A »Pesti Napló« szerkesztőjének (I.)
A »Pesti Napló« szerkesztőjének (I.)
Turin, 1867. szeptember 15.
Szerkesztő úr!*
* A nép bizalma és szeretete Kossuth iránt, s a hatás, melyet levelei keltettek, továbbá a Deák-párt műve iránt mutatkozni kezdő bizalmatlanság jelei nyugtalanítani kezdték a magát szabadelvünek nevezett pártot, és annak egyik első sajtó-organuma, a »Pesti Napló«, a legnagyobb gyülölet hangján irt Kossuthról, ráfogván, hogy ellensége a lengyel nemzetnek, és pedig orosz érdekből, mert még 1849-ben szövetkezni akart az oroszszal.
Ezekre a személyeskedő czikkekre válasz e három cziklusra osztott levél. K. F.
Deák Ferenczhez intézett nyilt levelem ellen egész hadjárat intéztetett volt a »Pesti Napló«-ban. Csakhogy akkor közlötte Ön lapjaiban nyilt levelemet is.
Ez loyalis eljárás volt. Előttük feküdt olvasóinak érv és ellenérv. Itélhettek. Nem is alkalmatlankodtam Önnek viszonzásokkal.
Most újra hasonló hadjárat intéztetik a »Pesti Napló«-ban a vácziakhoz irott levelem ellen. Csakhogy most jónak látta Ön minapi loyalitását nem ismételni.
Hallgatnék mégis, ha csak véleményt állítana vélemény ellenére. De a »Pesti Napló« nem ezt teszi. Tényeket ignorál vagy ferdít, hamis állításokat, hamis dolgokat fog reám; és mindezt a legepésebb személyeskedéssel paprikázza. Olvasói pedig nem controllirozhatják állításait, mert a »Pesti Napló« nem adta a hires »szomoru alaku lovag«-hoz méltó hévvel megtámadott levelemet; a »Magyar Ujság« pedig az éjfél csendjében, szuronyos hatalommal lefoglaltatott.
El kell ismernie Szerkesztő úrnak, hogy e helyzetben jogom van helyet kérni, sőt követelni lapjában, mely így megtámadott. Helyet nem arra, hogy véleményét czáfoljam (tudom, hogy »ŕ parti pris point de conseil«, s nincs kedvem szerecsent mosni), hanem hogy a személyeskedéseket jogom szerint visszatoroljam, az elferdítéseket helyreigazítsam s a vitatott tényállást világosságba helyezzem.
E hármas kénytelenség teljesítését három levélre fogom felosztani, válaszul a »Pesti Napló« sokkal számosabb czikkeire, nehogy egy levélbe foglalva a lap technicumában nehézséget okozzak.
I. Az első, ki váczi levelem ellen a »Pesti Napló«-ban sikra száll, oly hangon ir, hogy, ha honn volnék, örömest váltanék vele a közügyek iránt eszmecserét. Némelyekben, mint szemben a jelen európai bonyodalmakkal a béke politikájának szüksége s a megyei hatóságok befolyásának fentartása, egyetért velem, mit ily higgadt publicista részéről köszönettel fogadok. A hol eltérnek nézetei, okokkal küzd, nem folyamodik gyanusításokhoz, nem személyeskedik. Téved, de nem sérteget.
A második egészen más agyagból van gyurva. Ez előtt én már még csak hazafi sem vagyob. Jobban szeretem magamat, mint hazámat (s ezt nekem meri mondani, kinek életében, ha valami elvitázhatlan tény, az önzéstelenség bizonyosan az). Egész czikke nem egyéb személyeskedésnél, s a névtelenség paizsa mögül szórt piszkos gyanusítgatásoknál. – Egyuttal pálczát is tör felettem; azt mondja: »túléltem magamat«, »már nem vagyok többé«, sőt »tán nem is voltam soha«.
Ez ugyan egy szemernyit sem nyom a közösügyi alku politikájának igazolására. De hát legyen úgy. Hanem nem veszi észre, Szerkesztő úr, hogy e munkatársa Önt nagyon komikus helyzetbe hozta. – Minek az ellen a 203-ik számban vezérczikk-cziklust kezdeni, kit a 202-dik számban magát túléltnek, nem létezőnek, sőt nem is létezettnek nyilatkoztatott?
II. Hanem az a 202-tős, miután eltemetett, velem ugyancsak mirabilis dolgokat műveltet. Olyas formát, mint Don Juanban a kormányzó szobra, mely szobor létére ebédre sétált. Miután a nemzet nagylelküségének nevében feledést és bocsánatot hirdetett nekem botlásaimért, azt mondja, hogy »a nemzet pantheonának szobra (hogy már én) amúgy hetyke jókedvemből fogtam magam egy szép reggel és – »önszántamból leléptem a magas piedestalról, melyre a hálájában túláradó nemzet nagylelkün állított!!«
Az ördögbe is, uram barátom! Szekesztő úr, ne míveltessen velem a »Pesti Napló« ily borzadalmas dolgokat!
Nehány év előtt szerencsém volt Önnel s egy útitársával Svájczban találkozni, a mikor is (köztünk legyen mondva) épen nem találtam sem Önnél, sem társánál valami nagy iszonyt bizonyos iránylatok és eszmék iránt, melyek ellenében azóta Ön oly »erős várává lőn az úrnak«, sőt társa, nagy szánom-bánommal, egy teljes bűnbánó vallomással örvendeztetett meg azon vétkeért, hogy azon pártnak opponált, melyhez tartozom.
Emlékszem, hogy azon alkalommal együtt másztunk fel Európa legmagasb fekvésü falujába, Mürrenbe, a Jungfrau havas-láncz nagyszerü látványát együtt élvezni, és együtt is lépegettünk le hegyi botjaink segítségével.
De hogy én valaha szoborrá szegődtem, magas piedestálra másztam, vagy magamat állíttatni engedtem, vagy onnan leléptem volna, e mirabilis műtételekben, isten látja lelkemet, ártatlan vagyok.
Oda jutottunk-e már a gyanusítgatások között, hogy Önt emlékeztetnem kelljen, mi az a »magas piedestal«, melyre állítva vagyok?
A tizennyolcz évi hontalanságnak nyomor börtöne, Uram! melynek ajtaját még most is csak a reversalisok és elvmegtagadás kulcsával nyithatnám meg.
Hogy e hosszu nyomor és keserüség közben saját emberségemből álltam meg a szenvedések viharát becsületesen, s ha idegen földön sok nemes rokonszenvre, sok hű barátra találtam is, de saját személyemre nézve senki »nagylelküségének« egy morzsával sem vagyok kötelezettje, az önérzetem kincséhez tartozik, és ez rendén van.
Hanem jöttek idők, midőn a hazafi keserveihez irtózatos családi csapások súlya is járult, melyek a számüzöttnek magánéletét vigasztalhatlan örökbúba meríték, s járult oly időkben, midőn ugyancsak nem mondhatnám el, mint ama római, hogy »cladem domus meae, secunda fortuna publica consolatur«, özönlöttek felém a világ öt részéből, baráttól, ellenségtől, ismeretlentől a részvétnek meleg szavai, és – nem tagadom – fájt, hogy azon hajdani barátaim köréből, kik most Önök oldalán ülnek, soha a legkisebb részvétnek még csak egy hangját sem hallottam. – Intrigát, ellenségeskedést akármennyit, de »nagylelküséget«, sőt csak részvétet is – soha.
Ez is rendén lehet. Elviselem én, míg saját erőmmel birom – az élet reám mért terheit. Ha nem birom, megtöröm alattuk, de sem meg nem hajlok, sem senki hálájának, senki nagylelküségének mankójára nem támaszkodom.
De hát Önök s e tágas világon épen Önök azok, kik nem átallanak nekem feledésről, bocsánatról szólani, s a nemzet nagylelküségét és túláradó háláját szememre vetni, – épen Önök?
Hátrább az agarakkal, Uraim! ott a »Pesti-Napló« oldalán. Önöknek erre nincsen joguk. – Ne cseréljünk szerepeket. Emlékezzenek Önök magukra. Én emlékszem Önökre.
Önök még most is gúnyolják a nemzet legszentebb érzelmeit. Nagylelkü elfeledésről, bocsánatról beszélnek azon idő emléke iránt, melyet a szabad nemzetek milliói meleg rokonszenvvel kisértek, a mi nemzetünk ma is dicsőségének tart, s a történelem is annak fog mindig tartani.
Ha azon idők emlékénél valakinek feledésre, bocsánatra van szüksége a nagylelkü nemzet részéről, öltsék fel Önök a vezeklés szőrzsákját és hintsenek hamut fejeikre, mert Önök azok.
Ha Önök birják a bölcseség kövét s a nemzet milliói, és köztük én is, botlást követtünk el, mert a haza jogait védeni mertük, miért nem volt Önökben bátorság szót emelni a mellett, hogy az akkor is előttünk feküdt s egyhangulag elvetett közösügyi alku-forma javaslat csak tárgyalásba is vétessék?
Aztán elkövetkezett a válság szaka, amott a »Pesti Napló« oldalán lehetnek nehányan, kik az akkori nemzet oldaláról most az Önök oldalára tévedtek, hagyján! akkor is teljesítették kötelességüket, s hinni akarom, most is azt vélték teljesíteni. Hanem ezeken kivül ott vannak azon oldalon azok, kik a két tábor közül egész cynismussal ahhoz szegődtek, mely a nemzetével szemben állt (mit polgárnak tenni soha sem szabad, még ha a nemzet volna is az, a ki téved); és ezek mellett ott hemzsegnek az Önök oldalán azok, kik oly időben, midőn a régi Athena maximája szerint az indifferentiusmus a legnagyobb bűn, szépen leültek a személyes biztonság fája alá vagy a kényelmes indolentia árnyékába, s onnan nézték, a nagylelkü nemzet kegyelméből bátorságban, miként küzd, szenved, vérzik nemzetük, s biztonságukból szórták a kétség, az önbizalmatlanság konkolyát, öntöttek hideg vizet a lelkesedésre, és szítogatták a meghasonlást, s ezzel előkészítették a bukást.
És mégis Önök mernek nagylelkü feledést, bocsánatot szolgáltatni a gúny poharával!
Hátrább az agarakkal, uraim! Illenék Önökhöz. nem hálával (mert a kötelességért hála soha sem jár), hanem szerényen lesütött szemmel a felett elmélkedni, hogy, midőn Önök a veszély perczében szépen árnyékban csücsültek, nem maguknak, hanem némely másoknak köszönhetik, hogy a nép méltó boszankodása nem zúgott végig Önök felett; mint a romboló fergeteg.
Ha bocsánatról, feledésről kell szólani, Önökhöz a kérő, nem az osztogató szerep illik. Megmondta már ezt Önöknek Perczel tábornok is, mindjárt, a mint a haza földére lépett. Kár volt szavaira nem figyelmezni. Mert senkinek sincs homlokára felirva, mit hozhat a holnapi nap.
III. Ugyanazon úri ember (jelvénye m. r.) azzal védi a »Pesti Napló« 202-dik számában az Önök jó (!!) ügyét, hogy engem muszka sympathiákkal vádol; Rieger-Palaczkyval egy cathegoriába teszen, az orosz hatalom proselytájának nevez, ki a lengyel nemzetet oda dobom martalékul Oroszországnak, a német nemzetet poroszosítani akarom, a szláv népeket amúgy panslavistice egyesíteni törekszem; Oroszország irányában a rokonszenvben annyira megyek, hogy előleges meghódolást javaslok; minden áron békét akarok, semmi áron fegyvert fogni nem akarok; az javallom, hogy gyáván megadjuk magunkat előre, s Magyarország hivatását megtagadom.
És mindezt én teszem, én! Kossuth Lajos!!
A ki mindezt vagy ennek csak egy árva betüjét is képes volt kiolvasni a vácziakhoz irott levelemből, annak őrültnek kell lennie. A puszta ostobaság fája ily gyümölcsöket nem teremhet; a pártdüh ennyire nem vakíthat; a politikai jesuitismus vigyázóbb, mintsem ily bakot lőhessen. Őrült. Lehetetlen, hogy őrült ne legyen.
És Kemény Zsigmond, a »Pesti Napló« felelős szerkesztője – ezt névtelenül, tehát saját felelősségére ki meri adni: – Szánalomból felszólítom Kemény Zsigmond urat egy felebaráti kötelesség teljesítésére, melyet kár volt eddig is elmulasztania.
Önnek tudnia kell, ki az az (m. r.). Tudósítsa családját, vagy ha ez nincs, a hatóságot kilétéről, mert baj van a háznál; gondviselésre van szükség. Az eset kétségtelenül olyan, hogy, ha Angliában akármely Jurynak elébe tennék váczi levelemet s az invectivákat, miket (m. r.) abból kiolvasott, s az a biró azt kérdené, van-e (m. r.)-nél annyi imputatiónak helye, hogy a piszok, mit rakásra halmoz, libel-nek itéltessék? – minden Jury azt mondaná: hogy imputatiónak nem, hanem Lunatic Asylumnak van helye.
Felebaráti kötelesség figyelmeztetni családját. Ne mulaszsza el, Szerkesztő úr!
Nem tetszik ez alternativa? – – Akkor tetszeni kell a másiknak. Libel, becsületsértés, melynél nagyobb alig képzelhető; mert nem kevesebbel gyanusít, mint az oroszszali conspiratióval. Honárulással.
Nem akarom vitatni, mennyire illik az ily őrült vagy becsületsértő beszéd azon oldalhoz, melynek soraiban újjal ki lehet mutatni azokat; kik az orosz invasiót kérő, helyeslő levelet aláirták, s az orosz hadak mellett ellátó, kalauzoló commissariusokként szolgáltak. – Sem azzal nem akarok kérkedni, hogy ily piszkos rágalmakkal Önöknek bizony soha sem sikerülend sem a józan eszü nép érzelmeit megmérgezni, sem azon elveket, iránylatokat és tényeket bemázolni, miket nyilvános életemnek a történelem könyvébe beirni alkalma volt; hanem csak annyit mondok: ha én annyira kapnék az agitatio mesterségén mint némelyek képzelik; gondolja meg csak Ön, minő pompás agitatio volna az: ha én Kemény Zsigmondot ezen becsületsértések miatt esküdtszék elébe állíttatnám s a nyilvános tárgyalások közt, az igazságszolgáltatás sérthetlenségének paizsa alatt, talán saját személyemben fejére mondogatnám az igazságot. »Very tempting indeed.« Nagyon kisértő. Meggondolom.
Higyje el Ön, tanácsosabb lesz az a másik, a Lunatic Asylum.
IV. Szerkesztő úr, maga becses személyében beszélve, szerény tehetségeim közé számítja a heves képzeletet. Én eddig úgy tudtam, hogy a képzelődő tehetség kiválólag a poeták és regényirók sajátja, mely utóbbiak közt Szerkesztő úr díszes helyen áll a magyar irodalomban. Nekem a borzasztóan komor valóság terén jutott ki az életszakma, verset nem irtam soha. Regényt sem nem irtam, sem nem csináltam soha, egy kis »történelmet« talán segítettem csinálni – mint a rossz világ mondja, – de »regényt« soha, Szerkesztő úr, mint habitualis regényiró, most is abban fárad nagy buzgalommal. »On revient toujours ŕ ses premiers amours.« (Naponként megemlékszünk a hajdan szeretett tárgyunkról.) Épen most veszem a »Pesti Napló« 208-dik számát. Érdekes regényt olvasok abban arról, hogy Kossuth miként folyamodott az uralkodókhoz támogatás végett (talán nem is ő folyamodott; talán nem is oly minden áron sietett »felcsapni«; talán először biztosítékokat követelt, hogy a magyar nemzet ne használtassék majomnak, mely más számára a gesztenyét kikaparja a parázsból, – mindezt Szerkesztő úr egykor tudta, hiteles forrásból, hanem hát a heves képzeletü regényiró a történelmet elfeledte). És látok nem kevésbbé érdekes regényt arról, miként mondta nekem Napoleon, hogy ő bizony az én kedvemért nem hozza nyakára Oroszországot (talán épen én mondtam, hogy minden további combinatio előtt biztosítva kell lenni nemzetünknek, hogy az orosz nem interveniál, mert ez belviszályt idézhetne elő: – Kemény Zsigmond egykor ezt is tudta, de a regényiró elfeledte), aztán meg, hogy mi történt velem Amerikában? (történt biz ott egyéb is mint a nyereg, de hát mert e felett aggódik Ön, megnyugtathatom, hogy a nyereg megvan), és miként engedte meg nekem Victor Emmanuel, hogy a magyar legiót működtethessem Tyrol ellen (dehogy!), és hogy mi történt Poroszországban, és hogy mi felett czivódott az emigratio stb. Nagyon érdekes regény, ha istentől van – de regény.
Egykor elkövetkezhetik regény helyett a historia ideje is. – Lesz reá elég documentum; hanem most hivatkozom Szerkesztő úr lovagiasságára, ne provokáljon olyan térre, melyre csak indiscretio árán követhetném. Mert bizony nem én bánom meg, ha indiscretióra kényszeríttetem.
Talán egy kissé az is a lovagiassághoz tartoznék, nem beszélni oly sokszor a forradalom ellen; miután tudja Szerkesztő úr, hogy nekem a magyar időszaki sajtóban a forradalom mellett szólani és Önt regényirói pegasusáról a tények homokjára leszállítani meg nem engedtetik.
Nekem úgy látszik, hogy a közösügyi alku logikájának vitatását kár ezen sikamlós térre vinni. – Ebeczky bíró úr keze nem ér el mindenhová. Én oka ne legyek, ha egy egész forradalmi literaturának fergetege találna felidéztetni.
Ennyit a személyeskedési rovásra, ha többre nem provocáltatom. Soha sem szerettem éles lenni. Legkevésbbé most, midőn az életnek ürömét mint mézét nagyon közönbösen veszem. De el fogja – reménylem – minden igazságos olvasó ismerni, hogy ily piszkos provocatiókra más hangon nem felelhettem.
S ezzel átmehetünk higgadt kebellel a tények mezejére. Pár nap alatt; mert öreg kezem nehéz s irnokokkal nem rendelkezhetem.
Kossuth Lajos.
