Absentismus és pálinka.*
Absentismus és pálinka.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 143-ik számából. K F.
Hazánk kereskedelmi mérlegének kimutatás évenkint 40 millió veszteséget bizonyít. Van egy, kiszivárogtató csatornák között, melyet nem a sors átka, nem a körülmények hatalma, nem századok viszontagságos küzdelmeinek utófájdalma, hanem a nemzetet s öneredetet megtagadó elkorcsosodás bűnkeze nyitott, azon elkorcsosodás bűnkeze, mely a magasztos honszerelem helyét gyáva kéjvadászattal tölti el, s leszórva minden nemzeti jellemet, a honra, melynek termékeny pora őseinek hamvával vegyült, csak mint egy fejős tehénre emlékezik, mely a háládatlannak táplálékot nyújt, külföldön kéjre talán, de gyakran unalomra, de még gyakrabban magának gyalázatára, utódainak romlására vesztegetendőt. És a polgári bűn, melynek rajzképéhez egy-két gyöngécske vonást adánk, – e polgári bűn az absentismus. Értsük meg egymást jól, Uraim! Kik a státus szolgálatában hazájok javára töltik külföldön napjaikat, legyen megáldott igyekezetük! Isten adja, hogy jót tegyenek szegény honukkal, s felvirágzásában leljenek pótlékot a honvágygyal-küzdés áldozatáért; és kiket a honszerelem viszen külföldre, hogy lássanak és tapasztaljanak, visszatérendők mint a fürge méh, tapasztalásuk gyüjteményével édes honukat gazdagítani, legyen megáldott minden lépésök! – ők, a haladott civilisatio közvetítői, nemzedékről nemzedékre gyümölcsözendő uzsorával fizetik vissza, a mit honukból merítettenek, hogy az istenek legfőbb ajándokát, tapasztaláson szilárdult értelmet szerezhessenek. De kiknek hosszu életökből a honnak talán egy percz sem jutott, míg a hon nekiek oly sokat adott, kiknek a hon egy utált, kietlen, hol még csak fényleni sem tartják érdemesnek, kik milliókat czipelnek ki, hogy fényüzési vetélkedésben romlott ínyöket csiklándozgassák, feszes éjjelikben ásítozzanak, kártya-asztalnál grandseigneuri könnyűdedséggel szórják az ezreket, vagy a hon földének becses jövedelmét telhetetlen hárem-pióczáknak vessék martalékául, – ezeknek, csak ezeknek vállaira hárul az absentismusnak egy egész nemzet bosszankodásától kitért polgári bűne.
Különös neme az elkorcsosodásnak, melyhez hasonlót a história alig mutat! Azt gondolnók, az emberi nemnek csak két faja van; egyik: mely valónak érzi keblében azon vonzalmat, mely Ovid szép szavai szerint szülőföldünkhöz kimondhatlanul édesen csatol; másik: mely Owenus rút szavaival tart, mondván: »a mely föld táplál, az honom«;* és e két fajnak van különféle színvegyülete; a magyar absentisták azonban sem egyiksem másikhoz, sem a kettőnek színvegyületéhez nem tartoznak. Montesquieu mondja: hogy a honszerelem minden emberrel közös érzelem; de a mi absentistáink Montesquieut meghazudtolják, hacsak azt nem akarjuk felőlük hinni, hogy azért futják szegény honunkat, miszerint a távolbani visszaemlékezésben gyönyörködjenek, miként Rousseau távozott szerelmesétől, hogy a távol kedvesseli levelezés gyönyörében kéjeleghessen. De ha nem ismerik absentistáink a honszerelem édes vonzalmát, azt gondolnók, vonzódnak legalább a földhöz (patria), mely őket érdemükön kívül gazdag patrimoniummal élteti. De nem; – ők idegen földön ütik fel tűzhelyüket, nehogy valamikép a honnak legalább fényüzésök által visszaadjanak valamit az elszívogatott tömérdek jövedelemből. A brit, ki költségeiben megfogyatkozott, elmegy külföldre, hogy erszényzavarát helyrehozhassa; a magyar gazdagon megy ki, hogy eladósodottan térjen vissza, ha ugyan visszatér, mielőtt a név s pazarfény által bizodalomra szédítettek átkától terhelten sírba szállana. A brit magával viszi nyelvét, nemzeti jellemét, s bárhova forduljon e kerek földön, Albion érdeke lebeg szüntelen szemei előtt; a magyar? – boldog Isten! – ő nemzeti nyelvét felejtni siet, habár magyar szó ajkain valaha csengett volna is; s a nemzeti jellem vesztette kebelben a honérdeknek hely nem jutott. Az angol hazafisága csaknem igazságtalanságig terjed, mert jónak semmit sem tart, a mi nem angol; a magyar absentista rossznak tart mindent a mi magyar. És pedig, ha oly emberekről volna szó, kiket a hon csak terhekkel sujta, de áldásaiból kitagadott, kiket hon inség kisért fáradalmaikban, vagy a castok mohos sorompói jogosztályzatból kitagadtanak; – ha oly emberről volna szó, ki honát futva nyomortól vagy szolgaságtól fél: e hidegségen nem csudálkoznánk; nem csudálkoznánk, ha nélkülözni szeretné a levegőt, mely születése perczében első lehelletre dagasztá mellét, ha nem bánná felejteni az édes hangokat, melyek bölcsőjét körülrezgették, nem vágynék látni a tájakat, miknek képei a gyermek álmával összeolvadtak; mindezen – mondók – nem csodálkozánk: de kit a hon elsőszülötte gyanánt karolt föl édes anyai karjára, kinek módot, jogot, szabadságot adott boldogítva fényleni, ki előtt tért nyitott szépet és dicsőt, minőért más talán szívvérét adná, hogy ily ember keblében sem talál visszhangra Varnhagen Rahel ismeretes fölkiáltása: »igazságos Isten! mi könnyü, mi természetes szeretni a hont, ha ez az embert csak egy kevéssé viszonszereti; hisz azt viszonszeretet nélkül is oly örömest tesszük«, hogy lehet magyar, szabad és gazdag, ki annyi viszonszeretetért nem érez a honhoz csak annyi szerelmet is, miszerint hon maradjon, mint marad jeges partjain az eszkimó, ez csakugyan szintoly fájdalmas, mint megfoghatlan. De azt mondjátok talán: »a finomabb ízlésnek sem a falusi lak, sem művészeti éldeleletekben parlag fővárosunk örökös pora nem, nyujthat kielégítést«; jó – hát teremtsetek kielégítést, ragasszátok az éldelet gyönyöreihez a teremtés örömét, mely e szóban fekszik »ez az én művem«; ne építsetek templomot Rómának, ne gyüjtsétek a művészet remekeit Bécsnek, ne emeljetek pompás palotákat Nápoly utczáin, ne tüzeljetek Libanon czédrusával párisi kandallótokban; ki tegye széppé a hont, ha ti gazdagok nem teszitek? De hagyjuk ezt, minek beszéljük, mit mindenki tud, mindenki fájlal, de leginkább hazánk azon nagyjai, kik tűrnek, nélkülöznek, cselekszenek, hogy a honban lakást kedvessé tegyék, s kik e törekvésben azok által, a kiktől telnék, oly kevéssé gyámolítatnak? Igen, hagyjuk ezt, kit a hazához szive nem vonz, philippikák nem fognak vonzani, s habár fáj a hontól ennyi erőt, ennyi pénzt elvonva látni, sokkal inkább imádjuk a szabadságot, mintsem bármi fontos politikai tekintetekből jogot sérteni s bárkit is honlakásra, kényszerítéssel szabad emberből földhöz ragadttá sülyeszteni kivánhatnánk. Mi szorosan a jog mezején kivánunk maradni, s azt állítjuk, hogy külföldön lakni joga van ugyan akárkinek, de a közterhekbeni részesülés alól künlakás által kibúni joga senkinek sincs. Már pedig az absentismust egyenesen terheli e polgári bűn. Az egyenes adót ki lehet vetni s megfizettetni, habár egy vagy más magyar uradalom jövedelmeit a Tajó partján is költsék el; de a ki a honban nem lakik, az az indirect adókban nem részesül. Vegyük bár fel a dolgoknak csak jelen állását is: mi nemesek, kik a honban lakunk, minden fillérrel, melyet ittlakásunk által a honi földmivelőnek, gyárnoknak vagy kézművesnek keresetül nyujtunk, egyszersmind segítjük őt a közadó viselésében; háztartásunk sófogyasztásával indirect adót fizetünk a kir. kincstárnak s a közlekedési eszközökre, s minél több külföldi árúkat veszünk, annál több vámot is fizetünk, mivelhogy a vámfizetés mindenkor a fogyasztókra hárul; – de az absentisták mindezen közterhekben nem részesülnek. Vegyük föl továbbá, hogy arról van szó, miként alkossunk egy országos házipénztárt, országos közszükségeinket fedezendőt: s keressük ennek kútforrásait az indirect adó bármely nemében; a magyar, ki külföldön lakik, vagy a külföldi, ki örökség avagy kir. adomány útján Magyarhonban uradalmakat bir – például a mindig többet és többet egész a meghökkenést-gerjesztésig sokat összevásárló C. vagy S. mindezen adóktól menten maradnak – értékök szerinti pompás háztartásukkal mennyi sót fogyasztanának, s mennyi 11 – vagy, ha Isten kedvez, 40 – krt fizetnének ez úton az országos házipénztárba, mennyi vámot fizetnének egyenesen a gazdagok fényüzésére számított czikkekért, franczia borért, amerikai dohányért, angol posztóért, lyoni selyemszövetekért stb.; vagy ha nem fogyasztanának külföldi vámozott árúczikkeket, emelnék a honi műipart fogyasztásukkal, – s ők mind ezen adó alól nemcsak kibúnak, mert külföldön üték fel sátorukat; de sőt míg egy vagy más kiviteli czikkre a törvényhozás az országos háziadótár java tekintetéből talán némi vámot is vetend, az absentisták százezerenkint hordják ki a honból vámmentesen azt, mire honunkban leginkább szüksége van – a pénzt! – s így a mellett, hogy a közterhek alól kivonják legtehetősebb vállaikat, még hazánk éltető zsírját is kiszivogatva, nevezetes tényezőkké válnak a nálunk honos státusgazdasági rendszerben. Ezen világos tényekkel szemeink előtt kérdjük: nincs-e a státusnak világos joga törvényhozás útján gondoskodni, hogy kik az országos háziadótárhoz indirect adó útján járulást külföldönlakás által kikerülik, ezért a státust más adó útján legalább valamenynyire kármentesítsék? Mi azt gondoljuk, erre kötelezni az absentistákat jog is engedi, politika is tanácsolja; ennek pedig a külföldön tartózkodó magyarokra nézve más útja nincs, mint az egyenes adó. Ezeknél fogva az országos háziadótár egy újabb forrásául véleményezni bátorkodunk: hogy a szabatosan értelmezendő absentismus egyenes adó alá vétessék. Ennek két módja van; vagy az: hogy az absentisták azon összeget, mely reájok a megyei háziadó fejében aránylag ki fog vettetni, kétszerezve, vagy – ha úgy tetszik – háromszorozva az országos házipénztár számára befizetni tartozzanak; – s ez a mi véleményünk. Vagy pedig az, a mit Nagy Károly a Daguerréotyp 193-ik lapján javasol, hol ezt olvassuk: »Nagyjaink únják magokat szegény kecstelen hazánkban és külföldre mennek. Ki mulatni szeret, annak valamicskét csak illő áldozni, úgy-e bár? Fordítsuk meg a sort s mondjuk: ha a jövedelem arithmeticai arányban nő, a külföldre czepelendő része geometriai arányban fogy; lesz pedig 2 sorunk:
Owenus verseiben két sor így hangzik:
»Illa mihi patria est, ubi pascor, non ubi nascor.
Illa mihi patria est, mihi quae patrimonia praebet.«
Illa mihi patria est, mihi quae patrimonia praebet.«
Ezt Vosz a németekre alkalmazva imigyen fejezi ki:
Das Vaterland? Was Vaterland.
Der Topf, der Topf ist Vaterland,
Das übrige sind Fratzen. K. L.
Der Topf, der Topf ist Vaterland,
Das übrige sind Fratzen. K. L.
1, 2, 3, 4, 5, 6. … 11, 12, ezer forint jövedelemből
1/2, 1/4, l/6, 1/8, 1/2 … 1/22, 1/24 rész kisétálhat, a többi benmarad, azaz szépen hon csücsül, s jó lesz lyukakat foltozni.« Igy Nagy Károly. Ez utóbbi javaslat ellen mennyiség tekintetében sok felzúdulást hallottunk már; pedig bizony elmondhatnók talán, hogy az ellen nincs mit zugolódni, a mitől igen könnyü megmenekedni; mert nem kell egyéb a menekvéshez, mint egy kissé szeretni – bárha csak a patrimonium miatt is szeretni e szegényke chara patria-t, s nem Rómában, Nápolyban, Párisban, hanem Budapesten költeni a tömérdek ezereket; azonban nézzük bár a geometriai arányt kissé súlyosnak: ez nem lehet ok magának az eszmének elvetésére, miután ez nem más, mint jövedelmi adó, minőt Peel Róbert, az angol tory-vezér, épen most indítványozott. Ezen tekintély ellen reméljük, absentistáinknak nem leszen kifogásuk: mi hát csak arra kérjük, ne sajnáljanak egyuttal ők vagy – mivel ők magyar hirlapot nem igen olvasnak – a közönség megemlékezni, miként Sir Robert több gyámokai közt ép azt is felhozá jövedelmi adójának támogatására, hogy ez az absentistákat is érni fogja, kiket különben indirect adó nem érhetne; miáltal a right honorable Baronet az absentisták megadóztatását mind jogszerűnek, mind méltányosnak elismeré. Ezt nem tartók fölöslegesnek a tekintély emberei számára megjegyezni, h a közülök valaki talán Burke-t találná idézni authoritásaul, ki – a mint tudjuk – az absentismusi adót (értvén az Angliában, s így nem Britannián kívül lakó írhoni absentistákat) ellenzette. Hahogy az authoritásokkali küzdésnek barátai volnának, nem szűkölködnénk nagy nevek nagy szavainak idézetében, melyek közt különös örömünkre vált a »Nemzetek gazdasága«-róli híres munka híres szerzőjével, Smith Ádámmal e tárgyra nézve véleményben találkozhatni. A mi pedig az absentismusi adó kezelésmódját illeti: meg kell vallanunk, hogy a megyei háziadó kulcsa szerinti kétszeres vagy háromszoros kivetést, jelen körülményeik közt, könnyebben kivihetőnek s kezelhetőnek véljük, mint a Daguerrétyp geniális irója által javasolt jövedelmi adót.
Végre az országos háziadótár pénzforrásairól gondolkozván, a már javaslottakon kívül még az adónak egy neme jut eszünkbe, melyet nézetünk szerint a közjövedelem tekintetén kívül a státusgazdaság egészségi politia s néperkölcsiség igényei javasolnak. És ez a pálinkafőzésre vetendő adó. Mi véleménnyel legyünk mi a pálinkamirigy iránt? azt kimondottuk; de kimondottuk azt is, hogy ámbár a ki szerét találná e mirigyet az életből ki s pusztán a chemiai laboratoriumokba s gyárakba szorítani, azt az emberi nem oly jóltevőjének tartanók, minő a himlőoltó Jenner volt; tudjuk mégis, hogy a mélyen gyökeret vert népmámor ellen nehéz küzdeni, s azért soha eszünkbe sem jutott hinni, hogy a bajon pálinkafőzési tilalom által lehetne segíteni; nem jutott eszünkbe pedig annyival inkább, mivel igen jól tudtuk, hogy a pálinkafőzést belföldön eltiltani annyit tenne, mint a külföldi pálinka behozatalára jutalmat tenni, miszerint a nép szintúgy pálinkát innék, mint most iszik; azonkívül pedig még nehány millió forint vándorolna ki évenkint ez úton szegény honunkból. Pálinkafőzési tilalomról tehát nem álmodozunk, azt véljük azonban, hogy a rossznak enyhítését úgy szellemi, mint anyagi eszközökkel meg lehet kisérleni; szellemi eszközökhöz számítjuk a népnevelést, izlésnemesítést, s a mi ezekből következik, más időtöltéshezi szoktatást; az anyagiakhoz számítjuk a drágítást, a mi néhányat még nagyobb mértékben megront ugyan, de a fogyasztást általában megkevesíti, s a nép ízlését lassankint megváltoztatni segíti. Ennélfogva óhajtanók a pálinkát oly drágává tenni, miszerint a bor a honnak bármely részében aránylag olcsóbban kapható legyen. Ezt egyes földesurak által jó sikerrel tudjuk már ekkorig is italmérési egyedáruságuknál fogva gyakoroltatni; de általánosan csak úgy vélnők eszközölhetőnek, hahogy a pálinkafőzésre, az országos háziadó-tárba folyandó súlyos adó vettetnék. Ezt azonban így magában czélszerűnek azért nem hinnők, mivel a belföldi szeszgyárak már jelenleg is nehezen vetélkedhetnek a tökély magasabb fokán álló galicziai szeszgyárakkal, minthogy a galicziai pálinkának Magyarországba behozatala vámjutalommal serkentetik, azaz a határvámon visszafizettetik az egész fogyasztási adó, mely a pálinkafőzésért fizettetett. Ily körülmények közt oda megy véleményünk, hogy külföldi pálinka behozatalára vagy egész tilalom, vagy h a ez dugárússág miatt tanácsos nem volna, a politikai számtan szabálya szerint a lehetségig magas vám vettessék, s ekként a honi piaczot külföldről beczipelt mirigycsődétől biztosítván, a pálinkafőzésre oly magas adó hárittassék, minőt csak azon tekintetnek szem előtt tartása mellett vetni lehet, hogy ezen adó külföldi pálinka behozatalára tett jutalomnak ne mutatkozzék. Remélni merjük, hogy ily módon körülírással csekély javaslatunkat a szeszgyártulajdonosok méltányosabb része sem fogja neheztelni.
