Boldogok az együgyüek.*
Boldogok az együgyüek.*
Az 1840-ik évi »Hetilap« 26-ik számából. K. F.
Urak! amott a másik oldalon, az egyszerű ép emberésznek nevében kérlek, legyen annyi önérzet bennetek, hogy ha statusgazdászati kérdésekről mertek szólani, s gondolkozó fők nem állanak rendelkezéstökre, állítsatok legalább oly automatokat colonialis vámrendszeretek védelmére, a kik legalább olvasni tudnak; s legyen annyi méltányosság bennetek, hogy midőn a gyarmati rendszert véditek, ne akarjátok elhitetni a világgal, hogy a szabad kereskedést pártoljátok.
Mert igazán mondom, angyalok türelmét is kifárasztaná a tanítni akaró eszmezavar.
Nemrégiben a Buda-Pesti Hiradóban egy úr felveté magát a szabad kereskedés bajnokának, azon hatalmas oknál fogva, mivelhogy Peel egyet fordult sarkán, s hevenyében a szabad kereskedés emberévé lőn. Sir Robertet nem győzték eléggé magasztalni, míg a szabad kereskedés ellen harczolt. És kiáltók: »Ime Daniel! a bölcs Daniel!!«, most Sir Robert átment a kereskedési szabadság zászlójához és ismét magasztalják: »Ime Daniel, a bölcs Daniel!!« No de ez semmi. Ma szőke, holnap barna, ma sovány, holnap kövér; az ízlés változik uraiméknál. Ez az ő dolguk.
Hanem, hogy ama nemzettanító statusgazda, ki a szabad kereskedés bajnokául szegődött, még csak azt sem tudta, hogy mi is az a szabad kereskedés és mégis írni mert erről: ez már botrány.
Kossuth egy kis leczkét adott neki és társainak; megmondta nekik, mi az a szabad kereskedés; megmondta, miképen az ő eszméjök: hogy t. i. oly szabad kereskedésünk legyen, miszerint ne adhassuk el terményeinket annak, a ki legjobban megvenné; ne vehessünk iparműczikkeket attól, kitől legjobbat legolcsóbban vehetnénk, hanem legyen oly szabad kereskedésünk, hogy csak Ausztriának adhassuk el, a mit épen tőlünk vennie teszik; mi ellenben a szabad kereskedésnek azon jótéteményében részesüljünk, hogy kénytelenek legyünk az angolhoz, belgához, francziához hasonlíthatatlan ausztriai gyártmányokat fogyasztani; hogy – mondom – ez nemcsak nem szabad kereskedés, hanem valóságos alárendeltség, s ez törvényes önállásu nemzet érdekeinek háttérbe szorítása.
Ezt nekik kézzelfoghatólag, az utolsó falusi gyermek által is megfoghatólag bebizonyító és megmondá nekik, hogy csak szomoru kénytelenségből vagyunk a védvámrendszer barátai, s felhívta: üssék fel a szabad kereskedésnek, de nem az egyoldalu monopoliumnak, hanem a szabad kereskedésnek zászlaját, s mi követni fogjuk, testtel-lélekkel.
Gondoljátok: teszik? – nem – megértették? – nem – elhallgattak? – oh nem, hanem beszélnek össze-vissza, s oly kimondhatlan eszmezavart kotyvasztanak össze, hogy isten a megmondhatója.
A világon tán sehol sem bánnak az időszaki sajtó magasztos hivatásával oly könnyelmüen, mint némely emberek minálunk. Másutt a ki írni mer, legalább annyi fáradságot veszen magának, mielőtt írna, hogy megismerje, s ha maga olvasni nem tud, legalább megkérdje másoktól, mi a kérdés állása, mint állanak a tények, s miről van szó? Nálunk a B. P. Hiradó status-oeconomjai mindezt nem tartják szükségesnek, hanem neki állanak vaktában és hadarnak és habarnak oly kimeríthetlenül, hogy az embernek háta borsózik bele. Igazán mondom, hasonlítanak ama x-megyei táblabíróhoz, ki épen akkor jövén a gyülésbe, midőn az egész közönség ezt kiabálá: »Le kel rontani! le kell rontani!« kötelességének tartó a lerontást hatalmas torokkal szintúgy sürgetni. »De kérem D. táblabíró urat, szólott az elnök alispán, mit kell lerontani?« D. tbíró úr felakadt, mert nem tudta, miről van szó. Egy tréfás szomszédja fülébe sug: »A tokaji hegyet« és D–y tbíró triumphatori hangon felkiált: »A tokaji hegyet«. Ilyenek a B. P. Hiradó vámrendszerező bölcsei.
Még egy anekdotát. Két tiszt egy asztalnál ebédelt. Szardellamártást hoztak. »Beh egészen más ízű a szardella Olaszországban, hol az ember a fáról maga szedi« mondja az egyik. »Megbolondultál? – mond a másik, – szardellát akarsz a fáról szedni.« – »Igen hát! – volt a felelet – tulajdon kezeimmel szedtem nem egyszer.« – »Bolond vagy« stb. stb. Párbaj lett belőle. A szardellás ember jó vágást nyer. Ekkor arczához kap, megálljt kiált s kérdi: »Mit is mondtam csak, hogy fáról szedtem?« – »Szardellát.« – »Bolondság, caprit akartam mondani!!«
Ilyenek a P. B. Hiradó vámrendszerező bölcsei. Fenhangon kiáltják: Szabad kereskedés! szabad kereskedés! de azt értik alatta, hogy Magyarország se maga ne gyárthasson, se ott ne vegyen, hol legjobban, legolcsóbban vehetne, hanem legyen minden versenytől mentesített, monopolizált piacza Ausztria gyártmányainak. A mi sem nem szabad kereskedés, sem nem védvámrendszer, hanem valóságos monopólium. Szardellát mondanak, caprit értenek alatta!!
Sőt még az is történik, valósággal történik, hogy oly emberek is írnának vámrendszeri leczkéket, a kik olvasni sem tudnak. Ilyen azon úgynevezett »kereskedő«, ki a Buda-Pesti Hiradó 358. számába egy czikket diktált ily czím alatt: »Védvám mint divat«. Ez lehetetlen, hogy olvasni tudjon, mert annyira ignorálja a tényeket, melyeknek czáfolatára felkel, hogy ignoratióját csak az olvasni nem tudás magyarázhatja.
Ez a jó ur azt mondja: »A magyarországi szabadelvüek védvámot, azaz monopoliumot akarnak« – kérem kereskedő urat, tanuljon olvasni. Ha ezt megtanulta, látni fogja, miként a szabadelvüek azt akarják, hogy a magyar piaci ne monopolizáltassék az ausztriai gyárnokok által, hanem vagy szabad kereskedésünk legyen, vagy magunk gyártsunk.
Mondja továbbá: »A magyar szabadelvűek jelszava: tengerhez magyar! de feledik, hogy honunk szíve körül kőutaink nincsenek, s belső közlekedés nélkül tengerhez jutni mily nehéz« – kérem kereskedő urat, tanuljon olvasni, ha ezt megtanulta, látni fogja, miként a fiumei vasút nem a tenger mentében fog építtetni, miszerint hozzájutni ne lehessen, hanem a Dunától, azon folyótól, mely honunk szíve mellett is foly, s melybe és általa a vasutra, Tiszáról, Dráváról Vágról, Garamról, Marosról stb. el lehet jutni.
Mondja tovább: »Védvámrendszert óhajtani s külfölddel szabad kereskedést pártolni, egymással ellentétben áll« – kérem kereskedő urat, tanuljon olvasni, s ha ezt megtanulta, látni fogja, hogy (messze ne menjek) mit csinál Ausztria, elzárkózik-e a külföldre való kereskedéstől a mellett, hogy védvámrendszere van? Látni fogja, mit csinál magasztalt német Zollvereinja, mit Francziaország stb.
Mondja még, hogy: »A védvámrendszer khinai fal s a védvámnak magasnak kell lenni, hogy hatása legyen«, kérem kereskedő urat, tanuljon olvasni, s ha azt megtanulta, látni fogja, miként az erdélyi szászoknál ugyane szót: Speck, így olvassák: Bóflisch, de nálunk e szót védvámrendszer, nem így olvassák: probibitiv system, az tehát nem éhinai fal, s a védvámnak nem szabad magasabbnak lenni, mint a mennyi kell, hogy a kezdő állapot nehézségét némileg kiegyenlítse, de nem oly magasnak, hogy minden versenyzést kizárjon, s a csempészetnek gazdag zsákmányul szolgáljon. Az ausztriai monarchia vámrendszere a külföld irányában ilyen magas természetü, el akarják talán a Buda-Pesti Hiradó szabad kereskedési eszméjének vitézei ezen magas védvámokat törülni? Oh nem, hanem azt akarják, hogy az ausztriai gyárnokok, a mint mentve vannak hazánk piaczán a külföldi gyárnokok versenyétől, úgy mentve legyenek a magyar műipar versenyétől is. Ezt nevezik ők szabad kereskedésnek. Tanuljatok olvasni, édes urak.
Beszél ezután kereskedő úr külföldi példákról. A német védvámszövetséget oly színben adja elő, mintha szabad kereskedési szövetség volna; tanuljon olvasni édes úr; hiszen Kossuth azon czikkeit, miket egykor a Pesti Hirlapban a német vámszövetségről írt, külön röpiratban németre is lefordították külföldön, ha tehát magyarul nem tudna is, ezekből, s a Zollvereinsblattból megtanulhatja, mi az a német Zollverein. Beszél arról is, mi boldog volt a lengyel, midőn közte s Oroszország között vámsorompó nem volt; elmondja, minő boldog volt a lengyel, midőn az oroszt ő láthatta el gyártmányaival; elmondja, hogy büntetésül adott neki az autokrata harminczadot, s hogy most kegyelemképen mentendi fel őket a vám alól stb. Ez már több, mint olvasni nem tudás, ez már botrányos tényferdítés. Azonban, hogy ezen urak bölcselkedési alaposságát az olvasó mérlegre vethesse, csak arra akarjuk figyelmeztetni, hogy ha valóban úgy áltanának is a tények, mint ő állítja, mi volna belőlük a tanulság? Halljuk! Mit akar kereskedő úr megbizonyítni? azt, hogy nekünk semmi más nem kell, mint a közbeeső ausztriai vámvonal eltörlése, s kimondhatatlan boldogok leszünk. S miként bizonyítja ezt? a következő példával: »Míg Oroszország és Lengyelország között semmi vám nem volt, a lengyel gyártmányaival ellátta az oroszt és a lengyel boldog volta« tegyük át ezen bizonyítvány szövegét saját állapotunkra, miként fog hangzani? így: »Ha Magyarország s Ausztria közt nem lesz semmi vám, az osztrák ellátandja gyártmányaival a magyarokat és az osztrák boldog leszen« – ezt értem, de miként következhessék ebből az, hogy ha minket Ausztria látand el drágább gyártmányaival, mint másutt vehetnők, mi leszünk boldogok; ezt már nem értem. Oh! dicsőséges logika!!
Felhozza még a kereskedő bölcs azon régi elcsépelt mondást is, melyet a franczia kereskedők egykor Colbertnek mondottak, t. i. hagyjatok szabadon cselekednünk (laissez nous faire) s a kereskedés emelkedni fog. Jó, de hát az isten szent nevére! miként lehet ebből azt következtetni, hogy a magyar kereskedés akkor leend szabad, ha kényszerítve lesz csak ausztriai gyártmányokat venni? ezt épeszü ember csakugyan nem képes felfogni.
És ily okoskodásokból azt húzza ki a bölcs kereskedő úr, hogy a magyar liberálisok monopolisták. Bizony gyönyörü okoskodás. Mi szabad kereskedést akarunk a világgal: adjátok meg Robert Peel értelmében; ha ezt nem akarjátok, engedjétek, hogy magunk gyárthassunk, magunk számára, s e végett adjatok védvámot nekünk, de nem ellenünk; – ez, a mit mi akarunk, – ti ellenben azt mondjátok: »Mi védeni akarjuk az ausztriai műipart a magyar piaczon, akarjuk, hogy senki más oda gyárczikket ne hozhasson, mint csak az ausztriai, de ezen minden verseny ellen megvédett ausztriai műiparnak tökéletesen szabad bevitelt akarunk engedni Magyarországba, miszerint a magyarok magok sohase gyárthassanak«. Melyik részre illik már a monopolium vádja, ha már monopoliumról kell szólani; ti monopoliumot akartok adni Magyarországon Ausztriának, mi vagy szabad kereskedést akarunk: vagy ha ezt el nem érhetnők, monopoliumot Magyarországon, önmagunknak. – Kik már most az illiberális monopolisták?
Mondja még azt is a kereskedő úr, hogy a védvámrendszer a csempészetet mozdítja elő. Jó, de hát megszünik-e a csempészet, ha Ausztria műiparának a magyar piaczokon való védelmére a külkereskedés elleni védvámsorompók felmaradnak?
Nyugtat azzal is, hogy »Ausztria s Csehország műipara még épen nem áll felette magas lábon, tehát ne féljünk tőle«. Bizony igaz; de ép ebből tünik ki statusgazdászati philosophiátok borzasztó volta. Az ausztriai s cseh műipar neon áll oly magas lábon, mint az angol, franczia, belga vagy német, s ti arra akartok kényszeríteni, hogy mind e mellett monopoliummal birjon Magyarországban.
Tanuljatok olvasni, édes urak, s ha monopolistát akartok látni, nézzetek a tükörbe.
Sok egyebet is beszél még a jámbor kereskedő. Emleget ipartanodákat, hitelszilárdítást, közlekedési eszközöket, mértékrendezést, közteherviselést és a többi. Ez mind jól van, csak egyre figyelmeztetjük uraimékat a másik oldalon, arra t. i., hogy mindezt hozzák fel szemrehányásul önmaguk ellen, s nem a mi oldalunk elleti, mert ezek a mi tanaink, melyeknek életbeléptetéseért évek óta küzdünk, s nemcsak szavakkal, de tettekkel is; míg ti nem segítitek az iparegyesületet iparleczkéiben, áskálódtok a Magyar Kereskedelmi Társaság hitelszilárdítási működése ellen, rágalmaztok minden lépést, melyet ipar és kereskedés érdekében teszünk, s nem lendíttek egy hajszálnyit hitelszilárdításért, közlekedési eszközökért, közteherviselésért és a többi. Turpe est doctori, dum culpa redarguit ipsum.
Egyáltalán fogva a jámbor kereskedő egész czikke oly eszmezavar, oly ismeretlenséget árul el a mindennapi tényekkel, mintha a holdból pottyant volna tegnap földünkre, mint a magyar tudós társaság titoknoka 1842-iki deczemberben, de midőn ismeretlenségének együgyüségi palástja alatt annyira megyen, hogy a fiumei vasút mellett agitálókat arról vádolná, mintha a pest–mohácsi vasutat elleneznék, ez már oly protervia, melyre nem elég azt mondani, hogy a kereskedő úr olvasni nem tud, hanem azt kell mondani, hogy ez nem igaz, sőt rosszakaratú, szándékos rágalom.
Ismerem a dolgok állását. Tudom, hogy Kossuth úr ideje becsesb, semmint hogy ily haszontalan szószátyárságok visszatorlására vesztegetnie szabad volna. Azért kérem őt, menjen pályáján háborítlanul, tűzze ki iránygondolatait a vámrendszerről úgy, mint egyebekről, az ellenféli eszmezavarok megostorázást pedig, – ha tetszik a Hetilap szerkesztőségének, majd én s társaim időnkint elvállaljuk. Ramway.*
Kossuth többször e név alatt írt. Angolul ram = kos, way = út.
A Vukovár–fiumei vasútra egyesült Pest–szerémi és fiumei társaságok szövetkezésükben egyik alappontul vevék fel, hogy ha különben kereskedelmi számvetés tekintetében tanácsosnak fog mutatkozni, a vonal Vukovártól Eszéken át még azon esetben is a Dráva völgyén vitessék, ha egy-két millióval többe kerülne bár, mintha Wallan úr terve szerint Vukovártól le Bródra a Száváig, s onnan mindenütt a Száva völgyén fel Sziszekig vitetnék.
Az egyesült társaság ezen szándékát nem lehet hogy ne méltányolják, kik az e kombináczióval kapcsolatban levő tekinteteket fontolóra veszik. Itt vasút, mely Baranya és Somogy megyéknek közvetlen szomszédságában vonul el, s Zalának délkeleti részéhez is közel esik, s Verőczének gazdag erdeit, a most még nagy részben haszonvétleneket, kereskedésbe viszi, míg az áldott Szerémnek hasonlag nagyfontosságu természeti kincseit is forgalmi körében tartja meg; amott ellenben vasút a török határszél mentiben a Szávával közvetlen egyenvonalban, távol az ország testétől, oly tartományok tőszomszédjában, melyeknek jelene kritika, jövendője problematikus. Mily szebetűnő különbség a kettő között!! Mennyit nyer jövedelmezési tekintetben a vállalkozó társaságra nézve, mennyit mindennemű országos tekintetben a hazára nézve, ha a Dráva völgyén vitetik!!!
De ha ez ekképen áll, ha ekkint a kereskedelmi konvenienczia ily szembetünőleg a Drávamenti vonal mellett szól: mit teszem a vállalkozó társaság szerződésében azon óvatosság, mely a Drávavölgyi vonalnak kereskedelmi tekintetben tanácsosságát mégis kétesnek látszik feltenni? Igazolnom kell e tekintetben a társaságot.
A fiumei vasút legfőbb rendeltetése nem személyszállítás, hanem nyersterményinknek világkereskedésbe vitele. És én e tekintetben kimondom egyenesen, hogy a fiumei vasút hazánk anyagi jövendőjére nézve életkérdés; kivált miután a Tiszaszabályozás által – mintegy valaki mondá – a földben úgy is bővölkedő magyar számára még egy új termékeny ország szereztetik. Belkereskedést élénkíteni, s a kivitelre utat nyitni, ez a feladat. Ez utóbbit pedig világkereskedelmi kiterjedésben, s mégis nemzeties önállással eszközölni lehetlen a nélkül, hogy Fiuméhez a lehető legjobb, leggyorsabb, s legbiztosb közlekedési útunk legyen, minőt csak emberék teremteni tud.
Nyersterményszállítás lévén tehát a fiumei vasút főbb rendeltetése, mindazon fontos előnyök mellett is, melyekkel a Drávavölgyi vonal a Szávavölgyi előtt bír, kereskedelmi számvetés tekintetében csak azon esetre lehet tanácsos amazt választani, ha a szállítást meg nem drágítja, mert a magyar búza stb. csak azon feltétel alatt válhatik állandó világkereskedelmi árúvá, ha szabott időre oly olcsón szállíttatik tengerre, miszerint Odessával, Galaczczal stb. versenyezhessen. Szállítással, melynek érkezése hetekre, hónapokra bizonytalan (Száva-hajózás), ép úgy nem lehetne az ország terményeit világkereskedésbe vinni, mint szállítással, mely az árut a versenykiállás kellékén túl megdrágítaná, – 20–25 milliónyi vállalatról, s önálló nemzeti kereskedésről van szó, s elvégre is nehány krajczárral több vagy kevesebb szállítási bérben határoz.
Ebből már következik, hogy ha a Dráva völgyén csak oly vonal volna lehetséges, mely Károlyvárosig (hol mind a két vonal mindenesetre találkozik) nevezetesen hosszabbra ütne ki, mint a Szávavölgyi, úgy amazt kereskedelmi számvetés tekintetében nem volna tanácsos választani.
E tekintetekkel szemei előtt tette meg e sorok írója, mint a Vukovár–fiumei vasúttársaság pesti bizottmányának képviselője, fiumei tiszttársával Smaich Bertalan úrral, s igazgatómérnök Keczkés Károly úrral e napokban a szemleutat, a felett határozandók, vajjon az előmunkálatok a Dráva völgyén megtétessenek-e?
Nem tagadhatom, hogy e szemleútra kétes reménnyel indultam, mert Wallan mérnök úr, midőn a Szávavölgyi előmunkálatokkal foglalatoskodott, lehetetlennek nyilatkoztatá a vasutat azon hegylánczon átvinni, mely a Dráva és Száva folyam vidékeit egymástól elválasztja; s határozottan kimondá, hogy ha erre vitetnék a vasút, Vuchinnál meg kellene azt szakítani, s a hegyeken át 2 mértföld hoszat közönséges kőúttal pótolni.
Wallan úrnak, mint jeles szakértő férfiúnak ezen nyilatkozata természetesen aggodalmat költött bennem is, s nem volt befolyás nélkül magára a vállalkozó társaságra is. Innen magyarázható, hogy egyesülésünkkor már a Drávavölgyi vonal némi áldozatba kerülendőnek vétetett fel, s az elfogadható áldozat maximuma két millió pesti forintra tétetett.
Most, miután szemleútunkat megtevők, s jeles igazgatómérnökünk kiséretében a vidék minőségéről tapasztalatilag meggyőződénk, örömmel mondhatjuk, hogy aggodalmaink tökéletesen elenyésztek. Wallan úrnak ugyan annyiban igaza volt, hogy ha Vuchinnál kellene a vasútat a hegyeken át vezetni, ez okszerűleg lehetetlen volna: ámde Wallan úr nem jó helyütt kereskedett, nem volt elég ideje a vidéket megvizsgálni, ítéletében tehát tévedett, mert az egész vidékre nézve lehetetlennek nyilatkoztatta azt, a mi csak Vuchinnál lehetetlen.
A nemzet többsége, mely vállalatunkat, míg bizonyos oldalról annyi áskálódásokkal kell küzdenie, oly kitünő pártolásra méltatá, bizonyosan kedvesen veendi tudósításomat, miszerint jelentem, hogy nemcsak lehetetlenség, de még csak említést érdemlő nehézség sem gátol, miszerint a fiumei vasútat Baranya és Somogy megyék szomszédságában a Dráva völgyén vihessük, sőt a földfekvés, Keczkés Károly igazgatómérnök úr ítélete szerint is annyira kedvező, hogy kedvezőbbet a sík alföldön is alig lehetne találni.
Vukovártól Eszékig, s Eszéktől a Dráva völgyén, mintegy 12–14 mföldnyi hosszant Terezovácz táján Budaniczeig mindenütt oly sík téren menend e vonal, melyet csaknem vízirányosnak lehet mondani, részint keresztül a legszebb erdőségeken, részint tőszomszédságukban, honnan most is a talapfoglaló fák (Slipper) a Pest–váczi vasútra is szállíttatnak. Budaniczétől befordul a vonal a hegyek közé a Breznicza patak völgyén, melyen ismét völgy mentiben hegy nélkül megyen egész Pivnicze helységig, melynek határában ered a patak, itt van az átkelés a hegylánczon, s itt a helyvizsgában Jagodics Ferencz Verőczemegyei főmérnök a Jurkovics főszbiró urak helyismerő szívességök által segítve, oly átkelési pontot valánk szerencsések találni, melynek kedvező volta minden reményünket, minden várakozásunkat túlhaladá, minden aggodalmainkat eloszlatá, s fáradalmas szemleútunkat a legszebb eredménynyel jutalmazá. Itt ugyanis a hegy derekába, mely a Dráva vidékét a Száva vidékétől elválasztja, az innenső oldalon a Brezniczavölgy medre mélyen benyúlik, s ezen patak a Drávához foly; ezen völgyi medernek épen átellenében a hegy túlsó oldalába szintúgy mélyen benyúlik az Illova folyó lejtős völgymedre, mely folyó már a Szávához foly; itt tehát a két egymással ellentétben levő völgy között nincs többre, mint legfölebb 300 folyóölnyi könnyű átvágásra (alagútra) szükség, s a vasútvonal az Illova völgyébe jut, hol s honnan kezdve, már a földfekvés szintúgy a legkedvezőbb, minőt csak kívánni lehet, egészen addig, hol a vasútnak a Száván át kellend kelnie, miszerint tovább Károlyváros felé vezettessék. Két nagy folyamvidéket egymástól elválasztó hegylánczon, csupán 300 ölnyi átvágással úgyszólván hegy nélkül keresztül vezethetni vasútat, valami oly rendkívül szerencsés körülmény, minővel a világon kevés vasút-vállalat dicsekedhetik.
Eljutván az Illova völgyébe, mely folyam egy részről a varasd–sz.-györgyi s varasd–kőrösi úgynevezett határőrezredek, másrészről Pozsega vármegye közt határvonalt képez; innen a vonalnak tovább vitelére már oly kedvező a földfekvés, hogy két vonal közt is lehetne válogatni. Lehet menni a sz.-györgyi és körösi határezredeken keresztül a Chazma folyam völgyét használva, legrövidebb vonalban egyenesen Rugviczához, s ott a Száván átkelve, tovább Károlyváros felé. Az elsőt a rövidség ajánlja, mert ha erre vitetik a vonal, a Vukovár, Eszék és Károlyváros közötti egész vonal hosszasság mintegy 4–5 mértfölddel rövidebb leend, mintha Eszéket is mindenesetre befoglalva, Wallan út terve szerint az ország határán a Szávával egyenvonalban vitetnék. A második vonalon hosszabb ugyan nem lenne, mint a Szávavölgyi terv, de alkalmasint nem is rövidebb, de mindenütt vármegyéken menne keresztül. A társaság hivatásához tartozandik az élénk forgalomra ható minden viszonyokat higgadtan átgondolva, szilárd convenicutiali számvetés szerint meghatározni.
Eléggé koros vagyok már, hogy minden egyes vállalatnál, melyben részem van, szorosan bele tudjam magam a vállalat természetébe, s onnan eredő helyzetembe gondolni. Melléktekinteteknek tehát teljességgel nem engedek meggyőződésemre befolyást. Itt a fiumei vasútnál szorosan industriali-commercialis szempontból tekinteni a dolgokat, így kell azt tekintenem, mert vállalatról van szó, melynek alapja pénz és számvetés. Akárminők legyenek is tehát különben gondolataim és érzelmeim a határőrezredek közigazgatási állományára nézve, melyet hazánk alkotmányos integritásán valóságos sebnek hiszek, ez a jelen esetben gondolkozásomra nem lehet befolyással. Itt csak kereskedelmi convenientia szempontjából indulhatok. Azonban egyenesen ezen convenientia tekintetéből, s a terjengő nagyított balhíreknek igaz értékre szállítása végett, el kell beszélnem egy kis eseményt.
Nádor ő fensége, s a n. m. m. kir. helytartó tanács méltóztatott az illető polgári és katonai hatóságokat, többek között tehát illető úton a varasd–kőrösi határőrezred kormányát is utasítani, hogy társaságunk küldötteinek a vasúti előmunkálatokban törvényszerű segélyt nyujtsanak. Ezen kegyes utasítás folytán, mindenhol a legmegelőzőbb szívességgel fogadtatva és gyámolíttatva, szemleútunkban Chazmáig jutánk a varasd–kőrösi határőrezredben. Az itt szállásoló kapítány G– T–rendőri tekintetben magunk igazolását kívánta. Kinek is előmutatók eredetiben a n. m. m. kir. helytartó tanács két rendbeli k. határozatait, melyeknek egyikében Keczkés Károly országos főépítészeti igazgató segéd úrnak vasúti előmunkálataink vezérletére engedelem adatik, másikában kegyesen értesíttetik társaságunk, hogy megbízott képviselői az illető hatóságokat a segélynyujtásra már utasítva találandják. Az ember azt gondolná, hogy a magyar birodalom határai közt ily igazoló oklevelekkel már csak felakadás nélkül utazhatni, kivált oly hatóság körében, mely czélunkról, s útunk rendeltetéséről már eleve kormányilag hivatalosan értesítve van. A történet azonban úgy akará, hogy egyikünk, a fiumei képviselő tudniillik, még a magyar tengerparti kormányszék által kiadott hiteles útlevéllel is el volt látva. Történetnek mondom ezt, mert ámbár a kellő, de túlságos akadékosságig nem vitt rendőri szabályszerűségnek bizonyosan szintúgy nem vagyok ellensége, mint akárki más, azt gondolom mégis, miképen sem köze erkölcsiség, sem életszabadság tekintetében nincs okunk bánni, hogy hazánkban illedelmes magunkviselete mellett kissé szabadon mozoghatunk, s nincs okunk irigyelni azon tartományok állapotját, hol a hemzsegő rendőrség minden járókelőben egy gonosztevőt szaglál, s hol az ember orrát sem dughatja ki tűzhelye mellől, a nélkül, hogy testalkatának magasságáról, orra kanyarodásáról, kopasz fejéről, s törött sarkantyújáról szemlét állani, orrát, bőrét, szemét, szőrét helységről helységre igazolni ne tartoznék.
Azonban »laendlich sittlich«, mint a német szól; s mi kapítány úrnak egész készséggel mutattuk elé okleveleinket. Jaj, de ezen oklevelek természetesen magyarul voltak írva; minélfogva G. T. kapítány úr minket gyanus perszónáknak sejdítve, egyenesen kinyilatkoztatá, hogy mivel ő magyarul nem tud, irományainkat Belovárra az ezred kormányához fogja küldeni, mi pedig addig ott maradunk, a hol vagyunk. Hiában mondók, hogy igazgatómérnökünk, mint királyi tisztviselő, felsőbb helyről utasítva van szabott napon Budára visszatérni, minélfogva sietnünk kell, hogy az nap Sziszekre érjünk, mert onnan a csak minden kilenczedik napon egyszer induló gőzös épen másnap reggel induland; de bizony kapitány úrnak úgy tetszett, hogy csak Chazmán maradjunk, s nehogy valamelyikönket valahogy ellopjanak, magunkat, cselédinket, szekereinket, fegyveres biztosság alá tétetett, s oly megelőző gondossággal ügyeltetett biztosságunkra, hogy még szekerünkhöz sem engedne kiséret nélkül közelíteni, s hálóruháinkat is csak különös engedelemkérés következtében engedé kivenni. És mi, a vasúttársaságnak minden törvényes segélynyujtásról biztosított képviselői, s közöttünk két királyi tisztviselő, egész álló 24 óráig bizony szépen a chazmai korcsmában csücsültünk.
Teljességgel nem panaszképen említem ezt; mert 24 óra mulva az ezred kormányától oly rendelet érkezett, a minőt annak törvényszerűségétől, loyalitásától s míveltségétől méltán várhatánk. Kapítány úrnak meghagyatott, hogy további szemleútunkra nézve kívánságunk szerint segedelmünkre legyen, s in geigneten Ausdrücken nyilatkoztassa ki, hogy a kellemetlenség csak onnan eredett, mivel irományaink magyarul voltak, és nem német, sem nationalis, nyelvrei fordítás nem volt melléjök rekesztve; kapítány úr pedig, sem senki más Chazmán magyarul nem tud, mely ezredkormányi rendeletét kapítány úr azáltal vala szíves megoldani, hogy az irományainkkal Belovárra fárasztott egyénnek utazási költségét, s napidíjait méltóztatott – megfizetni? – nem – hanem velünk megfizettetni. És tovább utazánk, s tartozó kötelességemnek tartom nyilt köszönettel megemlíteni, hogy ezentúl a határőrezred főhelyén, s egész vidékén mindenütt a legnagyobb készséggel, s megelőző szívességgel találkozánk.
Ennyi volt az egész, s nem több, mi már most ebből az alkalmazás? Én így gondolkozom: Verőcze vármegyékből Károlyváros felé a vasútvonal a szentgyörgyi és kőrösi határőrvidéken egyenesen keresztül víve, alkalmasint 4–5 mfölddel rövidebb volna, mintha Pozsega megye határán az Illova mentiben vitetnék. Kereskedelmi convenientia tekintetében tehát kétségtelenül az előbb említett rövidebb vonal áll a társaságnak érdekében. Ámde a kereskedésnek életfeltétele a szabad, akadéktalan mozgás; s ha velünk, kik az ország főkormányszékének törvényszerü kegyes rendelete következtében nem csak szabad mozgást remélheténk, de segélynyujtást is jogosítva valánk kívánhatni, mégis ilyesmi történhetett, ki biztosítja társaságunkat, hogy a vasúti kocsisort Chazmán vagy hol meg nem állítják: s Ausweist nem kívánnak, s ha valamely boldogtalan utazó magyar, magyar paksust talál magával vinni, öt a magyarul nem tudó chazmai kapítány a kocsiból le nem szállíttatja, s a chazmai kocsmában nem csücsülteti 24 óráig, míg paksusa az ő költségére Belovárt meg nem járja, ha bár életének egész boldogsága függjön is attól, hogy az nap Károlyvárosra érkezzék? Ez bizony megfontolást érdemlő körülmény; mert így nem lehet kereskedni.
Én azonban reménylem, hogy az illető katonai főkormány, ha társaságunk vállalati jövendőjének biztosítása végett előleges kérelemmel járuland hozzá, minden tekintetben megnyugtatólag méltóztatandik társaságunkat biztosítani; s én ezt annyira hiszem, hogy társasági képviselőtársammal egyetemben egy cseppet sem kétségeskedném a kezeinkbe tett hatóságnál fogva igazgatómérnök urat odautasítani, hogy a műtani előmunkálatokat a Dráva völgyén, s onnan Károlyváros felé, a lehető legalkalmasab rövid irányban tegye meg. Az építési vonalnak végelhatározása természetesen a társaságtól függend; míg az előmunkálatok kidolgoztatnak, lesz időnk a szükséges kereskedelmi szabad mozgalom biztosításáról meggyőződni.
Szemleutunknak végeredménye tehát: hogy a vasútnak a Dráva völgyén vitelét nem csak lehetségesnek, de sőt nem is nehézkesnek találván, az építési tervnek ez irányban is megkészítését elhatározók; s bizton számolunk reá, miként a technikai elődolgozatok; s költségvetések mathematica igazolandják azon nézetünket, hogy a Drávavölgyi vonal minden egyéb kereskedelmi előnyei mellett még nemcsak semmi financziális áldozatba nem kerülend, de sőt rövidebb, s olcsóbb is leend, mint a Szávavölgyi terv. Előnyei közé tartozik az is, hogy a Mohács–pécsi vasút egy rövid 7 mföldnyi mellékvonal által Pécstől igen könnyen össze leend fiumei fővonalunkkal köthető: mely összekötésnek elvállalására társaságunknak ajánló javaslatot tenni szent kötelességemnek ismerem.
Azonban fájdalommal mondom, miként szemle utunktól hazatértemkor jelek tűntek fel előttem, azt gyaníttatók, hogy vállalatunkat egy sajnos késleltető csapás fenyegeti. Ugy látszik, mintha derék igazgatómérnökünkre, kiben annyi bizalmat, annyi reményt helyezünk, Vásárhelyi úr sajnos halála következtében, a tiszaszabályzati társulatot illető némi rendeltetés akarna hátrulni, mely őt az elvállalt vasúti előmunkálatok gyors végrehajtásában vagy gátolná, vagy legalább hátráltatná. Mi reánk pedig az időveszteség mindenek közt legsajnosabb veszteség! Isten őrizz, hogy vállalataink viszonyos fontosságát latolgatni akarnók. A tiszai társulatnak mindennemü fontossági elsőbbségét örömes bevalljuk. De azért talán mégis kár volna saját előmenetelét a mi kárunkra építeni. Isten tán megsegít«.
