Közvélemény.*
Közvélemény.*
Az 1843-ik évi »P. H.« 218-ik számából. K. F.
Ha ki e czím után azt vélné, hogy egy meleg ömlengést olvasand az ismeretes »népszava istenszava« felől, melynek themája oly igen alkalmas, lángszavakra buzdítani mindazokat, kik a szabadságban nem kiváltságolt egyedárút, hanem mint Isten napvilágában egyetemes köztulajdont szeretnek imádni – ha ki ilyesmit várna e czikktől: csalatkoznék. – Meddő polemiát olvasand, a kénytelenség haszontalan gyermekét, meddő polemiát, melyhez mint kényszerített rab a czéltalan malomtaposáshoz, az ember ízetlenül nyúl; mert az időnek becse van, mit vesztegetni oly munkára kár, melynek legjobb esetben semmi eredménye sem lehet, rosszabb esetben pedig mindkét részről gyűlöletességet növelhet. Azonban az ember nem mindig megyem néha menettetik is.
Gr. Széchenyi István úr kérdéseket tőn előnkbe a közvélemény »körül«. Felelendők, megkísértjük a nemes gróf czikkét saját szavaival megismertetni: kihagyván mindazt (tehát az egésznek 2/3 részét), a mi bizvást kimaradhat, a nélkül, hogy az egésznek értelme változnék, vagy az eszmefolyam érthetősége legkevesebbet szenvedne.
* * *
»Feleljen nekem – mond a gróf – feleljen a P. Hirlap szerkesztője szilárdul és határozottan: valjon hiszi-e bona fide, hogy a nagy publicumnak, s kivált a karzatoknak tetszése vagy nem-tetszése valami igaz birálat, sőt mint ő minden alkalommal és minden formákban rá szeretné fogni (?!) szinte valami amphictyoni itélőszék, melytől apelláta nem lehet, s melynek ótalma alatt úgyszólván az infallibilitas szent fényébe állíttatnék a szónok? – Ugyan hiszi-e, mikép a népben és kivált annak serdülő reményében volna a legjobb, legélesebb, s legmesszehatóbb itélőtehetség? miután tudnia kellene, hogy Socratestől kezdve, számtalan áldozatokon keresztül itéletében mindig hibázott a nép, s még Krisztus urunkat is minoritásban hagyó Barabás átellenében.« – Eddig tehát a thesis ez: »a nép nem bir itélőtehetséggel«, s most nyomban ezen itélni nem biró népről, csudálatos feledékenységgel, vagy – ha úgy tetszik – következetességgel, az következik, hogy »megszünt már Magyarországra nézve is azon időszak, miszerint annak népeit ezentúl is, mint eddig, örökké mystificálni lehessen, vagy oly festvényekkel, mint közvélemény, népkövetelés stb. el-elszédítgetni, melyekkel minket már ad nauseam tartott jól a P. Hirlap szerkesztője és társai. – Hagyjon ez okból föl néperői, népigényi, ifju-óriási közvéleményi, nemzetboszulói, s efféle chinai festményeivel, melyek csak kaczajt, legjobb esetben csak szánakozást gerjesztenek, s hatásuk csak idealistákra, s idiotákra van, vagy olyasokra, kik csal-madárként csak azért fújnak népszerű tárogatókba népszerű fallaciákat en compagnie, hogy annál bizonyosabban lépre vagy hurokra kerüljön a kijelölt botor; – kiket mindnyájokat, csábítókat a csábítottakkal, majd rendre hozza valamely új Pottingen – G’horsammer dinner!!«
»Tudom én a közvéleményt tisztelni, mert vox populi vox dei, – de nem azt, mely felhevült karzatokon itélőleg harsog, vagy Dózsa söpredékeiben, vagy chartista bandákban dühöngő szélvészként mindent magával sodor; – ámde tisztelem lehető legmagasb forumként azon megállapodott, kiábrándult civilisatiói közopiniót, mely fölött nincs apellata, s melyhez aránylag a leghatalmasb zsarnok sem egyéb, mint gyönge nádszál, melyet tövéből sodor a gyönge szellő. – Mindaddig azonban, míg Pozsonyban országgyűlést tartunk, s már Köpcsényben is alig van a postakocsisokon és forspontosokon kívül valaki, ki tudná, hogy van ott valami, mit diaetának hívnak, míg Budapesten a lakosok 9/10-ed része is alig tudja, mikor a vármegye ülést tart; míg alig látszik honunkban 12 egyed, ki egyetértene, s világosan tudná, mit akar, – mindaddig kifejlett, megérlett általános közvéleményről, ha készakarva a nevetség szinpadára állni nem akarunk, biz isten ne peroráljunk igen sujtás- és sallangilag. – Az »éljen« vagy »ne éljen« tehát nálunk most legalább még nem képviselik a nép isteni szavát, hanem legfölebb némely jóakaróknak megköszöntési vagy nem jóakarók kijelentési szinében áll. – Nincs különben a fáklyás zene dolgával is, mely egy idő óta divatoz. Én is valék már nem egyszer ily méltánylat tárgya, s életem legédesb pillanatihoz tartoznak azon felejthetetlen esték, mikor nyilván tapasztalám, hogy egészen félre nem értetem; ámde annyira még soha sem szédelgett a fejem, mikép a rokonszenv efféle bizonyításit közvéleményi vagy nemzeti demonstratiónak vehettem volna. – Félre azért minden csalképekkel – s hozzuk elvégre tisztába, hogy sem a sokaságban, sem a népben nem lelendjük azon praesidiumot, mely az igéret földére ki birná kalauzolni a magyart, hanem csak úgy remélhetünk sikert, ha oly vezércsillagok után indulunk (s ilyest reméltem, legalább vágytam a P. Hirlapban fellelni, mikor keletkezett), melyek sem a nép, sem a sokaság még éretlen, zagyva követeléseitől nem vesznek irányt, hanem az elágazó szenvedély- s nézeteknek adnak irányt. – Oly közvélemény, mely eldöntő lenne, még nálunk nem létezik. Ennek még alakulnia kell. Ámde mi módon fog alakulni? Tán ha terroristáink rálármázzák az emberekre, hogy ily közvélemény már létezik? – Én nem hiszem. Nem nép kell ehhez, nem sokaság, de ember, s nem olyan ember, ki mindig haboz, mindig remeg, mit mond ez, mit mond az, valjon tapsol, valjon sziszeg-e a sokaság. – Hagyjanak ez okból a P. Hirlap szerkesztője és társai azon émelygést okozó kaczérkodással fel, mellyel hízelegve, s hódologva meg nem szünőleg viseltetnek a nép, s fiatalság iránt; – mert kérdem: nem bíznak-e hazánk kifejtését illetőleg saját magukban többet, mint az éretlen népben, meg a felhevült ifjuságban? – Válaszoljanak erre őszintén. – Minek hát a modestiának azon különös kiállítása, mintha ők csak tolmácsai, személyesített elvei volnának a közakaratnak, nemzeti követelnések és ilyféle chinai párduczoknak. Vagy tán saját magukban elég hasist nem találnak, hogy magokat még a politika mezején is fénybe állíthassák, hacsak saját politikai soványságukat egy kis gőzzel ki nem pamutozzák. Ahá! tán itt a baj. – Szálljanak hát le azon magas politikai szinpadról, melyre őket sem a nép, sem a nemzet, sem a közvélemény nem állítá, és álljanak elvégre a gyakorlati élet mezejére, hol – dicséretükre legyen mondva – épen ma ülik ünnepét egy vajmi szép virágnak (t. i. az iparműkiállítási jutalomosztás ünnepét).
Itt van ideje a lépcsőnkinti átalakulást eszközölni, mihez képest alkotmányunk főváza »semmit rólunk nélkülünk« lassankint mindazt felvegye magába, mit erény, hazafiság, becsület, emberiség, sőt a jól felfogott saját érdek is parancsol, miszerint Hunnia tág területén egyetlen egy se legyen, ki mondhassa: nekem nincs hazám!! – Ennél tovább terjedni anarchia, innen maradni tespedés.«
E vallomásra, mely által a nemes grófnak egész journalisticai, s keletnépi táborozása igazán megfoghatlanná válik, – e vallomásra azért kérünk különös figyelmet, mert ismét csudálatos feledékenységgel, vagy – ha úgy tetszik – következetességgel a »semmit rólunk nélkülünk« után a nemes gróf ezeket vetvén közbe: »ily műtételre valamint az ifjuságot »in corpore, úgy a népet is tömegben teljességgel incompetensnek tartom« – – nyomban így kiált föl: »Mindent a népért, de semmit általa«!!, s ez aztán a gyönyörű »semmit rólunk nélkülünk!!«
Végezetül a nemes gróf imígy sóhajt föl: »tegyük le a haza oltárára a handabandát, meg a figurát« (mely tanácsot – mint figura docet – igen jó volna a nemes grófnak példával oktatnia); továbbá a koldusbotra induló magyarnak illusióért tartalékkincstárából cserekép négy dolgot mutat ki, mint olyakat, miken egészséges nemzet kifejlésének alapja sarkalhatnék, úgy mint: 1. a legitimitást; 2. tiszteletre gerjesztő alkotmányunkat; 3. vérünknek zománczát (mit senki sem ért); 4. megtöri a kis számú hellen bors a számtalan persa borsót (mit itt, s így ismét senki sem ért); s ujólag kérdvén: »minek hát a sok handabanda, meg a nem kevesb figura?« (bizony minek!!) épületes czikkét azzal végzi, hogy a »P. Hirlap szerkesztője jövendőben csak saját nevében dicsérje vagy sujtsa a nemes grófot, mert őt (a P. H. szerkesztőjét t. i.) sem az ifjuság, sem a nép, sem a nemzet megbizottjának, vagy épen plenipotentiarusának el nem ismeri, míg ebbeli credentionalisát a nemes gróf előtt szigorúan ki nem fogja mutatni.«
* * *
Eddig a nemes gróf. S most kérdjük, ha mindent, mi e czikkben van, bókszerűen igenlünk, vagy határozottan tagadunk, mozdult-e általa »csökönyös mozdulatlanságra korbácsolt hazai életkérdések« valamelyike csak egy hajszálnyira is? megtudjuk-e, ki az, ki Istentől különös felhatalmazó levelet nyert e nép ügyeit kirekesztőleg kezelni, s mindent a népért tenni, miután ennek magáról (mint mondatik) még csak gondolkozni sem competentiája? – vagy megtudjuk a gyakorlati élet szószólójától, kinek minden időpazarlás, a mi nem cselekedet, – megtudjuk-e a teendők sorát, irányát? mi történjék az ősiséggel, majorátusokkal, megyei, s országos házi adóval, közvárosokkal? közköltségen vagy századbéri kereskedés mellett építtessenek-e a vasutak? stb. Mi mindezekből semmit sem látunk, hanem látjuk vállmegől felhőkből lenézve azon népnek közszellemét, melynek a nemes gróf is tagja (minthogy nem kormány), és látjuk a mesék közé számítva a közvéleményt azon népnél, mely mégis alkotmányos nép, melynek életkérdésein tehát annak közvéleménye nélkül sem gróf Széchenyi István, sem senki e világon nem mozdíthat egy hajszálnyit is jog- s törvényszerűen. – De mondjuk hát: jó, igaz – nincs közvélemény – s aztán?
Mi adott hát a grófnak ezen korszerű (?) ömlengésre okot? most, midőn az országgyűlés közeledvén, az általa oly kimondhatatlanul gyűlölt P. Hirlap mindinkább a korszerű specialitások közül összpontosítja fejtegetéseit, s melyben legalább féléve már, hogy az »ifju óriás«-ról (se szintúgy specialitásra vonva) utólszor szó vala. (L. P. H. 165. sz.) – Ok nincs, hacsak nem a »Kelet Népe« folytatását van most szerencsénk (a »Mult és Jelen«-ben talán? nem, – hanem) a napi tárgyaknak szánt Jelenkorban olvasni, nevezetesen a nemes gróf kis fiacskája tán épen a 165-ik számot húzta ki. – – Azonban ha okot nem tudunk is, megmondhatjuk az alkalmat. A nemes gróf akadémiai beszédében többek közt igen szépen festé a szelid erkölcs s civilisatio istenerejét. – Beszéde ily szép helyeinél éljen-kiáltás tölté el a termet. – És jött a német szinházi botrány; s mi azt mondók: ha ezt az ifjuság követte volna el, nem ismernénk azon nemzedékre, melyre gr. Széchenyi István úr beszédének azon részét kitörő lelkesedéssel igenlé, melyek a civilisatióról szólottak. – E szavak: »azon részeit«, a grófot – úgy tetszik – megbántották, és kiszemelte a 11 betüt, és írt reá egy ívnyi dissertatiót super eo: hogy az éljenző tömeg nem birhat oly itélőtehetséggel, mely a jót a rossztól egy hallásra ekként elszemelje. – Méltóztassék a nemes gróf magát megnyugtatni; – őszinte tanuságot teszünk, hogy a nemes gróf beszédének nemcsak azon részeit tapsolta meg a »lángkeblű nemzedék«, hanem megtapsolt szemelés és válogatás nélkül minden nagy szavakat, minden chinai párduczokat; min mi azonban részünkről fel nem akadánk; mert hiszen a magyar akadémia ülésében szólott azon gr. Széchenyi István, ki nélkül magyar akadémia nem volna. – Ha tehát mi az éljenek csak azon részeire hivatkozánk, mik a civilisatiónak hangzottak, csak azért tevők, mivel a kérdéses alkalomnál csak a civilisatióról, s nem másról szólottunk. – S most a kérdésekre száraz röviden:
1. Hiszem-e: »hogy a nagy publicumnak, s kivált a karzatoknak tetszése, vagy nemtetszése igaz birálat?« – Felelet: Azt, hogy minden birálat mely a karzatokról hangzik, csak azért, mert onnan hangzik, már ipso facto igaz birálat, egyáltalában nem hiszem; mert a mint gr. Széchenyi István úr tévedhet birálatában, mivel ember: úgy azok is, kik a karzatról birálnak, mivel emberek; – ámde azt sem hiszem, hogy minden birálat, mely a karzatokról hangzik, csak azért, mert onnan hangzik, már ipso facto igaz birálat NE legyen. – Egyébiránt a grófnak e részbeni egész harcza, szélmalom harcz; mert tagadom, hogy valaha életemben akár a P. Hirlap hasábjain írásban, akár közgyűléseken szóval, a karzatok birálatával valaha kaczérkodtam volna. – Ez nem szokásom; valamint, hiszem azon emberek sorába »kik mindig haboznak, mindig remegnek, mit mond ez, mit mond amaz« – még ellenségeim sem állítandnak; – mert lám még attól sem remegek, hogy gr. Széchenyi István mit mond; – az olvasó közönség pedig tudja, hogy annyi gyűlöletességnek, annyi rágalomnak, annyi sárral-dobálásnak ember nincs kitéve e honban, – mint én; – de azért remegni még senki sem látott, sem leriasztva látni nem fog az ösvényről, melyen hogy sok tövis szúrja a lábamat, s örömvirággal ritkán találkozom, mindenki elhiheti. – Minek hát a gróftól én ellenemben e szélmalomharcz?
2. Hiszem-e: »hogy a népben, s kivált a fiatalságban volna a legjobb, legélesb, legmesszelátóbb itélőtehetség?« – Általában véve nem hiszem; azt azonban hiszem, hogy egyik kornak fiatalsága jobban itélhet, mint másiknak öregsége; s hogy valamint abból, miszerint valaki öreg, vagy a zöld asztalhoz »született«, épen nem következik, hogy éles itélőtehetséggel bir, úgy abból miszerint valaki ifju, vagy pedig csak a karzatra született, teljességgel nem következik, hogy itélőtehetséggel nem bir. – Hiszem továbbá, hogy a gróf igazat szólt, midőn »Világ«-a XXVI–XXVII. lapján ezeket mondja: »nagyeszünkön is kitehetnek a fiatalbak« – »ne legyen gondunk a mondó esztendeire, hanem arra mit mond, s mi czélból«, mert »azon szójárás: ő még iskolába járt, midőn én már ezredes, itélőmester, alispán voltam, s most ő akar tanítni, stb. – okos ember szájában nem jól hangzik.«
Egyébiránt azt tudom, hogy a nép itéletében gyakran tévedhet, s hogy Krisztus urunkat is minoritásban hagyó Barabás ellenében; s azért nyomorult gyávának tartom, ki magát tagadja meg, hogy a nép itéletének hizelegjen; – de azt is tudom, hogy a nép, tévedjen bár itéletében, de itél; s Krisztus urunknak halni kellett, mert a nép őt minoritásban hagyta Barabás ellenében, s azért a kevélység legnagyobb tévedésének hinném, ha valaki a nép itéletével nem-gondolást affectálna; – ellenben bölcsességnek tartom azon igyekezni, hogy mit egyes értelmes ember, becsületes szándokkal a közre nézve jónak hiszen, az a közönség helyeslésétől megnyerje; mert – alkotmányos országban, az alkotmányos nép akaratja nélkül, azt még csak nem is boldogíthatjuk. – És így kár a nemes grófnak közvéleményrei hivatkozásunkat chinai párduczoknak gúnyolni; – mi sohasem mondánk jónak, igaznak valamit csak azért, mert a közvélemény mellette nyilatkozott; hanem mindig örültünk, s nagy nyereségnek, sőt a siker nélkülözhetlen föltételének ismertük, ha okunk volt hinni, hogy azt, a minek jóságát, igazságát, tanácsosságát okokkal bebizonyítani képesek valánk, a közvélemény is helyesli. – Ily értelemben szoktunk hivatkozni a közvéleményre, népigényre, nemzetre stb., – másban soha sem; s a ki ezeket ily értelemben is megveti, azt nem tudjuk, mit akar, hacsak autocrator lenni nem akar. – Hatalmas szerep! de nem Magyarországra való; s azt, hogy Magyarhonban vagyunk, még annak sem kellene felejteni, a kinek e hatalmas szerepre hajlama van. – Emlékezzék a nemes gróf arra, mit Benthamban bizonyosan olvasott: »Ha a törvényhozó nem tartja is jónak a sokaság véleményét. – respectálja, mivel erős. Ha vele nincs, úgy ellene van; ha hatalmasabb szövetsége nem, úgy legrettentőbb ellensége.« – S ép azért – kár ugyan szemünkre vetni, hogy a néptől, s fiatalságtól vezettetni hagyjuk magunkat – mert ez légből merített alaptalan vád; – de
3. ha azt kérdi a nemes gróf: »nem bízunk-e hazánk kifejtését illetőleg magunkban többet, mint a népben?« határozottan azt mondjuk: hogy »NEM«, mert a nép nélkülünk igen el-lehet; de nem csak mi, hanem a nemes gróf sem képes a közügyeken mozdítást tenni, ha a közvélemény vele egyet nem ért. – Igen, de
4. a nemes gróf azt mondja: e honban közvélemény nincs. – Mi azt mondjuk: »van«; s a ki tagadja, kérjük nézzen, lásson, s meg fog győződni. – E thesist nem kell bizonyítani. – Ha valaki authoritást kíván bizonyítványul, úgy gr. Széchenyi István úr ellen gróf Széchenyi István urat idézzük. Még mult nov. 27-ikén maga elismeré, hogy van közvélemény; s arról, hogy ennek tanácsost engedelmeskedni, mint parancsolni akarni, már 10 év óta írott oktató szavait bírja a hálás közönség. – E részben azonban a nemes gróf gondolkozása – úgy látszik – habozásnak indult; s mi e fölött teljességgel nem csodálkozunk, mert nekünk úgy látszik, hogy a nemes gróf honunkat, minő az most, egyáltalában nem ismeri; különben miként mondhatná, hogy míg Pozsonyban országgyűlés van, már Köpcsényben azt sem tudjuk, van-e ott valami, mit diaetának hínak!! – s ezt Magyarországról mondja, hol, ha Pozsonyban diaeta van, az országban 52 fiók diaeta van!! – Vagy talán azon népet érti, mely az alkotmányból ki van rekesztve? melyről nélküle határozunk? ha igen, minek e szélmalomharcz? minek vádolni a Pesti Hirlapot, hogy e néppel kaczérkodik, mely úgy a közdolgokról, mint a Pesti Hirlap kaczérkodásáról semmit sem tud?! Ezek, nemes gróf! igazán a chinai párduczok, ez az igazi handabanda, meg nem kevesb figura, valamint általában az is, hogy a nemes gróf, ki az írást oly kimondhatatlan időpazarlásnak tartja, ily harczot indít a nyomorult Pesti Hirlap ellen, mely »már kifáradt, bekanyarodni igyekszik, mellyel a közönség már ad nanseam van, mely csak kaczajt, csak szánakozást gerjeszt« stb. – minek e szalmaszál ellen a roppant dorong? – Mondhatlanul fájlaljuk, hogy a nemes gróf, mióta saját vallomása szerint minden combinatióiból kiforgatva hiszi magát, örökös következetlenségekbe kénytelen esni; egyik sorában azt mondja: hogy a nép itélőtehetséggel nem bir, a másikban nyomban azt állitja: hogy a népet már mystificálni, s elszédítgetni nem lehet; – egyik sorában azt állítja: hogy a »semmit rólunk nélkülünk« elvet honunk minden lakosára ki kell terjeszteni; másikban, hogy semmit a nép által. – Ha ez így megyen, valóban nem leszünk képesek a nemes gróf előadásaiból gondolkozása irányát kivenni, s így követni sem. – Különösen sajnáljuk pedig, ha egy alkotmányos nép tagjától azt halljuk, hogy semmit a nép által. – Ezt – jól vagy rosszul mindegy – csak oly hatalom mondhatja, mely a népen kívül áll, tehát a kormány. – Más nem. Más mindenki csak annyiban valaki a honban, a mennyiben a népnek tagja; – mert a nép nem abstract fogalom, hanem egyének aggregatuma, oly összeg, melybe a nemes gróf is tartozik. – A kijelentett isolálás tehát képtelenség; minden esetre csak absolut monarchát illet; alkotmányos polgárt soha sem.
Még sokat, igen sokat lehetne, kellene talán felelni; de hiszen erre alkalmasint lesz alkalom, ha a nemes gróf föltett kérdéseire adott válaszainkkal meg nem elégednék. Most minden további taglalat helyett berekesztésül ide írjuk egy tisztelt barátunk e napokban kapott levelének ime sorait:
»Vannak egyének, kiknek tettleges munkálkodásai, eredménydús fáradozásai, a hazafiak kész háláját érdemlik és megnyerik, kiknek tehát semminemű álnokság, gyanusítás, igazságtalanság vagy bármely ellenséges elem csak egy mákszemnyit sem árthat; de ha ezek önmaguk helyezik magukat kívül századukon, kortársaikat lenézik, a népet valamely életszerütlen anyagnak tartják, csak hatalmas karjaik (= önkény) által életre viradhatónak, oh! ekkor önmaguk tiporják az ember legbecsesb kincsét, földi mennyországát; felebarátainak, honfitársainak, atyafiainak tiszteletét, bizodalmát, szeretetét. – E jelenettől lefordul a nemzet geniusa, s az esésen fájdalmas könnyeket hullat.«
