Védvám vagy szabadkereskedés.*
Védvám vagy szabadkereskedés.*
Az 1846-ik évi »Hetilap« 5-ik számából. K. F.
Hamlet azt mondja: van égen, földön sokkal több dolog; bölcsészetünk mint mennyit álmodik. Ezt az axiomát aligha látnoki lélekkel nem Magyarországból vonta le. Én legalább nem tudok országot, melyben annyi sok megfoghatatlan dologgal találkozhatnánk, mint nálunk most.
Engedje a nyájas olvasó, hogy egy kis státusgazdászati elemezésbe bocsátkozzunk; miszerint lássuk mit, s mennyit nyomnak üres doctrináikkal mindennemü, de kivált socialis cselekvőségünk ellenei, ama semmit nem akaró, mindent tagadó negativ pártbeliek »die Geister die stets verneinen« – mint a költő szól.
Ha státusgazdászati elemezéssel fenyegetődzünk, ne féljen a nyájas olvasó nem leszünk németes szobatudósok. Azok, a kiket ebédkékkel, s öndicsőítésre önnönleg fabrikált ünnepélykékkel capacitálgatnak arról, hogy a cselekvő párt féktelenkedő párt, a negativ párt pedig mesterkélt – akarom mondani mérsékelt párt: az ily »tractált« magyarok széles jó kedvökben, s önzésnek hizelgő kecsegtetések között nem sokat törődnek a közélet bajaival; habár e nemzedék sírjába a nemzet maga temetkeznék is; mi gondjuk reá? Ők jól laktanak, ám zárjon ajtót, a ki hátul van. A magokat nem tractáltatók pedig nem eléggé civilisáltak, hogy az élet practicus bajaiért kárpótlást találjanak németes tanszéki doctrinákban. Mi közönségünkhöz alkalmazkodunk. Nem leszünk szobatudósok. Elemezzünk kissé practice.
Ha nemcsak saját viszonyainkat, hanem az egész civilisált világ viszonyait is ínyünk szerint alakíthatnók, s előttünk az élet akként állana, mint egy tiszta ív papir, melyre egyenlően írhatunk bármit, úgy elismerem: vannak a státusgazdászatnak általános alapigazságai, melyeknek egyetemes egyenlő alkalmazása jólétre vezetne világszerte. De miután ez nem így vagyon, miután népek és nemzetek belgazdasága, s külviszonyai nem ezen alapigazságok színvonalozó parancsa szerint alakultanak, én azt állítom, hogy olyan státusgazdászati theoria, vagyis inkább tudomány nincs és nem is lehet, melynek gyakorlati alkalmazása a Themze és a Ganges partjain, a Tiszánál úgy mint a Rajnánál egyenlően hasznos volna; sőt inkább azt hiszem, hogy a mely rendszer egynek üdvös, az másnak igen káros lehet, tehát nem hiszem, hogy oly státusgazdászati általános positiv tudomány, mint van példáúl általános positiv természet – erőmű – vagy vegytan, avagy csak létezhessen is.
Hitem szerint minden nemzetnek saját gyakorlati viszonyaiból kell státusgazdászati tudományának positiv theoriáját levonnia, nem pedig egészen más viszonyok befolyása alatt compilált elméletet, gyakorlati élet vezérfonalának tekinteni. Úgy hogy a mely nemzet valósággal nemzet, annak úgy meg kell lenni saját státus gazdászatának, mint saját törvényének. A mely nemzet nem maga szab magának törvényt, s nem saját érdekei szerint intézheti közgazdászatát, az nem gazda, hanem gazdaság, nem pinczér, hanem hordó; szóval nem nemzet. Ez pedig az élet legnagyobb átka. Ez egész népfajokat kivetkőztet az erkölcsi személyességből, morális szabadságból; ez az embert eszközzé alacsonyítja. Ez ama prometheusi kín, melyet még csak a halandóság érzete sem képes enyhíteni, mint enyhíti egyes ember kínjait a halálrai bús kilátás.
De ha oly általános státusgazdászati tanokat nem ismerünk, melyek megmondanák, mi jó egyenlőn és mindenütt? igen ismerünk olyakat, melyek megmondják, mi rossz mindenütt. Ha tehát valamely nemzet épen ezen absolut rossz állapotban van, annak státusgazdászatára azon feladat vár, hogy megfejtse a kérdést; miként kell ezen rossz állapotot vagy megszüntetni, vagy legalább enyhíteni.
Értsük jól egymást, nem politikai, hanem státusgazdászati mentőszerekről tanakodunk e lapokban. A politika más gyógyszerekkel él; cseleket vet, földalattit túrva diplomatizál, veszteget, házasodik, szent és szentségtelen szövetséget köt, végre ágyúzik: a státusgazdászatnak ily heroicus szerek nem állanak szolgálatára. Ennek csak annyi szabad, a mennyi lehetséges.
Mondok egy státusgazdászati állapotot, melyet jónak sehol sem lehet mondani, mely mindenütt rossz, elszegényítő, lealázó, nyomoruságos. Ily állapotban van azon nemzet, a melytől az kivántatik, hogy azt, a mije van, ne adhassa annak, ki azt legjobban megvenné, s a mije nincs, azt ne vehesse onnan, hol legjobban, legolcsóbban vehetné, s maga se készítse, hanem kénytelen legyen egy valakitől venni, ki vagy rosszabbul, vagy drágábban dolgozik, mint mások tennék. Ezen állapot mindenütt rossz, mindenütt tűrhetetlen.
Ezen állapot orvoslására nemzet, mely nincs annyira elbénítva, hogy dolgait saját érdeke szerint ne intézhetné, hét státusgazdászati mentőszer közt választhat. Egyik az, otthon dolgozni, munka és szorgalom által fedezni saját szükségeit, s hogy pedig ezen irányban saját belső erejét annyira kifejthesse, miszerint majd idegen vetélkedőkkel is megállhassa a versenyterét, magát túlhatalmas idegen verseny nyomasztásáról biztosítani. Ez a védrendszer. Másik az, venni, a hol legolcsóbban lehet. Ez a szabadkereskedés rendszere. Melyiket lesz legjobb követni? Azt a priori státusgazdászat nem mondhatja meg, annak elhatározását viszonyainak, körülményeinek kellékeiből lehet csak levonni.
Ha már most egy ily nemzet, mely amaz általában rossz státusgazdászati hinárban van, magán segíteni akarva, védrendszerhez nyúl és saját keblében akadnak emberek, kik ezen törekvést ellenezik, gúnyolják, akadályozzák; de azért az ellenkezőt, a szabadkereskedést sem ajánlják, sem pártfogolják: vagy ha a nemzet szabadkereskedésre törekszik, s ők ezt is ellenzik, gúnyolják, akadályozzák; de azért az ellenkezőt, t. i. a védrendszert sem ajánlják, sem pártfogolják, ugyan mit kell ezen mindent tagadó emberekről mondanunk? – Minő hitet lehet jóakarók iránt táplálnunk? – Minő bizodalomra értelmi tehetségük iránt ébrednünk, s ha őszinték, ha jóakaratuak, ugyan tudják-e, hogy mit akarnak? – Ily semmit nem javasló, mindent tagadó vak ellenkezési viszketeg, ama szívszomorító megfoghatlanságok egyike, melyeknek szemléletén az ész csak abban kereshet megnyugtatást, hogy bizony több dolog van ég s föld között, bölcsészetünk, mint mennyit álmodik.
Elvemnél fogva, miszerint absolut státusgazdászati igazságokat csak a tudákos szobabölcs ismerhet, ki azt sem számítja köréhez tartozónak, ha feje felett saját háza ég; de a gyakorlati élet embere, a practicus hazafi nem ismerhet: ezen elvemnél fogva haszontalanságnak tartom a felett vitatkozni, elvontan véve a védrendszer jobb-e, vagy pedig a szabadkereskedés? Ámbár ha kivetkőzve pillanatokra az élet benyomásától, s platonicus világrespublikák egyenlőségi szerkezéséről metaphysicálva kellene véleményt mondanom: feltétlenül a szabadság mellett nyilatkoznám, melyet mindenben, tehát a kereskedésben is, az emberi faj isteni rendeltetésének hiszek és vallok; ámde miután az általános világszabadságérti fohászok áldozatfüstje Isten zsámolyához még föl nem hathat, a maroknyi élet vas napjaiban arany ábrándokra nincsen időm. Azért ama kérdéssel nem sokat vesződöm én, s csak a mellett maradok, hogy az absolut rossznál a kisebb jó is ezerszer jobb. És azért atyafiak! amott a másik oldalon, ne kötelőzködjünk rendszerek fölött; ha jobbnak tartjátok a szabadkereskedést, mint a védrendszert, adjátok meg azt; én elfogadom; de legyen az szabadkereskedés, melynek örök egyetlen elve: ott venni, hol lepjutányosabban lehet; ott adni el, hol legjobban lehet; ha pedig ezt adnotok nem lehet, vagy adni nem akarjátok; adjátok meg a védrendszert nekünk, s nem ellenünk. Adjátok egyiket, vagy adjátok másikat, csak adjatok valamit, ne legyetek az absolut rossznak bajnokai, s mi nemzetünk jóltevői gyanánt fogunk áldani benneteket.
Oly időket élünk, uraim, midőn a viszonyok valódi ismeretét elnyomni többé lehetetlen. A morális hatalom erőre fejlett Európa sötétes zugaiban is, melyet physicai súly el nem tiporhat. A gondolkozó ész rávilágított fényszövétneke sugaraival a körülmények árnyékaira. A szükség ismerete mentő cselekvésre ösztönöz. Kábának mondom én azt, ki e cselekvésben ignorálni akarná a századok hibáiból vagy akaratlan kénytelenségéből (mindegy!!) keletkezett állapotok kapcsait. Mi ignorálni nem akarjuk. Illoyalisnak mondanám, ki számba nem akarná venni azon kimélet igényeit, melyre bonyolult csomóknak megoldásánál figyelmezni kell. Mi sem illoyalisok nem vagyunk, sem kiméletlenek lenni nem akarunk.
Érdekeinknek a mások egyenlő jogu érdekeit elnyomó előnyt nem igényelünk, de hátratételben meg nem nyugoszunk. Barátságot óhajtunk és szomszédságos jó egyetértést. De tudjuk, hogy barátság csak egyenlők közt lehetséges. Azért munkát és szorgalmat terjesztve akarjuk magunkat felküzdeni azon státusgazdászati egyenlőségre, melynek érzetében a barátság lehetséges, tartós és állandó legyen. S midőn ezen munka és szorgalom a mezejére vetők socialis törekvésünket, Isten látja keblünket, oly mezőn állunk, melynél loyalisabban állni nem lehet. Én sem hizelgést nem ismerek, sem félni igaz ügyben nem tudok, s azért sem hizelgés, sem mentegetődzés, hanem tiszta meggyőződés mondatja velem, hogy e lapok hasábjain meg fogom mutatni, miként hazánk, s az ausztriai örökös tartományok státusgazdászati bonyolult viszonyainak kiegyenlítésére, s köztünk tartós barátság lehetővétételére egy korszak még nem tett annyit, mint mennyit tehetendnek megindított socialis működéseink, melyeknek ösvényén komoly itélettel, férfias álhatatossággal haladni fogunk tántorítlanul.
