Kiáltvány a néphez.*
Kiáltvány a néphez.*
Az 1848-ik évi »Kossuth Hirlapjá«-nak 74-ik számából. K. F.
Atyámfiai! Véreim! Polgártársaim!
Az örökkévaló istennek nevében, ki az igazságot védi, és megbünteti az árulást, fegyverre szólítom fel a nemzetet: szegény magyar hazánk megvédésére.
A magyar nemzet háromszáz esztendőn át sokat szenvedett. Török és tatár dúlra édes hazánk kebelét, és a királyok idegen gonosz tanácsosai, és a hazának háladatlan fiai sokszor elárulták e szegény nemzetet, de mióta isten e világot megteremtette, soha még oly ocsmány árulást nem hallott az embernek fia, mint a minővel most hazánkat meg akarják ölni a hitszegők.
Ha most a magyar nemzetnek minden fia, a ki csak karját birja, fel nem kél hazáját védeni, akkor kiirtanak saját hazádból, szegény magyar nép! Országodat, mit őseid vérrel szereztek, árulással szétdarabolják. A magyar földet, mit véres verejték közt míveltél, s mit a magyar nemesség, a király gonosz tanácsosai daczára, szabaddá tett, rácz rablók és illyr pártütők közt osztják ki, s téged, szegény elárult magyar nép, ki fognak irtani az élő nemzetek sorából, hogy szegény hazádnak még csak neve se maradjon fenn.
Nem! ezt az örökkévaló isten nem engedheti. A magyar nemzet, melynek hűségéért, hosszas, türelmes szenvedéséért most ily alávaló hitszegéssel, ily rút hálátlansággal fizetnek, nem lehet oly gyáva, hogy védtelenül hajoljon meg a gyilkosok előtt és veszni hagyja szegény hazáját, zsákmányul a hitvány árulóknak.
Még a nyomorult féreg sem türi, ha lábbal tapodják. A magyar nép nem leszen, nem lehet gyávább a féregnél. A ki nem akar hontalan vándor koldussá lenni, a kinek szivében a becsületnek, a hazafiságnak legkisebb szikrája ég, a ki nem akarja a szolgaságnak keserves bilincsét hordozni, a kinek nője, gyermeke van, a ki nem akarja apái sírját megfertőztetni, a ki nem akarja, hogy gyermekei megátkozzák, a ki szabadságot kiván e földön, s üdvösséget vár a másvilágon: az fel fog kelni isten és a haza nevében, a rablólat, pártütőket semmivé tenni, és megboszulni a hitszegést, és Magyarország függetlenségét és a magyar nép törvényes szabadságát megvédeni.
Atyámfiai, hallgassátok meg szavaimat!
Én a nép javáért éltem, szenvedtem, cselekedtem egész életemben.
Én nektek igazat szólok, mintha isten előtt állanék.
A magyar nemzet 300 esztendő előtt ily feltétel alatt választott királyt, a most is uralkodó házból: hogy Magyarországot, mint szabad és független országot, saját törvényei szerint kormányoztatja.
Ilyen feltétel alatt engedte meg a magyar nemzet azt is, hogy a királyság firól fira örökségül szálljon.
Ily feltétel alatt szállott a korona a mostan uralkodó királyra is.
Tizennégy király megesküdött az örökkévaló istenre, hogy az ország szabadságát, az ország törvényeit meg fogja tartani.
De nekünk a királyi eskü semmit sem használt.
Mert a királyok – esküvel fogadott számtalan ígéreteik ellenére – mindig külföldön laktak, ott idegen tanácsosokkal vették magokat körül, a kik hazánkat nem szerették, a népet sanyargatták, törvényeinket lábbal taposták, s Magyarországot minden szabadságából kivetkőztették.
A nép fizette a terhes adót, tartotta az idegen katonát, ki miatt a szegény népnek saját házában sem volt soha egy pillanatnyi nyugodalma. De a keservesen fizetett adóból a nép javára soha egy fillér sem fordíttatott. Soha a nép adójáról a király számot nem adatott. Legnagyobb részét a népnek elnyomása végett tartott idegen katona emésztette fel; a többit pedig kiküldték Bécsbe, ott költötték el, s a népnek örökös ínséggel kellett küzdeni.
A ti fiaitokat, testvéreiteket elvitték katonának; de nem a végett, hogy szegény hazánkat az ellenségtől megoltalmazzák, hanem a végett, hogy más nemzeteket a karjaitok közül kiragadott magyar katonák által járomban tartsanak és sanyargassanak, ép úgy mint titeket idegen katonák által járomban tartottak és sanyargattak.
És a nemzetnek soha senki számot nem adott, hogy hová fecsérelték a magyar vitézeknek, a ti fiaitoknak vérét.
Idegen országokban vesztek el legnagyobb részben, – s azon országok népeinek átka kísérte őket sírjokba; a kik pedig sok esztendő mulya hazakerültek, koldusok gyanánt tértek meg helységeikbe, s nem volt, a ki őket szenvedéseikért megjutalmazza, a ki nekik egy keserves darab kenyeret adjon.
Ti robotoztatok, dézmát adtatok, úri székeknek voltatok alávetve, ki voltatok zárva a polgári szabadság minden malasztaiból, a föld, melyet véres verejtékkel míveltetek, nem nektek jövedelmezett; szolgák voltatök, mint szolga volt a föld, melyet míveltetek.
De a nemességnek igazságos része fel akart titeket törvény által szabadítani.
Én is egyike voltam azoknak, kik szabadságtokért küzdöttek sok esztendők óta.
De a király idegen gonosz tanácsosai ellentállottak szabadságtoknak, sőt sokakat közülünk üldöztek, sanyargattak, tömlöczczel kínoztak azért, mert a szegény nép mellett bátran és hangosan mertünk szólani.
És mivel e szerint a nép maga ki volt rekesztve a szabadságból, – mi nem lehettünk elég erősek szegény hazánk szabadságát megoltalmazni.
És szegény elárult hazánk minden szabadságából kivetkőztetett. Olyan volt mint egy fejőstehén, melyet a külföldi gonosz tanácsosok számára hitszegő magyarok vérig fejtenek.
Szegény magyar hazánk ínség, nyomorúság, szolgaság tanyájává lett.
Ez volt a régi keserves állapot, atyámfiai!
Végre az örökkévaló isten megsokallotta szenvedéseiteket, megszánta szegény magyar hazánk szenvedéseit.
A mult országgyűlésen még csak a nemesség hozott törvényeket; de a nemesség követei és a mágnások között számosan valánk a magyar népnek igaz barátai.
Elhatároztuk: inkább meghalni, mintsem törni, hogy a magyar nép tovább is szolgaságban szenvedjen. Elhatároztuk: szegény árva hazánk szabadságát visszaszerezni; de visszaszerezni nemcsak egyedül a nemesség számára, de az egész népnek számára.
A nagylelkű nemesség elhatározó a néppel minden szabadságát megosztani és a nép minden terheiben megosztozni.
És semmit sem kivánt a néptől egyebet, mint azt, hogy szeresse magyar hazánkat és segítsen azt árulók és zsarnokok ellen megvédelmezni.
Isten megáldotta igazságos küzdelmeinket.
Magyarország, Erdély, Horvát-, Tótország népeit szabaddá tettük.
Robotot, dézmát eltöröltünk. Az adófizetés terheiben megosztoztunk. Az ország védelmének kötelességében megosztoztunk. És a népet minden alkotmányos szabadságnak részeseivé tettük.
Hogy pedig a népnek, az országnak ezen szabadságát idegen gonosz zsarnokok meg ne ronthassák, felelős ministeriumot alkottunk, valóságos nemzeti kormányt, mely oly emberekből álljon, kik a nemzet többségének bizodalmát birják, kik a népnek barátai, kik annak javát, szabadságát szívből, lélekből előmozdítsák.
És ezen nemzeti kormányt felelőssé tettük, hogy a nép s az ország szabadságát szentül megőrizze; a nép adóját a nép javára fordítsa; arról a nemzetnek számot adjon, s a nemzet vérét nem másra, mint az ország védelmére fordítsa.
És hogy ezen felelős kormány hazafiui kötelességének becsületesen megfeleljen, a népnek azon hatalmat adtuk, hogy válaszszon képviselőket, kik a kormánytól számot vegyenek, s a nép javára törvényeket hozzanak, melyek szerint a ministerium az országot kormányozni tartozzék.
Ezt tettük a mult országgyűlésen; ilyen törvényeket alkotónk. A királynak elibe terjesztettük és a király e törvényeket megerősítette és királyi esküjére szentül fogadta, hogy örökre meg fogja tartani.
Tette ezt a király szabad akaratból, tette esküvel erősített kötelessége szerint.
A szerencse ezen igazságos kivánatinkat csak annyiban segítette elő, hogy ekkoron a királyt nem vették körül hajdani gonosz tanácsnokai; mert azokat a türelmét vesztett bécsi nép akkoron elkergeté.
De alig mult el néhány hét, a magyarnak halálos ellenségei, mint a kígyók, ismét összeseregeltek a király körül és összeesküdtek szegény magyar hazánk ellen, összeesküdtek a magyar nép szabadságai ellen.
És ezen árulóknak az összeesküvés borzasztóan sikerült.
Mert a király e nyáron megbetegedvén, maga-magával annyira tehetetlenné lett, hogy szegény hazánkat a hitszegő tanácsosok a király nevében gyilkolnák meg.
Tudjátok hazámfiai! szegény hazánkat minő irtózatos szerencsétlenségbe sodorta immár az árulás.
A vad ráczokat, a rabló szerbeket a király nevében lázították fel, a magyar nép kiirtására.
És irtják a magyar népet. Gyilkolják a férfiút, asszonyt, gyermeket. Porrá égetik a magyar falukat, s el akarják a magyar nép földét foglalni.
A király nevében esküdött össze ellenünk a hazánkban tanyázó idegen katonaság, melyet véres verejtékkel fizettetek és tápláltatok.
A király nevében választották ki Jellasichot vezéreül a szegény magyar nép ellen intézendő irtóháborúnak.
A király nevében lázították föl a horvátokat, kik velünk az ország minden közös szabadságaiban megosztoztak, kiket mi, magyarok, testvéreinkül fogadónk, a kiknek még több szabadságot adtunk, mint a mennyivel magok a magyarok birtanak. Ők csak félannyi adót fizetnek, mint a magyarok; katonát nem tartanak, az ő földükről a kálvinista és lutheránus magyar vallása ki van rekesztve, mint a bélpoklos; nekik külön országgyűlésük is van, és saját nyelvükön szabadon intézik beldolgaikat.
Mindezen jótéteményeket pedig azzal hálálják meg, hogy a pártütő Jellasich vezérlete alatt mint vad ellenség rohanták meg országunkat, s rabolják, pusztítják a magyar népet.
A király nevében lázították fel a magyar ellen az oláhokat, s a király nevében rohantak be a felföldre fegyveres cseh rablók, a tót népet fellázítani.
Szóval a király nevében van hazánk vérrel és lánggal a minden oldalról elborítva.
És tódul a sok fegyveres rabló, a sok háladatlan áruló minden oldalról beljebb és beljebb a magyar népre, hogy őtet kipusztítsa a föld hátáról.
E pusztításnak pedig végczélja az: hogy visszaállítsák a régi keserves állapotot, fegyveres kézzel rontsák le a magyar szabadságot, melyre a király megesküdött, és a kit közülünk le nem gyilkolnak, azokat a régi szolgaságba, régi járomba, régi nyomorúságba visszataszítsák.
El vagyunk árulva minden oldalról.
Ha min magunkat meg nem óvjuk, kiirtanak, elpusztítanak, s nemzetünket kitörlik az élők sorából.
Védelmezd hát magad, szegény elárult magyar nép! Védelmezd magad, ten tűzhelyedet, gyermekeidet, feleségedet, elszántan, rettenthetlenül: mint a hogy védelmeznéd magadat, midőn útonálló rablók támadnak meg.
Ha véded magad: nincs mitől félned, mert veled isten és az igazság.
De ha magadat nem védelmezed: az isten maga sem védelmez meg.
Fel hát fegyverre, szegény elárult, de bátor magyar nép!
Kaszára, kapára, kinek mije van. Keljen föl tömegben a magyar nép; ez megmenti magát és megmenti ez árva hazát.
De ha fel nem kél, ha saját életét, vagyonát, hazáját gyáván feladja: úgy én, ki a népért küzdöttem egész életemben, mielőtt hazám elveszése felett szívem megszakadna, egy átkot mondok, egy rettenetest, melynek minden szava teljesedni fog:
A magyarnak neve e földön annyit fog tenni, mint a szégyen és gyalázat neve;
a magyar nép megfertőzteti ősei szent emlékét és isten büntetésül azt fogja rá mondani: »veszsz, – bánom, hogy teremtettelek«;
az isten el fogja e népet átkozni, hogy a levegő méreggé váljék, mikor beszívja; hogy kezei alatt a termő föld ne teremjen mást, mint hitvány kórót; hogy a forrásvíz bűzhödjék meg, midőn ajkához viszi; hogy bujdossék hontalanul a föld hátán; hiában kérje az alamizsna száraz kenyerét; meg fogja őt isten átkozni és alamizsna helyett arczul csapandja őt az idegen faj, és leszen saját hazájában egy vándor koldus, kit, mint a gazdátlan ebet, büntetlenül verend agyon bármily gazember; – az ebeket fogják reá uszítani, s olyanná leszen, mint a bélpoklos, a kit mindén ember kikerül. Hiában imádkozandik istenhez! neki a vallás nem adand vigasztalást. Isten, kinek teremtését gyávasága által meggyalázta, nem bocsátandja meg bűneit sem ezen a világon, sem a másikon; a leány, kihez szemeit felemelendi, seprővel hajtandja el a küszöbről, mint a rühes állatot; neje utálattal köpend gyáva szemei közé, gyermekének első szava az lesz: hogy atyját megátkozza; és holt teste heverend eltemetetlenül, míg a vadállatok, s az ég madarai megemésztendik.
A könyörület istene hárítsa el ez átkot mirólunk! De nem fogja máskép elhárítani, mint úgy: ha bátor karokkal megvédelmezitek a szegény elárult magyar hazát.
Pest, 1848. szeptember 23-án.
