Adózzunk.*
Adózzunk.*
Az 1846-ik évi »Hetilap« 103-ik számából. K. F.
Országgazdászati kérdéseink főbbikéről, az adóról kezdtünk szólani. Folytassuk. – Ezt jósolám (Hetilap 100-ik számában is), hogy adózni fogunk.
E jóslat ellen felzúdíthatjátok a tömegnemesség szenvedelmeit, míg intésöket követve, bősz orkánként rohanand e honnak legjobbjaira; és tehetetlenségre kárhoztatandja a legszentebb hazafiságot, mely más óhajtást nem ismert, mint azt: hogy megkérlelhessük nemzetünk istenének itéletét, megkísérlelhessük az által, hogy megadjuk a népnek az igazságot, a soká megtagadott szent igazságot.
Igen, felzúdíthatjátok a szenvedelmeket és a közös teherviselés szent ügye ismét újra megbukik és az igazság papjai azon keserüséggel vonulandnak vissza a bánat magányába, hogy láták a vészt és el nem háríthaták; – mindez megtörténhetik, meg fog történni valószínűleg, de azért ne gondoljátok, hogy jóslatom nem teljesülend. Én mondom nektek: teljesülni fog; osztozni fogtok a népnek minden terheiben.
És ha millió torokkal azt kiáltanátok is, hogy nem igaz, én hitemre támaszkodva mondom és mégis úgy lesz: »Ich kann, nicht anders, Gott helfe mir«, mint egykor Luther mondá.
Hanem engedjetek egyszer még hivatkoznom édes hazánk szeretetére, mely közös mindnyájunkkal; engedjetek hivatkoznom az ép magyar lélek jobb érzelmére, mely a leghangosabb szűzvállas keblében is feldobog akaratlanul, ha máskor nem, akkor, mikor lelkiismeretével számot vet, vagy gyermekének jövendő sorsáról elmélkedik; engedjetek hivatkoznom azon nevetséges aránytalanságra, melyben ellenkezéstök hetyke kis ereje az örök igazság irányában áll, mint ágyugolyó ellen papirosfal; és engedjétek emléktökbe hoznom, mit egykori országos szónokaik legnagyobbika, a népnek, s nemzetisége korunkban legrégibb országgyűlési bajnoka, Nagy Pál ezelőtt 12 évvél mondott és pedig mondotta a nép ügyében. November 10-én, 1834. – Országgyűlési irományokban nyomtatva áll.
»Lehet-e ily állapot örökös fennállását józanul reményleni? A megáradt tenger habjai egész tartományt elborítanak, s egy gyermek egy ív papírral akarja fölfogni a mindent elnyelő elemet. A tűznek lángjai egy roppant várost egy pillanatban megemésztenek, s egy másik gyermek egy gyüszü vízzel siet a pusztító tüzet kioltani. Rettentő földingás rázza porrá a hatalmasok palotáit, s egy harmadik gyermek szeget üt a megindult földbe, hogy többé ne ingadozzék. A dühös orkán földre teríti a büszke tölgyekét, melyeknek árnyékában sok ezer kisebb növény a napnak jóltevő sugaraitól megfosztva hervadozott, s egy negyedik gyermek hálót terjeszt ki, hogy a szélvészt fölfogja.« – Az igazságérzetéből támadt közvélemény feltartóztathatlanul terjed világszerte, s a magyar aristocratia egy »nem adózunk«-kal akarja előhaladásának útját vágni! Képtelen törekvés, hiu csalódás.
Adózni fogtok, uraim! De most még tőletek függ adómentességtök feláldozásával birtokotok érdekeit megszilárdítani, polgári szabadságtok megtartani, sőt öregbíteni.
Legyen szabad még egy-két sort Nagy Pál hatalmas beszédéből idéznem.
»Jó, szelíd nép ám ez, uraim! 800 év óta csendesen viseli a vállain fekvő terheket, de irtózva, s elkeseredve szemléli napról-napra szaporodni azon minden renden levő sergeket, melyek mind abból akarnak élni, mit ő esztendő folytában tíz körmével a földből kicsikart; s irtózva szemlélvén ezeket, kérdezni kezdi: így kell-e ennek lenni és örökre így kell-e ennek maradni? – A nemesség azt kiáltja »Szolgálj és fizess, mert én vagyok minden földnek ura«. (Lásd úrbéri 1. czikkek.) – Jól van uram, mond a földművelő: hódolva elismerlek a föld urának, de miután az Istent, ki e földet teremtette, csakugyan még közelebbről illeti annak tulajdona, ezen isten pedig, ki a madarat légbe, a halat a vízbe teremtette, engemet a földre rendelt, csakugyan itt kell lenni maradásomnak; – nekem pedig terheim miatt már maradásom nincs. – A katona azt kiáltja: »Fizess, tarts és ruházz engem, mert én védelmezlek«. Igen szívesen, felel a földmívelő, mert a katonai rendet, melyben fiaim is vitézkednek, s mely tulajdonunk védelmére szükséges, felette tisztelem. – De már annyira szaporodik a védelmezők száma, hogy a tartásukra szánt adónak megfizetése és a deperditákból reám háruló veszteség után alig marad valamim és így rám nézve alig van mit védelmezzen, katona uram. A tisztviselőknek roppant serege szint így beszél »Fizess, mert én pereidben ítéletet hozok és a jó rendet feltartom«. Helyesen, felel a földmívelő, de már annyi a biró, prókátor és minden renden levő tisztviselő, hogy minden pereim elvesztéséből és némely támadható rendetlenségekből közel sem vallanék annyi kárt, mint a mennyit jó uraiméknak fizetni kényszeríttetem. Végre jönnek még a papok imígy beszélve: »Fizess és szolgálj, mert én üdvezítelek«. Szent dolog, szól a földmívelő, igen szép és szükséges dolog az üdvösség, nincs is reá senkinek nagyobb szüksége mint nekem, nyomorultnak, ki a földi javakból úgy is igen kevés részt veszek; de kérem alásan főtisztelendő urakat, ugyan nem lehetne egy kissé olcsóbban üdvezülnöm?
Drasticus kép, de igaz. – Ki higyje, hogy ez soká így maradhat még?
Adózzunk, urak, különben megadóztatunk. Menjünk, különben menettetünk.
Ezen dolog nézetem szerint oly tisztán áll, hogy teljesen haszontalan munkának tartanám, azon capacitatió végett, hogy adót kell fizetni, több szót vesztegetni. Ezt csak két neme az embereknek nem ösmeri el. Azok t. i., kik alkotmányunk által hivatva vannak ugyan a közdolgok elhatározásába szavazatukkal befolyni, de nem voltak szerencsések oly s annyi nevelésben részesülni, miszerint a balítéletek öröklött ködén át az igazságot s a haza javát beláthatnák. Ezekhez hirlap útján hiába szólanánk, mert ők hirlapot nem olvasnak. – Azonban ez kevésbbé veszélyes rész. Én ismerem a magyar nemesség szegényebb osztályait. – Egészséges lelkü, derék népfaj az; gyémánt, mely csak köszörű híjával van. Ismerek megyéket, hol ily állapotban sem fér hozzá a lélekrontó megvesztegetés mételye. Bizonyos neme a józan tapintatnak, bizonyos önérzet s nagylelkűségi hajlam megóvja őt az elvetemedés korcsosságától. – Másutt ez nem így van. – A lélekvásárló vezetők bűne megmérgezte jellemüket. Vannak megyék, hol bármi szent közczélra is alig tudunk a vagyonosabbak egész seregénél egy pár száz forintnyi részvétre találni, de restallatiókra, követválasztásokra, a hatalmasok intéseinek bókoló határozatok megszavaztatására pénz mindig elég van, van egész a csődig, quantum satis. Ily helyeken, igaz, az erkölcstelenedés már annyira ment, hogy a nemesség a lélekvásárlati taxákat rendes élelmi forrásoknak tekintené. De még ily helyütt is van a lelkek fenekén egy neme a józanságnak, melyhez hozzáférni lehet, csak a módját kell tudni megválasztani. Ámde hirlapok útján ezeknek hiába szólanánk. Vagy fogalmukhoz alkalmazott népszerü munkácskákat kell köztük terjesztgetni, vagy a mi még hatályosabb, az élő szó hatalmával közelíteni jobb érzetükhöz. Bár vennők ezt szívünkre mindnyájan, kik a közteherviselés szükségéről meg vagyunk győződve! Alig van valaki közöttünk, ki magánviszonyaiban kapcsot nem találhatna, mely öt néhány nemes társainkkal érintkezésbe hozza. A hazafiui kötelesség még nincsen teljesítve azáltal, ha magunk hiszünk az igazságban; vallani is kell azt, vallani nyiltan, úton-útfélen, hirdetni kell az igazság igéjét országszerte; a hazafiság religiójának mindnyájan felszentelt papjai vagyunk; s ha szabályul vennők magunknak, kik az igazságot belátjuk, hogy addig nem nyugszunk, míg tíz becsületes atyánkfiát a közteherviselés igaz hitére mindenikünk meg nem térít, csodát eszközölhetnénk egy év alatt: épp úgy, mintha törvényül szabnók magunknak, hogy minden forintból, melyet beveszünk, egy krajczárt közczélok előmozdítására félre teszünk; csodákat mívelhetnénk az egyesületi hatalmas téren. És ez az út, melyet az adózni nem akarók ezen része irányában követnünk kell. Én teszem azt s minden napot megünnepelek, melyen egy lelket nyertem a közteherviselés üdvösségének. De, mint mondám, hirlap útján ide hasztalanul törekednénk.
Másik neme a »nem adózunk« hőseinek azok, kik capacitálva vannak, miként én vagyok, az adóviselés szükségéről, de adózni nem akarnak. Kik tudják, hogy bűnt követnek el, de azért mégis teszik. Kik nem bánják, akármivé leszen közös édesanyánk, az árva hon, csak míg ők élnek, ne fizessenek. Ezen neméhez az embereknek is hiában szólanánk. A ki feltette magában, hogy capacitálódni nem fog, annak a próféták légiója is hiába beszél. Ezeket kell leszavazni. Ez a feladat. Ezek irányában csak egy tanácsom van, az tudniillik, hogy isten őrizzen bennünket a legyezgetés nyomoru tacticájától. Nincs haszontalanabb, nincs kopottabb politica, mint azt hinni, hogy ezen nemét az embereknek meg lehet az által nyerni, ha irántuki engedékenységből s kímélgetésből nem ragaszkodunk az egész igazsághoz, hanem félnegyedrész lépéskékkel is beérjük. Nem akarhatunk mi oly keveset, melyet ezen emberek ne sokallanának. Nem a mennyiségben van köztünk a különbség, hanem abban, hogy mi adózni akarunk, ők pedig nem akarnak. Itt simogatásoknak, csitítgatásoknak, alkudozásoknak helye nincs. Isten bocsássa meg bűnünket, hogy jobb belátásunk ellenére a minden kigondolható politicának ezen leghaszontalanabbikát magunkra hagytuk volna disputálni. Isten óvjon, hogy tovább folytassuk. Van elég ájult akarat, elég ma két széken, holnap két szék között a földön csücsülő ember mindkét oldalon. Kell lenni pártnak, mely az ájult akaratu Viertel-Massregel-ek embereinek meg ne hajoljon semmi áron, mely az egész igazságot akarja, szilárdul, megtörhetlenül. Legyünk mi e párt. Vessünk vállat vállhoz e zászló körül. Ne mystificáljuk magunkat oly sokasággal, melynek egy negyede nem egészen akarja, mit mi akarunk, más negyede nem úgy akarja, mint mi akarjuk. Legyünk bár kis sereg, de határozott. Velünk lesz isten és az igazság. S annyian mindenesetre leszünk, hogy nem egy kérdésben azon mérlegserpenyő győzesd, melybe mi vetjük szavunk súlyát. Legyünk, mint a sas szárnya, mely a sas testétől el nem válik, hanem külebb nyúlik. Érezzük s éreztessük az erőt, mely e helyzetben feküszik. Tudja meg a sas teste, hogy nélkülünk, a szárny nélkül, nem tud röpülni. De érezze a hollók serege, hogy így együtt a sas vagyunk.
Ismétlem: mi az adózni nem akarókat simulásokkal, concessiócskákkal ne simogassuk. Részünkön csak egy tér a biztos tér: az egész igazság tere. A ki erről lelép, lejtősségre lépett. Menettetik, nem tudja hová, nem tudja meddig. Nemcsak az eredménynek nem, hanem akaratának sem ura többé. A siker áldása istennél van. Mink az akarat és igyekezet. Tartsuk meg magunknak az akarat szabadságát. Ha oly szerencsétlenül alakulnának a viszonyok, hogy a közteher viselésének kérdésének alkura kellene szorulnia, bízzuk az alku mesterségét azokra, kik adózni nem akarnak. Ne cseréljük fel a szerepeket. A veszély részükön van, ők lássák, ha alkusznak, ők lássák, ha nem alkusznak. – Gondoljunk a hazával és nem velük.
Hanem egy dologra mégis az adózni nem akarók irányában ügyelnünk kell. Arra t. i., hogy liberális affectatiók köpönyébe ne takarózhassanak. A hátulsó ajtócskákat be kell zárnunk, oda kell vinnünk a dolgot, hogy ne mondhassák: ők is elismerik a közadózás szükségét, ők is akarnának adózni, de – de – de; s tudja isten hány de. Ezen hátulsó ajtócskákat be kell zárni és azon lenni, hogy vagy tisztán az adó mellett, vagy tisztán ellene legyenek.
