A »Pesti Napló« szerkesztőjének (III.)
A »Pesti Napló« szerkesztőjének (III.)
Turin, 1867. október 13.
A közösügyi egyezmény legveszélyesebb momentuma abban fekszik, hogy Magyarország egyrészt erőt bocsátott a birodalmi kormány rendelkezésére, s az erővel ingert adott azon politikát követni, melynek czélja: »a nagy és régi történelmi állást visszaszerezni«; másrészt meg ezen politikának a magyar érdekek szempontjából fékezésére csak annyi tehetséget sem tartott fenn magának a magyar országgyűlés, a mennyivel még a hajdani karok és rendek is birtak.
Ime, még be sincs fejezve gyakorlati részleteiben a közösügyi egyezkedés, s már is oly ingert adott a »régi történelmi állás visszaszerzése« után sóvárgó politikának, hogy egész Európa véleménye szerint háboru veszélye lebeg fölöttünk, és pedig oly czélok, végett melyek hazánk érdekeivel merőben ellenkeznek; háboru, mely Austria részéről teljességgel nem volt volna lehetséges, ha a magyar országgyűlés az 1861-diki alapot fel nem adja.
Két kérdés van jelenleg szőnyegen, mely európai háborut idézhet elő: a német és a keleti.
Megmondottam előbbi levelemben, miként állanak érdekeink a német kérdésre nézve. Hasonlót kell tennem a keleti kérdésre nézve.
Constatirozzuk a tényállást.
A török birodalom eredete a történelem legbámulatosabb csodái közé sorozható. Mindössze négyszáz sátorból (családból) állott a török őserő, melylyel Orchán Emir atyja Orthogrul a XIII. század végével a Sangar partján megtelepedett. E négyszáz sátor volt a török nemzet bölcsője, mely kevesebb mint száz év alatt majd az egész mostani török birodalmat, 150 év alatt Konstantinápolyt is meghódította s Európát megrettegtető hatalommá vált.
De az idők megváltoztanak.
A török nemzetnek többé nem ereje, hanem gyöngesége veszélyes Európának, mely azt mesterségesen támogatja, nehogy helyébe az orosz lépjen, s helyébe lépve törvényt szabjon Európának és Ázsiának.
Az orosz terjeszkedési vágyai ellen megvédheti a török birodalmat Európa, ha egyetért; de a belső szétbomlástól – nincs földi hatalom, mely megvédhesse; sőt a történelem kérlelhetlen logikája hangosan inti Európát, hogy, ha e felbomlás processusát akadályozni akarná, nem a törököt mentené meg, hanem az orosz hegemoniának csinálna útat le egészen a Bosporusig s az Adriai tengerig.
A török hatalom napjai számlálva vannak. Én oltalmat találtam nála, midőn osztrák és orosz fejemet követelték. És közöttük éltem és megtanultam becsülni a sok nemes vonást nemzeti jellemében. Hála és becsülés meleg részvétre ösztönöz sorsa iránt; – de szemben napjai megszámláltatásának félreismerhetlen jelenségeivel, mint magyarnak, mint hazafinak, mint a civilisatio barátjának csak azt lehet óhajtanom, hogy, ha már halálra itélte a török birodalmát Európában a történelem, legyen halála az, mivé isten rendelte a halált a természetben: – legyen új életnek, a szabadság életének kezdeté, ott ama sokat szenvedett földön; s no legyen halála átok forrásává az európai szabadságnak, az enyészet forrásává saját hazámnak.
Nekünk a keleti kérdésben érdekünk az, hogy az orosz ne terjeszkedjék délfelé sem birtokfoglalással sem befolyásban. – Nekünk érdekünk az, hogy ne az orosz örököljön a török után, hanem örököljön a népszabadság.
S a politika, melyet ezen érdek parancsol? Azon lenni, hogy az orosz isolálva találja magát szemben Európával. – Ez útját vágja terjeszkedési vágyainak.
És azon lenni, hogy a keleti népek bennünk szabadsági törekvéseik barátját lássák. Ez ellensúlyozni fogja az orosz befolyást. Mert irtózatos tévelygés azt hinni, hogy a keleti szláv népek az orosz uralmára vágynak, vagy hogy, mert szlávok, tehát pánszlávok, azaz: hogy nemzeti egyéniségükről lemondva, orosz hegemonia alatt egybe akarnák a szláv népfajokat olvasztani.
Ez teljességgel nem áll. Az ébredő fiatalság egész melegével ragaszkodnak ők saját nemzeti egyéniségük fentartásához. Szerbek, bolgárok, bosnyákok stb. akarnak ők lenni, nem oroszok; szabad nemzetek vágynak lenni, nem orosz szolgák.
De az is tény és természetes is, hogy, ha oly politikát látnak Európa részéről s különösen a szomszéd Magyarország felől Austria részéről követtetni, mely őket akadályozza, hogy saját nemzeti egyéniséggel biró független szabad nemzetekké lehessenek, hát természetesen engednek az orosz kecsegtetéseknek, s az orosz karjaiba vetik magukat.
A nemzeti egyéniségből kivetkőztetés fájdalma volt szülő anyja a panszlavismus eszméjének. Czartoriszky herczeg volt az, a ki I. Sándor czárnak a panszlavismus eszméjét suggerálta. – Irásban birom e tényt gr. Zamojszkytól, az öreg herczeg legmeghittebb barátjától. Czartoriszky orosz (gondolom közoktatási) miniszter volt, s látván, hogy a bécsi congressuson Lengyelország helyreállítása megbukott, ő volt az, a ki fájdalmában azt mondta Sándor czárnak: »ha már szabad lengyelek nem lehetünk, tegye Ön, Sire! orosz pártfogás alatt a szláv népfajokat a világ legnagyobb hatalmává!« És Sándor czár – mint Zamojszky mondja – ifju hévvel ragadta meg az eszmét, mely nem a szabadságnak eszméje. És a lengyel faj, istennek hála! nem ment bele a kétségbeesés által sugallott nemzeti öngyilkolás gondolatába. Irtják mint az erdőt, mert nem ment bele. Nemzetek csak öngyilkolással halhatnak meg.
Vigyázzon Európa, vigyázzon különösen Austria és vigyázzon mindenekfelett a magát Austria horgára akasztott Magyarország, hogy mit cselekszik. A délkéleti szláv nemzetekből megannyi lengyelt lehet csinálni az orosz ellen a szabadság és nemzeti függetlenség által; de lehet megannyi oroszt is csinálni a szabadságvágy repressiója vagy az uratcserélés speculatiója által.
Pedig miként áll a dolog? – – A mióta Austriát veszteségek érték, mindig, s most legujabban is a Kelet felé halljuk őt compensátio végett utaltatni, és soha sem hallottunk egy világos szót, még kevésbbé láttunk egy politikai tényt, mely ezt megczáfolta s a keleti népeket megnyugtathatta volna. Még a magyar miniszterelnök is csak annyit mondott egyszer Stratimirovics interpellatiójára, hogy: »ő Felségének sem mint magyar királynak, sem mint austriai császárnak nincsen érdekében a keleti keresztény népek békés fejlődését akadályozni«. – »Békés fejlődését!« – minő kedves naivság! Látszik, hogy gr. Andrássy nem újoncz diplomata. Minő szépen megtanulta a mesterséget, nagy szavakkal semmit mondani.
A magyar érdekek ennél többet kivánnak. Minthogy már Bécsben csinálják Magyarország számára a politikát, a magyar érdekek azt kivánják, hogy a bécsi udvar határozottan utasítson el magától minden compensationalis gondolatot. Elég nekünk a nemzetiségi kérdésből, a mennyi van. »Nem instálunk többet belőle«, mint Erdélyben mondják. Ha mindazon keleti tartományok, melyeknek czimerei Magyarország körül figurálnak, tányéron hoznák is felénk a meghódolást Szent-István koronája iránt (mit tenni bizonyosan nem fognak), még akkor is azt kellene mondanunk: »köszönjük, nem kell; legyetek szabadok és függetlenek, s ha azzá lettetek, lépjünk kölcsönös biztonság végett védszövetségre; de legyetek szabadok s függetlenek«.
Hazánknak, ha magát veszélybe sodorni nem akarja, oly politikát kell követni, mely az állami függetlenségre törekvő szomszéd keleti népeket tökéletesen megnyugtassa, hogy erről az oldalról őket sem osztrák compensationalis speculatiók, sem a status quo fentartása végetti fegyveres avatkozás nem fenyegeti.
Ezt nekünk nemcsak a külbiztonság tekintete parancsolja, hanem belviszonyaink is javasolják. Mert csak ez által biztosíthatjuk háboru esetére is a szives egyetértést azon polgártársaink részéről, kik a keleti népekkel fajrokonságban állanak. Csak így lehetünk biztosak, hogy külinvasio esetében az ellenség hazánk belsejében nem talál támogató elemekre.
Már pedig tény, hogy a bécsi kormány compensationalis, illetőleg interventionalis szándokai felőli hit általánosan el van a keleten terjedve; ez az, a mi az orosz agitatiónak leghatalmasabb emeltyüt kölcsönöz. Tény, hogy a közösügyi egyezkedés gyanakodókká tette irányunkban a keleti népeket, mert azt (és nem ok nélkül) olyannak nézik, hogy általa Magyarország magát, mint engedelmes eszközt, a bécsi politika karjaiba vetette. És kétségtelen tény, hogy az osztrák suprematia gondolatától a keleti népek jobban irtóznak, mint akármi mástól a világon. Bár szétnéznének a magyar államférfiak amott a szomszédban s tanulmányoznák az életet; látni fognák, hogy ezen irtózat a dühig emelkedik a gondolat felett, hogy a bölcs compensatorok őket amolyan majorságnak vagy baromcsordának tekinti, mit csak úgy oda lehet assignálni Austriának.
Ilyen a helyzet a keleti kérdésre nézve. Lássuk már most a német és keleti kérdés közötti kapcsolatot.
Az osztrák fejedelmi ház századokon át birta a német császári koronát. Nehezen sziveli, hogy Németországból kiszoríttatott, és első minisztere a »nagy és régi történelmi állás visszaszerzését« csillogtatja a Landtagok előtt. Lehet, attól is tartanak Bécsben, hogy Németország egysége oly vonzerőt gyakorolhat a birodalom német tartományaira, mint Olaszország gyakorolt Velenczére.
Mindez családi érzelmek alapján lélektanilag megfogható lehet arra, hogy Magyarország magát halálos veszélybe döntse.
A mondott okoknál fogva senki sem kételkedik Európában, hogy a bécsi udvarnál megvan a vágy legalább is megakasztani Németország unificatióját a Majnánál, azon reményben, hogy, ha már úgy akarták a végzetek, hogy a Majnán felül a porosz legyen Németország fejévé. – Isten őrizze hazánkat ez osztrák remény teljesedésétől.
De »egyedül« Austria nem merne harczot provokálni. Visszaszerzés helyett oda veszhetne mind, a mi még van. Mind!
Hanem a franczia nemzet rendkivülileg ingerült a porosz hatalmi növekedése, a Németország egységi törekvése miatt, a Tuilleriák felett a »fekete pontok« mindinkább sötétednek. De Napoleon császár óvatos ember. – Tudja, hogy Németország »kemény falat«. Egy szerencsétlen kimenetelü háboru alkalmat adhatna I. Napoleon waterlooi szavát ismételni: »A csata vesztve van, – és vele a birodalom.« – Tehát szövetségesek után lát.
A szövetség oly gyümölcs, mely az érdektalálkozás fáján terem. Az érdektalálkozás megvan Bécsben; s a közösügyi alku adott hozzá tehetséget is. Meg is van győződve egész Európa, hogy, ha még nem köttetett is formaszerinti szövetség Salzburgban (talán majd köttetik Párisban), de egy közös politikának elemei combináltattak. Hozzájárul ehhez, hogy Francziaország irtózatosan fegyverkezik – pedig őt senki sem fenyegeti támadással. – Nem is volna tanácsos. – S hogy a háboru előjeleiből semmi se hiányozzék, Austria, kinek a seregleszállítási gazdálkodásra oly szüksége volna, mint élő embernek a levegőre, három korosztály helyett hét korosztály újoncz besorozására sürget engedelmet a Reichsrathtól.
Egész Európa háborut érez, csak a Deák-párt által vezetett Magyarország legyen az, mely keleties resiguatióval megnyugszik Allah oltalmában s a próféták bölcseségében? Épen Magyarország, melyet e háboru enyészettel fenyeget?
Ha a porosz csak valószinünek tartja is (pedig lehetetlen többnek nem tartania), hogy Németország unificatióját szövetséges támadás fenyegeti, szükségkép ő is szövetségről gondoskodik. Franczia-osztrák szövetség az egyik oldalon, porosz-orosz szövetség a másik oldalon. És jegyezzük meg jól, Németország unificatiójának fenyegetése az egyetlen lehető eset, mely porosz-orosz szövetséget idézhet elő.
De Sándor czár bizonyosan nem éri be egy bókkal a porosztól, mint Miklós czár beérte az osztráktól 1849-ben. Szövetsége béreül szabad kezet kötend ki magának a Keleten. És így fog Poroszországhoz szólani: csak te foglald el a francziát Nyugaton, hogy őt útamban ne találjam, ha a keleti keresztény népeket neki uszítom a töröknek, az osztráktól ne tarts, azzal majd elbánok én, s fejére is gyujtom saját házát három oldalról: és – finis Austriae!
Igen, de egyszersmind finis Hungariae is; minthogy ez összeforrasztotta magát Austriával, melyet még a »P. Napló« is »összement«-nek s eszkimónak nevez.
Hogy ily körülmények közt hazánk lesz a háboru fő szinhelye, az világos; és világos az is, hogy nekünk a franczia szövetség semmit sem használ, mert annak elég dolga lesz a kültámadás által egy testté lélekké forrasztott Németországgal a Rajnánál – csak birja!
Ily körülmények közt készül nyakunkra hozni az orosz invasiót a »birodalmi egység« s nagyhatalmi állás politikája, mely az Önök közösügyi munkájának vészterhes gyümölcse.
Isoláltan kellett volna tartani az oroszt; és ha Magyarország az 1861-diki alapot el nem hagyja, isoláltan is maradt volna, mert a bécsi udvar nem léphetett volna a »nagy és régi történelmi állás viszszaszerzésének« provocans terére; nem, ha alkotmányunk helyreállítását megtagadja, mert ekkor »cadaver« maradt és szépen el is temettetett volna hazánk kára nélkül (au contraire); és ismét nem, ha jogainknak a 48-diki törvények helyreállításával igazságot szolgáltat; mert akkor Magyarország nem sülyedt volna a »visszaszerzési« nagyravágyás eszközévé. E helyett Önök oly politikára adtak ingert a bécsi udvarnak, mely az isoláltan tartani kellett orosznak szövetségeseket teremt, elleneit paralysálja, s nagyravágyásának sima útat készít.
Aztán ne fogja el az ember keblét a legkeservesebb hazafi bú – ez öngyilkos rövidlátás felett.
Hanem Önöket Lengyelország helyreállításával kecsegtetik, s mert én figyelmeztetém a nemzetet, ne higyjen ez ámításnak; előtoppan a »Pesti Napló«-ban egy lunatikus, és elkiáltja magát, hogy én martalékul dobom Lengyelországot az orosznak.
Igazán lunatikus okoskodás. Azt tudom, hogy, ha a franczia őszintén megnyugodnék Németország unificatiójában, de feltételül szabná, hogy Németország kezet fogjon vele Lengyelország helyreállítására, az bizonyosan helyre lenne állitva; de a ki azt hiszi, hogy Poroszország-, Németországnak orosz szövetségre kényszerítése olyan út, melyen Lengyelország helyreállításához el lehet jutni, annak a szó legszorosabb értelmében orvosra van szüksége. – Az ellenben bizonyos, hogy a mikorra Lengyelország ily úton teljes lehetetlen helyreállítására csak kisérlet is tétetnék, Magyarország már a Krisztus palástjának sorsára jutandott a kérdésben forgó háboru által.
Fontolják meg Önök e körülményekkel kapcsolatban úgy hazánk, mint a birodalom zilált helyzetét s az itt és ott mutatkozó elégedetlenséget; gondoljanak a szerbekre, horvátokra, csehekre, ruthénokra; gondoljanak a kapocsra, mely Bukarest és Berlin közt létezik, és gondolják meg, minő irtózatos szerencsétlenség özönlenék Erdélyre, ha oda az orosz invasio uszályában egy román hadsereg törne be, és gondoljanak a tátongó financziális örvényre; és mindezt megfontolva, mondják meg: nem volna-e valóságos nemzeti öngyilkolás, ha nemzetünk mindent el nem követne, hogy a bécsi udvar visszaszerzési s illetőleg compensationalis vágyai ily háborut ne provokálhassanak, s ily czélok végett, ily viszonyok között hazánkra orosz invasiót ne vonjanak?
Én figyelmeztettem a nemzetet ezen veszélyre, és kimutattam a módot, melylyel a veszélynek elejét venni, s az útat, melyen az oroszt isolálni lehet; s mert ezt tevém, épen mert ezt tevém, Önök orosz sympathiákkal gyanusítottak.
Aztán ne emlegessen az ember lunatic Asylumot!
De valamint hajdan a konstantinápolyiak Mohamed szultán ostroma ellen a mentő szert az »apatre per filium« dogmához és kovászos kenyérhez ragaszkodásban vélték fellelni, úgy Önök is minden veszély ellen azt hiszik biztos szernek, hogy (Önök találó szavát használva) nemzetünk az »összement« az »eszkimó« Austria hóna alá guggoljon kötött kézzel. Önök erő helyett gyengeséggel szövetkeznek. Az a szegény »eszkimó« ugyan nem menti meg a magyart semmi veszélytől, hanem azt igen is megteszi, hogy elvezeti a veszélybe, melybe őt is, minket is eltemet.
Én nem vádolom Önöket orosz sympathiákkal, hanem vádolom nyiltan a nemzet, Európa s a történelem előtt azzal, hogy az orosztóli félelemből elfogadott közösügyi transactio politikájával hazánk áldozatul készíttetik az orosznak; vádolom azzal, hogy úgy tesznek, mint ama kis madár, mely a krokodilustóli félelmében épen annak torkába repül. Most csak megértik Önök – reménylem – mit jelent ez a mese. Eddig – úgy látszik – ezt sem értették meg.
Igazán restelem, hogy ily elementaris magyarázatokba kellett bocsátkoznom. Ha váczi levelemet közölte volna a »Pesti Napló«, minden gyanusításai mellett is hallgattam volna, de azt nem türhetém szó nélkül, hogy Önök a vita tárgyát képező levél közlését (igen nyomorult mentegetéssel) elmellőzve, tényferdítések, ráfogások és gyanusítások által az olvasó közönséget nézeteim és szándokaim iránt tévedésbe vezessék.
Még el kellene oszlatnom némely fallaciákat. Meg kellene magyaráznom azt a dunai confoederatiót, melyről Önök – úgy látom – semmit sem tudnak, mégis örökké nyaggatják; ki kellene mutatnom, minő lunatikus észficzamlás Németország egységi törekvését pangermanismusnak nevezni s a panszlavismussal analogiába tenni, és meg kellene rostálnom a multak emlékeinek szintoly bárgyu, mint ingerlő felidézését: de nehogy visszaéljek a hely- s türelemmel, ezekre s egyebekre másutt fogok tért keresni.
Az országgyűlés újra együtt van. Csodálkozom, hogy a jelen körülmények között csak huszonnégy óráig is együtt lehetett a nélkül, hogy az ház figyelme a nemzetközi viszonyokra felhivatnék. Ezt még a franczia »Corps législatif« sem tenné, nem is fogja tenni, pedig az ugyancsak nem parlament. Úgy látszik, a pesti »parlament« elégli a »megszaporított megyegyűlés« szerepét. Hanem isten őrizzen, hogy nemzetünk, akármely békés nyilatkozatokat, vagy akár mi »magas állásu« személyiség bölcseségében való megnyugvást biztosítéknak vegyen. Csak institutiók adhatnak biztosítékokat, s a nemzet határozott magatartása. Az országgyűlés sokat enyhíthet a helyzeten; ha el nem szalasztja az utolsó alkalmat, mely a quóta tárgyalásánál kezében van. De a biztos, állandó mentség csak az 1848-diki alkotmány helyreállításában található fel. Mert csak ez képesíti nemzetünket érdekeinek megfelelő önálló politika követésére. Pedig egy rossz törvényen egy jó törvénynyel segíteni lehet; de egy oktalan háboru balkövetkezései maradandók lehetnek.*
* Az I-ső levelet a »P. N.« kiadta ugyan, de otromba megjegyzésekkel kisérte. – A II-ikat szintén közölte, de mert a Deák-párt ezen szócsöve úgy találta, hogy a közönséget az igazság perzselő sugaraitól óvni kell, a III-dikat azzal a megokolással, hogy: »annak tartalma törvénybe ütközik«, nem tette közzé. K. F.
Kossuth Lajos.
