki.
Azonban hiszen Istenben, hogy ők számításukban megcsalatkoznak. Ők arra mertek számítani, hogy a magyar nemesség ősi jelleméből már annyira kivetkezett, miszerint csak hálójukat kelljen kivetniök, hogy a magyar nemesség bele rohanjon. De Istennek hála megcsalatkoztak számításukban. És itt vagyok azon tárgynál, melynek tapasztalása sok viszontagságok által megtompított lelkemet a legbensőbb tiszteletre és magasztos hazafiúi örömre gerjeszti. És ezen tapasztalás az, hogy Pest vármegye választóinak magköve a jelen követ választási mozgalomnál is híven a régi dicsőséghez, a Pecsovicsok minden csábjai ellenében megtörhetetlenül szilárdnak mutatkozott. Ti, kik tűnékeny méltóságtoknak magas székeiről, hova nem mindnyájan a legtisztább úton jutottatok, fitymálva néztek le a szegényebb nemességre, népjegyzőkre és a választók más rokon osztályaira, kik azt gondoltátok, épen azért mert vannak közöttök sokan szegényebbek, kik – mint én magam is – becsületes, de nehéz munkával keresik mindennapi kenyerüket, azt gondoltátok, csak a többet ígérés csáb maszlagát kell kivetnetek, hogy a hatalomnak százados gondatlansága miatt elszegényedett polgártársaink magokat önként horogra vessék – jöjjetek ide, mondassátok el magtoknak Pest vármegyéből az utóbbi két hét történeteit: és fogtok a Pest vármegyei szegényebb választók köréből számos olly jellemről hallani, mellynek tisztasága előtt önkénytelen pír szálland arcaitokra, mellyhez ha hasonló szív dobogna a keresztes csillagos dísz ruhák alatt, most édes hazánk veszélyben nem forogna.
Ezen tapasztalás éltemnek öröme, szívemnek sok keserűségért vigasztalása; ezen tapasztalás nemzetemnek reménye, ezen tapasztalásnál fogva hiszek én Istenben, hogy azon magyar nemesség, mellynek ércz mellén megtörtek egy ezred éven át a hatalomnak és ármánynak e hon szabadsága ellen intézett minden nyilai; azon magyar nemesség, mellynek ezred éves dicsőségéhez tartozik, hogy e hon szabadságának várát soha fel nem adta; ezen magyar nemesség nem fajult el ősei erényétől, nem adja magát oda a nemzetietlen alkotmányellenes ármányok eszközeivé, hanem meg áll rendítlenül mint a kőszál s testvéri szeretettel nyujtja segéd jobját a nép jobbjainak, velök egyesülve, megtartja a hazát a napok végeiglen.
Hiában Uraim! hiában áltatjuk magunkat aprólékos distinctiókkal. Itt e hazában csak két párt lehet. E két pártot régi historiai névvel hazafi pártnak és udvari pártnak nevezik. A ki egyikkel nincs, a másikkal van. Itt választani kell, közép út nincs.
Önök uraim választottak, mert hiában akarná bár ki is palástolgatni, tagadhatatlan tény, hogy midőn Önök uraim Sz[ent]királyi Móricot és csekély érdemtelen személyemet tűzték ki Pest megyei követjelöltjeiül, ez által isten és világ előtt azt fejezték ki, hogy a magyar alkotmányos ellenzéknek, tehát a hazafi pártnak hívei.
És itt engedjenek Önök Uraim csekély személyemről annyit mondanom, hogy én érdemmel ugyan nem dicsekhetem és Pest vármegyének Rendei közül Önök sokakat küldhetnének követül, kik a hazának szintúgy rendíthetetlen hívei, mint a minőnek magamat vallanom tiszta lélekkel szabad, e mellett azonban nállamnál sokkal érdemesebbek, – de hogy Önök Uraim, e megye független lelkű fiainak sorából épen engemet akarnak követül elküldeni, engemet, ki ezt soha nem ambitionáltam, senkit iránta meg nem kértem, meg nem kerestem, ki csak akaratban vagyok gazdag, de tehetségben olly szegény, hogy nekem még soha alkalmam nem volt, az itt egybegyűlt nagy sokaságból talán csak egynek is legkisebb szolgálatot tehetni: s ki alkalmasint soha sem is jövök azon helyzetbe, hogy akárki magán érdekeit valamelly kedvező kilátással kecsegtethessem; és hogy Önök Uraim illy körülmények között is épen engem akarnak nagy becsű bizalmukkal megtisztelni, ez Uraim olly tény, mellyet csak onnan lehet megmagyarázni, hogy engem az oppositio emberei közül a hatalom gyűlölségének egyik kijelölt tárgyává választott, annyira, hogy jelszavul venné ellenemben, „akár ki a világon, csak Kossuth nem”* – Önök tehát Uraim lelkök függetlenségének érzetében politicai színöket akarák ép azon különben szegény és érdemtelen polgártársuknak kiszemelésével határozottan kitüntetni, kit az udvari párt minden áron el kívánt távolítani.
V. ö. Földváry adminisztrátor levelével, 36. sz., 198. l.
Távol minden dicsvágytól, távol csekély tehetségemnek legkisebb túlbecslésétől, én a jelen demonstratiót e szempontból tekintem, s így tekintve azt mondom, hogy van e bizalmi nyilatkozványban valami, melly annak magasabb jelentékenységet s politicai súlyt kölcsönöz.
Igen is Uraim, legyen vagy ne legyen Önök követválasztási szándékának eredménye, sanctionálja vagy ne sanctionálja Önök akaratát Pest megye Rendeinek többsége, képezzenek Önök többséget, vagy maradjanak kevesebbségben; egy tény mindenesetre consummálva van és ez abban áll, hogy épen most, midőn az udvari párt három esztendei mesterkélést fordított a független nemzeti párt megsemmisítésére, midőn a kormány czéljainak vakon hódoló servilismus nagyobb önhitséggel emeli fel fejét mint valaha, hogy mondom most, épen most és illy körülmények közt az ország szívében akadt egy párt, többség vagy kevesebbség, de minden esetre tekintélyes párt, melly épen engem, kinek független hazafihoz illő és a haza javára intézett minden hatáskörből kizárására évek óta mindent elkövettenek, hogy mondom épen engem mert Pest megye egyik követ jelöltjévé kiszemelni, ez mindenesetre olly politicai demonstratio, melly Önök ismeretes jellemszilárdságánál fogva előbb utóbb megtermi hazánk javára gyümölcseit.
Én részemről – akár mi legyen a holnapi nap eredménye – az maradok egész síromig a ki voltam és semmi dicsvágyat nem ismerve minden körülmények közt fogok egy kis kört találni, mellyben hazám javára munkálhassak; magammal nem gondolok, a mint soha sem is gondolék, hanem hű hazafi kebellel fogadom el polgártársaim kezéből mind azon nehéz kötelességeket, mellyeket becses bizalmuk reám háríthat; vagy ha úgy kell lenni, elfogadok a sorsnak kezéből újabb szenvedést, mellynek mezején sem vagyok ismeretlen; óhajtásom csak az, hogy akár mi történjék személyemmel, hazámnak használhassak. Önök uraim erre akarnak nekem tért nyujtani, fogadják érte mély forró hálám s köszönetemet, fogadják azon esküvésemet, hogy jó és bal szerencsében, életben halálban azon elveknek mindig törhetlen hűségű harcosa leszek, mellyekhezi hűségemnek Önök megbecsülhetetlen bizalmát köszönhetem. És most Isten velünk Uraim! beszédemet a költőnek szavaival végzem: „Ébren légy magyar! Őrt ki fog álni ha nem Te hazádért”.*
Vörösmarty hexameterje.
Kossuth sk. fogalmazványa, O. Lt. Kossuth-Archiv 509. fasc. 326–27.l.
