Pest, 1848. július 23-án.*
Pest, 1848. július 23-án.*
Az 1848-ik évi »Kossuth Hirlapjá«-nak 26-ik számából. K. F.
Tény, hogy a birodalmi ministerium Frankfurtból a tartományi ministeriumnak Bécsben megparancsolta, hogy az austriai hadak az austriai császár színeket tegyék le, s a német birodalmi színeket vegyék föl.
Tény, hogy a bécsi ministerium, a pártütésben levő horvátországi katonaság számára tőlünk ismételve pénzt követel.
Tény, hogy a magyar képviselőház trónbeszédrei válaszáért haragszik, s elég naiv tud lenni, miszerint a magyar nemzettől azt kivánná, hogy hagyja saját hazáját veszni a tűzben, melyet a megbukott camarilla esése közben, nemtelen boszuval, fejünkre gyujtott, s a bécsi alkotmányos ministerium folyvást szítogat – kivánná, mondom, hogy saját hazánkat veszni hagyjuk, s ne legyen semmi más gondunk, mint az ő fonák politikáját Olaszországban minden áron védeni.
Tény, hogy az elvesztett törvénytelen hatalom visszaszerzésének reactionális szellemétől elvarázsoltatva, a magyar pénz- és hadügyi ministeriumok visszaszerzésére irányozza minden áron törekvését, s ez többet nyom előtte, mint azon gondolat, hogy urának, császárjának önálló magyar koronája sem csorbítva, sem veszélyeztetve ne legyen.
Ezek tények.
E lapok mult számai egyikében szerkesztő úr azt jósolá, hogy a bécsi urak a dolgot törésre viszik.
Mély fájdalommal mondom – úgy látszik – igaza van.
Vegyük fel természetes corollariumait e tényeknek.
Magyarországnak Austriától független önállása – mint jog – nem a martiusi napok új szerzeménye; sarkalatos jogunk ez, mely az austriai házzal kötött első alapszerződésben már kiköttetett; első Ferdinánd óta 13 király eskűje által, szentesíttetett, sarkalatos törvények által biztosíttatott, s a nemzetnek oly kincsét teszi, melynek biztosító levelét az utolsó magyar haldokló kezeiből lehetend csak kicsikarni, s az utolsó magyar halála ha meg volna írva a végzet könyvében – még, hiszek istenben, messze van; s ha mégis meg volna írva, esküszöm nemzetem becsületére: mellé van írva az is, hogy a temetkezés felett egy világ vérben áll.
Ezen önállásnál fogva nemzetünk hadseregének mindig saját önálló nemzeti lábon kellett állani; annyival inkább kell most e lábra állíttatnia, midőn az austriai hadsereg lenni megszűnik, s német birodalmi hadsereggé változik.
Nekünk a német birodalomhoz semmi közünk, mint legföljebb, hogy köthetünk s kötünk szövetséget, ha nekünk a feltételek tetszenek, mint kötünk a francziával, angollal, törökkel. – De parancsot Frankfurtból épen oly kevéssé fogadunk el, mint Párisból, Londonból, Konstantinápolyból; szövetséget pedig úgy, s azzal kötünk, a mint érdekünk hozza magával.
A második és harmadik tény corollariuma az, hogy a ki az ellenünki pártütést gyámolítja, az nekünk ellenségünk; s a ki nekünk ellenségünk, az szentségtelen kezekkel tépi el a köztünki szövetséget. Mi nem téptük, nem tépjük; de nemzetünk életével játszani nem hagyunk. – A ki széttépi, szálljon fejére a következés.
Ő felségének, s a dynastiának el kell magát határoznia. Ő felsége önmaga ellen háborut nem viselhet. Nemzetünk sorsát a halogatás véletlenségeinek ki nem tehetjük. – Oly időket élünk, mikor habozni nem lehet.
A negyedik tény corollariuma: hogy mi bizony hazánkat senki kedvéért veszni nem hagyjuk, s a kinek barátságos érzettel ajánlott segedelmünk nem tetszik, annak szépen megköszönjük, hogy annak terhétől felmentett.
Az utolsó tény corollariuma az, hogy mi alkuszunk, ha kell, a pokollal is; alkuszunk, ha épen kell, tisztán horvát alapon, még tán Jellasichcsal is, de a Magyarország önállását megnyírni akaró reactióval soha – és ezerszer soha.
Én mint minister esküt tettem le. Ezen eskü szerint – lelkem ismerete mondja – így kell, csak így szabad gondolkoznom. Ha ott, hol tárczám felett rendelkeznek, máskép gondolkoznának (mit egyáltalában nem hiszek): jó – akkor én természetesen nem leszek minister. De magyar polgár – az maradok.
Oly időket élünk, mikor a népek sorsa a népek keblében oldatik meg; azért én kimondom meggyőződésemet nyiltan a közvélemény előtt. Itt, úgy mint a szószéken. – Ez mindegy.
Mik hát a teendők?
Az olasz háborura nézve, nyiltan kimondám a képviselőház előtt a ministerium politikáját, azon vonalig, melyen túl én semmi esetben nem megyek. – És kimondám azt is, hogy nekem részemről e tekintetben az adressere semmi kivánni valóm nincs. A ház határozott. Most azt mondom: ezen határozathoz következetesnek kell maradnia.
A katonaállítási törvényben tehát ki kell mondani, hogy a kiállítandó katonaságból, s általában az országbani hadseregünkből mindaddig, míg hazánk békéje tökéletesen biztosítva és törvényeink szentsége megóva nem lesz, egy ember sem használtathatik másra, mint a koronánk elleni lázadás és pártütés elnyomására, a törvény szentségének megóvására, s a hazánkat megtámadó ellenség megtörésére.
Hogy az ujdon felállítandó hadsereg csak magyar lábra állíttathatik, ez igen természetes. Hiszen ez a magyar nemzetnek mindenkori jogszerű követelése volt, – s mikor a veszély körmön égett, nem is volt ellene kifogás. A magyar insurrectio mindig csak magyar zászló alatt állt, magyar parancsszót ismert. Most az insurrectio beolvadt a katonáskodás általános kötelességébe, vagyis inkább az insurrectio kötelessége mindenkire kiterjesztetett. – A következés természetes. Kivált most, midőn a birodalmi ministerium az austriai hadseregnek német birodalmi színeket, s Frankfurttóli függést parancsol.
Hanem e dolognak a már fennálló ezredeknéli eszközlése óvatosságot igényel, s figyelmet arra, hogy a hazánkban ellenség előtt álló hadsereg működésében valamely zavar vagy bonyolódás ne történjék. Erre mindenekfelett vigyázni kell. És azt gondolom, hogy a vezérelv kimondatván, a végrehajtásban a körülményekre ügyelve, s hol kell, időt engedve, mind a két czélt lehet biztosítani.
Egy van még, mit e tekintetben a nyilvánosság előtt említeni akarok. Mi ellenséggel természetesen csak ellenségesen bánhatunk: – de minden idegent nem csak nem tartunk ellenségnek; sőt azon más nemzetbeli derék bajtársaink iránt, kik most is érettünk harczban állanak, a legőszintébb elismeréssel viseltetünk. A magyar nemzet hálátlan sohasem volt, sohasem leszen. A nemzet mondja ki, törvény által, hogy a kik dolgaink új rendével magukat őszintén azonosítják, azokat testvéreinknek tekintjük, kiket hajlamuk vagy körülményeik máshová vonzanak, azoknak rang- és javadalomvesztés, áthelyezésükről gondoskodandunk; kikre nézve ez nem volna eszközölhető, azoknak rangjukhoz mért javadalmaikat biztosítjuk, s kik derék vitézekként magukat a hazánkénti harczban kitüntetik, azoknak érdemeit különösen is megjutalmazni becsületbeli kötelességünknek ismerjük.
Azt gondolom, ezzel tartozunk, ezt tennünk kell.
A mi az austriai ministeriumnak pénz- és had ügyeinkre sóvárgását illeti, e részben erős meggyőződésem az, hogy inkább halál, mint e részben a legkisebb engedély. – Sőt miután nyíltan látjuk a reactionális törekvést, önállásunkat minden módon biztosítanunk kell. Külhatalmakkali viszonyok végső analysisben nemzetek sorsa felett határoznak. – Oly diplomatia, melyet az irányunkban ellenséges austriai ministerium vezérel, a mi dolgainkat nem intézheti; külhatalmak iránti viszonyainkról, melyekhez béke s háboru kötve van, nem rendelkezhetik.
Mi nemzetünk minden viszonyairól felelősek vagyunk királyunknak és nemzetünknek. Mi pedig bizony az austriai ministerium külpolitikájáról a magyar országgyűlés iránt a felelősséget nem viselhetjük.
Segítsen e bajon a törvényhozás. Segítsen annyival inkább, mert már most az austriai ministerium külpolitikáját is a birodalmi ministeriuméhoz köteles alkalmazni. Mi pedig, ha Bécstől nem, bizony Frankfurttól sem függhetünk.
Én tehát a jelen törvényhozás feladataihoz számítom: akként intézkedni, hogy az internacionális viszonyainkban a magyar érdekek felett saját követeink és ügyviselőink által őrködhessünk.
Végezetül:
Az országgyűlés küldöttsége Innsbruckba megyen, megvinni Ő felségének hűségünket, s kérni Budára jövetelét.
Azt gondolom, ez több, mint kérelem, melynek teljesítése kegyelemtől függ; ez oly kérelem, melynek teljesítése törvényszerü jogainkhoz tartozik.
Istent hívom bizonyságul, én azoknak sorába állok, kik Ő felsége magyar királyi trónusának sérthetetlenségeért életöket készek feláldozni. De a körülmények olyanok, hogy Ő felsége királyi székének sérthetlen megtarthatása végett a király segedelmére, közremunkálására szükségünk van. – Más segedelmet nem kérünk, mint azt, hogy köztünk legyen; hű népe felett Budáról uralkodjék. Ennyit csak megkivánhatunk.
Innsbruckból nem lehet országolni. – Bécs Frankfurttól függ – egy ily alárendelt trón nem lehet urunk, királyunk hatalmának centruma.
Urunk, királyunk csak Budán teljesen souverain.
Mi nem kaczérkodunk az austriai pénz- és hadügytárczákkal, de ha az austriai ministeriurn azt mondja, hogy ezeknek a magyar tárczákkal egy kézben kell lennie, – nem kellene csodálkoznia, ha valakinek eszébe jutna, hogy tehát Budán, hogy magyar kézben legyen. – Mert Magyarország legnagyobb urunk országai közt; a magyar koronának még vannak jogai is; ott van Galiczia, ott Dalmáczia, s mi tudnánk a visszacsatolásnak oly formáját, mely e nemzetiségeket, nemzetiségük s nemzeti kormányuk iránt, tökéletesen megnyugtatná, – s akkor talán a horvátok iránt is eszünkbe juthat nem az egység, hanem a szövetség alapjára lépni. – És leszen urunknak, királyunknak két birodalma. Egyik, hol teljesen souverain s melynek központja Buda; másik, melyben Frankfurttól függ, s ennek központja Bécs. – Galiczia, Dalmáczia nem tartozik – sohasem tartozott a német birodalomhoz; nincs érdekében ahhoz tartozni. Bécsnek ellenben érdekében áll, Bécsnek a birodalom egységéhez kell gravitálni.
Ime letevénk körrajzát urunk, királyunk hatalma, jövendője biztosságának; le az austriai ház kétféle rendeltetésének. – Nyiltan szólánk, mert királyok és népek végzete a népek keblében oldatik meg. – De adj Isten, hogy hűségem szava fenn is megértessék.
A magyar nemzet királysági érzelmü. A magyar nemzetnek tehát Budán királyra van szüksége, joga van, hogy királya Budán legyen.
Hozza Isten körünkbe ő felségét.
De ő felségének a magyar királyi széket, maga és családja számára biztosítani kell. Jöjjön és biztosítva lesz. Ha ez nem történhetnék, én a legitimitás biztosítására még egy módot ismerek.
Eszembe jut, hogy ő felsége is volt ifjabb koronázott király, még atyja életében. Ezen eset többször fordul elé históriánkban. – Miért ne most is? A magyar nemzet szereti ama kedves herczeget, Ferencz Józsefet, kire születésénél fogva a trón magas hivatása jár, s fiok iránti szeretetben sem fenséges atyja, sem fenséges anyja bizonyosan nem akarnak hátrább állani e nemzetnél.
A magyarok istene hozza körünkbe urunkat, királyunkat. De ha ez nem történhetnék, adjon nekünk ő felsége, királyi tekintélyének legkisebb csorbítása nélkül, adjon fenséges Ferencz Károly atyai szereteténél fogva hozandó áldozattal Ferencz Józsefben Budára egy ifjabb királyt.
E nemzet mint győzhetlen óriás fogja őt védeni a poklok ellen is.
S az austriai ház jövendője biztosítva lesz.
De a magyar Budán akarja tisztelni királyát.
