Iparműkíállítás.*
Iparműkíállítás.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 150-ik számából. K. F.
Hol az ököljog durva erőszaka teszen adózóvá egy nemzetet, fogcsikorgatva fogja ez viselni a szolgaságnak rabbilincseit, s a fegyver művét rögtön egy perczben fegyver törheti; de a mely nemzetre idegen szorgalom békés művei rótták a pulyán megszokott adót, az a rút tunyaság szolgakötelén vérzik el lassan nemtelenül; és ha elvérzett, még emlékéhez szánakozás sem csatlakozik, mint amazéhoz, a kit erőszak tiport alá. Az ős hajdonkorban, míg a nyers népek kívül maradtak a szükségek ismerete körén, miket a polgárisodás teremt, hogy teremtvén kielégítsen, míg őserdőket lakta szabad népet adózóvá csak fegyver tehetett: addig az iparhiány politikai függetlenséggel megférhetett, sőt a szegénység a szabadsággal karöltve járt; de ma már, midőn – legalább Európában – nincs nemzet, mely szükségei közé ne számítaná mindazon élvezetet, mit a találékony ipar s a fürge szorgalom békés hódításai kielégítnek; ma már politikai függetlenség industriális függetlenség nélkül nem egyéb, mint ábránd s nem soká tartható öncsalódás; mert hiába óhajtnátok vissza a baromi tengéssel határos »szent« egyszerűség durva napjait, a civilisatio briaraeusi karjai közül menekvés nem adatott, a ki áldásait nem szerezte meg, legalább átkát fogja érezni; ki ajándékait nem fogadta el, szükségeit kell ismernie, s kielégítésökért más nemzeteknek adóznia; és ez adózás elszegényít, s az elszegényülés a néperőnek sorvadozásából elkövetkező lassu halál. De adózást mondottunk és nem cserét; távol vagyunk a képzelettől, azt kivánni, hogy nemzetünk mindent, mit a civilisatio szükségessé tőn, maga termesszen, maga gyártson és zárkozzék el a világtól, mint dr. Francia elzárta Paraguayt; hanem termessze és gyártsa mindazt, a mit haszonnal gyárthat, termeszthet, mire meg vannak minden szükséges elemei, mik által oda emelkedhetik, hogy más nemzetekkeli viszonyaiban ne a tributarius alárendeltség, hanem a kölcsönös haszonnal cserélő egyenlőség fokára lépjen, s ne hasonlítson a hordóhoz, melyet idegen szorgalom csapra ütött.
És az önfentartás ösztöne a népélettől sincs megtagadva; míg az önérdeket philosophemák takarójába burkoló bölcselkedők izzadnak elhitetni egy vagy más néppel, hogy őt az Isten itt csak favágásra, amott nyusztfogásra kárhoztatá, s hogy bár érezi a szükségeket, de azoknak önerőveli fedezésére hivatva nincs: addig a népeknél bizonyos intuitivus ösztön támad, mely őket készteti megkisérteni, mit a philosophema tagad; és ez ösztön az önfentartás biztos ösztöne, mely korunkban világosabban nyilatkozik mint valaha, az európai népéleten végig hullámzó elevenségben, miszerint minden nemzet, imitt kevesebb, amott több sikerrel, több szerencsével, de minden nemzet arra törekszik, hogy honi műipar teremtésével a haszontalanul veszteglett erőket gyümölcsöző mozgásba tegye, s magát a külföldnek fizetett adótól a lehetségig függetlenítse. És a szorgalmat áldás követi, a munkás igyekezet nyomdoka megtermékenyül, s a nyusztfogatók daczára minden nép üdül s folyton gyarapszik, a mely nem hiszi, hogy műiparra teremtve nincs.
És mi jeleket látunk e nemzetben feltünedezni, melyek meggyőznek, hogy e káros nem »hiszem«-en immár a magyar nemzet is túl van. A roppant állandó veszteség fölött, melyet kereskedésünk mérlege mutat, még az ősi kandallóhoz szegődött pipás indolentia is aggódni kezd; a javulásnak első stádiumán, melyen érezzük, hogy a dolog nem jól van így, a mint van, immár túlesénk, a szükség érzete egy bizonyos tenni-akarás szellemét költötte fel, mely itt egyesek s társulatok vállalkozásában, amott: a jövő törvényhozás hihető irányának naponta sűrűbb jelentkezésében nyilatkozik. A szükségnek imez érzete, a tenni-akarás ime szelleme idézte elő az iparegyesületet is; az okozá, hogy az igénytelen felszólamlás meddőn nem maradt, hogy a közönség részvéte az igét dajkáló karokra vevé, s az egyesületek nehézségeihez képest aránylag igen rövid idő alatt már odajuttatá, hogy ezen egyesület, mely, ha sejtelmeink nem csalnak, a honi műipar mezején nagy dolgok kezdetének első betűje, a tervezés köréből a munkás cselekvés mezejére lépni képessé lőn.
Ekkorig, valahányszor az iparegyesület ügyében szót emelénk, egy pár csepp áldozatért esedeztünk, mely sokaktól nyújtva, a honi műpar mezejét termékenyítendő patakká növekedjék; most nem áldozatért emelünk szót, most csak azt kérjük, hogy a kik magokban iparműves tehetséget éreznek, ne mulasszák el az alkalmat használni. hogy magokat, műveiket s tehetségeiket a nemzet nagy közönségével megismertessék.
A honi műipar előmozdítására – Istennek hála! – szép számmal egyesültünk, s munkálatunkat egy oly férfiu, kinek nevéhez nagyszerü históriai emlékezetek, kinek személyéhez nemzetünknek köztisztelete csatlakozik; gr. Batthyány Lajos vezérlendi. De hogy sikerrel munkálkadhassunk, sőt – többet mondunk – hogy majdan maga a törvényhozás is az élet gyakorlati kellékeire alapíthassa intézkedéseit, mindenekelőtt szükség, hogy a nemzet önmagával műipar tekintetében megismerkedjék, hogy lássa, minő erők rejteznek szerte honunkban talán ismeretlenül, vagy legalább nem eléggé ismerve, hogy eléggé méltányoltatnék, hogy azon erőknek szemlélete, melyek ekkorig az iparnak tagadhatlanul nem igen kedvezett körülmények mostohasága mellett is csakugyan felfedeztek, a min magunk iránti bizodalom hatalmas ingerét ébressze föl, mely a nemzeti becsületérzéssel párosulván, valóvá tegye közöttünk is az ismeretes szót, hogy a ki segít magán, azt megsegítik az istenek is.
Ezen önismeret eszköze, ezen nemzeti önbizodalom ébresztője lehet az iparműkiállítás, hahogy önjavát felfogni nem rest munkás rokonszenvvel találkozandunk; hahogy sikerülend. mindent, mit a műipar édes hazánkban jelest teremt, szakrokonság szabályai szerint összeállítva, hazánk egyetemes műiparínak mintegy tükörképét feltünteti, ez fogja (hogy a választmány szavaival éljünk) a szerény csendben rejtező, vagy mostoha körülmények miatt egy elfelejtett zugban tespedő ügyességet napfényre hozni és nyujtand ingert az igyekezetnek, gyárnokot s kézműves-nemes versengésre buzdítand, a hon egész nagy közönségévei ismeretségbe, közelebb viszonyba hozván a kölcsönhatásnak jótékony erejét ébresztendi fel! A mely gyárnok, avagy kézműves már a hazában érdemlett elismeréssel találkozott, tegye meg a nemzeti becsületért a beküldés kis fáradtságát, s a kitüntetés, a megkülönböztetés közönyös még reá nézve sem lehet, pedig az általános nemzeti elismeréssel hazánkban még igen kevés gyár, igen kevés kézműves dicsekedhetik, a Tisza melléke például rossz, töredékeny kőedényt használ, s a telkibányai, nagyherendi porczellángyár műveit nem is ismeri, hát még jelesebb kézműveseink közt hányan vannak, kiket lakhelyükön, vagy annak környékén túl a hon ismert? Ámde közönségesen tudva van, hogy a műipar körében a legelmésebb, a leghasznosabb találmányok egyszerü kézművesektől eredtek; és tagadni senki sem fogja, hogy a nemzet ime tiszteletes osztályának fogékonyságáról kétkednünk nekünk sem lehet; utazók beszélik egyértelmileg, hogy Párisban, a divat s polgárisodás fővárosában a magyar mesterlegények ügyességöknél és szorgalmuknál fogva közönségesen kedveltetnek, s több magyar kézműves igen kedvező helyzetben van, külföldön találván fel a méltánylást, melyet tőle a hon ismeretlenség miatt megtagadott, és megtörténik, hogy egyet vagy mást, mivel a magyar művet megvetni szerető korcs magyar, mint párisi művel hetykén kérkedik, egy szerény magyar kéz készítette. Nem, nem, ennek így tovább nem kell maradni. A nemzeti becsülés sugarának le kell a műhelyekbe szállani, az értelmes gyárnoknak, kézművesnek tapasztalnia kell, hogy el van ismerve, miként ő szerény szorgalmával a nemzeti jólét, a nemzeti dicsőség, nemzeti függetlenség tényezőjének elismertetik; a közönségben pedig, kivált a gazdagabban a nemzeti önérzetnek föl kell ébredni, hogy inkább magyar művel, mint külföldivel szeressen dicsekedni. Azért hát mégegyszer, műveket, Uraim, műiparos polgártársak, az első magyar iparműkiállításra; ne gondolja senki mesterségét oly kisszerűnek, hogy művével, ha különben jeles, kitüntetésre nem számolhatna, a tartósan készített bőr, mint a vashámorok remek művei, a saru vagy keztyü, mint a gazdag szőnyeg s a többi érdeme szerint méltánylásban, emlékpénzzeli jutalmazásban részesülhet.
