Nagyvárad városának
Nagyvárad városának
Turin, 1867. október 3.
Tisztelt Városi Közönség!*
* Nagyvárad városnak augusztus hó 17-kén megtartott közgyűlésén, Győrffy Gyula képviselő, Kossuth Lajosnak a jászladányi választókhoz intézett válaszoló levele alkalmából, lelkes beszéd kiséretében, a következő indítványt tette:
»Kossuth Lajoshoz intézendő tiszteletteljes levélben fejezze ki e város képviselő testülete mély fájdalmát a fölött, hogy őt – kinek annyi hálával tartozunk, s kinek lánglelkére és irányt adható tapasztalására nehéz küzdelmeink között oly nagy szükségünk lenne – e haza még most is nélkülözni kénytelen.
Fejezzük ki reményünket, hogy e nemzetnek hazafias törekvéseit a gondviselés meg fogja jutalmazni azon helyzet elérésével, melyben őt közöttünk s a szó teljes értelmében magunkénak mondhatjuk.
Végre fejezzük ki iránta állandóan érzett tiszteletünket, szeretetünket.«
Ezen indítvány egyhangulag elfogadtatván, jegyzőkönyvbe vétetett s Ormay Géza városi főjegyző által aláirt megkereső levél kiséretében 1867. augusztus 19-kén Turinba elküldetett, mire a fenti válasz érkezett.
Ez a levél az október hó 31-kén tartott rendes közgyűlésben olvastatott fel, a mikor is Lukács György polgármester, később belügyminiszteri államtitkár, a következő határozati javaslatot tette, mely a képviselő-testület által egyhangulag elfogadtatott: »A felolvasott választ teljes megnyugvással fogadja a képviselőtestület, mert most már bizton tudja, hogy a nagy emberhez intézett részvétsorok elérték a czélt, melyből irva valának, enyhítő hatást gyakorolván a számüzöttre, kiről az élő szenvedélyek lezajlása után csak egy későbbi kor fog hozni önzéstelen és igazságos itéletet. A képviselő-testület megnyugvását fokozza azon elismerés, melylyel a számüzött hazafi Nagyvárad városnak a megtámadott ország önvédelmi harczában kifejtett erélyes közremunkálásáról emlékezik. Ezen elismerésben van bizonysága annak, hogy Nagyvárad város közönsége polgári kötelességeit a multban híven teljesítette. – Csak emelje magát előbbre, s előbbre törő erélylyel a városi polgárság azon állásra, mely a nemzet közéletében őt megilleti, legyen hordárja a civilisatiónak, és siessen érvényt adni az életben azon független befolyásnak a közügyek intézése körül, melyre a törvény által hivatva van. A számkivetésben élő nagy embernek idézett szavaiban van körülirva a hivatás és kötelesség, melyet Nagyváradnak, mint a polgári elem egyik jelentékeny tényezőjének, jövendőben teljesítenie kell. A képviselőtestület az idézett szavakban saját nézeteit ismeri fel, s nem késik jegyzőkönyvében kifejezni azon hitet és meggyőződést, hogy e város lakossága az őt megillető önérzet magaslatára emelkedvén, igyekezni fog jövendőben is polgári kötelmeit híven teljesíteni. Így leszen összhangzásban a város multja az ő jövendőjével. – A közelmult, mely e város történetének egyik szebb lapját képezi, annak dicsőségét tükrözi vissza. A jövendő, mely előtte áll, anyagi és szellemi nagyságát hordozza méhében. Kossuth Lajos válasza leszen az emlékeztető jel, hogy a város polgársága a hazafias küzdelmek között kiérdemlett becsületes nevet csak hivatásának helyes felfogása és erélyes teljesítése által tarthatja meg jövendőben is.« K. F.
Valahányszor ama jobb sorsot érdemelt küzdelemre gondolok, melynek óriási erőfeszítése még bukásában is világszerte tiszteltté tette a magyar nevet: hálás kegyelettel állapodik meg emlékezetem Nagyvárad városa nevénél, mely ama korszak egyik büszkeségét képezi, s melyre mint fajunk életrevalóságának egyik fényes bizonyságára szerettem hivatkozni, az erélyt és hazafiságot becsülni tudó szabad népek előtt.
Sokszor elmondottam Angliában s Amerikában, miként talált minket a reánk kényszerített élet-halálharcz, benn fegyvertelenül, szereletlenül és készületlen, kifelé a világforgalomtól elszigetelten; s miként találta fel nemzetünk a segítség kiapadhatlan forrását Nagyvárad lelkes polgárainak hazafias erélyében, mely az akkor még a kereskedelmi forgalom főbb erein kivül esett, gyáriparral épen nem, s kézműiparral is csak kevéssé rendelkezhetett vidéki várost mint egy varázsütéssel egy kis Birminghammá változtatta át, melynek áldott munkássága szerelte fel seregeinket, s adott fegyvert és mindennemü hadiszert dicső honvédeinknek hősies kezeibe.
És midőn láttam, mennyi érdekeltséget költött e ténynek egyszerü elbeszélése még azon népeknél is, melyek a munka csodáihoz rég hozzá szoktak, egy neme az önérzetnek dagadt fel keblemben, mintha reám is visszasugárzott volna egy kis szikrája a dicsőségnek, mely Nagyvárad nevét körülveszi.
Kitől lehetne nekem becsesebb a részvét s a rokonszenves megemlékezés, mint azon város lelkes közönségétől, melynek a nagy mult nagy emlékei közt annyi elismeréssel tartozom.
Édesbús megilletődéssel olvastam, s újra meg újra olvastam a szivélyes sorokat, melyekkel a tisztelt városi közönség engem megvigasztalni méltóztatott.
Fogadja hálás köszönetemet az irántam tanusított nemes részvétért, s méltóztassék meggyőződve lenni, hogy az enyhítő hatást, melyre számítva voltak, a hontalan bujdosónál becses soraik el nem téveszték.
Különösen jól esett keblemnek, méltányoltatva látni az indok igazságát, mely az oly rég nélkülözött hazai levegő szívhatásától engem eltiltott.
Önkéntesnek talán akkor sem volt tekinthető számkivetésem, mert a kötelesség parancsolta. Azóta a hatalom már kénytelenséggé is tette, mit előbb velem csak a kötelesség érzete választatott. – De én hiszem, hogy a hatalom szava nem fog visszhangra találni a nép érzelmeiben. S ha az, hogy egykor az orosz segítséggel erőre kapott idegen önkény nevemet a bitófára függeszté, nem fosztott meg polgártársaim jóindulatától, – reményleni merem, hogy Nagyvárad városa tisztelt közönsége most sem fog engemet a haza iránt hűtlennek tartani, habár a magyar alkotmányos miniszterium határozatából báró Wenckheim belügyminiszter úr notoriusnak decretált is.
Úgy látszik, azoknál, kik a jelen állapotot az alkotmány helyreállításának hirdetik, nagy haragfergeteget idézett elő ellenkező három nyilatkozatom, melyeknek elsejét hazafiui aggodalmaim sugallották, a más kettőt tartozás parancsolta. Háromról szólok, mert a negyedik, melyet köteles válaszul Biharmegye közönségéhez intéztem, még nem jött, s nem tudom, ha a közbejött rendeletek után jövend-e nyilvánosságra?
A tisztelt városi közönség bölcsesége már itélt nézeteim felett, midőn kimondotta a fájdalmas igazságot: hogy a jogos reményektől oly távol eső állapot, mely hazánk hosszu küzdelmeinek béreül jutott, nem hozott (a mint valóban nem is hozhatott) nyugalmat s megelégedést a nemzetnek. Fölösleges volna tehát újabb indokolásokba bocsátkoznom; annyit azonban szabadságot veszek magamnak kijelenteni: miként engem ama haragfergeteg megerősített a meggyőződésben, hogy nézeteimben igazság van; sőt azt is sejteti velem, hogy nézeteimet nyilvánítva, a nép érzelmeinek találtam adni kifejezést.
Talán ismét az történt velem, mit a jász-ladányiakhoz irott levelemben a multakról mondottam, hogy tükör valék, mely a kapott világot visszasugárzá. A világ a nép vala.
A tisztelt városi közönség jobban megitélheti nálamnál, van-e alapja e sejtelemnek. De ha van: úgy minden akadályok daczára, mik a nemzet elibe tornyosulnak, jó reménynyel lehetünk a jövendő iránt. Mert a viszonyok helyes felfogása meglévén, ebből ki fog fejleni a határozott eltökéllés, s ezt sikerré fogja érlelni a hazafiság.
A pálmafáról mondják, hogy legjobban nől, ha terhet aggatnak reá. Legyenek Önök, tisztelt honfitársaim, mint a pálmafa. Sok mindenféle erkölcsi és anyagi terhet kellend a magyarnak viselnie! Nőljön alattuk határozottságban, mely nem lankad, erélyben, mely nem ismer ernyedést, visszaszerezni mind, a mi a nemzetet isten és ember törvénye szerint megilleti.
Bizzunk magunkban s ügyünk szent igazságában. Nem egy nemzettel történt már, hogy óra visszaadta, a mit századok elvesztettek.
Csak legyen a nemzet éber, nehogy a közösügyi alku külpolitikai hordereje által enyészettel fenyegető bonyodalmakba sodortassék; s én is osztozni fogok a tisztelt városi közönség reményében, hogy a Gondviselés meg fogja nemzetünk törekvéseit jogainak viszszaszerzésével jutalmazni.
Nagy kegyesség a tisztelt városi közönségtől, hogy ezen reménynél az én visszatérhetésemet is óhajtásai közé sorozni méltóztatik.
Ez óhajtás olvasásánál lázassá hevült keblemben a vágy, hazánk szabadságnapjának melegét, bárcsak nehány rövid perczen át is, élvezhetni, mielőtt sokat hányatott fejemet örök nyugalomra hajtanám. De koromban az évek s viszonyaim közt a bú súlya hamar gördítik az életóra fenmaradt homokszemeit. Legyen meg az isten akarata; különben is ez csak személyem ügye. Én nem hiszem, hogy szükséges emberek vannak a nemzetek életében. A természet semmi ürt nem tűr. Egy ember kidül, helyét más foglalja el; s életrevaló népnél, minő a magyar, minden kornak szüksége találand mindig személyesítőt.
Csak izmosodjék meg a földmívelő népben az öntudat, csak emelje magát előbbre s előbbre törő erélylyel a városi polgárság azon állásra, mely a nemzet közéletében őt megilleti, ez az, a mire hazánknak szüksége van, hogy szabaddá, erőssé, boldoggá legyen.
Közel husz éve, hogy a jogegyenlőség nagy elve törvénybe igtattatott, s vele a szabad földbirtokossá lett földmívelő nép milliói s a városi polgárság százezrei hivatva lettek: hazánk törvényes önállását, alkotmányos önkormányzatát, erkölcsi előhaladását s anyagi felvirágoztatását, a szabdalmak erőtlen kezeiből, a közszabadság erős karjaira venni.
Mérhetlen fájdalom rezgi át lelkemet, ha meggondolom, mi biztossá, boldoggá, virágzóvá lett volna szegény hazánk a husz év alatt, ha csak békében hagyatunk, hogy a törvény áldását érvényesíthessük az életben. De a jogot lábbal tipró erőszak nem hagyta az áldás magvát kikelni, melyet a törvény elvetett. – És mit nyert ez eltiprással a hatalom? – talán szilárddá tette a trónust, melynek nemzetünk törvényes szabadsága dönthetlen támaszt nyujtott volna? – Szilárdítás helyett megrázta azt alapjaiban; úgy, hogy 20 év alatt háromszor jutott annyira közel az összeroskadáshoz, hogy egyszer csak idegen kegy, másszor csak idegen mérséklet, harmadszor csak idegen közbevetés támaszgatta fel a düledező épületet. Az isten igazságos. – A nyomorgatottak szenvedései visszaszállnak a nyomorgatók fejeire. De ez a szenvedőknek szomoru vigasztalás.
Az elvesztett multat isten sem adhatja vissza. Ha legalább tanulságul szolgált volna a jövendőnek! De úgy látszik, nem szolgált. Nemzetünk törvényes jogainak ellenében ismét iránytűnek vétetett a birodalom egységének s nagyhatalmi állásának mindent háttérbe szorító tekintete. Mintha nem kiáltaná ezer torokkal a történelemnek s a közel multnak is intő szózata, hogy a birodalom egységének eszméje a birodalom szétbomlásának eszméje; s hogy a nagyhatalmi állás másban mint a jog tiszteletében s a népek elégedésében nem található. És ime oly rögeszmék miatt, melyeket százszor megczáfolt a történelem, szembetünőleg sodortatunk oly külpolitikai bonyodalmakba, melyek enyészettel fenyegetik a trónt, a birodalmat és hazánkat is.
Én azt hiszem, nem az a loyalitás, a mely eszközül ajánlkozik a hatalom előitéleteinek új meg új experimentatiókra, hanem inkább az, a mely férfias nyiltsággal oda mutat a veszélyre, a mely felé balitéletei által a hatalom magát is, a népeket is sodorja.
Ideje, legfőbb ideje, hogy a democratikus elem – azon szabad földmíves nép, melynek tisztes foglalatossága az emberi önérzetnek s szabadságszeretetnek örök forrása, és a civilisatio hordárjaivá hivatott városok iparos és kereskedő polgársága, magasztos rendeltetésük öntudatában, siessenek érvényt adni az életben azon független befolyásnak a közügyek intézése körül, melyre a törvény által hivatva vannak.
Nincsen elvesztegetni való idő, korunk viszonyai közt a történelem logikájának kereke sebesen forog; s ha egyszer a válság elkövetkezett, hiában mondandjuk, mit nekem egyszer báró Wenckheim Béla mondott Debreczenben, hogy: »ki hitte volna!«
Isten legjobb áldása legyen Nagyvárad városa közönségével. Fogadják szivesen, szives részvétükért, őszinte hálám kijelentését, s engedjék, hogy magamat jó akaratu emlékezetökbe ajánlhassam.
A ki egyébiránt megkülönböztetett tisztelettel maradok mindig és minden körülmények közt a tisztelt városi közönségnek
Hálaköteles alázatos hű szolgájuk
Kossuth Lajos.
