A jászladányiaknak
A jászladányiaknak
Turin, 1867. augusztus 5.
Kedves Hazámfiai!*
* A jász-ladányi választókerület (hova Szent-György-Kisér, Turkeve és Szent-Márton községek is tartoztak) 478 választója julius hó 17-én megkereső levelet intézett Kossuthhoz, melyben felkérte őt, hogy kerületük képviseletét vállalja el, mire a fenti levelet kapták. – Helyette Pap Mór választatott meg. K. F.
Vettem szives megkereső levelüket, mely által tudósítani méltóztatnak, hogy kerületöknek becses emlékezetű barátom Illéssy János halálával megürült országgyűlési képviseletével engem kivánnak megtisztelni, ha megválasztásom esetére a képviselői állást elfogadni ajánlkozom.
Igaz érzéssel köszönöm önöknek megemlékezésüket s megtisztelő bizalmukat.
Különösen köszönöm azon vigasztalatos nyilatkozatukat, hogy ez ajánlatukkal a nép változhatlan szeretetének zálogát kivánják igénytelen személyem iránt felmutatni.
A reám özönlött sok keserves csapás elfásított minden öröm iránt; de önök e becses nyilatkozata mégis jól esett bánatos keblemnek, mert megerősített a megnyugtató öntudatban, hogy jó volt az irány s helyesek voltak az elvek, melyeket hazám szolgálatában követtem, miután az idők és viszonyok minden változásai daczára fentartották számomra a romlatlan magyar nép bizalmát s jóindulatát.
Lelkem mélyéből köszönöm önöknek e megnyugtatást, ez elégtételt.
De midőn hálámat fejezném ki a jóakaratért, egyszersmind kötelesnek érzem magam határozottan kijelenteni, hogy politikai elveim, melyekhez lelkiismeretes meggyőződéssel ragaszkodom, hazánk jelen helyzetében a felajánlott képviselői állást elfogadnom nem engedik.
Felszólítanak önök, vessek fátyolt a multakra s győzzem le a multak keserüségéből merített fájdalmat.
Fátyolt vetni a személyes bántalmakra lehet, sőt, midőn a haza érdeke kivánja, kötelesség is. De a komoly meggyőződéssel vallott elvekre fátyolt vetni nem szabad, legkevésbbé akkor, midőn minden, a mi történik, megannyi tanuság, hogy ezen elveken kivül nincsen és nem lehet üdve a hazának.
Nem is hihetem, hogy Önök maguk is jóvá nem hagynák elhatározásomat, ha fontolóra veszik, hogy minő téren áll most hazánkban egy országgyűlési képviselő, és mik azon elvek, melyeket én (ha szabad úgy mondanom) személyesítek.
Mert engem nem ugyan saját érdemem, hanem a körülmények s a nép bizalma azon kivételes helyzetbe tettek, hogy szerény nevem hazánk függetlenségének zászlajával azonosítva lenne.
És én nemzetünket e függetlenségre jogosítottnak is tudom, képesnek is ösmerem.
Sőt számba véve az európai conjecturákat, melyeknek ismeretében nem vagyok egészen járatlan, arról is meg vagyok győződve, hogy, ha nemzetünk rendületlenül ragaszkodnék az álladalmi függetlenséghez, nemzeti létünk semmi szétbomlasztással, állami consistentiánk semmi külmegtámadással, országunk földterületi épsége semmi csorbítással nem volna s nem lehetne az európai complicatiók folytán fenyegetve; sőt az európai államrendszer normális megfektetésében, a világszabadság történelmi rendű kifejlődésében s a valódi (nem a csal) béke megszilárdulásában a független Magyarország nem csekély súlyu tényezőt képezne; ellenben ha nemzetünk az osztrák birodalommal összeolvad s magát a bécsi udvar nagyhatalmi végzelmes politikájával azonosítja, oly hatalmas érdekeket zúdít fel maga ellen s oly vihart von magára, hogy hazánk belülről szétbomlással, kivülről szétdarabolással vagy végenyészettel lesz fenyegetve.
Az én vezérelvem tehát az: hogy hazánk állami függetlenségét s nemzeti önállását feladni, vagy annak megcsonkításába beléegyezni nemcsak nem kell, de nem is szabad semmi körülmények közt, semmi nyomás miatt, semmi áron.
Látják Önök, tisztelt honfitársaim! hogy én ezen elvvel nemcsak az elidegeníthetlen jognak, hanem a nemzeti létfentartás természetes ösztönének s kötelességének is terén állok.
Nincs ezen vezérelvben semmi túlbizakodás, semmi nyugtalankodási viszketeg. Életfeltétele az fajunknak; nemzet vagyunk s jogunk is, erőnk is van, hogy ne engedjük magunkat tartománynyá sülyeszteni. Jogunk is, erőnk is van, hogy önczél legyünk, s ne idegen czéloknak eszköze.
Nem is oly elv ez, melyet csak mi állítottunk volna föl 1848–49-ben; mi csak védtük azt törvénynyel előbb, midőn fegyverrel lőn megtámadva. Az elv oly régi, mint a magyar név Európában. Alapelve az a magyar államjognak. Őseinknek ezredéves szent hagyománya, a jövendő nemzedékeknek elidegeníthetlen öröksége, melyhez ragaszkodni elengedhetetlen kötelesség, mint őseink ragaszkodtanak rendületlenül.
Mert csak ismert dolgot említek, midőn emlékeztetem Önöket, hogy bármi viszontagságokon ment is keresztül nemzetünk, bármi változatokat fogadtak is el őseink a királyi szék betöltése körül, bármiként módosítgatták is időnként a kormányzati rendszert s az intézményeket, de az állami függetlenségből, a nemzeti önállásából soha egy hajszálnyit sem adtak fel.
Csak ismert dolgot mondok, midőn emlékeztetem Önöket, hogy bár a törekvés, hazánkat a most osztrák birodalomnak nevezett államcsoportozattal egy egységes felső államkormányzatban összeolvasztani, egykorú a Habsburg-ház uralkodásával: őseink e törekvésnek soha meg nem hódoltak. Védték ellene hazánkat, majd szenvedőleges ellentállással, majd fegyverrel, a mint lehetett; tűrtek, szenvedtek, legyőzhetlen ruganyossággal tűrtek és szenvedtek elnyomatást, midőn ellent nem állhattak; de hazánk függetlenségét soha fel nem adták, az osztrák tartományokkal egy államtestületbe összeolvadást soha alá nem irták; soha!
Elannyira nem, hogy 67 évvel azon trónörökösödési kötés után, melyet pragmatica sanctiónak hallok (hamisan) neveztetni, s melyből a bécsi udvar s az osztrák tartományok iránt oly kötelességeket látok most kierőszakoltatni, a minőkről apáink nem is álmodtak; kötelességeket, melyeket több mint öt negyed század történelme kiáltólag megczáfol, s az 1848-diki szeptemberi osztrák miniszterialis emlékirat előtt maga a bécsi udvar sem mert soha felállítani, mondom, 67 évvel ama végzelmes kötés után beirták őseink az 1790-diki X. alaptörvénybe, hogy ámbár egy a fejedelem Magyarországon s az osztrák örökös tartományokban, mindazáltal Magyarország semmi más országnak vagy nemzetnek nem kötelezett, szabadonálló és egész kormányzati rendszerében független ország.
Ez alaptörvény gyakorlati érvényét vettük mi körül biztosítékokkal az 1848-diki törvényekben.
És valóban, ha Magyarország állami függetlensége az osztrák fejedelmi ház uralkodásával összeegyeztethető volna, az összeegyeztethetés csakis az 1848-diki törvények – alapján történhetnék, feltéve: hogy e törvényeket a bécsi hatalom szentül megtartaná, a mit nekem sem a 350 éves mult és saját korunk tapasztalása, sem a Habsburg-ház dynastikus állásának történelmi logikája hinnem sem enged.
Ezen törvények hazánknak nemcsak beligazgatási önállását biztosították, a mi bár fontos, de még sem minden, mert ezzel oly tartományok, sőt gyarmatok is birhatnak s birnak is, melyek állami egyéniségre igényt nem tarthatnak; ezen törvények a beligazgatáson kivül az összes államkormányzatot, a pénz- és hadügyet is világosan beleértve, önállónak, függetlennek és minden idegen avatkozástól mentnek rendelék, s a királynak nem adtak hatalmat sem a magyar hadseregnek az országon kivül alkalmazása körül, sem akármely más hadügyekben, sem az egész pénzügyben, sem általában az államkormányzat akármely ágában is a végrehajtó hatalmat másképp, mint kirekesztőleg a független magyar miniszterium által gyakorolni.
Midőn ezeket saját álláspontom jelzése végett felemlítem, tudom, hogy Önöknek, kedves honfitársaim, újat nem mondok, de még sem teszek haszontalan dolgot, midőn elmondom, valamint az amerikai nagy köztársaságban a függetlenségi nyilatkozatot tanítják minden falusi iskolában, hirdetik minden egyházi szószékről, proclamálják adott alkalmakkor minden piaczon, bár azt minden gyermek könyv nélkül tudja; úgy kivánnám én, hogy hazánk alapjogai úton-útfélen ismét és ismét hirdettessenek, miszerint azoknak ismerete vérébe menjen át az egész népnek. – Ekkor nem esném kétségbe a jövendő felett.
Csak még annyit adok e fejezethez, hogy én tagja s az országgyűlés előtt szóvivője voltam azon független felelős miniszteriumnak, mely a bécsi udvarnak határozottan kijelentette, hogy az összes nemzettel egyetemben változhatlanul el van tökélve, az ország ezen jogaiból, önállásából, függetlenségéből egy hajszálnyit sem engedni. – És a nemzet megmutatta 48–49-ben, hogy e nyilatkozattal a nemzet akaratának valánk tolmácsai.
Én elveimmel e téren állok.
Nekem hazánk függetlensége polgári hitvallásom istensége.
Az isten nem halt meg, bár ha oltára körül a hívek meggyérültek is. Az ámítások köde szétfoszlik, a csalódásokból kiábrándulnak. És a hívek sorai újból megtömörülnek az oltár körül.
* * *
És minő térre kellene állanom, ha önök felhivásának engedve, a képviselői állást elfogadnám?
A jelen országgyűlés által elhatároztatott, hogy a magyar hadsereg kiegészítő rész gyanánt legyen beolvasztva az egységes birodalmi hadseregbe, s ennek belszervezete, vezérlete, vezénylete, s így annak az országon kivüli alkalmazása is a magyar felelős miniszterium hatósága, sőt ellenőrsége alól is elvonatott.
A hadügy, a külügy s a szorosan az ország beligazgatásához nem tartozó pénzügy tekintetében hazánk már nemcsak hatalomtényileg, hanem törvényileg az osztrák birodalmi miniszteriumnak alája vettetett, mely sem nem magyar, sem a magyar országgyűlésnek nem felelős.
A legfőbb államköltségek megalapításának s megadásának joga, melyet minden idegen beavatkozástól menten kellene gyakorolnunk, az országgyűlésről közös birodalmi delegatiókra lőn átruházva.
Tehát a hadügy, külügy, s legnagyobb részben a pénzügy és ezekkel a háboru, béke, szövetségek, nemzetközi szerződések is általában az államkormányzat mindazon magas attributumai tekintetében, melyek egy országot statussá, egy népet nemzetté tesznek, – hazánk állami personalitása eltöröltetett, s Magyarország részint alávettetett a birodalmi miniszteriumnak, részint az osztrák birodalommal politikailag egy állammá összeforrasztatott.
Mindezek folytán az államkormányzati hatóságból kivetkőztetett, tehát teljességgel nem független, s miniszteriális elnevezésre alig is érdemes a magyar miniszterium, számára csakis a tartományi beligazgatás van fentartva, de ama roppant jogfeladások logikájánál fogva, még ez is nem azon szabadsággal, melynek körét s irányát kirekesztőleg hazánk saját érdekeinek kellene megszabni, hanem csak annyiban, a mennyiben a közösügyek birodalmi politikája megengedi.
Őseink s a 18 év alatt elvérzett szabadsághősök feljajdulnának sirjaikban, ha megérthetnék, hogy egy magyar országgyűlés ily jogfeláldozásokat aláirhatott.
És mintha mindezen rettenetes áldozatok, megannyi nyeremények, megannyi jótétemények volnának, melyeket drága pénzen is méltó megvenni, az országgyűlés elhatározta azt is, hogy szegény hazánknak anyagilag már is tönkre tett lakossága a bécsi kormánynak négyezer millió ezüst (tizezer millió váltó) forintot megközelítő, minket semmi méltányossággal nem illethető adósságaiban osztozni fog.
Mindez már el van végezve, mindez már törvény. A koronázás is ezen alapon hajtatott végre, s azon ünnepély, mely közel kilencz századon át a nemzet jogai szentesítését képezte, 1867-ben az önként feláldozott nemzeti jogok sirját tetőzé be.
A dolgok tehát már annyira vannak vive, hogy a képviselők számára alig maradt fenn békés úton egyéb teendő, mint megállapítani a hányadot, mely szerint hazánk vérig kizsarolt népe a béke idején is közel háromszáz millió ezüst (hétszáz ötven millió váltó) forint évi közös költségek terhét viselni fogja; természetesen a földtehermentesítési tartozáson s az ország közigazgatási költségein kivül. – A kilátás irtózatos!!
És (jegyezzék ezt meg, kérem, jól maguknak, honfitársaim) ez a borzasztó közösügyi alku, melyet az országgyűlés többsége a nemzetre reászavazott, nem egy meghatározott időre, hanem örökre szól, és nem is oly törvényhozási tárgy, melyet, a mint egy többség megszavazott, úgy más többség eltörülhetne. Nem, ez oly végzelmes határozat, melyet, ha egyszer a bécsi Reichsrath is hozzájárul, a magyar országgyűlésnek nem álland többé hatalmában békés úton megváltoztatni. Mert az egy nemzetközi kétoldalú szerződés, melyet csak karddal lehetend megsemmisíteni, ha politikai következményei időközben a nemzetet meg nem ölik.
Igaz ugyan, hogy az országgyűlés többsége nem adná magát át az árnak, mely Bécs felé sodor, az országgyűlési képviselők még ezen helyzetben is tehetnének jót szerencsétlen hazánkkal, még e boldogtalan közösügyi dologban is.
Ne fogadjanak el semmi áron nagyobb hányadot, mint a mennyit népünk megbir romlása nélkül és a nélkül, hogy az anyagi jólét és szellemi emelkedés eszközölhetésére képtelenné tétessék. Tartsák szemök előtt, hogy mielőtt a teher hányadát megállapítanák, joguk is, kötelességük is megvizsgálni annak a tehernek mind mennyiségét, mind minőségét. Ha egyszer a hányad meg leszen állapítva, késő lesz minden bánat. Az országgyűlés nem szólhatand többé a költségvetéshez, fájdalom, lemondott róla. – Ez az utolsó alkalom, ne szalaszszák el!
Tehát mielőtt a legkisebb hányadot is elfogadnák, – rostálják meg gondosan azokat a borzasztó statusadósságokat, nehogy míg például az osztrák birodalom népei nem osztoznak a magyar földtehermentesítési fizetésben, hazánk lakosai oly adósságokkal is terheltessenek, melyek kirekesztőleg Bécsnek, vagy Fiume rovására Triesztnek, vagy akármely más idegen városnak vagy tartománynak javára fordíttattak, talán hazánk érdekeinek egyenes sérelmével is. Vizsgálják meg szorosan azt a közösügyi költségvetést; tegyék elengedhetlen feltételül, hogy oly politika követtessék, mely nemzetünket a német ügyek vagy terjeszkedési vágyak miatt háboruba nem keveri. Ne érjék be puszta igéretekkel, követeljenek garantiákat, s e garantiákat keressék az állandó hadsereg leszállításában s helyébe oly honvédelmi rendszer behozatalában, mely az egész népet képesítvén a hon védelmére, az álladalmat megtámadások ellen biztosítja, de a hatalom ambitiójának háborukra ingerül nem szolgál, s egyszersmind a roppant állandó hadsereg ruinosus költségeitől a népet megkiméli. – Bizzék a hatalom a népben, ha akarja, hogy a nép bizzék benne. – Mindezt tehetik a képviselők, és gonddal lehetnek, hogy a közös kereskedelmi rendszer megállapításában hazánk idegen érdekeknek alá ne rendeltessék, vagy az iparpapirokkal nyerészkedő speculansoknak áldozatul ne essék stb.
Ajánlom is Önöknek, kedves honfitársaim! hogy a nekem kinált, de általam el nem fogadható képviselői hely betöltésénél ezen tekintetekre figyelemmel legyenek.
Azonban tény, hogy azok után, a miket az országgyűlés már elhatározott, a képviselők immár – fájdalom – azon térre vannak szorítva, melyen hazánk állami függetlensége már feladatott s az osztrák birodalommal összeolvadás elfogadtatott –, könnyebb vagy nehezebb feltételek, – de feladás, de összeolvadás.
Engem e térre lépni lelkiismeretem tilt; és tiltanak elveim; előttem mindennél magasabb és semmi tekintetnek alá nem rendelhető czél az ország függetlenségének visszaszerzése; s mint a dolgok állanak, e czél elérése nem a képviselői széken eszközölhető.
Tizennyolcz éve eszem a számkivetés keserű kenyerét, melyet, mert tiszta, de üres kézzel vettem búcsut hazámtól, csak nélkülözések közt, keserves munkával valék képes megszerezni örömtelenül. – Embernek, ki szereti hazáját, miként én szeretem, mindig kínos a hontalanság; kétszeresen az ily helyzetben: és irtozatos a gondolat, hogy fáradt csontjaim tán idegen földbe fognak örök nyugalomra tétetni, mint tétettek széjjel két világrészben előbb anyám s két testvérem csontjai, utóbb leányomé s nőmé; és velök családi boldogságom, mely egyedüli vigasza volt hazafiui bánatomnak.
De bármennyire sóvárogjon is lelkem hazám felé, e sóvárgásnak engedni tilt az elvhűség s a kötelesség.
Volt idő, midőn nem tartottam szabadnak fenyegetett életemet hitem és vallásom megtagadásával biztosítani.
Még kevésbbé tartom szabadnak a számüzetés keserveitől politikai hitem árán megszabadulni. – Pedig tény, hogy, ha én kivételes helyzetemben, melyet fentebb említék, Önök meghivásának engedve, haza mennék, s a bizony – valljuk meg az igazat – nem is egészen törvényes eredetű országgyűlésen helyet foglalnék, ennek sokkal messzebbvágó jelentősége volna, mint a mennyit Önök ösztönszerű jóindulatukban czélba vettek.
Fogok-e még valamit tehetni hazánk függetlenségének visszaszerzésére? nem tudom. Ez a körülményektől függ, s függ mindenekfölött a nemzet magatartásától. Nemzetünk elég erős arra, hogy, ha akar, sorsának ura lehessen. Sorsa, isten után, saját határozottságától függ – egyes polgár csak annyi erővel bir, a mennyit neki a nemzet kölcsönöz. Ha a multban némely nagy dolgoknak leheték eszköze, az érdem a népé, nem az enyim. Én csak tükör valék, mely a kapott világot visszasugárzá. A világ a nép vala. A mely perczben önbizalom-rontó cselszövények folytán e világ meghomályosodott, én tehetetlenné váltam. A mult a jövendőnek tüköre.
Engem az alkalom hazafiui kötelességem önzéstelen teljesítésére mindig késznek fog találni. De ha úgy akarnák a végzetek, hogy hazánk függetlenségének visszaszerzésében napszámos többé nem lehetnék, legalább egy élő tiltakozás gyanánt akarok s fogok végleheletemig állani, minden alku, minden törekvés ellen, mely hazánk állami függetlenségének s nemzeti önállásának akármi áron, akárminő feltételek alatt megcsonkítására van irányozva.
És higyjék el Önök, tisztelt honfitársaim! e tántoríthatlan hűséggel elveim iránt, s ezzel kapcsolatban cselekvési szabadságom föltartásával, jobb szolgálatot teszek a hazának, mintha engedve önök felhivásának, az osztrák birodalommali összeolvadás módjának s feltételeinek enyhítgetésére ajánlanám fel közreműködésemet.
Jőjjön, a minek jönni kell!
Ha számkivetésben kellend is meghalnom; ha azon kilátással kellene is meghalnom, hogy fiaim – nevemmel elveimnek is hű örökösei – talán szintén úgy örökös számkivetésre lehetnek kárhoztatva, én zászlómat el nem hagyom.
Vegyék Önök hálám ismételt kijelentését s fogadják szives, igen szives baráti üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
