Engedelmesség.*
Engedelmesség.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 152-ik számából. K. F.
Úgy tetszik, Dupin mondja valahol, hogy »az egyszerü munkás ember nem sokat gondol vele, habár nevöket sem tudja is azoknak, kik a közálladalmat kormányozzák; de lehetetlen közönyösnek maradnia azon község beligazgatásánál, a melyben él, a melyhez tartozik.« És ez állítás nagyon igaz, s az állított tény igen is természetes. Száz között kilenczven olyan ember van, ki nem kérdi a távol magasból pislogó csillag nevét; de azt lehetlen nem éreznie, hogy a tűz, a mely közelében ég, melegít-e csak, avagy süt talán? Vajjon a szem, melynek hunyorítása reá s körére közvetlen behat, örök-éber gonddal őrködik-e javára, mint a gondviselés, vagy pedig hasonlít a tyúkszemhez, mely szorít, de nem lát? És a különböző hatásnak, természetes, hogy nem lehetnek egyenlők eredményei. A házias kandalló szelid melegéhez kinyujtott kézzel szoktunk simulni, mintha ölelni készülnénk a kedves tüneményt; a tűztől, mely süt, perzsel, éget, futunk – ha lehet – ha nem, szétnézünk, nincs-e valahol víz a közelben? s ha van, leöntjük. És valóban, nagyon is különös volna, hahogy a sütő, perzselő, égető tűz személyesülvén, oly közelítést, olyan vonzalmat igénylene, mint az nyer, mely szeliden melegít. És ime itt van egy parabola. Hahogy a keleti faj keleti jelleméből ezred éven át oly igen sokat nem vesztett volna, parabolánkhoz egy-két mesécskét ragasztanánk boldog emlékezetü Harun al Rasid idejéből s tollunkat bizton letehetnők, mert a kelet népe mesében oktat, mesében tanul; ámde nyugaton már nyiltabb szó kell, bár nyiltan szólni néha bajos is.
A constitutio már magában véve irott malaszt, melybe életet az institutiók fuvalma lehel. S az institutiók közt különösen a néptömeggel közvetlen mindennapi érintkezésben levő hatóságtól függ igen nagy részben, vajjon a nép elégült, nyugodt, boldog-e? alkotmánya bárminő legyen. Eme hatóság kezei közt az átok, a kény, fulánkja hegyes fulánkját vesztheti, eme hatóság kezei közt áldás átokká és a szabadság büszke szép neve szolgai állapottá fajulhat. A hatóságot, a melyről szólunk, helyhatóságnak szeretnők nevezhetni; mert a községi rendszert úgy óhajtanók kifejlesztettnek, hogy a beligazgatásnak utolsó organuma mindenütt a jól szerkezett helyhatóság legyen, oly helyhatóság, mely eredetében, cselekvésében a nemzet akaratát tény s valóságban képviselje. Legyenek a törvények a közönség javára irányozvák, s történjék végrehajtásuk jól rendezett helyhatóságok által, melyeknek a végrehajtás érdekökben van; s így, de máskép nem is lehet elérni, mit a bölcs Bentham javal, hogy oly törvényt hozzunk, mely magamagát végrehajtsa. Emlékezzünk csak azon példára, mely a mezőrendőrségi törvény iránt említve volt.
Azonban némely körökben igen gyakorta hangzik a panasz s ép a helyhatósági rendezetü helyekre nézve hangzik, hogy a nép engedetlen, s közvetlen felsősége iránt tiszteletlenséggel viseltetik. Ez ha igaz, pedig itt-amott tagadhatlanul csakugyan igaz: minden bizonynyal komoly figyelmet igénylő kórállapot. A törvényhozás e részben tagadhatlanul sokat tehet, hozhat törvényeket a helyhatóság alakításáról, miszerint az bizodalomra számolhasson; enyhíthet a nép terhein, engesztelhet jogrészesítés által, hathat neveléssel a nép jellemére, és gondoskodhatik, hogy a polgárok individualitása a státusnak áldozatul lökve ne legyen; és gondoskodhatik, hogy a jog védtelenül hatóság ellenében se álljon; s ha mindezek mellett ellenőrségről, felelősségről is gondoskodott, az illedelmes szót szabaddá tevé, s a nyilvánosság jótékony hatalmát számolásából ki nem felejté: bizton hihetjük, hogy a jogérzet a nemzet minden tagjában eleven leend; de jogtalan daczról mit sem hallandunk; a jogérzetnél pedig nincs a jóczélu kormánynak hatalmasabb szövetségese. Mindezek azonban részint socialis reformok, melyeknek hatásuk lassu, részint még egy alaktalan jövendőtől feltételezvék. Legyen nekünk szabad egyet-kettőt azon módok közül említenünk, melyek csak minmagunktól függnek, melyeknek eszközlésbe vételét sem törvényhozástól felfüggeszteni, sem jövendőtől várni nem kell.
Nekünk úgy látszik, hogyha egy vagy más helyhatóság kormányzottaitól bizodalmatlanságot s daczos tiszteletlenséget tapasztal, igen helyesen cselekednék, hahogy a kor romlottsága fölötti gyáva panasz, vagy több hatalom több erő, több kény utáni sóvárgás helyett mindenekelőtt önmagával emberségesen számot vetne: vajjon e tiszteletlenségre okot vagy alkalmat némileg önmaga is nem adott-e? Mert ha igen, úgy bizonyos lehet, hogy önmagán javítva, a tiszteletlenségen javít. Hiában, Uraim! az, hogy a ki hatalommal bir, e hatalmat miként gyakorlá, tisztelet, vagy tiszteletlenség tekintetében nemcsak normális állapotok közt, de még merő anarchiai helyzetben is sokat ne mondjunk mindent – határoz; mert a hol végrehajtásról van szó, ott individualis erény sokszor képes a törvényhiányt pótolni; az ellenkező sokkal nehezebb. Mi legalább szent igazságnak hiszszük, és nem is tartunk a czáfolattól, hogy állandó, megrögzött tiszteletlenség nincs, a hol bizodalmatlanság előre nem ment; hol pedig a bizodalom állandón elvész, ott kötelességmulasztásnak kellett közbejönni. Ha ez igaz, úgy a kötelességnek emberséges bánásmóddal párosított teljesítése bizodalmat szerez, a bizodalomhoz tisztelet csatlakozik, a kit pedig tisztelünk, annak örömest engedelmeskedünk. Mindez a helyhatóságoknál csak önmaguktól függ, s azért nem kellene felejteniök, hogy a rettegtetés, a büntetések a beteg jogszerüséget soha, de soha ki nem gyógyítják.
Vannak, s pedig jeles férfiak, vannak, kik úgy vélekednek, hogy a hatóságok gyarlóságait fedezni, simítni, takargatni kell; mert minden homály a hatóság tekintetét csökkenti. Mi ebben igen veszélyes tévedést vélünk rejleni. Tekintetet semmi sem csökkent annyira, mint hiba, hiány, gyarlóság vagy bűn; nagy önmystificatio pedig azt hinni, hogy ezt földeríthetlen sötétséggel fedezni lehet; birónak, tisztviselőnek, rendőrnek, adószedőnek érintkezése emberekkel van; s a mit emberen vétettek, emberek között titok nem marad. Ne gondoljuk, hogy ott nincs panasz, hol a panasznak organuma nincs; de legyünk meggyőződve, hogy minél kevésbbé panaszkodhatunk, annál erősebben rág a szenvedett igazságtalanság érzete, a bizodalom életgyökerén; míg más részről a takargatási, szépítési irány a magát biztosnak érző visszaélésnek ösztönül szolgál, míglen megtanulna fölemelt fővel járni szemközt a suttogó megvetéssel s az önmagukat, véd- s támadólag körülgyürüző testületeknél szabályul fogadtatnék el az ismeretes »nos populus sibilat, sed nobis plaudimus ipsis«. Ily állapotnak ellenében bizony dacz támad, mely a jóval is elégedetlen, a törvényest is gyanuval nézi, s a hol lehet, nyilvános engedetlenséggé is fajul. Ellenben tiszteletet víni ki, s a közönséget engedelmes készség kötelével csatolni magához, a helyhatóságnak hatalmában van. Vigye akként az igazgatást, hogy az emberek örömest engedelmeskedjenek. Ezt azonban rettegtetéssel, magát sem okra, sem számadásra kötelezettnek nem érző kényurasdisággal, vak engedelmesség követelésével elérni, legalább Európában, lehetetlen. Itt csak egy mód van: »állandó törvényesség!« Higyjük el, Uraim! e szóban bizonyos majestás rejlik, mely előtt a legátalkodottabb dacz is meghajol.
Nem akarunk mi a szenvedőleges engedelmesség s a gondolkozó szuronyok közti mélységen ásni, sem a kellő közép meghatározhatlan vonalának határozgatásával bibelődni; annyit azonban állítni merünk, hogy a mely helyhatóság a maga alattvalóitól vak szolgaságot követel, az erőszak és rettegtetés által parancsát pillanatra teljesíttetheti; de minden indulatot forrásra késztet önmaga ellen, s léptei nyomán tisztelet s bizodalom viránya soha, de boszu, zúgolódás, tiszteletlenség bojtorjánya bőven terem. Legyetek, Uraim! mindig s mindenben törvényesek! legyetek törvényes eljárástokban méltányosak; ne affectáljatok alázó megvetést embertársaitok ellenében; törvényes kivánságnak okot vessetek ellene, nem tekintélyt, játszatok felsőbbséget, nem kényurat és engedetlenséggel találkozni sohasem fogtok.
Még egyet akarunk emliteni, mi hasonlókép a helyhatóságoktól függ. Kerüljék, mint a népbizalom s engedelmességi készség legveszedelmesebb ellenét: a »zuviel regieren« szabályt. Ez a polgárok individualitását egészen elmerítő mindenbe avatkozás jó gyümölcsöt még sehol sem termett, de legkevésbbé a helyhatósági hatalomnál, minthogy ez a polgárok mindennapi viszonyaival szoros érintkezésben levén, a szerencsétlen elv sorvasztó hatását legsúlyosabban érezteti. És pedig »a szerfeletti kormányozgatásnak« helyhatóságoknál három igen rossz oldala van. Egyik: hogy a socialis szabad mozgalmat akadályozván, a minden lépésnél kőbe ütköző polgárnál örökös ingerültséget támaszt; ez pedig oly föld, melyen bizodalom sohasem tenyész. Másik, hogy a haszontalan aprólékosságok a közhatóság idejét, figyelmét annyira kimerítik, miszerint a nagyra, szükségesre, kellő kitüréssel reá nem ér. S ha aztán a közönség ezekben örökös hiányt érez, míg szabadoknak lenni kellő aprólékos viszonyaiban kéjelmetlen gyámkodást, boszantó avatkozást kell tapasztalnia, igen természetes, hogy a tyukszem jutand eszébe, mely csak szorít, de nem lát. Harmadik, végre: hogy a ki nagyon sokat parancsol, annak nagyon sok parancsa teljesítetlen marad; »ki sokat markol, keveset szorít« szokták mondani. Semmi sem árt pedig a hatóságok tekintetének annyira, mint az, ha halomra szórják a parancsokat, miket az élet legközelebbi percze kinevet. A kinek sokat parancsolnak, mit teljesíteni nem kell, nem lehet, az megszokja nem teljesíteni azt is, a mit kell, avagy lehet.
Tehát emberséges bánásmóddal párosított törvényszerüség s a minden szabad mozgást gátoló szerfeletti gyámkodás kerülése, oly két mód, melylyel a közhatóságok iránti tisztelet s bizodalom élesztésére, s dacztól, mint szolgalelküségtől egyaránt távol polgári engedelmesség gyarapítására sokat tehetni. S e két mód a hatóságoknak hatalmukban van. Itt csak akarni, itt csak tenni kell; s véleményünk szerint azon hatóság igen fonákul cselekednék, mely tiszteletlenség fölött panaszkodnék, mielőtt magával számot vetett, vajjon annak oka nem önmagában fekszik-e? Ki bajainak ismeretére jutott, félorvoslatig jutott. Az önismeret tüköre az, mely nélkül nincs üdvösség. Egyébiránt nincs szándékunkban állítani, hogy az emlitett kórállapot nem egy közös bűn eredménye, a melyben része másoknak is van. Valóban van, és igen nagy mértékben van. Ide számítjuk különösen azon aristocraticus gőgös megvetést, melylyel kivált kir. városokban némely nemtelen nemes uracsok a közrend érdekébeni rendszabályok iránt viseltetnek. Ez nemcsak polgári bűn, hanem botrány is, s mint ilyen, még amannál is veszélyesebb; mert hol a közhatóság megvetésére minden ember szabadalommal bir, kinek czimerébe a vésnök gombos koronát metszett, hol a közhatóság ily czimeres uracs negédes pajzán kicsapongását összetett kézzel nézni kénytelen: ott tiszteletet a néptömegtől várni kábaság. Igaz ugyan, hogy itt csak a territorialis hatóság elvének egész tisztaságában alkalmazása segíthet, mit viszont oly községi rendszernek, oly városi szerkezetnek kell megelőzni, miszerint a helyhatósági tisztviselő, legyen a nemzet akaratának organuma, és kényúr nem; – és igaz, hogy a városi hatóságnak, a minő az most, a magyar nemesség magát alávetni soha sem fogja; azonban addig is, míg e gyökeres orvoslást törvényhozás útján elérnők, azoknak a hetyke uracsoknak jó volna megemlékezniök, hogy rend a szabadság föltétele, s a ki szabadalmait a renddel tevé ellentétbe, a szabadságot hítta föl maga ellen, s ez előtt a szabadalomnak meg kell törnie.
