Bihar megyének
Bihar megyének
Turin, 1867. szeptember 15.
Mélyen tisztelt megyei közönség!*
* Bihar vármegye bizottmányának 1867-ik évi augusztus hó 21-dik napján tartott ülésén Móricz Pál főjegyző előadta, hogy: »miután Kossuth Lajos, a haza nagy fia, köztudomás szerint, kifejtette azon okokat, melyek forrón szeretett hazájába leendő visszatérését lehetetlenítik, minekutána a megyének reménye van, hogy az 1848-diki törvények alkotmányos úton teljesen visszaállíttatni fognak, fejezze ki a megye felhozott okainak méltánylása mellett sajnálatát és szerencsés visszatérése iránti reményét«. Indítványozza tehát, hogy Kossuth Lajoshoz egy ily irányu és tartalmu levél intéztessék.
Tisza László főispánnak azon véleménynyilvánítása után, hogy a hatóságoknak nem az volna a teendője, és Csanády Sándornak azon kijelentése után, hogy az indítvány elfogadását kivánja, az elnöklő főispán kimondja a végzést, hogy:
»Tekintetbe véve a haza nagy fiának országosan elismert nagy érdemeit, különösebben pedig az 1848-diki időszak messze kiható átalakulási kérdéseiben elvitázhatatlan sikerrel koszoruzott, örök dicsőséget szerző munkásságát;
Tekintetbe vévén, hogy a viszonyok zilált helyzetében, a haza jelen állapotában, láng lelkére, gazdag tapasztalatára kifejezhetetlen nagy szükség lenne, mégis, míg egyfelől mély sajnálatát fejezi ki a vármegye a felett, hogy a haza nagy fiát ezuttal a hazában nem tisztelheti, másfelől méltányolja azon okokat, melyek őt künnmaradásra indíták, s végelhatározását fájdalmas érzéssel bár, de megnyugvással fogadván; rendületlenül hivén, hogy a haza törvényes, öröklött függetlenségét, önállóságát egyedül biztosító 1848-diki törvényeket alkotmányos úton visszaaszerezhetvén, a haza nagy fiát rövid időn ismét magáénak is vallhatja.«
Ennek folytán határozatba ment, hogy a megyei ülésnek ez a hálás elismerésből eredő végzése egy tiszteletteljes levél kiséretében küldessék meg Kossuthnak, mire azután a fenti levél érkezett a megye közönségéhez.
E levél a november 20-diki megyei bizottmányi ülésen felolvastatott, minek megtörténte után a megyei főjegyző azt indítványozta, hogy »a mennyiben a nagy hazafi az ország boldogságát az 1848-diki törvények alapján és továbbfejlesztésén óhajtja előmozdítva látni, e jelen választ a megye vegye örvendetes tudomásul«. – Erre a megye főispánja állott föl, hosszabb beszédet tartott, melyben különösen pártatlanságára hivatkozva, az elhangzott indítvány értelmében mondta ki határozatát.
Az idők tanuságául nem lesz érdektelen megemlíteni, hogy midőn Dus László – most Nagyvárad város tiszti főügyésze – erről a budapesti lapokat távirati úton értesíteni kivánta, táviratát a táviró-hivatalban először azzal a megokolással, hogy Pest felé a táviró vonal elszakadt, visszautasították. K. F.
Hálás érzéssel vettem mult augusztus hó 21-ről kelt kegyes leiratukat.
A tisztelt megyei közönség nem igazságot szolgáltat, hanem nagylelküséget gyakorol, midőn némi érdemül róvja fel nekem a polgári kötelesség teljesítésének becsületes igyekezetét.
Hazánknak mindnyájan mindennel tartozunk, a mit érdekében tenni képesek vagyunk. És e tartozás teljesítésének igyekezetében érdem soha sem lehet, mert mindig kötelesség van.
De én oly időket éltem, tisztelt megyei közönség, midőn e kötelesség minden hazafinak kettős küzdelmet parancsolt.
Egyrészt küzdelmet a hatalommal, az ország folyvást csorbítgatott jogainak megóvása végett, másrészt küzdelmet a privilegiumok osztályuralma ellen, miszerint igazság is legyen szolgáltatva a népnek, s a közszabadság által biztosabb oltalom is és felvirágzás is szereztessék a hazának, melyet a szabadalmak uralma sem felvirágoztatni nem volt képes, sem megoltalmazni nem birt a hatalom jogfoglalásaitól.
Az, kinek – mint velem is történt – ily kettős küzdelemben kissé kiválóbb részt juttattak a körülmények, igen sok érdeket, sok szenvedélyt, sok és hatalmas ellenséget zúdít fel maga ellen. El kell készülve lenni, hogy útja tövises leend, le kell számolnia az élet örömeivel; tudnia kell, hogy az osztályrész, mit magának készít, a folytonos bántalom, gyanusítások, üldöztetések és szenvedés.
Én tudtam ezt és el valék reá készülve: és öntudatosan elvállaltam az élettől osztályrészemet. A megnyugtató öntudat, hogy lelkiismeretemben önmagammal tisztában vagyok, volt az egyedüli kárpótlás, melyre számíték, a melylyel birok. Még csak polgártársaim jóakaratu elismerését sem reméltem élvezhetni, mert tudtam, hogy ezt rendesen csak a halál szokta kiszolgáltatni, mely lecsillapítja a szenvedélyt, megállítja az üldözéseket s megengeszteli az ellenséget.
És ime, a tisztelt megye kegyessége többet nyujt nekem, mint a mire csak vágyni is mertem. Még életemben kiszolgáltatja nekem, a túlbecsülésig, a becsületes igyekezet elismerését.
Elvettem béremet érdememen túl; az egyedülit, melyet becsben tartok vagy melyet elfogadhatok.
Hálás köszönetet mondok a tisztelt megye közönségének mind e kegyességökért, mind azért is, hogy méltánylásukat méltóztattak kifejezni indokaim iránt, melyek által magamat a hazatéréstől ezúttal eltiltva érezem.
Biztosíthatom a mélyen tisztelt vármegyét, hogy ez elhatározásomra csakis azon meggyőződés indíthatott: hogy jobban teljesítem hazafiui tartozásomat, ha ismert elveimhez hű maradok, mintha engedve a felhivásoknak, melyekkel megtiszteltetém, csak ideiglenesen is megosztoznám azon helyzet elfogadásában, mely hazánk álladalmi önállásának legfőbb kellékét – a nemzet vérével és vagyonávali független rendelkezést – feladta.
Én ebben nem olynemü megalkuvást látok a körülményekkel, mely egy lépés volna a czél felé vezető irányban s (képletileg szólva) részletfizetés elfogadásának volna tekinthető; én azt látom, hogy ez egyezkedés által nemzetünk a czéllal merőben ellenkező irányba van sodorva, sőt maga a czél van feláldozva.
Tapasztalom kegyes leiratukból, hogy a tisztelt megye sem csinál magának ez állapot iránt legkisebb illusiót is, mert határozottan kijelenti, hogy hazánk törvényes függetlenségének s öröklött önállásának biztosítékát egyedül az 1848-diki törvényekben találja, s azért azoknak visszaszerzéséhez rendíthetlenül ragaszkodik.
Lehet, hogy bennem az osztrák birodalom helyzete, nemzetünk életrevalóságának ismerete és a felfogás, melylyel, kapcsolatban Európa érdekeivel, hivatásáról birok, magasabb vágyakat táplál; de én sem csinálok magamnak a helyzet iránt illusiókat, és minden tartalékgondolat nélkül elismerem, hogy a t. megyei közönségnek – mint különben is a nemzeti közvélemény egyik igen tekintélyes alkotmányos organumának – ama nyilatkozatában a nemzet valódi akarata nyilvánul; mert ha egyrészt látom, hogy a nemzet az 1848-diki törvények helyreállításával s megtartásával tökéletesen meg volna elégedve, másrészt azt is tudom, hogy a nemzetnek lehetetlen megnyugvást s elégedést találnia egy oly transactióban, mely az 1848-diki törvényekben tisztán kifejezett álladalmi czélt s annak felállított biztosítékait feláldozza.
És a mit e nagy csapásban a legaggasztóbbnak látok, az, hogy e czélt nem a hatalom tette semmivé, e biztosítékokat nem az erőszak törülte ki törvényünkből, hanem a nemzet maga áldozta fel.
Negyedfél századon át közéletünk történelme alig volt egyéb mint örökös küzdelem, a hatalom túlcsapongásai s idegen erőszak ellen. S ha e miatt nemzeti létünk hátramaradott, s a közművelődésben nem tarthattunk lépést nemzetünk geniuszának ruganyos fogékonyságával, ez a mi szerencsétlenségünk, de nem a mi bűnünk. Azonban tény, hogy a mit jogainkból a hatalom elvett, azt előbb-utóbb mindig vissza tudtuk szerezni, de arra nem tud példát találni emlékezetem, hogy a mely jogról nemzetünk egyszer lemondott, azt vissza birta volna szerezni.
Isten adja, ezúttal máskép legyen! Isten adja, ne teljesedjék be rajtunk a történelem törvénye, mely azt mutatja, hogy a joglemondások következménye, a világon mindenütt vagy örök jogvesztés, vagy azon másik véglet szüksége szokott lenni, melyet a tisztelt megye törvényességi érzelme iránt tartozó tiszteletem tilt megneveznem.
Azonban sem kötelességérzet nem engedi, sem férfias nemzetünknek nincs természetében az igaz ügy diadalának reményéről lemondani, kivált, ha meggondoljuk, hogy mind magának az uralkodó háznak, mind az osztrák birodalomnak, de sőt a világviszonyok sokszerü kapcsolatánál fogva még Európának is nagyon érdekében áll, hogy nemzetünk magát megnyugodottnak s jogszerü igényeiben kielégítettnek érezze; a mi csakis az állami függetlenség s nemzeti önállás biztosítására alkotott 1848-diki törvények helyreállításával lehet várható, kevesebbel bizonyosan nem.
Örömmel üdvözlöm tehát Biharmegye lelkes közönségét – az e törvények visszaszerzésére intézett hazafias határozottság örvényén.
Az ernyedetlen kitartás, tudom, nem fog hiányozni. – Engedje isten, hogy ideje is legyen reá a tisztelt megyei közönségnek, s ne is tapasztalja legbecsesebb nemzeti kincsünknek a megyei institutiónak legkisebb megcsonkítását, mely az alkotmánymentés ősi hivatásában teljes erejének kifejthetését akadályozná.
Nem lehet tagadni, hogy a körülmények mindkét tekintetben aggodalomra adnak okot. A német és a keleti kérdés hónapok óta feszültségben tartja egész Európát. – A diplomatia békés nyilatkozatai senkit sem nyugtatnak meg, mert a tényállással, a helyzet logikájával s a naponta súlyosbodó jelenségekkel ellentétben állanak.
Egyrészről kétségtelennek tekintik egész Európában, hogy, valamint a franczia kormány nem tekinti barátságos szemmel Németország egységi törekvését, úgy a bécsi udvar sem bir megbarátkozni Németországbóli kiszoríttatásával.
Másrészről, a mióta az osztrák uralkodóházat veszteségek érték, általában Kelet felé halljuk Austriát compensatio végett utaltatni, a nélkül hogy egy szót hallottunk vagy egy tényt láttunk volna, mely ezen politikai irányt megczáfolná.
Nekünk magyaroknak pedig inkább mint akárki másnak okunk van ellenezni, hogy háboruba sodortassunk, akár Németország egységi törekvése miatt, akár a végett, hogy a bécsi udvar vagy a Kelet felé terjeszkedést megkisértse, vagy csak a végett is, hogy a keleti népek függetlenségi vágyai ellenében a status quo fentartására fegyverrel interveniáljon.
Ily czélok végett (pedig csak ilyenekre mutatnak a körülmények) a háboru hazánkra nézve kiszámíthatlanul káros volna.
Miután a közösügyi alku által a bécsi politikával solidaritásba tétettünk: hazánk kétségtelenül a háboru egyik szinpadjává válnék s orosz invasiónak volna kitéve: és pedig oly körülmények közt, midőn a magyar hadsereg be levén az osztrákba olvasztva, meg van fosztva saját geniuszának, zászlajának, vezénynyelvének lelkesítő befolyásától.
Mindent számba véve, okunk van attól tartani, hogy akármi fordulatot venne is másutt a háboru, nálunk már a harcz folyama alatt oly belső megszaggatást idézhetne elő, melyet többé nagyon bajos volna összeférczelni.
Aztán győzelem esetében egyik oldalról – Bécsnek visszanyert német felsőségi állásával – ismét felmerülnének ellenünkben (súlyosabban mint valaha) a germanisationális iránylatok, – melyekkel már annyi bajunk volt, – másik oldalról pedig kiirthatlan gyülölet öntetnék ellenünk a szomszéd keleti népek szivébe, mely gyülölet hazánkbani fajrokonaik érzelmeire visszahatás nélkül nem maradhatna.
Megveretés esetében pedig: az osztrák birodalom szétbomlanék, úgy hogy Magyarországot is bele rántaná az enyészetbe.
Ezért esdeklém nemzetemnek: »ne ajánlkozzék máglyának, melyen az osztrák sas megégettessék«.
Fel van ugyan adva a hadi költségek független megszavazásának s a hadsereggeli rendelkezés ellenőrzésének joga; de Magyarország magatartása ép az említett tárgyu háborukban oly rendkivüli súlyra van hivatva, miszerint nem hihettem, hogy nemzetünk közvéleményének félreismerhetlen nyilvánulása a háborus ösztönök és befolyások ellensúlyozására hatás nélkül maradhatna.
És nekem úgy látszik, tisztelt megyei közönség! hogy biztonságunk és szabadságunk nagy érdekei világosan kijelölik a politikai irányt, melyet e válságos bonyodalmak között nemzetünknek követni tanácsos:
Támadási tekintetben fékezni a bécsi kormány térvisszafoglalási ösztöneit Nyugat felé.
Védelmi tekintetben pedig mindent elkövetni, hogy a magyar hadsereg saját nemzeti consistentiával ruháztassék fel, mely megtámadtatás esetére az összes nemzetet védképessé tevén, hatalmas ellentállási erőt biztosítana; a nélkül hogy akár az ország anyagi erejét felemésztené, akár a hatalmat nagyravágyási politikára bátoríthatná.
Lehetetlen még e tárgygyal kapcsolatban meggyőződésemet ki nem fejeznem, hogy a fenforgó bonyodalmak folytán is a nemzetiségi kérdés kielégítő megoldása a legégetőbb szükséggé vált. Vezérelje a nemzet sorsát intéző hatóságokat az igaz testvériség érzete, hogy ez átkos viszály elhárítására nem fukar kézzel mindent megtegyenek, a mi az ország territorialis épségét nem sérti s politikai egységét nem veszélyezteti.
Hanem engedje a tisztelt megyei közönség azt is megjegyeznem, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása csak az által nyerhet állandóságot és biztosságot, ha Magyarország – míg egyrészt saját területi épségéhez és politikai egységéhez tántoríthatlanul ragaszkodik, – másrészt őszintén barátságos politikát követ azon szomszéd fejedelemségek irányában, melyeknek függetlensége és szabadsága iránt román- és szerb ajku polgártársainknak mint fajrokonaiknak meleg rokonszenvet kell természetesen táplálniok.
Ez is egy igen fontos ok, mely a tisztelt vármegyét azon bölcs határozatában megerősítheti, hogy az 1848-diki törvények visszaszerzésére törekedendik, mert csak akkor követhetend a nemzet saját érdekeinek megfelelő internationalis politikát.
Végre: a másik eventualitás, mely a tisztelt vármegyét ezen hazafias törekvésében akadályozhatná, a megyei institutio ősi hatóságának megcsonkítása volna.
Látom még a távolból is, és leirhatlan aggodalommal látom sűrüdni a jelenségeket, melyek arra mutatnak, hogy e megbecsülhetlen institutio épségét veszély fenyegeti.
A megyéket még ugyanazon törvények is az alkotmány védbástyáinak nevezik, melyek a parlamentaris kormányzatot felállították. – Tagadhatlan bizonyítványa ez annak, hogy az 1847/8-diki törvényhozás a megyei institutio épségét a parlamentaris rendszer mellett is szükségesnek tartotta, s meg is volt győződve, hogy a kettő között semmi kiegyenlítési szükség, mert semmi ellentét fenn nem forog; hanem csak annak szüksége forog fenn, hogy a megyei szerkezet (organisatio) a szabadalmas alapról a népképviseleti alapra tétessék át.
Egészen világos e részben az 1848: XVI. t.-cz. Nincs ott egy szó sem a megyei rendszernek a miniszteriális felelősséggel összhangzásba hozataláról, hanem csak a megyei szerkezetnek a közszabadsággal összhangzásba hozataláról, és e végett a megyei szerkezetnek népképviselet alapján rendezése van elrendelve és semmi más; legkevésbbé pedig hatóságának a miniszteri kormányzat kedveért megcsonkítása.
Ellenkezik igen is a megyei rendszer a centralisatio kárhozatos irányával, de nem a parlamentaris rendszerrel. E kettő annyira nem rokon fogalom, hogy elég szétnézni a világon, miszerint meggyőződjünk, hogy épen ott van centralisatio, a hol parlamentaris rendszer nincs, ellenben a hol, mint Angliában, Olaszországban a parlamentaris rendszer valóság, – ott a municipalis institutiók virágzanak, s a szabad népek érzelmeiben mindenütt nem a centralisationalis, hanem ép ellenkezőleg, a decentralisationalis irány nyilatkozik.
Valóban, a megyei hatóság megcsonkításánál súlyosabb belcalamitás alig is érhetné szegény hazánkat.
Tudom, hogy Biharmegye lelkes közönségének nincs ösztönzésre szüksége, hogy e drága nemzeti kincsünknek s utolsó reményhorgonyunknak sértetlen épsége felett gondos figyelemmel őrködjék.
De legyen kegyes a tisztelt közönség elnézéssel viseltetni irántam, hogy ez észrevételekre magamnak szabadságot vettem. Egy hazáját önzéstelen hűséggel szerető becsületes embernek aggodalmai azok, s hol tárhatnám ki azokat nagyobb bizodalommal, mint ezen tisztelt megye előtt, mely engem becses leiratában annyi kegyességgel árasztott el.
Szabadjon reménylenem, hogy merészségem miatt e kegyből nem fogok veszteni, s fogadja a tisztelt közönség legőszintébb hálám kijelentésének megújítását.
A ki egyébiránt a legmélyebb hazafiui tisztelettel maradok Biharmegye tisztelt közönségének
örökre lekötelezett, alázatos hű szolgája
Kossuth Lajos.
