A »Pesti Napló« szerkesztőjének (II.)
A »Pesti Napló« szerkesztőjének (II.)
Turin, 1867. szeptember 28.
Köszönöm első levelem loyalis felvételét.
Míg várnám, ha felvétetik-e? Wenckheim miniszter úr engem hivatalosan notoriusnak nyilatkoztatott* Köszönöm a bókot. Merci, cher baron! Nem rossz companiába jutottam, ha nem rosszul tudom a történelmét. Mert tény, hogy körülbelől három század óta a magyar nemzet azoknak emlékén csügg a legnagyobb pietással, s a magyar történelem azoknak nevére tüzte a hazafiui hűség legszebb koszoruit, kiket a hatalom hűtlenségi nótával bélyegezett meg. Szomoru, hogy ennek így kellett lenni, mert a constans tény arra mutat, hogy ezen egész hosszu idő alatt hazánk állami viszonyai nem voltak harmoniában a nemzet érzelmeivel. Pedig a magyar nemzet nem csinál professiót a forradalmi viszketegből (bizony én sem!). Rendszerető, türelmes és nagyon loyalis nemzet az; – nagyon! Nem gondolja, Szerkesztő úr, hogy ama háromszázados tény, háromszázados alapnak is vétethetnék arra, a minek csak puszta megemlítése is Wenckheim urat amolyan Narvaez-féle nemes indignatióra gyullasztotta?
* A jász-ladányi és váczi levelek hatása alatt több megye mint Pest, Heves stb., és több város mint Abony, Eger stb. bizalmi nyilatkozatot küldött Kossuthnak, minek folytán a kormány attól kezdett tartani, hogy a példát sokan követik. Ezen aggodalom hatása alatt a következő körlevelet bocsátotta ki:
»Pest (Heves) vármegye közönségéhez.
Midőn a f. év tavaszán, az alkotmány-viszály befejeztével, ő Felsége Szt-István koronájával megkoronáztatott, egyszersmind a szerető haza kapui megnyittattak mindazok előtt, a kik a lezajlott korszak viharai elől a külföldön kerestek menekülést, s a visszatérhetés Kossuth Lajosra nézve sem köttetett más feltételhez, mint a mire a haza minden polgára kötelezve van, s ez: hűség a király s engedelmesség az ország törvényei iránt.
Ő Felsége azt akará: ha már nem is lehet minden sebet beheggeszteni, a mit az idők hatalma rajtunk ütött, de legalább mindenki kiengesztelt kebellel foghasson a nagy munkához, a mely a haza újjáalkotásában áll, s hogy ne legyen semmi, a mi a kölcsönös bizalmat, mely az új korszak sikeres alkotásának nélkülözhetetlen feltételeit képezi, megzavarhatná.
Azonban Kossuth Lajos a koronás király iránti hűség s az alkotmány s törvény iránti engedelmesség helyett a váczi választókhoz intézett nyilatkozványában az uralkodó-ház fennállását az ország függetlenségével összeférhetetlennek állítván, megtámadta a nemzet egyik legfontosabb alaptörvényét, a pragmatica sanctiót, ellenszegült a nemzet akaratának, mely a koronázás ünnepélyes cselekvénye által csak imént nyilatkozott, s ez által oly térre lépett, melyet az 1723: IX. t.-cz. a haza elleni hütlenség bűnével bélyegez.
Annál nagyobb meglepetéssel értesült tehát a kormány Abony község (Eger város) azon tévedéséről, melynél fogva – eltekintve attól, hogy a politikai vitatkozások terére lépve, áthágta törvényes hatáskörének korlátait – Kossuth Lajoshoz intézett iratában annak legújabban nyilvánosságra hozott politikai elveit s irányát helyeslő tüntetéssel fogadta, nem fontolván meg, hogy annak, a ki az uralkodóház s az ország közt fennálló eme kapcsolat ellen emeli szavát, bizalmat szavazni annyit tesz, mint az ő nézeteit, elveit magáévá tenni s ez által a haza iránti hűtlenség bűnrészesévé válni.
De épen azért, mert a kormány meg van győződve, miként e tévedés nem rosszakarat kifolyása s csak a körülmények kellő megfontolásának hiányából származott, – az említett mezővárosi (városi) község irányában ezúttal még minden komolyabb visszatorlástól tartózkodik, egyedül arra szorítkozván, hogy az illető végzés, mely e megfontolatlan bizalmi szavazatról szól, megsemmisíttessék.
Midőn tehát a megyei közönséget ezennel oda utasítom, hogy a kormány ezen rendeletének haladéktalanul foganatot szerezzen, egyszersmind kijelenti a kormány azon szilárd elhatározását: mindazokat, kik ezentúl ily szellemü indítványt emelnének vagy pártolnának, az 1723: IX. t.-cz. erejénél fogva, a törvény sorompói elé állítani.
Kelt Budán, 1867. évi szeptember 14-én.
A minisztertanács határozata folytán
Báró Wenckheim Béla,
belügyminiszter.«
Pest-Pilis-Solt t. e. megyék szeptember 17-dikén tartott bizottmányi közgyűlésén tárgyalta a fent ismertetett miniszteri rendeletet.
Miután azonban a kormány Abony város községe fölött, a helyett hogy azt perbe fogatni rendelte volna, itéletet mondott, ezen ügyet a legközelebb tartandó bizottmányi közgyűlés elébe vinni határozta:
Október 8-dikán foglalkozott újra ezzel az ügygyel a vármegye közgyűlése, s hosszabb vitatkozás után az elnök, Nyári Pál indítványa értelmében, enuncziálja a határozatot, hogy a megye e törvénytelen intézkedés foganatosításához segédkezet nem fog nyujtani a kormánynak.
S ez értelemben a belügyminiszterhez a következő tiszteletteljes felirás határoztatott tétettetni:
3566/3567. sz.
Pestmegye felirata Abony városa ügyében.
Nagyméltóságu Belügyminiszter úr!
Van szerencsénk Nagyméltóságodnak f. évi szeptember hó 14-dikén kelt Abony városnak Kossuth Lajoshoz intézett bizalmi nyilatkozatára vonatkozó rendelete következtében tiszteletteljesen jelenteni, hogy:
Az alkotmányos szabadság lényege, mindazt tehetni, a mit a törvény nem tilt.
A bizalomnyilvánítás közvélemény eredménye, erkölcsi jog, közjogi beszámítás alá nem vonható. Mindenki felelős azért, a mit tesz; ha törvényellenes tettet követ el, feleletre vonatik; de feleletre vonni alkotmányos országban csak az illető biró van jogosítva.
A biró függetlensége az alkotmányos élet egyik feltétele; azt tiszteletben tartani úgy a kormány, mint a kormányzottak egyiránt tartoznak.
Ezen megye közönsége elismeri a kormánynak azon jogát, hogy saját felelősségére az 1723: IX. t.-cz. eseteiben a hazának bármelyik polgárát a korona ügyvéde által perbe fogathatja, azonban
Nagyméltóságod f. é. szeptember hó 14-dikén kelt rendeletében Abony város közönsége fölött – azon jegyzőkönyvét, melyben Kossuth Lajosnak bizalmat szavazott, megsemmisíteni rendelvén, a helyett hogy Abony város közönségét perbe fogatni rendelte volna, – itéletet mondott ki.
Minthogy pedig itéletet mondani a törvényes biró hatásköréhez tartozik, itélethozási jogát Nagyméltóságodnak ez esetben ezen megye közönsége el nem ismerheti.
S mivelhogy Nagyméltóságod felhivott rendeletében a kérdéses jegyzőkönyv megsemmisítésére ezen megye közönségét méltóztatik utasítani;
a megye közönségének azonban csak az illető törvényes biró által kimondott itélet végrehajtása iránt levén szabad a törvények értelmében intézkednie: mint a törvény szavai szerint az alkotmány egyik védbástyája Nagyméltóságod ezen rendeletét foganatba venni nincs jogosítva, mert annak foganatba vételével a birói függetlenséget sértené meg.
Kelt Pesten, 1867. évi október hó 8-dikán tartött bizottmányi rendkivüli közgyűlésünkből.
Jegyzette: Rákóczi János, főjegyző.
Ezen feliratra válaszul okt. hó 18-káról keltezve egy miniszteri leirat érkezett, mely Pestmegye nov. 4-diki rendkivüli bizottmányi gyűlésén tárgyaltatott, s mely szerint a magyar királyi miniszterium sajnosan értesült, hogy, »mig egyrészről a megyei bizottmány törvényhatósági magas hivatását betölteni elmulasztá, másrészről illetéktelenül túllépte azon hatáskört, a melyet a törvény és alkotmány a törvényhatóságok számára kijlölt«, miért is a magyar felelős kormány »kénytelen volt ő cs. és apostoli kir. Felségét hódoló tisztelettel kérni, hogy Pest-Pilis és Solt t. e. megyék részére egy teljhatalmu kir. biztost nevezzen ki, a kinek jogában álljon a megyei bizottmányi üléseket határozatlan időre felfüggeszteni, a tiszti kartól feltétlen engedelmességet követelni, azokat, kik ezt megtagadnák, helyeikből elmozdítani s mások által helyettesíteni, s intézkedéseinek minden irányban pontos s teljes foganatot szerezni«.
Erre a közgyűlés kimondta, hogy »a jelzett megyei határozat komoly megfontolás után hozatott s azért előbbeni nézetéhez ezúttal is határozottan ragaszkodik«. – Ha pedig a miniszter a királyi biztos kiküldéséhez ragaszkodik, ez tettleges ellentállásra találni nem fog, de a tisztikar működni megszünik. Ezt a határozatát felterjesztés alakjában közölte a miniszterrel, mely felterjesztésre a miniszteri válasz még november hó 5-kén megérkezett, és tudatja, hogy: »mert a kérdésben levő miniszteri rendeletek annak idején – végrehajtás végett – az alispánnak kiadattak, a királyi biztos kiküldetése felfüggesztetett«.
A miniszteri rendeletet természetesen Hevesmegye sem hagyta szó nélkül és a következő felterjesztést tette: »A felolvasott miniszteri rendelet több tekintetben kellemetlenül, sőt fájdalmasan érinti Heves vármegye közönségét. Nem osztja azon véleményt e megye közönsége, hogy Eger városa, midőn a politikai vitatkozások terére lépett, áthágta volna törvényes hatáskörének korlátait, mert az 1848: XXIV. t.-czikk a rendezett elsőbirósági hatóságu községeknek csak közigazgatási állását hagyja meg, a törvény további rendeletéig, addigi állapotában, de egyébként a királyi városokról rendelkező XXIII. t.-cz. azokra is kiterjesztetik, s ennélfogva nem érzi magát hivatva és feljogosítva e megye közönsége arra, hogy még azon esetben is, ha Eger városa a miniszterium által helytelenített határozatával valóban tévedést követett volna el, annak a miniszterium által elrendelt megsemmisítésére segédkezet nyujtson, annyival kevésbbé, mert a megye közönsége ellen ismerheti a miniszterium azon jogát, hogy az 1790/1: LVI. t.-czikkben meghatározott biróság mellőzésével közigazgatási úton birói itéletet hozhasson. De azon véleményben sincs e megye közönsége, hogy Kossuth Lajoshoz – kinek az 1848-diki törvények hozatala s védelme körül szerzett, soha el nem enyészthető érdemeiért minden magyar, ha valóban az, hálával és kegyelettel tartozik – a váczi választókhoz irt nyilatkozata után már többé bizalmi és hálairatot intézni nem lehetne, mert míg ama nyilatkozat incriminált passusa csak egy minden agitatiótól távol álló, mintegy praemissa gyanánt egyszerüen oda vetett vélemény, mely az 1723: IX. t.-cz. rovata alá, mely az evidenter semet erigentes és opponentesről szól, semmiképen nem eshetik, addig a fősúly amaz iratban s az egész nyilatkozat ereje a personalis unio visszaszerzésére van fektetve, mire minden alkotmányos és törvényes eszközökkel törekedni Heves vármegye közönsége is kötelességének tartja.
Mindezeknél fogva a megye közönsége a kérdés alatt levő miniszteri rendeletnek foganatot nem szerezhet s jelen határozata fentebb előadott indokairól a belügyminiszteriumot egy fölterjesztésben tisztelettel értesítendi.«
Németh Albert inditványa folytán pedig a miniszteri beavatkozás ellen »óvás« emeltetett. Ennek folytán a miniszter elrendelte, hogy a megyei bizottmány október 14-kére hivássék össze, melyre királyi biztos fog kiérkezni.
Az október hó 14-diki ülésen gróf Szapáry Gyula, főispáni helytartó, a percz komolyságára hivja fel a gyűlés figyelmét, mert arról lesz szó, hogy a megye kivételes állapotba helyeztessék, mire az okt. hó 9-kén kelt miniszteri rendeletet olvastatta fel.
A jegyzőkönyv hitelesitése után megjelent a legnagyobb csönd közepette Rajner Pál főispán, királyi biztos, ki helyet foglalván, a belügyminiszterium decretumát oda nyujtotta a főjegyzőnek, hogy olvastassék fel, a minek megtörténte után Németh Albert kérdést intézett a királyi biztoshoz, hogy, miután a királyi rendeletben csak teljhatalom említtetik, tudni óhajtja, vajjon a kir. biztos ő Felsége nevében vagy személyében jelent-e meg és foglalta el a megyének elnöki székét?
Erre a kir. biztos azt mondá: »Én nem azért jöttem ide, hogy egyesek interpellatiójára válaszoljak, hanem (ezzel a kalpagot fejére tevén) azért, hogy ő Felsége által reám ruházott teljhatalmi küldetésemnek foganatot szerezzek, s ezennel a bizottmányi üléseket felfüggesztem, ennek folytatását betiltom és a közönséget eltávozásra szólítom fel.«
Ez az akkor országos hirre emelkedett, »hevesi ügy« története. K. F.
Hogy a bók teljes legyen, csak még az kellene, hogy az országgyűlés proscribáljon. – Megérhetjük.
Miért ne? Hiszen Rákóczy is proscribáltatott. Igaz, hogy azért Rákóczy mégis – – – Rákóczy maradt! – Ő nagy ember volt, a szó nemesebb értelmében. – Én igen kicsi, mindennapi ember vagyok. Nekem nem a nap, legfelebb egy kis harmatocska szerény kis szerepe jutott. Hanem hát »n’en déplaise ŕ Monsieur Wenckheim«, minden fulminatoriumai daczára én is csak Kossuth Lajos maradok.
De a nemes báró rosszul választotta az alapot. Mert a hitnek azon enuntiatiója, melyre haragját concentrálni látszik, nemcsak nem »evidens erectio contra Statum publicum«, de még csak nem is agitatió, sőt ha ki nem szakíttatik »egy garas áru a vörös posztó közepéből«, igen loyalis nyilatkozat, mely (miért tagadnám?) egy kis önlegyőzésembe is került, de – őszinte volt.
Minek is agitálnék? Hiszen agitál helyettem eleget a miniszterium, a Deák-párt, a »Pesti Napló« és (előttem ismeretlen) collegái; a közösügy, a quóta, az idegen érdekek végetti háboru felé sodortatás, a hivatali és fizetési cumulatiók, az ezekkel terjedő politikai depravatio s a mindennemü elégedetlenségnek teli lapátokkal szórt magvai.
Szerkesztő úr szives volt engem halottnak nyilatkoztatni. Bizony megérem, hogy ezek az agitatorok felélesztenek: Ce cher Baron Wenckheim.
De én Tamás vagyok benne, hogy a laplefoglalásokat, sajtópereket, nótázásokat amaz irtózatos három sor okozta. Mert hiszen más, de nem kevésbbé világos szavakban megmondtam én ugyanazt Deák Ferenczhez intézett nyilt levelemben is. – Deáknak az 1848-diki törvényeket visszakövetelő 1861-diki feliratáról szólva, azt mondtam ott, hogy »engem, ki bizonyos kapcsolatokban az ellentéteket kiengesztelhetleneknek itélem, nem elégített ki a határ, melyet kitüztél« – és szóltam nyitott térről a jövendő számára.
Biztosíthatom Szerkesztő urat, hogy még Karakán Marczi is tökéletesen megértette, hogy mik azok a »kiengesztelhetlenül ellentétes kapcsolatok«, és mi az a jövendő, mely több mint 48; de mert, valamint váczi levelemben megmondtam, hogy, »ha a 48-diki alkotmány helyreállíttatik és megtartatik, az én incompatibilitási hitem meg lesz czáfolva s a nemzet elégedett lesz«, ép úgy a »Nyilt levél«-ben is oda nyilatkoztam, hogy, ha nemzetünk 1848-hoz békés úton eljut, lesz oka többet nagy szenvedések árán nem merényleni«, sem Szerkesztő úr nem dobta nyilt levelemet a lomkosárba, sem a miniszterium nem vette azt üldözőbe s nem fenyegetődzött miatta nótával.
Másutt van a nagy harag kútfeje. A »Nyilt levél« csak azt mutogatta, hogy nem jó az a közösügyi transactio! – S erre mosolyogva azt gondolta a hatalom: beszélhetsz – az már megvan. – De a váczi levélben azt mondtam, hogy ne hagyja magát a nemzet háboruba sodortatni a végett, hogy a bécsi kormány az elvesztett németországi állást visszaszerezni megkisértse. És – hinc tantae animis celestibus irae. – Ezt nagyon nem szeretik Bécsben s a Bécsből inspirált körökben hallani.
De hát oda jutott-e magyar hazánk az alkotmányvisszaállítás boldog évében, hogy még ily életbevágó nemzeti érdekekről se legyen szabad sem komoly mérséklet-hangon véleményt mondani, sem a nemzetnek törvényes úton és módon nyilatkozni?
Tisztázzuk kissé a tényállást, és »emlékezzünk régiekről«, ha megengedi Szerkesztő úr!
Hogy nekünk magyaroknak fontos okaink vannak rokonszenvvel viseltetni Németország egységi törekvése iránt, de azon feltétel alatt, hogy ne azon uralkodóház legyen Németország fejévé, a mely Szent-István koronájának is birtokában van, ezen igazság felfedezését oly kevéssé van jogom magamnak vindikálni, mint Széchenyi amaz angoljának volt hinni, hogy ő fedezte föl Budapestet, a porost.
A magyar nemzet, hacsak pár hónapig is megszabadul az idegen járszalagozástól, nyomban bámulatos tapintattal birja eltalálni a szegnek fejét.
Ezerhuszonnégy esztendeje (a 843-ban kelt verduni kötés óta), hogy Németország van. E hosszu időn át mindig birt az egységnek némi symbolumával s belső szétszaggatottsága, a westphali békekötésen és a bécsi congressuson keresztül, mindig összébb és összébb szorult, de valósággal egységes soha sem volt, s mert ez nem volt, idegen befolyásoknak – 1815 óta főleg orosz befolyásnak – volt játéktere.
Pedig természetes, hogy egységes, tehát független akar lenni. S mert természetes, tehát lesz. Ez a történelem logikájában fekszik. A ki azt meg akarja akadályozni, lehetetlent akar, pedig »il ne faut jamais vouloir l’impossible« (soha sem szükséges a lehetetlent akarni). Ez a szó III. Napoleon császár szava.
A németországi egység kérdésének megoldását a mi korunkban hozták válságra a körülmények; tehát oly korban, midőn a monarchikus elv országol Európa felett.
Mi lehetne, ha Francziaországban valami »véletlen« nemcsak történnék, hanem consolidálni is találná magát? Vagy mi lesz akkor, ha az éjszak-amerikai fiatal óriás lakossági censusa száz milliót fog mutatni (nem kell reá száz év) s a világon irányadó hatalommá válik? Az más kérdés.
Most a monarchiai elv itt az uralkodó, most tehát Németország egysége is csak a monarchikus elvvel kapcsolatban létesíthető.
Ez így lévén, ha Németország fejévé vagy egyezségi kapcsává az válnék, ki Magyarországnak is királya, ugyancsak meggyülne bajunk a germanisatio átkával, melylyel már annyi küzdelmünk volt. A »germanisatio« szót főkép politikai értelemben kérem vétetni, ámbár tudva, minők voltak még nem rég, és részben minők még most is, »magasabb« köreink, tán nemzetiségi tekintetben sem volnánk túl minden bajon. De annyi bizonyos, hogy a német irány, német hatalmi érdek, német politika volna a vontató gőzös. Hazánk pedig az utána akasztott rakhajó, mely szenet viszen a gőzös számára.
Ha ellenben oly dynastia lesz Németország fejévé vagy egységi kapcsává, mely nem egyszersmind Szent-István koronájának is birtokosa, egyszer mindenkorra megmenekszünk a hatalom germanisationalis iránylataitól. – Ez világos.
Aztán az így egyesült Németországnak nagyon érdekében lesz: nem türni, hogy az orosz még meszszebb nyujtsa már is túlhosszu karjait. Tehát nekünk természetes szövetségesünk az orosz ellenében. – Ez is világos.
Sőt ha egyszer Németország egysége többé nincs contestatio alatt, az is érdekében lesz, hogy közte és az orosz közt újra felálljon a lengyel választó fal, melyen a közvetlen contactus megtörik. – Ezerszer nagyobb nyereséget igér ez a nagy Németországnak, mint a heterogen kis Posen kényszerü birtoka. Úgy hogy a consummált németországi egység nagyobb kilátást nyujtana a szintoly nemes mint szerencsétlen lengyel nemzetnek az újjászületésre, mint felosztása óta valaha birt. – Ez is nagyon érdekünkben van.
Ugyancsak hatalmas okaink vannak tehát rokonszenvvel viseltetni Németország egységi törekvése iránt a mondott feltétel alatt.
Volt idő, midőn ez nem is volt pártkérdés hazánkban. Ebben mindnyájan egyetérténk, hajdani és mostani miniszterek, jobb és baloldal; mindenki, maga br. Kemény Zsigmond úr is.
1848-ban is munkában volt a németországi egység kérdése, még pedig oly módon, miszerint kezdet óta mindenki tudta, hogy a német császári korona a porosz királynak fog megajánlatni. Úgy is történt. De Bécs ellenzése miatt akkor hiában.
És mi történt a saját lábára állott Magyarországon? Történt az: hogy 1848-ban augusztus 3-kán a magyar országgyűlés képviselőháza egyhangulag, közakarattal, legmelegebb rokonszenvet szavazott Németország egységi törekvése iránt.
És ki indítványozta e rokonszenvi szavazatot? – Talán én? – Korántsem; hanem Gorové István, mostani miniszter úr. Nemcsak rokonszenvet, hanem szövetség-kötési készséget is indítványozott.
Az indítvány pártolására szólók közt, feledhetlen Teleki Lászlónk e szavakkal végezte beszédét: Mint a civilisatio védője, mint szabad ember, mint magyar örvendek, hogy Németország egysége nagy napjának hajnala hasad, és árulóknak nyilvánítom azokat, kik ez ellen tenni mernének, akár magyarok, akár németek lennének azok.
A képviselők háza, köztük három mostani miniszter (Eötvös, Horváth és Lónyai urak) és Kemény Zsigmond úr is, egyhangulag, közakarattal elfogadták Gorove indítványát. – S még többet is elfogadott. Nyári Pál idítványára kimondta azt, hogy, »ha a bécsi kormány, az összpontosított német hatalommal, a német egység kérdése miatt háboruba keverednék«, Magyarország képviselői kijelentik, hogy azon esetben Magyarország pártolására ne számítson.
Kitörő helyeslés közt, közakarattal ez is végzéssé emeltetett. Négy mostani miniszter és a »Pesti Napló« szerkesztője ezen végzésben is részesek voltak.
De az uralkodó háznak dynastialis eredete, történelmi fejlődése, multjának emlékei, s az elsőségi állás, melyet a német confoederatióban birt, predominansokká tették a bécsi kormánynál a német nagyhatalmi állás vágyait. Igy lőn, hogy ama rokonszenvi s a német egység elleni háboruba sodortatását nemzetünktől elutasító országgyűlési végzéseket a bécsi kormány nagyon zokon vette, elannyira, hogy elhatározná Magyarországnak az 1848-diki törvényekkel biztosított függetlenségét, ha másként nem lehet, fegyverrel is megsemmisíteni, minthogy az a Németország feletti felsőségre vágyásban nem akart eszközül szolgálni.
A vágy Magyarország erejével e czélra rendelkezhetni, hozta nyakunkra a császári seregeket és az orosz invasiót.
Elkövetkezett a világosi catastropha s a terrorismus, majd az elmállasztás hosszu időszaka. Rendelkezhettek szabadon erőnkkel. És elkövetkezett az osztrák-porosz rivalitás történelmi kényszerüségü válsága. És lett belőle?... Sadowa. Miért? Mert a magyar katona nemzetünk érdekeivel ellenkező ily czélért nem lelkesülhetett. Elannyira nem, hogy a hősiességet ősi tulajdonul biró magyar katonák, tősgyökeres csongrádi magyar fiúk, Polába relegáltattak – – gyávaságért! Irtózatos tévelygés! A magyar katona soha sem fog Bécsnek németországi felsőbbségeért lelkesülni. Ellenkezik ez a természettel és a nemzeti önfentartás ösztönével, mely a magyar népben csodás öntudattal él. Soha sem fog ezért lelkesülni!!
De Bécsben ezt sem belátni nem tudták, sem hinni nem akarták. A hatalomnak szokott hibája (az önöké is, ott a »Pesti Napló« oldalán), hogy obligatus cotteriáik zsongását a sphaerák harmoniájának veszik. Absolutismussal, rettegtetéssel nem ment a dolog. Azt gondolták Bécsben, hogy csak az út téves, nem a czél, és azt gondolták: csak egy kissé menagirozni kell a magyar érzékenységet, csak egy kis constitutionalis formákkal; nevekkel és ceremoniákkal kell őt jó kedvbe hozni s egeket hasogató dörgéssel kiáltja el a »vitam et sanguinem«-et, a nélkül hogy a »mi végett?« iránt nagyon scrupulosuskodnék.
Ez a közösügyi alkunak nyitja, tisztelt Szerkesztő úr! A mi rugója volt 1848-ban a császári fegyveres megtámadásnak, az rugója 1867-ben a közösügyi transactiónak. – Semper idem.
Önök a birodalom népeiveli szövetkezés ködfátyolképét lebegtetik a nemzet szemei előtt. A közösügyi alku nem népszövetkezés. Az osztrák birodalom helyzetében népszövetkezésről beszélni általában is anomalia, mindenesetre pedig az a transactio, melyet Önök összegyártottak, nem szövetségi transactio, hanem repartitiója annak, hogy a népek érdekei felett lebegő udvari politika vér és pénz eszközeihez minő mértékben járuljon a birodalom egyik fele (hogy már Magyarország!) és járuljanak a birodalom másik felének népei (min ő borzasztóan hangzik magyar ember fülében ez az »egyik meg másik fele!«). – Ezt csinálták Önök, nem szövetséget.
Avagy szövetség ez, mely minden érdeket sért és senkit sem elégít ki? – – Ime ott van a »kedvencz« központ, Ausztria. Annak egyik jeles vezérpublicistája azt mondta Napoleon császárnak Salzburgban, hogy a közösügyi alku nem transactio, hanem capitulatio Ausztria részéről Magyarország irányában; – Önök odaadták Austriának a magyar hadsereggeli rendelkezést s a közös költségek elköltésének jogát (nem ők adták Önöknek, hanem Önök nekik), odaadták a közös delegatiónak a hadi költségek megszavazásának s vele a háborunak jogát, és elvállalják az osztrák államadósságok 30 percentjét. És azok, a kiknek mindezt oda adták, azt mondják: hélas, ők capituláltak nekünk! Törököt fogtunk, de viszen. – Népszövetség ez?
És ott van Csehország. Ennek ép oly kétségbevonhatlan joga van nemzeti önállásra, mint nekünk. Önök azt mondják: legyen egy egységes birodalom; annak egyik fele leszünk mi (nem Magyarország többé, hanem Translajthánia), másik meg lesz Cislajthánia, s abba Csehországot és a vele történelmi kapcsolatban levő tartományokat, mint a fél almának egyik integrans gerezdjét s a kis Austria appendixét incorporálják. S Önök azt hiszik, szövetségesünkké tették Csehországot? Tették ellenségünkké. Figyelmeztessem-e Önöket, kinek készítettek szövetségest Csehországban? – – Az orosznak. Nem is késett hasznát venni. Ugyancsak szórja a magot. Hogy is ne? Hiszen Önök ugyancsak elkészítették számára a földet. Nem mondom, hogy szándékosan; de elkészítették.
És itt vannak testvéreink, a horvátok. Én lelkemben meg vagyok győződve, hogy, ha gróf Andrássy Gyula az 1848-diki törvények értelmében »független« magyar miniszterelnök volna (pedig az volna, ha a Deák-párt az 1861-diki alapot el nem hagyja), nyolcz nap alatt kiegyezkednék Horvátországgal. De a közösügyi transactio alapján lehetetlen. A horvátok nagyon megunták – és méltán – a bécsi politikának gendarmejai lenni. Tudják, hogy politikai absorptióval őket, jövendőjüket, fejlődésüket nem Budapest, hanem Bécs fenyegeti. De hát mi kedvük legyen hozzánk csatlakozni, midőn látják, hogy az, a mi a birodalmi absorptio ellenében biztosítékul szolgálhatna: Szent-István koronájának önállása és állami függetlensége, fel van adva, s Magyarország maga is absorbeáltatta magát a birodalomba. Hiszen ha már a bécsi udvari politika szögén kell függni, bizony nem igen vigasztaló kilátás, hogy a magyar karikán lógva függjenek a bécsi szögön. Aztán az utóbbi években nagyon kifejlett Horvátországban a határőrvidéki osztrák szervezet eltörlésének s a határőrvidék polgárításának óhajtása. És méltán, ők ettől el nem állnak. Meri, merheti-e a magyar korona honvédelmi minisztere ezen óhajtást teljesíteni vagy csak annyit decretálni, hogy az ottani határőrvidék Horvátországnak politikailag integrans része? Nem meri, nem merheti. Tehát csináltak Önök szövetségest nekünk az orosz ellen Horvátországban? Csináltak és folyvást csinálnak az orosznak miellenünk. – Nem mondom szándékosan, de csinálnak.
Azt is mondják Önök és mindig mondják; hogy a közösügyi transactio kölcsönös védelmi transactio. Nem az. Ha a bécsi kormány védelmi állást akart volna magának biztosítani és védszövetséget létrehozni, azon alapra fektette volna szervezetét, melyet váczi levelemben kijelöltem: a personalis unio alapján; ez minden nemzetet elégedetté téve, s honvédelmi rendszerének saját geniusza szerinti kifejtésére képesítve, egy megtámadhatlan, aláaknázhatlan, megdönthetlen biztos védelmi positiót adott volna. – Közbevetőleg szólva: ugyan miként sikamolhatott tisztelt Szerkesztő úr azon óriási elferdítésre, miszerint azt fogná rám, hogy én nemzetiségek szerint akarnám a birodalmat is, Magyarországot is feldarabolni. – Bizony eltanulja munkatársaitól a gyanusítások nonsens-jét (észtelenségét). Sajnálom és csodálkozom. – Én nemzetekről szólottam, tehát történelmi alappal biró állami személyességekről, nem nemzetiségekről, melyekről ép azon levelemben mondottam, s példákkal is bizonyítottam, hogy azok különfélesége egy létező nemzet politikai egységességét nem akadályozza. – Hazánkra nézve pedig én, ki a nemzetiségi kérdésnek igazi testvéries bőkezüséggel kiegyenlítését a legégetőbb szükségnek, sőt azon külpolitikai complicatiók mellett, melyeknek feléje sodorják Önök a nemzetet, valóságos életkérdésnek tartom; mindig, de mindig kijelentettem, hogy a kiegyenlítésnél az ország területi épségét és politikai egységét fentartani mulaszthatlan kötelesség.
Nem, uram! A közösügyi alku vezéreszméje (nem mondom Önök szándokaiban, hanem tényleg is) a hatalomnál nem a védelem, hanem a támadó tehetség.
Megmondták Önöknek, hogy a »birodalom« egysége és nagyhatalmi állása előtt minden más tekintetnek háttérbe kell állani. És Önök meghajoltak ez intimatio előtt.
És báró Beust (kit bizonyosan nem azért ültettek át Drezdából, hogy a bécsi udvart elszoktassa a németségtől) teljességgel nem ámítgatta Önöket. Férfias nyiltsággal kimondotta február 4-diki köriratában (a Landtagokhoz), hogy Magyarországgal azért kell kiegyezkedni, mert különben a »birodalomnak nagy és régi történelmi állása vissza nem szerezhető«. Nem szólt egy szót sem védelemről, hanem szólt »nagy és régi történelmi állás visszaszerzéséről«.
És hol van ezen nagy és régi történelmi állás? Van Németországban, és lehet az olaszországi veszteségek compensatiójának keresésében Keleten.
Így értette azt minden ember Európában. Így értette Napoleon császár is. S azért ment Salzburgba, mert így értette.
És jel tünt fel jel után, hogy a német kérdés újra háboruval fenyeget. Nem magam vagyok e hitben. Egész Európa abban van hónapok óta. És én kérdem magamtól, érdekünkben állhat-e most, mit 1848-ban pártkülönbség nélkül jobb oldal, bal oldal, miniszter és oppositio, Gorove és Kemény, mint Nyáry és Teleki nemzetünk életfentartási érdekeivel ellenkezőnek hittünk, tudtunk, vallottunk?
Eszem, szivem, tapasztalásaim, a történelem intése az események szava, minden, a mi csak befolyhat a meggyőződésre, azt sugalta nekem, hogy most, és a közösügyi alku után, és olyan körülmények közt, hogy a német kérdés miatti háboru okvetlenül complicálódnék a keleti kérdéssel és orosz invasiót hoz a nyakunkra, e háborut provocálni, nemcsak, inkább mint valaha, ellenkezik hazánk érdekeivel, de sőt halálosan veszélyes volna.
Megfontoltam, hogy nemzeti hadseregünk nincs, s a mi hadseregünk van, az nemzeti geniuszának, zászlójának, – vezényszavának lelkesítő befolyásától meg van fosztva. Megfontoltam azt, hogy a közösügyi alku egész Európában s különösen Keleten consistentiát adott a compensationalis vágyak felőli hitnek, s hogy e hit keleti szomszédainknál féltékenységet, sőt elidegenedést szült a bécsi politika horgára akasztott Magyarország iránt; és megfontoltam azt, hogy ezen elidegenedésnek a hazánkbani rokon népfajokra viszszahatásnál fogva, még annak is ki lehetnénk téve, hogy ily körülmények közt az orosz invasiót belháboru is aggraválhatná (súlyosbíthatná).
És mindezt megfontolva, a fejünk felett lebegő háborut olyannak láttam és látom, melyben a megveretés enyészettel fenyeget, a győzelem semmi kigondolható hasznot nem, de sőt ez is csak bajt, kárt, veszedelmet hozhat hazánkra; míg országunk territorialis épsége és politikai egysége már a harcz folyama alatt is oly megszaggatásoknak lehetne kitéve, melyeket – bármi lenne is a háboru végkimenetele – nagyon bajos volna összeférczelni.
Hazámat hőn szeretve, keblem e nagy aggodalmában figyelmeztettem honfitársaimat, hogy, ha nem akarják hazánkat a veszélybe sodortatva látni, siessenek a közvéleménynek határozott nyilatkozatát törvényes úton, törvényes módon belevetni az események még függő mérlegébe.
Önök is szeretik a hazát, Önök sem kivánhatják, idegen érdekek iránti kiméletből, hogy hazánk veszélybe kerüljön. – Önöknek kötelességük volt volna: vagy kezet fogni, hogy a veszély a hazáról elháríttassék, vagy, ha alaptalan, eloszlatni az aggodalmat, mely e czél miatt, a mely sugallotta, még ellenektől is tiszteletet érdemel.
Önök e helyett piszkos sértegetésekhez, oktalan gyanusítgatásokhoz folyamodtak. Ezzel gondolják a veszélyt elhárítani? Önök ezzel csak megerősítettek engem, s higyjék el, megerősítették a nép romlatlan millióit is azon meggyőződésben, hogy aggodalmaim nagyon is alaposak.
Minek egyébiránt okokkal is kimutatását, s Önök rakásra halmozott fallaciái (ámításai) közül a kiáltóbbaknak eloszlatását harmadik (utolsó) levelemre tartom fenn.
Kossuth Lajos.
