Ismét egy új lépés a városok ügyében.*
Ismét egy új lépés a városok ügyében.*
Az 1843-ik évi »P. H.« 220-ik számából. K. F.
A fejérvári* határozat egy új lépés a városok ügyében. Egészítő vonás azon historiai körrajzhoz, melyet a sz. kir. városok körébeni alkotmányos mozgalomról lapjaink 185. számában adánk. – Szeretnők az ismétlést mellőzni, s azért kérjük tisztelt olvasóinkat, méltóztassanak visszapillantani; s ha látni fogják, miként a nemes városok igényeinek egészen 1841-ig a régi követelt jog homályos körébeni mozgásából a sopronyi körlevélnek kellett erednie, ennek viszont a megölő betü ellenében az éltető szellemet kell vala fölébresztenie, melynek fölébredéséből a szabadkai körlevél, ebből a késmárki, ebből viszont a székesfejérvári elkövetkezett; lehetetlen meg nem győződniök, hogy ezen rendszeres okszerű fejlemény a kérdés megoldásának nemcsak jós jele, hanem egyszersmind igen biztos kezessége is.
Székesfehérvár.
És miként van az, hogy a nevek között, melyek e szellemi mozgalomban mérföldkövek gyanánt tünnek föl, Pestnek, hazánk fővárosának neve még csak a második sorban sem áll? miként van az, hogy Pest városa nemcsak a vezéri dicsőségben nem osztozik, de még csak a gyors követés dicsőségében sem? – azon Pest városa, mely akármi arány szerint szabályoztassanak is a városok országgyűlés szavazatai, minden esetre oly nyomatékra számolhat, mint minővel egy megye bir? – Honnan ez erkölcsi apathia, miszerint – mondani merjük – Szabadka, Késmárk, Fejérvár körleveleit a pestvárosi választott polgárság igen nagy része még csak hallomásból sem ismeri? A dolognak van helybeli, s van institutionalis oka. Helybeli ok: hogy Pestnek épen most igen sok baja van, egy kis lázi gyökeres reformatio »főben és tagokban« (restauratiónak hívják) s a régi sok kóranyag kifürkészése, melynek előre kell menni, a választottal; figyelmét regészen elfoglalja; – az institutionalis ok pedig municipalis szerkezetünkben fekszik. – Páris=Francziaország, de London már nem Anglia, s Pest még kevésbbé Magyarország. – Municipalis szerkezetű országban csak erkölcsi energia és bizonyos testületi individualitás nyujt elsőséget; s ennélfogva könnyen meglehet, hogy a fővárost egy kis kárpátaljai kis városka eszmekötele fogja vontatni. – Mindegy, a ki nem megy, az menettetik; mert még egyszer: a városi szellemmozgalom a városi kérdést immár annyira érlelé, hogy azt az éretlenek sorába visszalökni, divatosan szólva: »cavalierement ajournirozni« erkölcsi lehetetlenség.
S most vessünk egy pillantást a vármegyékre. – Az eredeti magyar státus szerkezetet idő, s körülmények aristocratáivá öntötték, s a mint gróf Széchenyi István úr szokta mondani, »megcsontosult aristocratiai formák közt létezünk«. Mi ugyan e formákat oly igen megcsontosultaknak nem találjuk, mert alig ismerünk a historiában alkotmányos aristocratiai formákat, melyekben több fogékonyság volt volna képviseleti rendszerré minden rázkódtatás nélkül békésen, nyugalmasan és az eredeti nemzeties alaptypus megtartásával átalakulhatni, mint ez minálunk megtörténhetnék, ha nemzetünk, s így önmagunk érdekeit is igazán kissé magasabb szempontból fogjuk fel, mint a mely akkor vezérel, midőn a jól értett szabadsággal merő ellentétben álló szabadalmaskodásokat még egy-két évig, vagy ha úgy tetszik egy-két emberéletig is tengetni akarva, oly dolgokhoz görcsösen ragaszkodunk, melyeknek nagy jövendőjük már bizony semmi esetre sincs, s kis jövendőjük is csak úgy lehet, ha ezen kis jövendőt (például a házi adótuli mentesség nehány éves jövendőjét) a nemzet nagy jövendőjének feláldozásával nem iszonyodnánk megvásárolni. Azonban legyenek megcsontosultak, vagy meg nem csontosultak aristocratiai formáink, annyi bizonyos, hogy békés átalakulás csak ezen formák között, vagyis csak akként történhetik, ha az aristocratia, legyen az megyei (azaz nemesség), legyen városi (azaz kül- s beltanács), önkényt szabadon, kényszerítés nélkül tárja ki karjait testvériesen, s intézkedéseiben, melyeknek most még egész érdemét, egész dicsőségét maga arathatja, az érdekegyesítés szelleme által vezéreltetik. – És ime itt van Arad vármegye, melynek dicsőséges gyűléséről mai lapjaink tesznek jelentést. – Vélekedjék bár egy vagy más határozatáról, a ki mint akar: de azt csakugyan nem fogja tagadhatni, hogy egy aristocratiai testületet látni, miként aristokratiai formák közt így működik, gyönyörű felséges látvány; – vegyük most ezen és ehhez hasonló szelid győzelem dicsőségéhez az értelmiség őszinte resignativus küzdelmeinek dicsőségét azon municipiumokban is, hol a súlymérő kérdés – a házi adó kérdése – megbukott; – vegyük hozzá, hogy az egész átalakulási mozgalom az aristocratiai formák köréből eredeti, s lapja legéltetőbb vérforgását, – vegyük végre hozzá azon ösztönszerű tapintatot, miszerint az időszaki sajtóhoz, melyben minden esetre az időnek ütere lüktet, az aristocratiából igen nemes, igen dicséretes, igen polgárias torlódásnak örvendhetünk; a mi akarva, nem akarva, de jelül szolgál, hogy a magyar aristocratia itt érzi, amott sejti, miként puszta névvel, avagy castai tekintélylyel a nemzet ügyei vezérletében a gyeplőt többé meg nem tarthatni; – vegyük mindezt együvé, uraim! s mondjuk meg, nem volna-e kimondhatatlanul sajnálatos egy esemény, oly esemény, mely fölött könnyezni kellene az emberiség geniusának, ha ennyi nemes erőt, ennyi szent buzgalmat, ennyi magasztos ösztönt holmi szűz vállakróli kolompozás, s a »nem fizetünk«-et kiáltó visszhang meghiusítaná, s koromfuvalmat lehelne a historia tiszta lapjára, melyet a magyar dicsőség nemtője a magyar nemesség számára üresen tartott, hogy reá a polgárias erény legszebb diadalát följegyezze? nem nyilal-e egy szorongó érzés keresztül keblünkön, ha meggondoljuk, hogy ama kolompozás és ama visszhang a magyar nemességet örökre megfoszthatja annak érdemétől, a minek jőni kell, a mi jőni fog? – hiában, uraim, »szűz vállisták!« jőni fog!! ha mindjárt Ossát Pelionra halmozzátok is. – Mert ugyan a házi adó leghevesebb ellenét kérem: vessen számot hitével, lelkiismeretével, s mondja meg igazán: hiszi-e, hogy ez az adómentesség a közigazgatási költségektől még sokáig fenmaradhat? – Lehetetlen, hogy higyje: – miért akarja hát megfosztani a magyar nemességet, megfosztani azon dicsőségtől, hogy az igazságot és minden jót, hasznost, a mi belőle okvetlenül következendik, a hálás hon ő neki köszönhesse? Mert a dolog e körül forog, uraim! s nem a körül, hogy három vagy hat évvel hamarabb vagy később fizessünk-e házi adót? forog a körül, hogy ez a végső percz, mindent magunknak köszönhetni; mert vannak elemek ben az alkotmány sánczaiban – már ben, uraim! – melyeket a mint kidobni sem nem akartok, sem nem tudnátok, úgy azokat tovább gúnypadon tartani is erkölcsi lehetetlenség; mert megértek és kifejlettek, hogy maguknak érvet és életet a szeretett hon szent nevére igényeljenek. – Hogy megértek, annak a gyönyörüen következetes fejlemény, melyet a sz. kir. városok körében tisztelve szemlélünk, legszembetünőbb bizonysága.
Legújabb stádium e fejleményben a fejérvári határozat. Ámde lapjainkban, midőn a késmárki körlevélről szólanánk, ismételve ezen kérdés fordul elő: mit fognak ehhez mondani a vármegyék? e kérdést most a fejérvári körlevél után kétszeresen föl lehet vetnünk: mit fognak, igazán mit fognak ehhez mondani a vármegyék?
Ha azon gyönyörű erkölcsi győzelemnek, melyet sz. kis. Fejérvár ns. tanácsa, s választott polgársága, magas polgári erénynyel önmagán vőn, törvényes ok miatt közvetlen practicai eredménye nem találna lennie, azaz: ha nem az összes polgárság által választott, s utasított követeket küldene a legközelebbi országgyűlésre: a kérdés, melyet fölveténk, végső analysisben elenyészik; de megmarad a tett erkölcsi súlya, a nemzet határozottan kijelentett óhajtásáhozi férfias simulás, s ama nemzeties kézfogásrai hajlandóság, mely a kérdés végső megoldásánál fölszámíthatlan hatással birand. – Ámde, ha practicai közvetlen eredménye találna lenni: mit mondanak akkor a vármegyék? – Jósok nem vagyunk, s azon testvérietlen hidegséget, melylyel Fejérvár levelét, épen Fejérmegye fogadta, fájlalni tudjuk kimondhatlanul; de kulcsát a két törvényhatóság közti gyakori surlódásban keresve, óramutatóul venni hajlandók koránsom vagyunk: nem tagadhatjuk mégis, hogy meglehet, igen könnyen meglehet, miként a nemes városok még a jövő országgyűlésen hivatva lesznek, a valódi civismus magasztos erényét azáltal gyakorolni, hogy önjavuknak a kérdés mihamarábbi megoldásának, s így a közös honnak érdekében testvéries engedékenységgel méltányolják azon nehézségeket, melyek országgyűlési állásuk törvénynélküli rögtönös változtatására nézve, talán még a legjobb akaratú megyéket is némileg tartóztathatják. – Nem saját véleményünket mondjuk, hanem mondunk egy valószinüséget, melynek alapjait eloszlatva látni igen-igen óhajtanók.
A kir. városoknak igazságtalan elnyomott gúnyos országgyűlési állása valóságos constatirozott tény, oly tény, mely mellett – a ns. városoknak ismételt, s igen jogszerű ellenmondásával bár – több országgyűlésen törvények hozattak, s kétségtelenül kötelező törvények. – Ezen tényleges helyzet változtatása mit foglal magában annak kimondását, hogy a kir. városok szavazatai név és nevezet szerint minő arányban állanak a megyék szavazatához? S most kérdezzük: törvényes, s magokra a városokra is biztos és tanácsos volna-e, ezt másképen mint a főrendek hozzájárulásával alkotandó, s királyilag szentesítendő törvény által kimondani? – tanácsos volna-e magokra a városokra nézve, hogy ily sarkalatos jog felett, egy kerületi ülés többsége mint egy aprócska házi ügy, például az asztalok elhelyezése fölött, egyedüleges határozat által a többi alkotmányos hatalmak hozzájárulása nélkül végezzen? Minő garantiájok volna a városoknak, hogy legelső alkalommal, midőn talán nem a megyei követek többségének ínye szerint szavaznának, szavazataikat ép úgy domestice meg nem szorítják, mint a mint domestice kitágították? – Méltóztassanak ezt jól meggondolni, s ha talán a városok iránti legmelegebb rokonszenvvel is azt kellene mondani, hogy ennek bizony nem egy táblai végzés, hanem törvény által kell történni: itt van a nehézség; mert a törvény csak országgyűlés végén sanctionáltathatik; s hogy csak akkor sanctionáltassék, ha legfontosabb tekintetek kívánjak.
