Adó.*
Adó.*
Az 1846-ik évi »Hetilap« 100-ik számából. K. F.
Az úrbéri viszonyokból általános országos váltság általi kibontakozás kérdéseink legfontosbika, a legszükségesbike. De megmondtuk egyszersmind, hogy mielőtt a kivitel módjáról szerény nézetinket közzé tennénk, szólanunk kell egy ezzel elválaszthatlan szoros kapcsolatban levő másik fontos közgazdászati kérdésről. És értettük a közadózást. Szavunk beváltásával történt késedelmünkről nem tehetvén, fogjunk most hozzá.
Az úrbéri viszonyok gyűlöletességet tápláló kötelékeiből ki kell bontakoznunk, országosan, országszerte általánosan. Ez az én hitem. Ki kell bontakoznunk, mert e kérdésben több forog fenn, mint a mi a kérdésnek közvetlen tárgya, ezerszer több forog fenn, – minden.
Kibontakozni csak a státus financialis közbelépésével lehet. Magány-úton nem. Magány-úti kibontakozásban bízni annyit tesz, mint a birtokos nemességet spoliatio veszélyének kitenni. Pedig irtózatos magyar nemes volna az, a ki a magyar nemesség jövendő sorsával ily könnyelmű játékot űzni merészelne.
A ki velem e hitben nem osztozik, annak nem szólanak szavaim.
Tehát kibontakozni a földbirtokos nemesség kármentesítésével, ez a feladat.
Nem állítom, hogy a kibontakozásnak más módja is nem lehet, mint melyet én fogok javaslani. De azt állítom, hogy akármely mód is csak egy feltétel alatt lehetséges.
Ezen feltétel az: »hogy minden közadó terhe legyen közös mindnyájunkkal. Legyen közülünk, míg csak adó lesz, számkivetve az adómentesség igazságtalan privilegiuma«.
E feltétel alatt lehetséges csak az úrbéri viszonyokból spoliatio nélkül kibontakoznunk, s pedig azért csak e feltétel alatt lehetséges, »mert az ország népe, ha minden rendszerített közterheiben nem osztozunk, semmi esetre sem képes azon roppant terhel elviselni, melyet az úrbéri általános örökváltság végett viselnie kellene; más financialis kútfőnk pedig nincs, mint az összes nép adózó ereje«.
A mely thesis mellett ilyen ok szól, annak a támogatására balgaság volna gyöngébb okokkal is föllépni.
Ime tehát egyszerűn, röviden megmagyarázva, miért mondám, hogy mielőtt az országosan általános úrbéri örökváltság tervét előadnám, a közadózás státusgazdászati kérdéséről kell szólanom, mert ez amazzal elválaszthatlan kapcsolatban áll.
Tehát minden adó legyen közös.
És ime én, ki 1842-ben a háziadó közössége mellett izgaték, és midőn az a nemesség szegényebb, míveletlenebb részének felbujtogatása, másoknak indolentiája által megbukott, gr. Széchenyi Istvánnak telekdíját pártolám, most midőn az is megbukott, általános közös adózásra emelem szózatomat.
A közéleti következetesség nem oly sűrű dolog korunkban, hogy közömbösnek hihetném ezen eljárás következetességét igazolni, vagy nem igazolni.
S pedig igazolnom kell e következetességet személyemre, igazolnom pártunkra, igazolnom az ügyre nézve.
Voltak talán, kik azt hivék, hogy a háziadót 1843–4-ben ledorongolván, az adó kérdését agyonverék. Egyet felejtettek: azt, hogy a közös adó ügye, az igazság ügye. Az igazságot pedig földhöz lehet sujtani, de agyonverni nem. Az igazság minden pillanatnyi veszteségből új erőt merít. Olyan az, mint a görög regében Antaeus a földnek fia, ki mindig nagyobb erővel emelkedett fel, valahányszor földhöz sujtaték. Nem kellett a háziadó? ime itt vagyunk az igazság nevében minden adó-közösség igényeivel. Ez sem kellend talán? – meglehet – sőt valószínü, mert nem merem hazám aristocratiájának azon dicsőséget reményleni, melyet felülről vagy alulróli kényszerítés nélkül a világnak még egy aristocratiája sem birt magának megszerezni, de nem szükség értenem a szeleknek jós fuvallatit, hogy állítani merjem, ha ez sem kellend, az igazság Antaeusa még nagyobb erővel lépend fel, s lesznek védjei, hatalmasabbak mint mi vagyunk, védjei, kik kivánataikat jogok polczára emelendik fel, kiknek szavában isten akaratja nyilatkozandik, melyet semmi »cortesorkán« nem fuvand el, mint szél elfujja a szerelmes lányka sóhajait. Megbuktathatják, mert míg a népnek szava nincs, könnyebb dolog sincs, mint a közadózást megbuktatni; forintos munka, könnyü diadal, de árkot ástok, melynek partjai fejetek fölibe omlanak, mint az írás szól.
Midőn Sir Robert Peel, amaz igazán nagy státusférfiu, nagy, mert a nagyságot nem öntetszetes daczban, hanem abban kereste, s lelte föl, hogy kormányzatában a szabad nép akaratának hű szolgája volt, midőn e nagy státusférfiu 1842-ben a jövedelmi adót indítványozná, tám-okainak legfőbbike volt, hogy eljött az idő, midőn a birtok érdekében áll, hogy a birtok terhet viseljen.
Ez Angliában volt mondva, a conservativ párt vezére által volt mondva a birtok érdekében; volt mondva azon Angliában, melynek aristocratiája a teher-nem-viselésben polgári előnyt azelőtt sem keresett; s épen mivel nem keresett, áll mai napiglan is fényben, erőben, míg tőszomszédjában az ellenkező szellemü aristocratiának minden porszemét egy szél elhordta, mint kattang-kórót.
Ki merné tagadni, hogy ama mázsás súlyu szavaknak még sokkal nagyobb nyomatéka van minálunk, hol az aristocratia, tehát a birtok a mult század eleje óta adómentes; az adó pedig Nagy Károly barátunk szerint bámulatos ügyességgel, ép attól vétetik, a kinek nincs. Ha valahol az egész világon, bizonyosan minálunk teljes mértékben igaz, hogy eljött az idő, midőn a birtok érdekében áll, hogy a birtok terhet viseljen.
Egész Európában úgy áll a dolog, hogy az adómentesség a polgári lealacsonyításnak egy bizonyos neme, nálunk ellenben privilegium. Ily két ellenkező fogalom az európai életben egymás mellett meg nem állhat. Nekünk kell engednünk, lehetetlen nem engednünk, mert azt talán csak senki sem hiszi, hogy Magyarország maroknyi nemessége fogja Európát a maga privilegiális fogalmaira áttéríteni.
Európaszerte csak a koldus adómentes, minálunk az úr. Minálunk a koldusok, s cselédek privilegiumával a nemesség bir. Ezen állapotot lehetetlen fentartani. Az európai civilisatio hatása ellen ma már Timur csordái sem győzhetnének talán, de ha egy barbár népvándorlás győzhetne is, a maroknyi magyar nemesség győzni bizonyosan nem fog.
Az adómentesség polgárilag lealacsonyító koldus privilegiuma tehát meg fog szünni bizonyosan, a dilemma csak a körül forog, hogyha megadjuk magunkat idején korán, az igazságnak leszünk adózók, de maradunk birtokosok, ha meg nem adjuk magunkat, szintúgy leszünk adózók, de aligha maradunk birtokosok. Vagy birtok adómentesség nélkül, vagy adó birtok nélkül. Ezt teszi az, hogy terhet viselni, a birtoknak érdekében áll. A józan választás, úgy hiszem, nem nehéz dolog.
A magyar státusgazdászatban tehát az nem is kérdés már, kell-e adóznunk, vagy nem? e kérdést eldöntötte isten? az igazság, a civilisatio, s Európa; hanem a kérdés csak az, lehet-e még az adózást kár nélkül halogatnunk.
És én e kérdésre kereken azt mondom: nemcsak hogy nem lehet, de sőt máris annyira elkéstünk, hogy a szoktatás tacticája is késő már; a kérdésnek, ha a birtok érdekét védni akarjuk, már nincsenek, nem lehetnek stádiumai.
Ha journalisticai izgatásaimra visszagondolok, most e pillanatban évek multával is erősen, sőt mindennap új körülmények által erősödötten él lelkemben a meggyőződés, hogyha a közteherviselés kérdésében a fokozatos szoktatás, melyet a practicabilitásnak úgynevezett, de mint a következés mutató, igen balul nevezett emberei négy év előtt gyanusításaikkal reám disputáltak volt, ha mondom a fokozatos szoktatás e kérdésben valaha czélszerü lehetett, a háziadó közös viselésének, de csak is ennek, 1843-ban elfogadása adhatott volna időt az egész közteherviselési pohárnak nem egyszerre, hanem lassu kortyonkinti kiürítésére, de a mint máris szabad a történtekre hivatkoznom, miképen számos elmélkedésben elmondott nézeteim nem egy dolognak előrelátását foglalók magokban; miket a közbejött idő már igazolt, s a közel jövendő még jobban igazolni fog, úgy, erősen hiszem, mai állításomat is igazolandja a jövendő, miszerint nyiltan vallom, hogy 1847-ben a háziadó közös viselésének elvállalása már nem elégséges, már nem szülendné többé azon nyugalmas kiengesztelődés, erkölcsi és anyagi jótékonyságát, melyet 1843-ban talán szült volna, és teljességgel nem szerezné meg többé a birtok érdekének azon fentartó kiméletét, melyet a conservativek szóval szeretnek sürgetni pártunktól, de minden lépésökkel tényleg mindinkább compromittálnak.
Általában mióta közügyek vitatásában részt veszek, mindig azt vallottam, hogy az adó kérdésében addig nem lehet megállapodnunk, míg minden adóteher közössé nem leszen. Hanem a kérdés felhozásakor oly mondhatlanul ingerült volt a conservativ aristocratia felzúdulása, annyira gáncsoltak azért, hogy sokat, hogy mindent akarok, hogy az igazságot egészen akarom; annyira emlegették a lassu előhaladás, a szoktatás tacticájának szükségét, hogy végtére lelkem jobb sugallatának ellenére, magam is engedék a csitítgató hurogatásoknak, s első lépésül a háziadó mellett megállapodván, pártunk kezét nyujtá a kísérletre, vajjon alapos-e azoknak nézete, kik adózás körül a lassu, fokozatos szoktatgatást hitték practicus mesterfogásnak. – A tapasztalás e mesterséget rútul meghazudtolá, a kísérletet meghiusítá. – Kár volt, valóban kár engednünk a temporizálók sugallásainak – nem vezet ez, uraim, soha semmire, kár volt fel nem állítanunk mindjárt kezdetben a mindennemű adóközösséget, egészen, ridegen; igaz, megbukott volna ez is, de hiszen a háziadó is megbukott, gróf Széchenyi István telekdíja is megbukott, ámbár az ellenszenvek calmirozására oly tömérdek sok ügyeskedés haszontalanul vesztegettetett; ha egészen állítottuk volna fel a kérdést, akkor sem történhetett több ellene, mint a háziadó ellen történt, s legalább az első kidühöngés szomoru, de természetes stádiumán már túl volnánk, míg most hihető újra kellend azt átfutnunk, a nélkül hogy a temporizálás által csak egy hajszálnyit is nyertünk volna.
A tapasztalás által ekként okulva, már 1843-iki decz. 9-én megírtam a Pesti Hirlapban, miképpen isten és ember igazsága szerint arra kellett volna agitálnunk, hogy közösen viseljünk minden terheket, de mi a practicabilitás embereinek inpracticus nógatásai miatt megállottunk az eszmék felén, az igazságnak negyedrészénél, ámde ezen practicabilitási áltatásokból a tapasztalás által keservesen kiábrándultunk. – S ép azért nem is késtem nyomban 1843. jan. 21-én kijelenteni, miként én megkísértém az igazságnak negyedrészét, a háziadó engesztelő lépését – a nemesség többsége visszaveté, – egy magas állásu hazafi megkísérlé a teherviselés elvét még engesztelőbb alakban – a telekdíjjal – a kísérletnek szellemi alapja nem volt ugyan, a nemzeti test összeforrasztására tehet nem vezethetett, de mégis kísérlet volt, s ha a nemzet ezt is visszaveti, úgy a becsületes kísérlet minden nemein keresztülmentünk, s nem marad semmi hátra, mint felállítani azon elvet, hogy minden adóteher közös legyen.
És a telekdíjas kísérlet csakugyan megbukott, elvi következetességünk tehát tisztában áll, ha most ama kijelentéshez hívek maradunk. Híveknek kellene maradnunk még akkor is, ha semmi új ok, semmi új körülmény nem jött volna közbe, mely ezen partialis kísérleteket későknek s haszontalanoknak mutatná; – mert hiszen láttuk, hogy az ily kísérlet semmire nem vezet; ámde azóta Európa egén jelek tűntek fel, melyeket nem szabad ignorálnunk, az úrbéri viszonyokbóli kibontakozás kénytelenséggé vált; e kénytelenség ma még erkölcsi ugyan, de engednünk kell intésének, nem szabad botorul kihivogatnunk a fatumot, mely az erkölcsi kénytelenséget könnyen anyagivá változtathatná; ezen kibontakozás pedig, a birtok érdekének szemmeltartásával, csak úgy lehetséges, ha a népnek mindennemü közadóterhében megosztozunk. – Minden más kísérlet nyomoru, keserítő foltozás volna, melylyel czélt érni lehetetlen. A háziadóbani megosztakozás késő és kevés volna; mert e czím alatt vagy másfél millió tehernek a nép nyakáról levétele nem adna a népnek annyi tehetséget, mennyi az általános úrbérváltság végetti financziális munkálata szükséges. A telekdíj vagy hozzá hasonló új terv eszméje pedig nemcsak késő és kevés, de egyenesen czélellenes is volna; mert ez a helyett, hogy a nép terhein könnyítene, még inkább új terheket rakna reá; hol vennők hát az erőt az úrbéri finánczmunkálatra? – Már pedig azon körülmények között, melyeket elől idézett czikkemben kifejték, ez csakugyan elsőbb, sürgetősebb, szükségesebb minden egyébnél, s én nyiltan kimondom, miként jól tudom ugyan, hogy hazai viszonyainkban minden hasztalanul elvesztegetett év új meg új pénzforrást veszen igénybe; de erős meggyőződésem az, hogy bármi czél végetti új terhek igénybevétele, hízelkedjék bár egynapi öntetszés hiuságának, nemcsak nem hozna maradandó áldást hazánkra, sőt kártékonyan hatna státusgazdászati rendszerünk jövendőjére, ha egyszersmind azzal nem köttetnék össze, hogy minden már létező teher mindnyájunkkal közös legyen; részint önmaga miatt, s mert a birtok érdeke ezt kívánja, részint mert nélküle az úrbéri állapotból kibontakozni lehetetlen.
Ez az én meggyőződésem; mire nézve e jelen czikkben igazolni kívántam a következetességet enmagamra, pártunkra, s magára az elvre nézve. – Jelen czikkemet azzal végezem, hogy miután újabb időben egy iskola keletkezett, melynek jelszava »mindent a kormány által«, én ezennel kijelentem, miként ha a kormány bölcsességének tetszeni fog, a közös adózás kérdésének élére állani: a párt, melyhez tartozom (pedig ezt oppositiónak nevezik), pártolni fogja minden erővel, híven, igazán, de ha ezt tenni nem akarná, legyen sikere vagy nem, mi a kérdést kezünkből ki nem ejtjük; mert lelkiismeretünk azt mondja, hogy ez hazafiui kötelesség, ennek teljesítése pedig, ha sikerrel nem is mindig, de mindig lekiismereti nyugalommal jár. Vannak idők, midőn e szomoru vigasztalással is be kell érni, ellenben még ezt is nélkülözni sohasem szabad!
