Taglalat.*
Taglalat.*
Az 1846-ik évi »Hetilap« 19-ik számából. K. F.
Mondatik, hogy a védegylet »haldoklik«. Ime feleletem: körülbelül nyolcz hónapja már, mióta a védegyesületről mindig azt regélik: hogy »haldoklik«. Ugyancsak sok életerőnek kell kenne lenni, hogy ily sokáig haldoklik. Én amott a másik oldalon nem ismerek az újabb korban eszmét, mely annyi ideig élt volna, mint a mennyi ideig a védegyesület haldoklik. Pedig bizony semmit sem mulasztottak el a nemzet szegénységét conserválni akaró orvosok, hogy a haldoklás kínjainak mi hamarébb vége legyen. És még mindig nem akar meghalni! Ámde hagyjuk a tréfát, mert a dolog szomorun komoly.
Békés érzelmű hazafiak szavat adtak egymásnak, hogy becsülendik, ápolandják a hazai szorgalmat, s ha lapnak belföldi iparműczikket, ennek elsőséget adandnak a külföldi előtt. Már most tegyük fel, hogy ezen érzelem, azaz: a védegyesület valósággal haldoklik. Oly dolog volna-e ez, mely felett éplelkű magyar embernek, akármi zászlóhoz tartozzék bár, örvendezni, gúnyolódni lehet? Mi volna ezen káröröm más, mint öröm a felett, hogy e nemzetnek már nincsen jelleme, nincsen nemzeti érzelme. És ha ez ekkint volna, és ha akadhatna magyar ember, a ki e felett örvendezni tudna, ha akadhatna ember, ki egy ily morális sülyedés felett gunyolódhatnék, ez oly nemzeti romlottságnak volna tanujele, mely ellen orvoslat nincs; ily bomlásnak indult nemzetnek jövendőt Isten kegyelme sem adhatna.
Ámde az Istennek hála! a dolog nem így vagyon. Csak szemet kell nyitni, uraim! s a védegyesületnek ép, erős, s a nemzet életével halhatatlanul összeforrt életét, a nemzeti érzelem mindennapi jelenségeiben, a házi élet szende viszonyaiban, a növekedett ipar és szorgalom hemzsegő munkásságában fel fogjátok találni, mikint feltaláljátok a teremtő lételét a természet minden tüneményeiben.
Azt hiszem, nem tévedek, midőn azt mondom, hogy a védegyesület hatása csak két tényező körül foroghat. Egyik az iparmű-productio, másik a fogyasztás.
A mi az elsőt illeti, szeretnők látni a vastag homlokbőr azon rhinocerosi példányát, a mely szemközt a kézzel fogható tényekkel, tagadni merné, hogy a gyárproductio hazánkban a védegylet óta szembetűnőleg javult, terjedett, gyarapodott. Mult novemberben az ujdon keletkezésű iparművekből egy kis kiállítást rendezénk. Ez csak partialis kiállítás volt, nem olyan, mint amaz országos kiállítás, melynek másodika 1843-ról még emlékezetünkben lehet. Volt-e ember, kit a kettő közötti intensiv különbség meg nem lepett? Hisz a kézzel fogható tények ereje, még a B. P. Hiradótól is kicsikará az elismerést; csak az a különös, hogy a jó urak, kik mindent elkövettek, hogy ezen eredményt meggátolják, most, miután nemcsak nélkülök, de egyenesen ellenök, daczára minden ellenzésöknek, daczára minden ármányaiknak, akadályozásaiknak, az eredmény csakugyan meglőn, eléggé tréfásak voltak azt mondani, hogy ez az ő iparpártolásuk műve!! Ezen moralis orzási vágy a legnagyobb elégtétel, melyet a védegyesületnek nyujthattak. Hanem valóban furcsa! míg a B. P. Hiradó az eredményt bevallja, s magának és társainak tulajdonítja, addig külföldi szövetségese, a triesti »Lloyd«, mely kevéssel azelőtt azt hazudta a német világnak, hogy Magyarországban nincs törvény, mely az urbéri örökváltságot megengedné, most ismét azt hazudja, hogy a védegyesület öt szobát rakott tele oly gyárak műveivel, melyek nem voltak és nincsenek: a B. P. Hiradó levéltöredék írója pedig azt mondja, hogy a védegylet haldoklik. Ime uraim! gyönyörű összebomlott mintája ama túloldali tábornak, mely vezetni akarná a nemzetet, míg egyikök balra, másik jobbra indul, a harmadik pedig hátra fordul. Induljunk utánok, ha úgy tetszik. Jöjjetek először magatokkal tisztába édes jó urak czéljaitok iránt, valljátok be azt nyiltan, őszintén és cselekedjetek – vívjátok ki tettekkel státusgazdászati népességtök iránt a bizodalmat, aztán akarjatok vezérleni. A státusgazdászat nem oly mesterség, a mi magában gazdálkodik; itt tenni kell uraim! becsületes munkában kell átizzadni a nap hevét, de ti nem tesztek semmit, s mégis vezérleni akarjátok az éber munkásokat. Vezérleni, de hová? talán magatok sem tudjátok.
A védegylet keletkeztekor a nők kék karton-ruhára valának szorítva; Pesten alig volt kapható egy rőf magyar szalag: nem semmi, mit a divatvilág ízletesnek tart; a férfiak pedig, miután csaknem ostrommal kiüríték a gácsi gyár posztóraktárát, csaknem daróczposztóra szorultak. Még csak alig mint egy éve, hogy a védegylet áll, s már alig van a divatnak oly kívánata, melyet a magyar műipar ki nem elégíthetne. És mégis a védegyesület haldoklik.
A védegylet keletkeztéig alig láttunk egy-két gyárnokot, ki művéről be merné vallani, hogy magyar mű. Még a statió-utczai vagy aszódi gombostűgyártó is művét carlsbadinak hazudá, még a király-utczai gyufamártó is Bécset írt gyufáinak tokjára; különben vevőre nem számíthata. Ma már önérzettel teszik ki a honi firmát; a magyar háromszín le egész a »nemzeti harisnya« caricaturai kérdéséig szaporodik szerte Pestnek utczáin; külföldi gyárnokok magyar czímet hazudnak, a nép közt falukon házaló zsidó, még a mosonyi »Wasser-crobatok« közt is budainak esküszi a prágai foszlányt, s a nyakba függesztett faládával Pest utczáin »rrreibhölzlt« ordító zsidó fia is, kit apja 15 garas tőkepénzzel jövendő millionaerré avatott, veres krétával mázolja nyakonfüggő boltjára a »honi« szót! Minő különös változás egy év alatt: – – és a védegyesület mégis haldoklik!
De én azt mondom nektek uraim! s Ausztria műipari históriájának tudomásával mondom nektek azt: hogy a lángeszű, lángkeblű József császár uralkodói hatalmának minden pártfogásával, óriás-akaratának minden erejével, ajándékaival, naturalisatiójával, védvámjaival nem idézte elé az ausztriai műiparban egy év alatt azon kifejlődést, azon gyarapodást, azon szembetünő változást, melyet nálunk a védegyesület ezen egyetlen szava: »vagyok« előidézett, – és a védegyesület mégis haldoklik!
Igaz, az embernek szíve fáj, ha ezen kezdettel szemeink előtt meggondoljuk, minő nem lehetne már az eredmény, ha ti inkább voltatok vala magyarok, mint szenvedélyes pártemberek, s ha már nem birtatok annyira felemelkedni, hogy osztoznátok az érzelemben, mely oly békés, oly törvényszerű, oly magyar és nemzeties; legalább ne ármánykodtatok volna ellene, – ámde hozzátok illik, ti »örökös tagadás szellemei« gúnyolódni, hogy háromszáz éves mulasztást, a rettegtetéssel depotencirozott védegyesület egy rövid év alatt ki nem pótolá? Nem úgy uraim! országos műipar amolyan erőben, s amolyan hatalomban, minőre Brittannia, Belgium, Francziaország, vagy a német vámszövetség a magáét hosszú időn során keresztül emelé, a szegény magyarnál egy éj fordulatán nem emelkedhetik, kivált miután eléggé magyarok, s eléggé hazafiak voltatok, a könnyen rebbenő külföldi pénztőzséreknél rágalmaitokkal mindent elkövetni, hogy iparmozgalmaink náluk bizodalomra ne találjanak; de azért a gyárproductiónak csodáival határos egy évi fejleménye, s intensiv és extensiv gyarapodása, beoltotta már a műipart e nemzet földébe, s nincs erő, nincs hatalom, mely annak gyökerét többé kitépje. Van kétségtelenül a kezdő gyárnokok között nem egy desperatus szerencselovag, ki pénzünket elorozza, s aztán megszökik, avagy megbukik, de ez másképen nem lehet, mert emberekkel van ügyünk, a szilárd megáll: az eldőlt helyébe más emelkedik, és a műipar fejlik, emelkedik feltartóztathatlanul. Tényezővé vált az a nemzet életében, melyet ki többé senki sem irthat. Csak néhány év mulva is, nem úgy beszélend az igazságos utókor, mint ti szólotok, hanem beirandja neveiteket azon neveknek gyászlajstromába, melyen a magyar nép kifejlődésének nem valának barátai. És óh fájdalom, hogy mondanunk kell, mikint ama régi históriai tapasztalás újra bebizonyult, hogy a magyarnak nem künn, hanem mindig önmagában valának legkártékonyabb ellenei.
Magyar magyart rontja, kár!
Bár több esze volna már!
Bár több esze volna már!
Igy énekelt egy pár század előtt az ecsedi menyegzőn ostrom alatti tánczban Szirmai Lajos. – Hajh! bizony még mára is ráillik éneke.
Ennyit a productió gyarapodásáról. A mi a fogyasztást illeti, én bizony megvallom, hogyha nem akarnám számba venni a városi középrendben kisértő antinationalis szellemet, ha nem akarnám számba venni (némi derék kivétel elismerése mellett) a magyar kereskedésnek azon jellemét, mikint az alig egyéb még, mint a szomszédok függeteg tőzsérje, ki régi szokásba belekövesedve, inkább koldusmód idegen boltba kapaszkodva tipeg előre bekötött szemmel, hogysem saját szemére bízná magát; inkább idegen mankón botorkál, hogysem saját lábain járna; ha nem akarnám számba venni, hogy isten nehéz évet bocsáta ránk, s e szűk esztendőben okos ember bizony kétszer megforgat, mielőtt kiadná, minden huszast: ha mindezt számba nem venném, meg kellene vallanom, hogy a belföldi árúfogyasztás óhajtásimat ki nem elégíti. Azonban ennek oka csak az, hogy kissé nagy mértékkel szeretném mérni hazámfiai cselekvőségét, s engem nem könnyű e dolog körül kielégíteni. Ámde azt sem fogja mégis senki tagadhatni, hogy hazai árúfogyasztás tekintetében is rendkívüli változást, mondhatni, egész ízlési és szokási revolutiót teremtett egy év alatt a védegyesület. Csak egy tagadhatatlan tényt akarok említeni.
Im itt van a szomszédban Ausztria; 60 éve ápolják minden kitelhető dajkálkodással műiparát és mégis elannyira nem tudtak a nemzeti műipar iránt 60 év alatt közérzelmet költeni, hogy az osztrák »fashionable« még ma is franczia öltönybe búvik, ha elegantnak akar látszani. Minálunk ezen külföldiesség a védegyesület előtt csaknem általános volt. A külföld majmai valánk, tributariusai idegen szorgalomnak, s külföldi fényűzésünk előtt, mely hazánkfiainak nem nyujta keresetet, sérült érzelemmel vonult háttérbe a tehetségtelen egyszerűség. És ma! tekintsetek végig a magyar salonokon: tekintsetek végig a magyar aristocratia azon házain, melyek állásuknál fogva, hivatvák az ízlésnek törvényt szabni honunkban. Hazám szent istene, minő változás! A magyar hölgyek fénykoszorúja és a vagyonos urak kivetkőztek a külföldiesség hypochondriájából, az absentismus vágyai száműzetvék, nemzeti büszkeségöket helyezik abba, mit a hazai szorgalom nyujt, s becsülni, mit a hazai szorgalom nyujt, nemzeti becsületérzésök hitágazatává emelkedett. Legyenek megáldottak érette! Oly jótéteményt adtanak ez által ez árva, elhanyagolt nemzetnek, melynek áldása felszámíthatlan. Ők magas állásukban talán nem is foghatják fel egészen azon varázserőt, melyet példájuk által a nemzet érzelmére gyakorolnak. Ámde a társasélet viszonyaiban ők a mindenhatók. Évek előtt mondám, hogy a divat hatalmasb, mint a logica, s esdeklém, tegyék hogy a magyar nyelv divattá legyen: és azzá lőn; azóta a magyar táncz, s most legújabban a védegyesület által a magyar kelme is divattá lőn. Ez az ő művök. A magyar még csak most lőn magyarrá, mert a nemzetiséget nemcsak a nyelv egyedül képezi, hanem nyelvben, nemzeti szokásokban, nemzeti ízlésben, nemzeti műnek méltánylásában, szóval a társasélet összes viszonyaiban rejlik összesen a. nemzetiség. Aztán ti magatok is, kik a védegyesület ellen firkáltok, nagy részetöknél azon pamlag, melyen nyujtóztok, azon köntös, melyben a védegylet ellen gúnyolódtok, azon szivar, melynek üstjével elménczkedéstöket fűszerezitek, magyar mű, melyet a védegyesület teremtett. Akaratotok ellenére bele vagytok sodorva ez egyesület sodrába, tetteitekben hódoltok neki öntudatlanul. És mégis haldoklik a védegyesület!!
Avagy ha titeket a védegyesület életéről sem az meg nem győz, hogy a gyáriparosproductió csodásan fejlett, gyarapodott és növekedett, sem az, hogy a hazai iparműczikkek fogyasztása már a legfelsőbb körökben is divattá vált, ugyan mit kellene tennünk, miszerint ne mondjátok, hogy a védegyesület haldoklik? Azért mondjátok ezt alkalmasint, mivel zaj nélkül és csendességben működünk a hazai ipar érdekében szakadatlanul. Boldogtalan tacticusok!! ugyan miért ingereltek? miért idéztek dolgokat elő, melyekről mi nem is álmodunk! Mondhatnám ugyan, legyen nektek a ti ingerléstök szerint, de nem mondom, hanem mondhatnám, hogyha idézgetitek az ördögöt, ne csodálkozzatok, ha megjelenik, de ezt sem mondom, hanem mondom azt, hogy a védegylet megteremtéséhez agitatió kellett; s volt is egy kicsi, de miután meglőn, működése lárma nélküli, csendes, egyszerű, mindössze ennyiből áll: »ha mire szükségünk van, honi portékát veszünk«. Ez nem jár lármával, nem jár fitogtatással, hanem csendben terjeszti termékenyítő malasztját, mint az istennek áldott harmatja. Igy él a védegyesület, s fog élni nem hat évig, de örökké. Úgy legyen. Amen.
