Indirect adó.*
Indirect adó.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 141-ik számából. K. F.
A birtokváltozási bejegyzés eszméje – a mint tudjuk – már a XIV-dik században szép Fülöp franczia király idejében keletkezett, s azon kevés eszmék egyike, melyeknek gyakorlatias becsét századok tapasztalása s a társadalmi viszonyok óriás fejleménye, vagy – ha úgy tetszik – teljes átalakulása nemhogy csökkentette volna, sőt növelé. Nekünk úgy tetszik, hogy a polgári institutiók javításainál azon eszmék legjobbak, legczélszerűbbek, melyekről biztosan elmondhatni, hogy nemcsak azon egyetlen czélra szolgálnak, melyre közvetlenül irányozvák, hanem egyszersmind más fontos társadalmi czélokat is előmozdítnak. Mert bármit tartson is valaki Bentham következménydús alapelvéről, mely szerint az álladalomnak más czélja nem lehet, mint a legnagyobb szám lehető legnagyobb boldogsága: azt bizonyosan kétségbe nem vonandja, hogy a polgári álladalom oly combinált műszer, mely rendben csak akkor van, midőn a kerekek egymásba vágnak. A mi rideg magányos elkülönözésben áll, egyes czélnak megfeleljen bár, az egésznek előbb vagy utóbb ütközésköve leszen. Ily szempontból szeretünk minden javaslatot tekinteni, s ily szempontból állítjuk, hogy a lajstromozási adó a lehető legjobb gondolatok egyike, nemcsak azért, mivel az országos háziadótárnak bő jövedelmi forrása lehet, és pedig oly forrás, mely kiváltkép a vagyonosbak erszényéből folyván, nem esik (mint az adónak sok más neme) azon nyomadékos ellenvetés alá, hogy a szegények terheltetésére van számítva, hanem különösen javaljuk a lajstromozási adót, már csak azért is, mivel az innen remélt országos jövedelem ingerül szolgáland talán a lajstromozást, vagyis telekkönyveket minél hamarább behozni, mit az országos hitel tekintete különösen a nemesi javakra nézve oly sürgetőleg követel. Valóban lehetetlen nem csudálkozni, hogy ez mindekkorig behozva nincs, miután a szükségfelőli meggyőződés oly általános, s az eszme helyessége itt ben a honban mind elméletileg rég elismerve, mind gyakorlatban igazolva van. Elméletileg az által, hogy a birtokkönyveknek minden törvényhatóságoknál behozatalát s a bejegyzéstőli díjfizetést már 1715-ben az országos pénztár alakításáról tanácskozó országgyűlési választmány javaslatba hozá, az 1840: XXI. t.-cz. pedig a királyi városoknak a hol s a mennyiben még rendes birtokkönyvük nem volna, azoknak legfölebb két esztendő alatt elkészítését mulaszthatlan kötelességül tette; gyakorlatilag pedig az által, hogy mindennap tapasztalhatjuk, minő roppant különbség van hitel s birtokbecs tekintetében a birtokkönyvvel nem biztosított nemesi s a biztosított polgári javak között. Ezek szerint tehát miután – Deák Ferencz követjelentésébeni szavaival élve – a birtokkönyvek behozatalában lelhetjük föl az egyetlen egy biztos módot, mely a betáblázásoknak hitelt s birtokbecset emelő hatását a nemesi javakra is kiterjesztheti; miután a birtokkönyvek mint statisticai kútfők is igen nagy becscsel birnak, azoknak haladéktalan behozatalát buzgóan óhajtva, nagyon czélszerünek véljük, hogy valamint minden e tárgyban munkálkodott országos választmányok, javaslák, a lajstromozás egyszersmind státusjövedelmi forrásul is használtassék; még pedig, véleményünk szerint, a birtokváltozások bejegyzésével a tökéletes birtokkönyvek elkészítéséig várni egyáltalában nem kellene, sőt inkább az a törvény kihirdetésével megkezdethetnék. Nincs is az egész javaslat iránt más észrevételünk, mint csupán az, hogy a lajstromozási adót nem véljük egyedül a nemesi birtokváltozások eseteire szorítandónak, miként gr. Dessewffy Emil úr javasolja, hanem e részben is, úgy financiális mint politicai tekintetekből, a szabályt általánosnak kivánjuk. A díjosztályozás, telekkönyvvitel s adókezelés aprólékos részleteire az időszaki sajtónak talán nem szükség terjeszkednie.
Az indirect adó másik neme, melyet javasoltatni olvasunk, mérsékelt bélyegadó. Ennél már nem találjuk fel azon tulajdonságot, mely a lajstromozási adót kitünőleg ajánlja, t. i., hogy a jövedelmezésen kívül valamely más státusczélt is előmozdítson; s ha egyrészről európábani csaknem általános divatozása s úgy a beszedési mint ellenőrzési könynyűség mellette szól, másrészről nem tagadhatjuk, hogy ennek behozatalát Magyarországon igen népszerűtlen eszmének hisszük; s úgy vélekedünk, hogy mivel erre nézve hacsak a méltán utált rendőri kutatásokat honosítani nem akarnók – a sanctiónak más nemét alig lehetne föltalálni, mint azt, hogy törvény s felsőbbség előtt semminemü oklevél érvényes, sem folyamodás elfogadható ne legyen, hacsak bélyegzett papirosra nem iratnék; ez a magyarhoni szokástól, népjellemtől s gondolkozástól annyira eltér, hogy míg közszokásban gyökeret verne, ép a legszegényebb néposztály között igen sok kedvetlen elutasításra adhatna okot, a mi a tudatlanabb néptömeg előtt a megtagadott vagy legalább megnehezített igazságszolgáltatás szinében jelennék meg; ez pedig, véleményünk szerint, a felsőbbség iránti bizodalom koczkáztatásához oly közel jár, hogy a népérzelem ily módoni megsértéséből eredő erkölcsi kárt s a hozzászokás nehézségeitől elválaszthatlan egyedi veszteségeket is a remélt státusjövedelem által elegendőkép ellensúlyozhatónak annál kevesbbé hihetnők, minél tagadhatlanabb, hogy az indirect adónak ezen nemét az aránytalanság vádja is kitünőleg nyomja; mert azt csakugyan nem lehet arányos, tehát igazságos adónak nevezni, melynél az, adózónak értéke tekintetbe egyáltalában nem jő, mely tehát, míg a vagyonosabb osztályoknál szót sem érdemel, különösen a legszegényebb néposztályt nyomja. Ezen tekinteteknél fogva a bélyegadó behozatalát elegendőleg motiváltnak nem tekinthetjük, s úgy vélekedünk, hogy sokkal inkább elfogadható volna a közjegyzőkönyvekbe való bejegyzést nemcsak a birtokváltozási esetekre, hanem (mikép az 1715-ki országos választmány javaslá) mindennemü terhes szerződésekre s kölcsönvételekre is kiterjeszteni, s az országos pénztár számara szedendő bizonyos díjfizetéssel egybekötni. Az adóslevelek, kivált a váltótörvény behozatala óta, többnyire már ekkorig is betábláztatnak, úgy, hogy e részben sem a népszokáson észrevehető változás nem történnék, sem a szerződő felek ekkorig számbavenni nem szokott költséggel nem terheltetnének, hahogy a betáblázási törvény – hogy úgy mondjuk – engedményezőből kötelezővé tétetnék, a mennyiben tudniillik most a betáblázás csak a kielégítési elsőbbség biztosítása, nem pedig magának a kötelezőlevélnek érvényessége végett szükséges; mi pedig a törvényt oda kivánnók módosíttatni, hogy biró előtt érvényességgel se birjon a kötelezőlevél, hacsak egy bizonyos idő alatt be nem tábláztatik. Fizettessenek kissé jobban minden törvényhatóságoknál a jegyzői hivatalok, s a betáblázási díj, mostani mennyiségben hagyatva, egészen, vagy – ha úgy tetszik – felében, vagy kétharmadában vitessék be a törvényhatóságok (de minden törvényhatóságok) által félévenkint a betáblázási jegyzőkönyv hiteles kivonata mellett az országos pénztárba, és nevezetes jövedelmi kútforrásra tevénk szert, a nélkül, hogy nem mondjuk a jelenlegi institutiókon legkevesebbet változtatni, de még a hivatalos személyzetet e végett az egész országban csak egyetlenegygyel is szaporítani kellett volna; e mellett nekünk úgy tetszik, hogy ily intézkedés egyszersmind a hitelügyre is jótékonyan hatna, nemcsak az által, hogy a csalárd bukások azon nemét, mely holmi activ követelések eltitkolását használja, egy kissé megnehezítné; hanem az által is, hogy kinek-kinek követelő s tartozó állapotját tisztába hozván, a hitelezésnek s mindazon jóknak, mik ez által eszközölhetők, a jelennél szilárdabb alapot nyújtana. Igen népszerűtlen bélyegadó helyébe ajánlani bátorkodunk; másik az, mit már az 1802-ki országos választmány is javasolt, mi pedig helyeselve kiemelénk; tudniillik, hogy minden esetben hol a királyi kincstárba bizonyos taksa fizettetik, toldalékul, még egy negyedrész az országos pénztár számára kiszabassék. Legyen bár ez a fizetéses királyi hivatalok kivételével, miként ott javasoltatik, vagy ezekre is kiterjesztve, mint mi gondolnók: ez a dolgot lényegében nem változtatja. Ám vétessenek ki – ha tetszik – a fizetéses hivatalok, a mennyiben csakugyan igaz, hogy nagyrészben nem igen dúsan vannak ellátva: de a czímeket, rendeket, kitüntetéseket, szabadalmakat, javadalmakat s mindennemü grationalékat csakugyan méltán megdíjazhatni. Boldogult Kölcseynk mondá, hogy sujtásos nemzet vagyunk. Ám hiszen gyönyörködjék sujtásaiban, kinek kedve tartja: csak fizessen valamicskét az országos pénztárba is. Az adóphilosophia hozza magával, hogy leginkább a fényüzési czikkeket kell adóztatni. Legyenek hát sujtások és sujtásosak; de fizessenek. Ez igazságos s tanácsos is.
És most már néhány szót a vámokról. Ismételjük, mit már máskor mondottunk: a határvámok elvében kell kiváltképen országos jövedelem után szétnéznünk. E tárgyat azonban egyedül jövedelem tekintetéből itéletünk szerint egyáltalában nem szabad tekinteni; sőt inkább, ha valahol, épen itt szükség, hogy a nemzetgazdaság igényeit, a financiális szemponttal összhangzásba hozzuk, nehogy a pillanatnyi haszonvadászat ösztönétől elragadtatva, úgy járjunk, mint ama mesebeli ember, ki megölé a tyúkot, mely neki aranytojást tojt.
Főelvünk az, hogy valamint a német vámszövetséghezi csatlakozást nem kevesbbé nemzetiségünkre mint a keletkezni óhajtott honi műiparra nézve veszélyesnek, nyerstermék-eladás tekintetében pedig kevéssé hasznosnak itéljük így azt, hogy a magyar korona birtokai az austriai birodalom tartományaival, a mint egy fejedelmet uralnak, úgy egy nagy vámszövetségbe is egyesüljenek, mindkét részre hasznosnak hisszük s valljuk. Ha tehát ezen óhajtás, melyben számos milliók osztoznak, valósulhatna és leomolnának a vámsorompók, melyek hazánkat a birodalomtól elválasztják: akkor természetesen egyetlenegy határvámvonal veendvén körül az egész egyesületet, országgyűlésünk befolyásával s nemzetünk érdekeinek mérlegbe vetésével határoztatnék meg az osztaléki arány, mely szerint a vámjövedelmek a magyar királyi kincstárt illetnék; ekkor bizonyosan helyén volna; s a kincstári jövedelmek csonkítása nélkül lehetne is a vámok meghatározását előlegesen akként intézni, hogy árúczikki különbség nélkül a vámjövedelem bizonyos része honunknak úgy czéljaiban, mint kezelésében országos rendelkezéstől függő s már 120 év óta tervezett országos pénztárába folyjon. És ezzel a kérdés csomója megoldatott. Ha ellenben akár Dr. Wildner-féle kacsintgatások, akár rövidlátó számolás, akár hazánk törvényes és igazságos viszonyainak szerencsétlen félreismerése, ez általunk mindenek fölött óhajtott vámegyesülést meggátolnák e boldogtalan esetre Isten és emberek előtt nyilt homlokkal igazolhatónak hisszük a nemzetnek azon kivánságát, hogy a politikai gazdaságtan nemzeti rendszerének a mint szenvedőleges hatását tapasztaljuk, a mint ellenünk gyakorlatba véve erezzük, úgy mi is, az oly igen elmaradottak, saját nemzeti iparunk ápolásáról, a kir. kincstár jövedelmeinek csonkítása nélkül, védvámok által gondoskodjunk s gondoskodva egyszersmind országos pénztárt teremtsünk, viszonylagos hatással főképen ép azon kereskedési mozgalom élénkitésére szolgálandót, melyből a jövedelmet merítettük. E státusgazdasági tekinteteknek szemügybe vételével, nemcsak tökéletesen helyeseljük gr. Dessewffy Emil úr azon javaslatát, hogy a királyi kincstárt illető harminczad épségben hagyása mellett a külföldről behozott selyemszövetekre, mint nagyobbára kéjelmi czikkekre, minden 100 frt érték után 2 frt; a gyapjúszöveteknél 1 1/2 forint, a gyapotszöveteknél ellenben, mint már a szegényebb osztályoknál is használt árúczikkeknél, száz után 1 frt vám az országos pénztár számára megvétessék: hanem általában is hisszük, hogy immár vannak a keletkező magyar műiparnak oly ágai, melyekre nézve a védvámrendszer ótalmának ideje nemcsak eljött, sőt alkalmazása roppant nemzeti veszteség nélkül már nem is halasztható. Ide számítjuk a vas, selyem, gyapjú, gyapot, len, kender, bőr, üveg, porczellán, kőedény és répaczukor gyárműveket. Ezeknek csak egy kis ótalom kell, hogy a nemzeti jólét számvetésében nevezetes tényezőkké emelkedjenek. Kivitelre, míg jelen vámviszonyaink nem változnak, adót vetni tanácsosnak nem itélhetjük; kivevén talán a gyapjút, melynél 100 frt értéktől egy forint adó nyomasztólag valóban épen nem hatna, s mégis évenkint mintegy 270,000 frtot jövedelmezne, s talán a dohányt, melyre az 1741-ki országos választmány mázsánkint 6 kr. adót javasolt vettetni, a mi mindazáltal 20-25 ezer forintnál többet nem tenne. Mi a dohányra nézve hajlandók volnánk a belföldi fogyasztásra is némi kis adót vetni; annyiban t. i., hogy a vágott dohány- és szivar-árulásért, 4-5 fokozatu osztályzat szerint, évenkint bizonyos taksa fizettessék. E gondolatra a dohányárus boltok naponkint növekedő száma s azon roppant különbség hozott, mely a dohány piaczi s bolti ára közt tapasztalható. Például egy mázsa dohányból mintegy 8000 cigarro készül, s ha százának ára csak egy p. frton vétetik is, egy mázsa cigarro mégis 80 p. frton adatik el, míg a leveles dohány ára legfölebb 10 frt, a munka másik 10–15 frt. volt, úgy, hogyha polgári keresetül 100 pcent nyereség számíttatik is, egy-két garas adóra még mindig marad. E gondolathoz azonban nem igen ragaszkodunk; de már ahhoz igenis, hogy a kinek amerikai dohányt színi, franczia bort inni, vagy ínycsiklandó ceyloni fűszerrel élni tetszik, az ám tegye, ha kedve tartja: de fizessen. Balgaságnak tartjuk, a gazdagoktól azt kivánni, hogy megtagadják magoktól a külföld ízletes termékeit; ízleljék, éldeljék, a mennyit tetszik: de méltányosnak hiszszük a kivánatot, hogy míg az utolsó napszámos is adót fizet, mivelhogy levegőt szí, ők fizessenek határvámot fényüzési éldeleteikért. Eddig minálunk a státusgazdaság és finánczrendszer józan elvei megfordítva gyakoroltattak; a gazdag nemes nemcsak vámmentesen hozatott be mindennemü külföldi borokat, de sőt – valljuk meg – a nemesi személyes kiváltság sokszor és sok helyütt a nyerészkedőknek törvényes alaku csempészkedésre is szolgált palástul; miáltal a franczia pezsgő s a rajnai és spanyol borok hazánkban már nemcsak a gazdagok asztalánál honosultak meg, hanem belföldi borainkat nagyrészben ki is szorították. Ez csakugyan fonák egy politika! Azonban fényüzéri czikkeknél sem vagyunk az erőszakos kizárás barátai, s azt mondjuk: »Champagneit stb., a mennyit tetszik! de vámot tőle jó terheset.«
Ezekből világosan hisszük, hogy csak akarjunk, találunk elég kútfőt, melynek segedelmével az országos háziadótárt, nemcsak különös nagy terheltetés nélkül, de sőt fontos státusczélok mellékes előmozdításával is fedezni lépesek leszünk. Csak két tárgy van még, mire nézve a közvéleményt gondolkozásra felhíni bátorkodunk; s e kettő pálinka és absentismus!!
