Pest, július 17-én.*
Pest, július 17-én.*
Az 1848-ik évi »Kossuth Hirlapjá«-nak 16-ik számából. K. F.
Midőn e sorokat írjuk, az austriai ministerium már alkalmasint megalakult.
Minket Doblhofl ministerelnök nevéhez a mult időkből tisztelet emlékezete köt, de ministeriumának combinatiójára figyelve, aggodalmunkat nem tagadhatjuk, hogy ezen combinatió mellett az austriai kormánypolitika nem fog oly gyökeres változást szenvedni, a miként változnia kell, hogy Austriának a szabadságot biztosítsa, e szabadság alapján politikáját a mienkkel összhangzásba hozza, s ezen összhangzás által az uralkodóház jövendőjének biztos talapot nyujtson.
Isten és világ előtt nyíltan ismétlem, hogy a magyar nemzet az uralkodóházhoz oly benső ragaszkodással hű, minő benső ragaszkodással az európai szárazföldön uralkodója iránt most egy nemzet sem dicsekhetik.
Isten és világ előtt mondom, hogy a magyar nemzet ezen érzelmeire kell a dynastiának őszinte bizalommal támaszkodnia, ha akarja azon jövendőt, melyet mi – hű magyarjai – oly őszintén óhajtunk neki.
A hűség e nemzetben változni nem fog, ezt nemzetem nevében merem mondani; de mi lesz azon belső ragaszkodásból, mely a néphűségnek zománczot ad? ha a magyar látja, és mindég csak azt látja, hogy szeretett királyának császári ministeriuma Bécsben ellenünk, mindig és mindig ellenséges politikát követ, és mi nem látunk semmi jelt, minélfogva lelkesült kebellel mondhatnók, hogy e két politika között részünkre határozott választás történt, s a dynastia mi reánk, e hű nemzetre támaszkodik?
Mennyit nem beszélnek arról, hogy a magyar hűsége csak szóbeszéd, mert ha nem így volna, nagyobb erővel védené az uralkodóházat külmegtámadás ellen, mint a hogy teszi.
De hát istenért! miként lehetnek oly kábák a bécsi urak, hogyha ezt várják, ezt igénylik a magyartól, meg nem szünnek a magyar kebelét marczangolni.
Felmondogatják nekünk a neutralitást, azoknak javára, kik ellenünk, kik királyunk ellen fellázadtanak; ezer aprólékos csatornán nevelik hazánk felett a vészt, ezer aprólékos csatornán zsibbasztják erőnket, hazánknak, koronánknak megóvásában, saturálták a levegőt apró tényeknek tömegével, míglen a reaktionális irányzatok sejtelme közhitté változnék, mely a hű kebleken lidércz gyanánt ül, és ekként cselekedve, míg a ház saját fejeink felett ég, s ők a házunkat emésztő lángok felé élesztő szelet hajtanak; s még eszökbe jut panaszkodni, hogy nem hagyjuk hazánkat veszni, s nem megyünk oltani egy távol tüzet, mely minket nem éget, s melyet a multak bűne gyujtott, s a jelennek hibája éleszt.
Megszoktam az események szemébe nézni, miként a sas néz a nap tüzébe, bátran, rémülés nélkül; de, mert híve vagyok királyomnak, mint hívebb senki más, megborzadok, ha a jövendőnek képébe nézek. Ez nem lehet így, ennek nem lehet így maradnia.
A mint fejedelmünk egy, úgy egy irányunak kell lenni a politikának, mely a nevében kormányzó két ministerium által lövettetik; ha amaz urak ott Bécsben ellenünk működnek, ha a közös uralkodó szekerét ingatag irányba hátra ránczigálják, míg mi a hűség és törvény ösvényein nyiltan, loyalis következetességgel előre vonjuk, – a kétfelé rángatott szekér törni fog okvetlenül.
E két irány között az uralkodóháznak választania kell. A habozás veszély. János főherczeget a frankfurti gyűlés egy más sphaerába ragadta, mely az austriai császár képviselőségével össze nem fér, ezt ő már maga is kimondotta Frankfurtban. Még egy-két nap – s mert a császár beteg, s a császár Innsbruckban van, honnan ily vészes időben nem lehet kormányozni – az austriai birodalom kormánya ismét fő nélkül leszen.
Az austriai új premier, a mint ministeri combinatiójából látszik, nem emelkedett fel a körülmények színvonalára.
Metternich sorvasztó absolutismusa elrontotta a bécsi levegőt; ott a kormányférfiak nem tudnak akarni, s mert akarni nem tudnak, nem tudnak kormányozni.
Aprólékos cselszövénykék, nem kormányzás.
Avagy gondoljuk meg csak, az austriai új premier ministereket candidál, hármat, négyet, egy tárczára. Mintha bizony a parlamentáris kormány eszméje megtérne a régi slendriánnal, mely nem tudta mondani: »így ha velem, különben nélkülem«, hanem megírta az »allerunterthänigst fortrág«-ot, mondván: méltóztassék választani.
Ministereket nem így gyártanak.
János főherczeg Frankfurtban marad, Bécsben pedig ilyen kormánynyal mi fog történni?
Oly sok jóslatom teljesedett már, hogy szinte borzadok, ha jósolnom kell. De kell, mert az események könyve nyitva áll, s magneticus erővel vonja magára szemeimet.
A bécsiek János főherczeg távozása felett kétségbe esnek, s lesz egy ünnepélyes cravall, a császár iránti hűségből, de a császár Innsbruckban van, s oda nem lehet Sturm-petitiót küldeni, és én nagyon kétlem, hogy a cravallok alkalmas eszközök legyenek a császárt Bécsbe édesgetni. A császár nem fog elmenni, s Bécs fej nélkül marad egy oly rninisteriummal, melyek tagjai tuczatszámra mentek a candidatió alá.
Tovább nem jóslok, de annyit mondok, mint tényt, mely isten könyvében változhatlanul megírva van, hogy az uralkodóháznak Budán kívül nincsen helye, honnan hatalmas birjon lenni. Budáról Bécset is lehet kormányozni, máshonnan – sem Bécset, sem Budát – nem.
Azon önmegtagadással teljes hű pietas, mely István főhg kebeliben él, a király személye s az uralkodóház minden tagjának születése rendeltetése iránt, nem oly mindennapi tünemény, melyet használatlanul hagyni tanácsos volna.
A magyar országgyűlés küldöttség által fogja meghivni a királyt Buda várába, lovagias lelkesedéssel fogja kérni: támaszkodjék hű vállainkra, s talán épen, midőn a magyar nemzet képviselői, ugyanazon képviselők, kik julius 11-én egy látványt mutattak a világnak, minőt a világ nem sokat látott, a fejedelmet megkérni fogják, vesse magát hű karjaink közé, – s talán épen ekkor Bécsben egy cravall leszen, melynek utcza-szele elfujja az összes candidált ministeriumot.
Vannak perczek, midőn határozni kell. Az elmulasztott alkalmat gyakran isten sem adhatja vissza.
Csak még egy szót.
Én nem születtem diplomatának, nem ministernek, ha ehez az kell, hogy titkolódzék érzelmeivel, s azért megmondom, miként érezek:
Nem tudom igaz-e, de mondják, hogy az austriai új premier nagyon csodálkozik, hogy mi a neutralitási felmondáson elannyira megbotránkozánk, s hogy szoros népjogi értelemben vettük, s azt a sok szó közül – épen azt emeltük ki, s hogy e balmagyarázatot megnyugtatólag fel fogja világosítni.
Örülni fogok, de előre is megjegyzem, hogy a tettek korában élünk, s a szó nem egyéb, mint a tettek zászlója, s ha meggondolom, hogy mikor szóval a neutralitást felmondják, akkor a pártütőknek pénzt küldenek, – a hivatalából ő felsége által letett lázadóval, mint bánnal – a mi lenni megszünt, s a kihez semmi közünk – értekezgetnek, coquettiroznak, midőn a német ministeri sajtó minden betűje ellenünk mérget lehel, midőn az illyr szimpathiák leplezetlenül állanak, akkor nekünk több kell, mint puszta szó, több mint szóbeli magyarázat, hogy az urunk, királyunk trónusát kompromittáló, nemzetünk jogait, önállását és szabadságait sértő ellenséges politikát megváltozottnak higyjük.
Mi nem ingunk mint a nád, és nem is fogunk soha ingani, s míg a magyar nemzet velünk van, bécsi szél előtt dőlni sem fogunk; s azért én baráti kezet nyujtva, a candidatióból kikeletkező bécsi ministeriumnak, tájékozásul egy szót sugok meg, nagy nyilvánosan. Higyjék el, hogy az a Jellasich-féle hatalom a magyarnak egyáltalában nem imponál és higyjék el, hogy ezen álomistenük a magyar had- és pénzügyministeriumot soha – de soha Bécsbe vissza nem viszi.
Ezen hit Bécsben, s a király Budán, s a monarchia mentve van, különben – – de nem jósolok. Liceat sperare timenti.
