A magyar katonákhoz.*
A magyar katonákhoz.*
Az 1848-ik évi »Kossuth Hirlapjá«-nak 72-ik számából. K. F.
Teleki Ádám tisztikara becsületére fogadta, hogy elszántan küzdeni fog a pártütő Jellasich ellen.
Bárczay Sándor huszárezredbeli százados kijelentette, hogy a szóadás után minden ingadozást árulásnak és gazságnak tekint, s hogy a változók akasztófára várhatnak.
Úgy van, Istenre esküszünk, úgy van!
De nemcsak azok gaz árulók, kik az ellenség előtt nem teljesítik honvédelmi kötelességüket becsületesen, hanem azok is gaz árulók, kik a vitéz magyar katonaságot alávaló módon akadályozzák, hogy a magyar hazát védhesse.
Vannak pedig ily akadályozások benn az országban; de vannak kivált külföldön, Galicziában, Csehországban azon derék magyar huszár- és gyalogezredeknél, melyek fogcsikorgatva várják a perczet, hogy hazajöhessenek édes hazánk földét az árulóktól, rablóktól, pártütőktől megtisztítani.
Ime itt az országban, a Szebenből útban volt derék gránátosokat egy áruló – mondják, hogy őrnagy – útjukból vissza merte téríteni.
Vitéz gránátosok! tudjátok meg, hogy ez árulás.
Én utána jártam, megtudakoztam a kormánynál, tud-e ezen visszatérítő parancsról valamit? Esküszöm nektek becsületemre, hogy hazudott, hitszegően hazudott, a ki nektek visszatérést parancsolt.
Az ország kormánya erről nem csak semmit nem tud, sőt biztosokat küldött utánatok, hogy jöjjetek sebesen előre, a ki pedig ezt gátolni meri, azt fogassák el, veressék vasra, sőt főbe lövessék, ha kell.
Vitéz magyarok! ezzel ki van nektek mutatva, mit kell tennetek.
Tiszteiteknek tartoztok engedelmeskedni, míg hívek hazájokhoz, míg a hazát s benneteket el nem árulnak; tartoztok engedelmeskedni, míg titeket a magyar becsület ösvényén vezetnek; de tovább nem.
Igaz lelketek ítéletére bízom, ha ti az ellenség előtt álltok hazátok védelmében, s valamelyik tiszt azt parancsolná, hogy hagyjátok el hazátok szent ügyét, s menjetek által az ellenséghez: tartoznátok-e neki engedelmeskedni? a menykőben is, dehogy tartoznátok!
Mit cselekednétek tehát? összevagdalnátok, főbelőnétek az ily áruló tisztet és mondanátok a másik tisztnek, a ki becsületes, derék hazafi: »Vitéz kapitány úr! vezessen minket.« S ha nem vezetne, akadna egy derék őrmester, egy derék káplár, a ki vezetne. És ti azt követnétek; reá ütnétek az ellenségre mint a fergeteg, a haza pedig a dicsőség babérkoszoruját tűzné homlokotokra.
Épen így van a dolog, vitéz barátim! veletek. Az ország kormánya a haza szent nevében azt rendelé, hogy induljatok a pártütő ellenség ellen, mely apáitokat, testvéreiteket zsarolva, rabolva nyomul előre, szegény elárult hazának földén; a ki tehát benneteket az útból visszatérít, az hűtelen, gaz áruló, az szintúgy elárulja hazátokat, mintha az ellenség elől szöktetne meg benneteket, szintúgy megcsalja a hazát, mert elrabolja tőle a ti vitéz karjaitok oltalmát!
Ne tűrjétek tehát, vitéz magyarok! Az árulókon isten átka fekszik. Bánjatok velük úgy, mint árulókkal bánni kell. – Ti ismeritek tiszteiteket; tudjátok, kik azok közöttök, kik a hazának hű fiai. Azokat kövessétek; s előre! előre! a szegény magyar hazát a hitszegőktől, pártütőktől, rablóktól megtisztítani.
És most hozzátok szólok, vitéz magyarok, kiknek a külföldön vérzik becsületes szívetek, hogy hazátokat nem védelmezhetitek.
Különösen Ti, rettenthetlen magyar gyalogság, s Nádor és Coburg huszárok s többi derék magyar seregek a külföldön!
Ime, én becsületemre esküszöm nektek, több ezredekhez közületek már több ízben mentek törvényes parancsolatok, hogy küldjenek benneteket haza, szülötte földeteket védeni.
És nektek ezt sohasem adták tudtotokra. Sőt a parancsolat még ezeredeseiteknek, tiszteiteknek sem adatott tudtára.
Pedig már több ízben maga a király is megparancsolta, hogy benneteket hazahozzanak.
Ámde lássátok, vitéz barátink, a király beteg, a király maga magával tehetetlen; és a királyt gaz, áruló kígyók, gonosz idegen faj veszi körül, a magyar nemzetnek ellenségei; ezek titkon más rendeleteket bocsátanak ki, s arra birják nemzetünk ellenségeit, hogy ha a király olyat parancsol, a mi hazánknak javára válik, annak ne engedelmeskedjenek, hanem csak akkor engedelmeskedjenek, ha olyat parancsol, a mi szegény magyar hazánknak veszedelmére válik.
Igy történt most legközelebb is. Budáról egy kurir ment Lembergbe a király parancsára, hogy a magyar ezredeket hazahozza.
Mi lett belőle? a kurirt meg sem hagyták pihenni, nem engedték veletek csak szóba is állani; hanem Hammerstein lembergi hadiparancsnok hazakergette egy levéllel, melyben megírja, hogy ő bizony a magyar katonákat haza nem ereszti.
Igy árulják el szegény magyar hazátokat.
A vitéz magyar katonaságot kiküldték Olaszországba, a szegény szerencsétlen olaszokat semmivé tenni; titeket kiküldtek Galicziába, hogy a sokat szenvedett szegény lengyeleket igában tartsátok; kiküldtek Csehországba, a magyar nemzetnek legdühösebb ellenségei közé, hogy hazátokat ne védelmezhessétek; ide pedig, magyar hazátokba, idegen katonát küldtek.
Ha mégis ezek itt kötelességüket becsületesen teljesítenék, ha mégis védenék a szegény magyar hazát, úgy, a mikép ti vitéz magyarok védelmezitek Olaszországban, Galicziában, Csehországban a császárt.
De nem úgy van, vitéz magyarok! az idegen sereg, mely hazánkban van, mely a magyar nép véres verejtékkel fizetett adóját költi, kenyerét megeszi s apáitokat, anyáitokat, testvéreiteket szegény házában sanyargatja, ezen idegen sereg azzal fizet a szegény magyar hazának, hogy azt gyalázatosan elárulja. Tiszteik összeesküdnek hazánk ellen, czimborálnak az árulókkal, nem lőnek a szerb rablókra, kik a magyar falukat porrá égetik, s rakásra konczolják apraját, öregét, gyermekét, asszonyát a magyar népnek: sőt átmennek a rabló ellenséghez, s hazánk ellen fordítják hálátlanul fegyvereiket, miként ezt a Hardegg vasasok, János német lovasok és Krez dragonyosok már valósággal meg is tették, s hitszegően átszöktek a pártütő Jellasichhoz.
Ily szomoru, ily rettenetes helyzetben van az elárult szegény magyar haza.
Ha ti azt várjátok, vitéz magyarok, hogy parancsot kaptok hazajönni, s hazátokat védeni – s addig nem jöttök: úgy a magyar haza elveszett. – Ti nem fogtok találni egyebet leégetett falvaknál, úton heverő magyar holttesteknél; nem fogtok találni egyebet egy nagy temetőnél, melybe a bécsi udvar hitszegő árulása a magyar nemzet hírét, nevét, becsületét eltemette és magyar hazátokat rácz és illyr rablók prédájává tette.
Fel, fel tehát fel vitéz magyarok! haza! haza! Itt égetik az árulók faluitokat, öldöklik apáitokat, testvéreiteket. A szegény magyar haza vérben, lángban áll.
Nem magyar az, czudar az, a ki hazáját nem védelmezi!
Fel, fel, vitéz magyarok! Előttetek eltitkolták a király parancsát – íme, én róla tudósítalak. Eltitkolták a nemzet óhajtását, íme, én tudtotokra adom!
A haza vár, a szegény magyar nemzet esdekelve hí haza benneteket.
A hazának vitéz karjaitokra szüksége van.
A haza élet-halálveszélyben van!
Haza hát, haza! a kinek magyar lelke van.
A Lenkey kapitány százada, a Württemberg-huszárokból, megmutatta az utat, megmutatta, miként kell a hű magyaroknak cselekedni. – Szekérre tették kapitányukat, hazajöttek, s a mint az országba értek, azt mondák: »Most, vitéz kapitány út, vezessen az ellenségre! vezessen az árulókra, kik magyar hazánkat gyilkolják hálátlanul.« – És vezette őket, ott állanak a rabló ellenség előtt, halált szórva vitéz karjaikkal.
Igy cselekedjetek ti is, vitézek! Átok reá, ki a magyar nemzetet elárulá, átok reá, a ki nem védelmezi!
Nádor huszárok! Generálisotok, a nádor, Veszprémnél táborba szállt. – A hol a nádor küzd, ott kell lenni a nádor ezeredének. Ne hagyjátok el generálisotokat.
Haza! haza és fegyverre, a kinek magyar lelke van! – Győzni, s aztán számolni az árulókkal.
