Deák Ferencznek
Deák Ferencznek
Páris, 1867. május 22.
Barátom!*
* Keleten és nyugaton egyaránt izgatottak voltak a kedélyek. A császári kormány botlásai kézzelfoghatóvá kezdtek lenni a dicsőségre vágyódó franczia nemzet előtt. Imitt-amott oly jelenségek mutatkoztak, melyek egy európai conflagratio közeledtét jelezték. E mellett bizonyitott az a hir is, hogy a franczia-porosz-orosz szövetség nem jön létre.
A háborus hirekre Kossuth Lajos Párisba utazott, hogy személyes befolyásával a magyar ügyet az európai conjuncturákba valamiképp beillesztethesse. Párisban érte őt a hir, hogy: a magyar képviselőházi többség a kiegyezési javaslatokat elfogadta. Ezzel a magyar kérdés megszünt létezni Európa szine előtt. Párisi tartózkodása alatt felkeresték Kossuth Lajost Irányi Dániel és Simonyi Ernő, és rábirták, hogy Deák Ferenczhez intézzen egy nyilt levelet, melyben adja elő nézeteit a kiegyezésre vonatkozólag. Kossuth e levél megirására nem volt könnyen rávehető, mert nyilatkozatát későnek, tehát időszerütlennek tekinté; a levelet mégis megirta és másolatát megküldte a Böszörményi László szerkesztésében megjelenő »Magyar Ujság«-nak is, mely azt 1867. május hó 26-iki számában tette közzé.
Erre Deák Ferencz a »Pesti Napló« május 31-iki számában a következőleg nyilatkozott:
»A Pesti Napló szerkesztője lapjának 123-dik számában és Pulszky Ferencz az »1848«-nak 72-dik számában elég érthetőleg vetik fel azon kérdést, hogy Kossuth Lajosnak hozzám intézett és hirlapilag is közölt nyilt levelére fogok-e felelni s elmondandom-e részletesen annak tartalmáról véleményemet?
E kérdésre egyszerüen és teljes tisztelettel nyilvánítom, hogy azt tenni nem szándékom.
Ha az említett levél magán-, barátságos levél volna, ha Kossuth Lajos azért irt volna nekem, hogy előadva nézeteit, kifejtve fejtve okait, engem is meggyőzzön azoknak alaposságáról és saját véleményem helytelenségéről, s megróva eljárásomat, eltérítsen azon politikától, melyet eddig követtem: tisztelet és egykori barátságunk emléke arra ösztönöznének, hogy részletesen válaszoljak soraira s vádjainak ellenében igazoljam azon eljárást, melyet ő kárhoztat. Mert a barátságos megrovás még akkor is figyelmet érdemel, midőn keserü és alaptalan.
De Kossuthnak hozzám intézett levele nem magánlevél, ő maga is nyilt levélnek nevezi azt. Kossuth nem nekem akart irni, hanem ellenem, s midőn levelét postán hozzám küldötte, egyszersmind megküldötte azt a Magyar Ujságnak is hirlapi közlés végett.
Nem tekinthetem tehát e levelet egyébnek, mint hirlapi czikknek, melylyel mint vádirattal lép fel a közönség előtt Kossuth ellenem és eddigi eljárásom ellen, hogy nevének és multjának súlyát ő is a mérlegbe vesse kárhoztatásomra.
E vádirat ellenében magamat és eljárásomat igazolni nem tartom szükségesnek. Politikai eljárásom nyilvános volt. Elveim, nézeteim és minden állításomnak, minden javaslatomnak okai tudva vannak a közönség előtt, mert őszintén és tartózkodás nélkül kifejtettem azokat ott, hol képviselői állásomnál fogva jogom és kötelességem volt felszólalni, védtem a jogilag fönnálló törvényeket az absolut hatalomnak egyoldalú eljárása ellen, s midőn arról kellett tanácskoznunk, hogy hazánk érdekében szükséges-e az eddigi törvények valamely pontját a törvényhozás rendes útján módosítani, és ha szükséges, minő módosítás leend a legczélszerübb, elmondottam én is meggyőződésemet és ennek okait.
Kifejtettem azon egyéni véleményemet, hogy én helyzetünkben a békés kiegyenlítést üdvösebbnek tartom, mint oly politikát, mely bizonytalan igéretek mellett várakozásra, további szenvedésre utalva, csupán véletlen eseményektől, talán forradalomtól s a birodalom szétbomlásától, külföldi segélytől, melynél bizonyosan nem a mi érdekünk volna a főtekintet, új és idegen szövetkezéstől, melynek sem alakja, sem czélja, sem haszna még tudva nincs, függesztené fel sorsunk jövendőjét. Kifejtettem, hogy a kiegyenlítésnek azon módja, melyet én is javaslok, alkotmányos szabadságunkat nem veszélyezteti s hazánkra nézve sok tekintetben előnyös.
E felszólalásaim, melyeket nem a szenvedélyekhez, hanem a higgadt megfontoláshoz intéztem, nyilván történtek. Ott vannak azok az országgyűlés naplójában, s közöltettek annak idejében a hirlapok hasábjain is. E felszólalások foglalják magukban az én igazolásomat az ország előtt. Ezeken felül más igazolást keresni vagy vádat váddal viszonozni, s azokkal, kik az országgyűlés többsége által elfogadott kiegyenlítési javaslatot a februári patenssel s az 1861-dik évi országgyűlésre küldött királyi leiratokkal ugyanazonosoknak tartják vagy legalább hirdetik, hirlapi vitatkozásokba bocsátkozni sem szükségesnek, sem helyesnek nem tartom.
Az országgyülési többség védelmére felszólalnom vétek volna azon derék férfiak ellen, kik e többséget képezték. Felel közülök mindenki Isten előtt és önlelkiismerete előtt, s ha kell, egy ország előtt azért, mit meggyőződésből cselekedett.
Kit sem a hatalomnak parancsszava, sem becstelen érdekek, sem hiuság és a pillanatnyi népszerüség hajhászása nem vezetnek, hanem keresi a haza javát és követi saját meggyőződését, az könnyen viseli a felelősség terhét. Saját véleményemért, szavazatomért felelek én is. Meri-e valaki állítani, hogy véleményemet másokra kivántam erőszakolni, akár ámításokkal és csábító igéretekkel, akár szemrehányásokkal? Felszólítottam-e bárkit, hogy azon párthoz álljon, melynek tagja én vagyok? Akartam-e bárkit gátolni saját meggyőződésének követésében? Kértem-e valakitől szó- és kézadást arra nézve, hogy velünk tart és tőlünk el nem fog válni? Használtam-e valaha a pártszerzésnek sok helyütt szokásos, de általam soha sem helyeselt eszközeit? Nem voltam-e azoknak egyike, ki még a pártdisciplina pressióját sem helyeseltem lényeges tárgyakban és elvi kérdésekben? Ha mindemellett a többség véleménye és az én véleményem találkoztak, ennek egyszerű magyarázata csak az, hogy az én meggyőződésem is az volt, a mi az övék. Az én igazolásomra tehát a többség nem szorult.
Ezek azon okok, melyeknél fogva Kossuth Lajos nyilt levelének hirlapi czáfolásába bocsátkozni nem szándékom.
Deák Ferencz.
*
Kossuth Lajos »nyilt levele« a Pfeifer czég által külön lenyomatban is kiadatott. Egy-egy füzet ára 10 kr. volt és több mint 50,000 példány kelt el belőle. K. F.
Engedd meg e megszólítást azon mult emlékének nevében, mely a hosszú számkivetés keservei, a hazafi bánat és családi bú minden súlya alatt előttem mindig szent maradt.
Mi nemcsak elvrokonok, de barátok is valánk, a szó nemesebb értelmében férfikorunk szebb szakán keresztül, midőn még egy irányban haladtunk a hazafiui kötelesség ösvényén.
Együtt állottunk őrt a nemzet jogai mellett az 1848-ki válság előestéjén, midőn mint minisztertársak közegyetértéssel megköveteltük a bécsi udvartól s kormánytól, hogy »hazánknak törvényes önállása és szabadsága minden tekintetben, a pénz- és hadügyek önálló, független és minden idegen avatkozástól ment kormányzatát is világosan odaértve, nyiltan elismerve és megóva legyen«.
És együtt izentük meg e jogszerű követelés folytán a bécsi kormánynak, hogy: »az összes nemzettel egyetértőleg változhatlanul el vagyunk határozva, a magyar nemzetnek önállásából semmi áron egy hajszálnyit sem engedni, s a szövetséges barátságra hasonló barátsággal, ellenzékeskedésre jogszerű visszatorlással felelni.«
A percz csakhamar elkövetkezett, midőn választanunk kellett, ha beváltsuk-e a jogszerű visszatorlás változhatlannak nyilatkoztatott határozatát, vagy védtelenül fogadjuk a halálos csapást, mit az önkény hazánk nemzeti s állami életére mért.
Te, mert nem biztál nemzetünk erejében, a visszavonulást választottad.
Én azok soraiba állottam, kik istenbe, jogaikba s önmagukba bizva, az ellenséges megtámadásra jogszerű visszatorlással feleltek, miként ezt együtt, a nemzet nevében, a hatalomnak megizentük volt.
Nem dicstelen a lap, melyet a magyar nemzet ez elhatározás folytán a történelem könyvébe igtatott.
S habár egy idegen nagyhatalom jogtalan fegyvereinek súlya alatt sikerült is az árulásnak nemzetünk önbizalmát megrendíteni s a megrendített önbizalommal karját elzsibbasztani: – a hősiességet, melylyel jogait védte volt, csodálattal kisérte a világ; nem érdemlett bukásának rokonszenvvel adózott, s nemzetünk életrevalóságának amaz óriási revelatiója – melynél a sikerhez csak egy kissé több kitartás hiányzott – annyit mindenesetre eredményeze, hogy úgy a hatalmak politikájában, mint a népek érzelmeiben, a magyar nemzet, még bukásában is, azon önczélú életerős tényezők közé lőn sorolva, melyekkel az európai történelem progressusában számolni lehet, számolni kell, s melyeknek a történelem logikája jövendőt igér, ha csak a história önálló tényezői sorából öngyilkos kézzel maguk magukat ki nem törlik.
Nagy vivmány ez, barátom, melyet feladni bűn! S a nemzet, mely oly körülmények közt is képes volt ez állást kivivni, annyit legalább megérdemel, hogy önállásának megvédése s jogainak valósítása körül ereje iránt ne essenek kétségbe vezérei.
A mint akkor e válság perczében elváltak utaink, elválva maradtak tizenkilencz hosszú éven át mind e mai napig.
Nekem hontalan bujdosás jutott osztályrészemül; – neked a nemzet tiszteletétől s a tényező elemek többségének bizalmától környezett vezéri szerep. De jutottak e vezéri szereppel osztályrészedül nagy kötelességek is és roppant felelősség.
Elvált utainkon kiindulási pontunk s utunk iránya különbözik, csaknem – mondhatnám – ellenkezik.
De nem mondhatod, hogy utadban állottam; nem mondhatod, hogy nehézségeket iparkodtam elédbe gördíteni vagy számvetésidet megzavarni.
Azonban hazafi vagyok, nemzetem sorsa szivemen fekszik. S ez érdekeltségnél, e kötelességnél fogva szemmel kisértem folyvást polgári működésedet, reménylve néha, aggódva sokszor, figyelemmel mindig – de nem szólottam.
Most szólok, és hozzád és nyiltan szólok, mert úgy látom – s az évek és szenvedések terhe alatt meghiggadt itélet tekintetével látom úgy, – hogy nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik.
Midőn 1861-ben felirataidat olvasám, melyek nevedre annyi dicsfényt özönlöttek, megnyugtatást kerestem s találtam a gondolatban, hogy a nemzet önállósából s alkotmányos jogaiból, miket nem kevesb férfiassággal mint bölcsességgel világosságba helyezél, nem fogsz engedni egy hajszálnyit is semmi áron.
Mert olyannak ismertelek, ki mérséklettel szab határt kivánalmainak, komolyan megfontolva, a mit követel: de a joghoz, melyet így megfontolva követelt, tántoríthatlanul ragaszkodik.
Engem – ki bizonyos kapcsolatokban az ellentéteket kiengesztelhetleneknek itélem – nem elégített ki a határ, melyet kitüztél; de meg tudtam fogni, hogy, ha nemzetünk vezérleted alatt békés uton eljut azon határhoz, lesz oka többet, nagy szenvedések árán, nem merényleni; ha pedig el nem jut, nyitva maradónak hittem a tért a jövendő számára, mert nem lesz semmi jog feláldozva. – Pedig magad mondád s helyesen mondád: hogy a jogot, melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, a miről a nemzet maga lemondott.
Nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy azon nagy, azon példátlan befolyás, melyet a nemzet határozataira gyakorolsz, azon álláspont következése, melyet 1861-ben választottál. S nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy a roppant erkölcsi hatalomnak, mely kezeidben van, kulcsa abban fekszik, hogy a romlatlan nép ösztönszerüsége Téged, a nemzeti jogok békés uton visszaszerzésének terén vezérét, még mindig az 1861-ki jogalapon vél állani.
Pedig már régen nem állasz ott. A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál, s mert minden álláspontnak megvan a maga kérlelhetlen logikája, e téren annyira látom vive a dolgokat, hogy mély fájdalommal kell kérdenem, mi marad még feladni való a nemzet önállásából? mi marad még feladni való mindazon jogokból, melyek az alkotmányos állami élet lényegét s biztosítékait képezik, s melyek hazánk sajátlagos helyzetében még nagyobb becscsel birnak, mint oly országokban birhatnának, melyeknek fejedelme nem más országoknak is uralkodója, melyek tehát nincsenek azon veszélynek kitéve, hogy idegen érdekeknek eszközeivé sülyesztessenek?
Éppen most látom a hirlapokból a miniszterium által f. hó 18-ikán előterjesztett törvényjavaslatot.
Végig futom elmémben az ezen javaslatok elseje által törvényesítendő közösügyi munkálatot, mely hazánkat állami állásából kétségtelenül kivetkőzteti s az osztrák birodalommal egy államtestületté összeforrasztja.
Számot adok magamnak a többi öt törvényjavaslat horderejéről. És látom, az ezen irányban nézeteidet képviselő magyar lapokban, azon agitátiót, mely a megyei institutiónak – hazánk ezen utolsó horgonyának – elmállasztására. ország-politikai s alkotmányőri állásából kivetkőztetésére és puszta adminisztrationális bureaukká sülyesztésére irányoztatik.
Mindezeket látva és megfontolva, okom van kérdezni: minő lényeges állami jog, minő alkotmányos biztosíték marad még fenn, melylyel nemzetünk magát az áldozatokért nem mondom vigasztalhatná, hanem legalább mistifikálhatná, hogy még mindig nemzet, még mindig alkotmányos?
A magyar hadsereg az osztrák birodalmi hadsereg kiegészítő részévé decretáltatik, s annak nemcsak szervezete s vezénylete, de még alkalmazása is a magyar miniszteri felelősség alul elvonatik, és a magyar országgyűlésnek nem felelős birodalmi kormány rendelkezése alá bocsáttatik.
A hadi költségvetés megvizsgálásának s megszavazásának joga a magyar országgyűléstől elvonatik s a birodalommal közös delegatiókra ruháztatik át, s így idegen avatkozásnak, szavazásnak, határozásnak vettetik alá.
Ez által elveszti nemzetünk az alkotmányos állami élet legfőbb, legpraktikusabb életbiztosítékát. Elveszti azon tehetségét, hogy a népekre annyi szerencsétlenséget árasztható háborujogot saját nemzeti érdekei szempontjából önállólag fékezhesse vagy a nemzetközi, viszonyokat ellenőrizhesse.
A közösügyi munkálatnak egyéb, nemcsak a nemzet állami életére s önállására, de még anyagi felvirágozhatására is sérelmes intézkedéseit nem is említve, maga ezen két tény elég arra, miszerint tagadni ne lehessen, hogy Magyarország mindazon magasabb attributumokból kivetkőztetik, melyek egy országnak állami typust adnak; hogy a legfontosabb ügyekben idegen avatkozástól menten, önállólag nem intézkedhetve, idegen érdekek vontató kötelére akasztatik; hogy a nagyon alárendelt szerepre kárhoztatott magyar miniszterium többé teljességgel nem független, s hogy ezen jogfeladások mellett a magyar országgyűlés alig lehet egyéb, mint egy megszaporított megyegyűlés.
Ezek annyira világos – és semmi legistikus okoskodás által el nem vitatható – tények, hogy sérteni vélnélek, ha csak fel is tenném, hogy a te érett bölcsességed és hazafiui érzeted magának ezen jogfeladások hordereje iránt illusiót csinál.
Hanem te – fájdalom – nem bizol a nemzet erejében, s azzal vigasztalva magadat, hogy az élet és a körülmények enyhíteni fogják a következményeket, elfogadod a jogfeláldozásokat, miszerint megmentsed, a mit megmenthetőnek vélsz, mert politikád tengelye a körül forog, hogy »el kell fogadni, ami kivihető, miután többet elérni nem lehet«.
De éppen ez az, a mi ellen úgy a jog mint a politika nevében tiltakoznom kell.
Ily szempontból vetni koczkát a nemzet sorsa felett hiba is, de nem is szabad.
Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbe esnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani.
De hiba is ezen lemondás, és pedig olyan hiba, mely a körülmények által sem menthető.
Engedd, hogy emlékeztesselek a multakra.
A mit most a közösügyi munkálat az úgynevezett birodalmi egységnek s nagyhatalmi állásnak áldozatul hoz, az lényegében éppen az, a mi 1848-ban Jelasics betörését megelőzött ultimatumképp tőlünk követeltetett.
Ultimatum volt, barátom! fegyver éléről nyujtott ultimatum, nekünk védteleneknek. És támogatására fel volt szitogatva ellenünk a szenvedelmes belháboru, s határainkon invasionális seregek álltak csatarendben.
És e veszélylyel szemben volt-e a miniszteriumban, melynek mindketten tagjai voltunk, volt-e az országgyűlésen csak egyetlen hang is, mely azon most annyi készséggel elfogadott követeléseket csak tárgyalásra is méltónak tartotta volna?
Nem volt. Az egész miniszterium, Te és Eötvös ép úgy mint én, s én úgy mint az egész országgyűlés, indignatióval utasítottuk vissza a jogtalan, a nemzeti öngyilkolást kivánó követelést. Te visszavonultál, Eötvös a vihar elől külföldre vonult; én védelemre határoztam magamat; de a követelt jogfeláldozást egyikünk sem irta alá.
Jött 1861. Az osztrák hatalom akkor még bizonynyal erősebb volt mint 1867-ben. Mit feleltél a megujított követelésekre? Saját felirataidra utallak. Úgy ismerted akkor is a pragmatica sanctiót, mint most; de megemlékezél az 1790: X. czikkről is, s a jogtalan követelésre a jog, a teljes jog követelésével feleltél; és megmondottad a közös érdekű viszonyokra (melyek hiszen egészen különálló országok közt is létezhetnek, annál inkább az egy fejedelmet ismerők közt), megmondottad, hogy esetről esetre majd intézkedendik az ország önállólag, miként joga hozza magával, loyalitással, miként mindig tevé.
És most állasz reá, mit akkoron elfogadni sem szabadnak, sem kénytelenségnek nem itéltél?
Most, Szadova után, most mondod azt, hogy el kell fogadni, mert többre nincs kilátás?
Megfoghatatlan! –
Én, ki nemzeteknél uralkodóik irányában a jogfeladást soha sem tartom sem szabadnak, sem kénytelenségnek, igyekeztem magamat, mennyire embertől kitelhetik, a Te álláspontodba belegondolni, s a vélt kénytelenségnek még csak árnyékát sem vagyok képes fölfedezni; hanem látom azt, hogy a magyar nemzet éppen azon perczet választja kétségbe esni állami jogainak teljes valósíthatása felett, midőn minden nemzet, a nagy Angliától a kis Crétáig, érzi, hogy a kor szelleme, kor iránya s a politikai viszonyok a jogvisszaszerzésnek vagy a jogfejlesztésnek kedvezők.
Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól és lemond oly módon, lemond, magát oly politikának eszközeül szegődtetve, mely szomszédainkat úgy nyugat mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti, s szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambitióknak czéltáblául tüzi ki.
És ha azt kérdem magamtól, mi hát az, a mit nemzetünk ennyi feláldozásért jutalmul kap? látom azt, hogy kapja az idegen érdekekérti katonáskodás kötelességének általánosítását; ezer nehány száz millió forint államadósságot s vele az elviselhetlen tömérdek adók megörökítését, melyeknek ily viszonyok mellett még csak legcsekélyebb enyhítésére sem lehet gondolni.
És hogy a pohár csordultig teljék, látom azt, hogy a miniszterium által előterjesztett törvényjavaslatok még ama nagy jogfeladások után fenmaradott gyöngyöcskéket is kitépik az 1848-ki törvényekből.
Hazánknak s éppen hazánknak alkotmányos biztosítékokra nagyon is szüksége van. Hangosan kiáltja e szükséget füleinkbe saját szomorú tapasztalásunk s negyedfél század történelmének intő szózata. Oda igtattuk egyik biztosítékul a törvényekbe, hogy a költségvetés megállapítása nélkül az országgyűlés el nem oszlattathatik. S a magyar királyi miniszterium ki akarja e biztosítékot is a törvénykönyvből törültetni! És miért? azért, mert lehet eset, midőn e biztosíték a hatalmat terjeszkedési vágyában genirozhatja.
Ott volt a nemzetőrség. A legártatlanabb institutio a világon, szemben a törvényt tisztelő hatalommal. Sőt a rendnek, a személy- és vagyon-biztonságnak legsikeresb őrje, mert azt magának a népnek oltalma alá helyezi. De van ezen institutio eszméjében valami, a mi fékül szolgálhat a hatalomnak, hogy ne merje túlfeszíteni az önkénynyé fajulás hurját. S mert ez van benne, a miniszterium a nemzetőrséget el akarja törölni.
Én nem gondolom, hogy az országgyűlésnek missiói közé tartozzék a hatalom útjából az önkénynyé fajulás akadályait elhárítgatni. – Biztosítékokra nem a hatalomnak van szüksége, hanem a népnek; s én nem gondolom, hogy az általános katonai kötelezettség, kapcsolatban a miniszteri felelősség alul elvont rendelkezés hatalmával, biztosíték dolgában a nemzetőrségi institutiót mellőzhetővé tenné.
A törvény némi politikai jogokat ruházott a határőrvidéki lakosságra. A miniszterium – a helyett hogy, a mint jogszerü is, tanácsos is volna, e jogokat kifejleszthetné, korunk irányának derisiójára eltörültetni indítványozza. És ezt épp akkor, midőn Horvátország, melylyel a kiegyezkedés annyira kivánatos, a határőrvidék politikai állásának biztosítását még az inaugurale diploma feltételei közé is igtatandónak véli!
Általában a miniszterium által előterjesztett törvényjavaslatok annyira ellenkeznek Magyarország állami életfeltételeivel; annyira összeütköznek azon politikai iránynyal, melyhez nemzetünk negyedfél századon át jó- s bal-szerencsében mindig tántoríthatatlanul ragaszkodott, s melyhezi hűségének köszönheti nemzetünk, hogy még van; annyira ellentétben állnak a kornak, melyben élünk, irányával, az európai conjuncturák sugalmaival; horderejükben annyira veszélyesek s annyira nincsenek motiválva sem a szükség, sem a kénytelenség, sem az uralkodó-ház helyzete, sem a legegyszerübb politikai számtan kivánalmai által, miszerint nem győznék eléggé bámulni, hogy akadhat miniszterium, mely az előterjesztés felelősségét el meri vállalni, ha minden oda nem mutatna, hogy a Te egyetértésedtől s általad az országgyűlési többség támogatásáról magát eleve biztosítottnak tudja.
Lassan-lassan fellebben a fátyol a Bécscseli alkudozások titkairól. Úgy látszik, mind ez már kicsinált dolog, s az országgyűlés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt registrálja.
De én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem a végett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak: Nézz körül magasb államférfiui tekintettel, s fontold meg a maradandó következéseket, melyek felé vezeted a hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporlottak; a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő perczét, de a változhatlan multat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. – Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!
Megőszültem a tapasztalásokban gazdag szenvedések iskolájában, az évek súlya s a bú és bánat alatt. Nem személyes érdek, nem ingerültség, nem fontoskodási viszketeg szól belőlem. Nekem személyemre nézve nincs semmi várni, nincs semmi kivánni valóm, sem a nemzettől, sem az élettől. De keblemben fiatal erélylyel él s fog élni halálomig a kötelesség érzete hazám iránt.
E kötelességérzet ösztönzött e felszólamlásra. Bocsásd meg azt a kútfő kedvéért, melyből eredett.
Ha a siker megnyugvását nem vihetném magammal siromba: hadd vihessem magammal legalább a reményt hazám jövendője iránt.
Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!
Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!
Kossuth Lajos.
