Rudnay Józsefnek
Rudnay Józsefnek
Turin, 1867. augusztus 20.
Tisztelt Elnök úr!*
* Alig hogy fellendülni kezdett az alkotmányos élet, egyes kerületek, a legnagyobb lelkesedéssel választották meg Kossuth Lajost képviselőjüknek. A népben az a hit volt elterjedve, hogy megválasztatása után Kossuth visszatér és folytatni fogja a politikai harczot. Így gondolkodtak a vácziak is. Elveinél fogva azonban Kossuth a választást nem fogadhatta el, miről Rudnay József választási elnököt a fenti levélben értesítette. K. F.
Tartozó tisztelettel vettem a választási jegyzőkönyvet, melynek átküldésével tudtomra adni méltóztatott, hogy a váczi kerület országgyűlési képviselőjévé közakarattal megválasztattam.
És megilletődéssel olvastam a hozzá mellékelt szivélyes felhivó levelet, mely által annak 597 aláirói, a jóakaratnak csekély személyemet érdemen túl megtisztelő kifejezéseivel, szólítanak fel, hogy a reám ruházott képviseleti tisztet vállaljam el.
Engedje Elnök úr! Önt s Ön által a haza jó és bal szerencséjében mindig határozott hazafias szellemü váczi választókat becses bizalmukért őszinte hálaérzetemről azon kijelentéssel biztosítanom, hogy tekintetbe véve a fenforgó körülményeket, lehetetlen volt a váczi választás tényéből, polgári törekvéseim irányát illetőleg a multra nézve megnyugtatást, a jövőre nézve bátorítást s a végsikerre nézve biztató reményt nem merítenem.
A váczi kerület érdemes választói nemcsak politikai multamat ismerték, midőn választásukkal megtiszteltenek, és ismerték az irányt és elveket, melyeknek életem szentelve van, hanem ismerték különösen azt is, hogy minő meggyőződéssel vagyok a fontosságban minden egyebet túlhaladó napi kérdés felől, értem: az úgynevezett közösügyi egyezkedést. Mert nagy nyilvánosságot nyert hazánkban ama nyilt levél, melyet Deák Ferenczhez intéztem. Tudták tehát, hogy én a jelen országgyűlés többsége által immár, fájdalom! törvény erejére emelt közösügyi munkálatot nemcsak határozottan rosszalom, de sőt, ha a részletekben is gyakorlati foganatba vétetik s a nemzet belenyugvásával érvényesíttetik, a nemzeti öngyilkolással határosnak itélem.
Másrészt a váczi kerület alkotmányos érzelmü választói igen jól ismerik azon elemi igazságot is, miként a képviseleti rendszernek alapját és lényegét azon kétségbevonhatatlan elv képézi, hogy a választók oly szándokkal választanak országgyűlési képviselőt, miszerint az ország dolgainak intézése körül saját politikai irányuknak s vezérelveiknek szerezzenek érvényt és befolyást, úgy a törvényhozásban, mint általa az ország kormányzatában.
Ezek így levén, a váczi választásnak értelme csakis az lehet: hogy azért esett választásuk csekély személyemre, mert a közös ügyek kérdésében nyiltan kifejezett nézeteimmel választóim egyetértenek, s általában közéletem politikai irányában s elveiben saját politikai irányukat és elveiket ismerik fel.
Ez az, a minek lelkemből örvendek. Úgy érzem magam, a midőn e sorokat irom, mintha a vigasztalásnak egy fénysugára tört volna be hazafiui bánatom éjjelébe.
Mert habár az országgyűlés többsége által követett politika nagy veszély felé, s tömérdek bajba és szenvedésekbe sodorja is hazánkat, ez azonban végkép halálossá mégis csak az által válhatnék, ha a nemzet magatartása annak szolgálna bizonyítványául, hogy ezen politika valóban a nemzet akaratát képviseli.
S mert ez lehetetlen, hogy így legyen, azért tartom én rendkivülileg fontosnak, hogy a nemzet közéletében minél sűrübben nyilvánuljanak oly jelenségek, melyek tanuságot teendnek Európa előtt, hogy a jogfeláldozási készség, mely az alkotmány visszaállításának csalóka hangoztatásával pillanatnyilag túlsúlyra vergődött, nem bir állandó talappal a nemzetnek sem véleményében, sem érzelmeiben.
Ez hazánk érdekeire nézve igen kedvező befolyást gyakorolhat még külföldön is.
A jelenségek között, melyek ez irányban nyilvánulni kezdenek, bizonyosan nem utolsó fontossággal bir a váczi választás; minthogy az annyit mindenesetre bizonyít, hogy az a hiresztelt megelégedés az osztrák birodalommali összeforrással nem oly általános Magyarországon, s a politikai irány, melylyel csekély nevem azonosítva van, még nincs annyira számüzve a nép szivéből, mint azt a bécsi lapok által »jó osztrák-magyar«-nak nevezett oldalról szinlelik vagy elhitetni iparkodnak.
A váczi választás – tagadhatatlanul – egy igen határozott értelmü nyilatkozványa a nép józan ösztöneiben rejlő ellenárnak, mely előbb-utóbb a felszinen is érezhetővé, s – hiszem – döntővé is válik.
Köszönöm a váczi kerület független jellemü választóinak, hogy ily határozott alakban kivántak kifejezést adni ragaszkodásuknak azon politikai irányhoz és elvekhez, melyeknek életem szentelve van.
Hogy vajjon ezen elvek országgyűléseni képviseletének kötelességes én reám vagy más valakire fog-e hárulni? ez igen alárendelt tekintet; kivált ha meggondoljuk, hogy minő tér az, melyre már elfogadott határozatok után ezen országgyűlésen a képviselők befolyása szorítva van.
Ha ezen tér nem olyan volna, a minőre lépni tiltanak elveim, tilt lelkiismeretem s tilt az európai viszonyoknak is számbavételével komolyan átgondolt polgári kötelességérzete; büszkeségemnek tartanám magamat, a váczi kerület országgyűlési képviselőjének nevezhetni.
Hanem hogy én olyan Magyarországba térjek vissza, mely magát az osztrák birodalommal politikailag összeolvasztotta, s az ország pénzéveli rendelkezést idegen avatkozásnak, annak elköltését s az ország haderejéveli rendelkezést az osztrák birodalmi miniszteriumnak alája vetette; hogy én ily viszonyok közt haza menjek, s haza menjek a végett, hogy mint képviselő részt vegyek a költséghányad megszavazásában, mely hazánk kizsarolt népeinek véres verejtékéből az osztrák miniszterium számára be fog hajtatni (mert hiszen már csak ezen hatóság maradt fenn az országgyűlés számára a közösügyi alku körül), hogy én ily körülmények között s ily czélból menjek haza, ez nemcsak czélszerütlen volna, hanem teljes erkölcsi lehetetlenség is, mert hiszen ekként cselekedve nemcsak a többet, de még az 1848-ki törvényeket is megtagadnám, melyeknek őszinte kiegyezkedési szándokkal megalkotásában nem csekély részem vala.
Nem is tartom szükségesnek ez elhatározásomat bővebben indokolni, kivált azok után, miket a jászladányi kerület megkeresésére irott s eddig – bár, mint látom, csonkítva – nyilvánosságra is jutott válaszomban elmondottam.
E helyett inkább engedelmet kérek tisztelt Elnök úrtól, hogy a helyzet felderítése végett a közügyek iránt némely észrevételeimet közölhessem.
* * *
Én úgy látom, hogy azokra, a mik Magyarországon történtek, két dolog igen nagy befolyással volt.
Egyik: az orosztóli félelem, mely mesterségesen terjesztetett s ügyesen felhasználtatott.
Másik: a nagy szavak hangoztatásával s látványos ceremoniákkal előidézett fogalomzavar, melynek folytán sokan a jelen állapotot az 1848-ki alkotmány visszaállításának hitték, s azért azt, a mi állami függetlenségünk napjának alkonya, »egy szebb jövendő hajnala« gyanánt üdvözölték.
Hallottuk nyiltan felállíttatni a doctrinát, hogy azért szükséges a közösügyi jogfeláldozások árán is kiegyezkedni a bécsi hatalommal, mert csak az osztrák birodalommali szorosabb egyesülés biztosíthatja hazánkat az orosz ellen.
És a nemzet megijedett és sietett az osztrák sas szárnyai alá bujni.
Ne higyjen a nemzet ez ámításnak. A félelem mindig rossz tanácsadó. Ez esetben pedig már épen a dőreséggel határos. Mert a tény az: hogy az osztrák birodalommali összeolvadás nemcsak hogy nem biztosítja hazánkat az orosz ellen, hanem épen ez az összeolvadás vagy realunio, vagy szorosabb egyesülés, vagy akárminek nevezzük, épen ez az: a mi az orosz invasiót nyakunkra hozza.
Úgy van vele a nemzet, mint ama kis madár, mely a krokodilustóli félelmében a krokodilusnak szájába repül.
Ez a szorosabb egyesülés az osztrákokkal nemcsak nem villámhárító, de sőt villámvonzó. S azonkivül nemcsak hogy nem tesz minket erősebbekké a védelemre, de sőt gyöngékké s tehetetlenekké teszen, mert a maga által provocált kültámadás veszélyét a belső szétbomlás kilátásával complicálja.
Figyelmet kérek az orosz agitatiók tényére, melyek nagyon sűrüdnek, minthogy termékeny mezőt készített számukra az osztrák birodalommali szorosabb egyesülés.
Hallom, nem hiányoznak capacitatorok, kik azzal nógatják a magyar madarat a krokodilus torkába, hogy ilyen meg amolyan szövetség segítségével Austria helyre fogja állítani Lengyelországot, és ez majd biztos védfala leend hazánknak az orosz ellen.
Senki nálamnál nem óhajtja forróbban, hogy a lengyel nemzetnek a rajta elkövetett irtózatos bűnért Európa igazságot szolgáltasson; követeli ezt az örök igazság s az európai szabadság közérdeke; és megérdemli ezt a lengyel nemzet bámulatos erélye, melyet sem az idő, sem a szenvedés nem képes megtörni. Irtják, mint az erdőt! és a dülő fák virágporából s a földbe szakadt gyökérszálakból új erdő nő, szilárdabb mint valaha. Magasztos látvány! Le kell előtte borulnunk, bár ha – magunkra gondolva – elpirulunk is önkénytelenül.
Hanem én azt mondom a nemzetnek: ne higyjen az ámításoknak. Ha Lengyelország ily combinatiók kiséretében visszaállíttatnék is (ha visszaállíttatnék), nem szolgálhatna védfalul Magyarországnak – mert a mikorra Lengyelország így visszaállíttathatnék, Magyarország jutandott Lengyelország jelen sorsára s nem lesz mit védfalaznunk.
Ennyit röviden ama félelemre, mely a közösügyi egyezkedés elfogadásánál oly átokterhes befolyást gyakorolt.
A mi pedig az alkotmány körüli fogalomzavart illeti: nem győzök eléggé bámulni, hogy akadhat ember az országban, a ki csak egy pillanatig is képes magát azzal mystifikálni, hogy az alkotmány vissza van állítva Magyarországon.
A ki a had- és pénzügyre és általában az országkormányzati politikára nézve összehasonlítja az 1848-diki törvényes állapotot a mostanival, teljes lehetetlen nem látnia, hogy a közjogi helyzet, melyet a közösügyi egyezkedés teremtett, nemcsak hogy nem visszaállítása, s még csak nem is módosítása, az 1848-diki alkotmánynak, hanem annak egyenes negatiója, sőt annak valóságos eltörlése.
Általában azon közjogi helyzetben, melyet a mostani országgyűlés teremtett, nem is lehet alkotmányról szólani. Institutiókról igen, de constitutióról nem. – Administratióról igen, de országkormányzatról nem. Legkevésbbé parlamentaris kormányzatról. Mert a feladott államattributumok nélkül sem ország nincs, sem parlament nem lehet. Csak osztrák birodalmi magyar tartomány van s csak tartományi gyűlés lehet.
Ezen állapotnak ellene kiált a jog, az igazság, az ősi hagyomány religiója, a történelem törvénye, a nemzet geniusza, a szellemi ösztön, az anyagi érdek és az önfentartás kötelessége.
És pedig ellene kiált nemcsak Magyarországon, hanem az osztrák birodalomhoz tartozó nemzetek nagy részénél is.
Mert nemcsak Magyarország államjogi személyisége sequestráltatik az osztrák birodalmi egység számára, hanem a birodalmi nemzetek személyisége is sequestráltatik ama fantastikus új állameszme számára, melyet Cislajthániának kereszteltek.
Elégedés nélkül nincs kiengesztelődés. – Pedig veszélyesen téved az uralkodóház, ha azt gondolja, hogy ily állapottal lehetséges oly igazi tartós elégedést előidézni, a minőre szükség van, hogy hatalmas lehessen, sőt hogy magát csak biztosnak is érezhesse.
A könnyen magyarázható illusiók mámora hamar elszáll a ruinosus valóság fagyos ujjainak nyomása alatt; és tapasztalni fogja a bécsi udvar, hogy e nagyon rossz számításu experimentatio által az elégedés pohara helyett Pandora átkos szelenczéjét ürítette ki Magyarországra is, a birodalomra is; – ki senkit nem elégített, meg senkit nem nyugtatott, hanem támasztott magának ellenséget benn és künn, és jobbra és balra mindenfelől és veszélyeket idézett elő, nagyobbakat mint valaha ért, – veszélyeket, melyekkel szemben még a barátság, még a szövetségek is csak a bukás kútforrásai lehetnek.
Mondhatja Elnök úr, hogy ismert elveim mellett nem épen hivatásom nagyon aggódni a felett, hogy a bécsi udvar magát veszélybe dönti. Elismerem. De igenis hivatásomnak tartom inteni nemzetemet, ne hagyja magát oly utra tereltetni, melyen a bécsi udvar bukásába Magyarország is beletemettetik. Ne ajánlkozzék Magyarország máglyának, melyen a történelem kérlelhetlen logikája az osztrák sast elégeti.
És én loyalis ellen vagyok. Engedjen nekem a hatalom egy tartalékgondolat nélküli szabad szót.
Igaz – és nem ujságot mondok, mert hirdettem ezt ezernyi ezrek hallatára két világrészben éveken át, – igaz, én az osztrák ház uralmát hazám függetlenségével és önállásával incompatibilisnek hiszem.
De hát czáfoljon meg engem a bécsi udvar. Övé az ország és a hatalom. Győzze meg nemzetemet, hogy nincs igazam! Állítsa helyre az 1848-ki alkotmányt csonkítlanul és tartsa meg hűségesen.
Ekkor a magyar nemzet elégedettnek érzendi magát, bármi legyen is az én véleményem.
Higyje el, jobban – szerencsésebben fog gondoskodni saját javáról és hatalmáról ez által, mint minden által, a mit birodalomegységi rögeszméjének hizelgő tanácsosai javasolhatnak.
Hanem arról is legyen meggyőződve a bécsi udvar, hogy ama történelmi problemát, mely a bécsi politika s a magyar nemzet önfentartási ösztöne közt 350 év óta vitattatik, ily experimentatiókkal, mint ez a közösügyi transactio, megoldani lehetetlen.
Fontolja meg a hatalom e szavakat, mert bennök a nemzet geniusza, a történelem logikája szól. A loyalis ellen szava bizony érdemel annyi megfontolást, mint a hizelgő barátoké.
* * *
Valóban különös fátum, hogy azt, a mi a valódi hatalom egyetlen lehetséges kútforrása: a népek elégedését a bécsi udvar annyi átalkodottsággal feláldozza egy képtelen inpraktikus rögeszmének.
Századok óta követi különféle formák alatt a birodalmi egységre törekvés politikáját.
Századok óta tapasztalja, hogy nem megyen. Mégis ragaszkodik hozzá. Azt gondolja, csak a formát nem találta el, és fájdalom, mindig akadnak hizelgő tanácsadói, kik új meg új formákat suggerálnak neki a lehetetlenség experimentatiójának folytatására.
Nem mehet semmi forma alatt; nem fog menni a dualistikus forma alatt sem, mint nem menne trialistikus, foederalistikus vagy akárminő forma alatt, mert az eszmének, a mellett hogy inhaerens bűne az igazságtalanság, még azon orvosolhatlan hibája is van, hogy lehetetlent akar.
Egy létező nemzetnek politikai egységét a faj-, nyelv-, valláskülönbség nem teszi lehetetlenné. Legvilágosabb példa erre a politikai organisatio két ellentétes véglete: az orosz birodalom és a republikánus Észak-Amerika.
De kifejlett s külön személyiségük teljes öntudatával biró nemzeteket egy állammá összeolvasztani lehetetlen.
Felejti a bécsi udvar, hogy nem a nyugati római birodalom szétbomlására következett chaotikus századokat éljük.
Aztán – Istennek a történelem minden betüjéből kimennydörgő szava kiáltja, hogy a mely uralkodó biztos és hatalmas akar lenni, népeit elégedettekké kell tennie.
A bécsi udvar pedig – fület dugva isten e szava előtt – biztonsága s hatalma forrását még mindig csak a hadseregben s annak a nemzetek különböző geniuszait violentáló hadszervezeti s vezénynyelvi egységében keresi, mely őt Solferinóhoz és Sadovához vezette.
Kutatja az okot mindenhol, csak ott nem, a hol fekszik. – Hadseregek: organismusok, nem mechanismusok. Erkölcsi rugókra van szükségük. Csak lelkesedett sereggel lehet győzni, már pedig a birodalmi egység absurd eszméje, akár absolutistikus formában nyilatkozzék, akár alkotmányos szinü köpönyegbe drapirozza magát, akár reichsrathban, akár delegatiókban legyen személyesítve, lelkesedést teremteni bizony soha sem fog, legkevésbbé most, midőn az önczélra jogosítottság érzete annyira kifejlett a népekben, miszerint a disciplinának semmi vaspálczája sem képes megakadályozni, hogy a szuronyok is gondolkozzanak.
Sem a magyar koronának, sem az osztrák birodalomnak népei nem szolgalelkü barbár népek, melyeket lánczon vezetni lehetne. – Nincs itt és nem lehet a trón biztonságára s hatalmasságára más mód, mint tiszteletben tartani a népek jogait – kielégíteni legitim aspiratióit, és szabad kezet engedni nekik, hogy magukat önczéloknak tekintve, boldogságukat saját módjuk szerint eszközölhessék.
És ennek practicuma az adott helyzetben? – Országolni, de hagyni a népeket, hogy maguk kormányozzák magukat. Nem administratiót értek, hanem kormányzatot a szó teljes értelmében.
Önkormányzat nemcsak Magyarországnak az 1848-diki törvények értelmében, hanem önkormányzat az osztrák birodalom minden külön nemzeteinek is a mi 1848-ki törvényeink hasonlatára.
Ebben van a biztonság s a hatalom titka. – Minden más rendszert vagy kinevet az élet, vagy megtöri.
A personalis unio eszméjét, ha nem léteznék, a bécsi udvarnak fel kellene találnia. Nemcsak nem kellene azt bántania a magyar korona irányában, – hol a kétoldalu kötések ellenére hozzányulni vétek, – hanem a birodalom nemzeteire is ki kellene azt terjesztenie.
A bécsi udvar más úton jár.
Ha az volt czélja, hogy magát jobbra-balra, mindenfelé elégedetlenséggel vegye körül, azt elérte – mesterileg.
S még mást is elér. Azt, hogy a háborúkban, melyekre a követett rendszer okvetlenül vezetni fog, maga készít ellenségei számára oly támaszpontokat, melyekre a belső szétbomlasztás emeltyüit hatalmasan reá fektethetik.
Legyen neki az ő hite szerint.
Hanem a nemzet nézzen maga körül és ébredjen fel az önfentartás ösztönének bölcsességére.
Legfőbb szükségnek tartom ez idő szerint, hogy a fenforgó nagy politikai kérdések iránt a nemzet véleménye félreismerhetlenül nyilatkozzék.
Azoknak a jobbra-balra küldött bizalmi nyilatkozatoknak nincs semmi határozott értelmük, s azért nem is nyomnak semmit.
Nézetem szerint az égető specialis napi kérdéseket kell a megyékben, kerületekben, városokban és népgyűlésekben discussio tárgyává tenni, s azok iránt kell a közvéleménynek határozott alakban nyilatkozni. – Csak így remélheti a nemzet, hogy magatartása befolyással lehet a viszonyok alakulásánál, úgy benn a hazában, mint a külföldön is.
1. Ezen égető kérdések között én legégetőbbnek látom a háboru veszélyét, mely hazánk felett lebeg, akár a német kérdés, akár a keleti kérdés miatt, akár (a mi több mint valószinü) a kettőnek egymással komplikálása folytán.
Én ugyan meg vagyok győződve, hogy ez a közösügyi egyezkedés – ha csak a nemzet erélyes magatartása annak élét el nem tompítja – előbb-utóbb háborut hoz szegény hazánkra, még pedig olyat, melyben nemzetünkre úgy a győzelem, mint a megveretés egyiránt halálos veszélylyel jár.
Ha foganatba megyen a magyar országgyűlésnek (soha eléggé nem rosszalható) lemondása azon magas attributumokról, melyekkel az udvari politikát fékezhetné, tökéletesen bizonyos, hogy a bécsi udvar Németországbóli kizáratásában nem fog megnyugodni; – a keleti kérdésbe pedig oly irányban fog avatkozni, melynek már csak puszta kilátása is ellenségeinkké teszi a keleti népeket; s őket és velök hazánkbani fajrokonaikat s még a horvátokat is az orosz karjaiba fogja hajtani.
De én életkérdésnek tartom, hogy a magyar nemzet ne csak ne azonosítsa magát azon politikával, mely ily háborura vezet, de sőt mérlegbe vesse közvéleményét teljes erővel, miszerint a háború akadályozva legyen; – mert oly helyzetbe juttatta hazánkat az országgyűlési többség, hogy, ha a bécsi udvar most hamar háborúba hagyja magát kevertetni, a legközelebbi sz. István napkor már nem lesz Magyarország!!
Teljes elismeréssel méltánylom a tényt, hogy a magyar időszaki sajtó egyhangulag ellene nyilatkozik minden oly szövetségnek, melynek czélja s iránya az lehetne, hogy a magyar nemzet vére és pénze a német kérdésbei avatkozásra pazaroltassék.
Hanem a veszély oly nagy a következményeiben épen hazánkra nézve annyira fenyegető, hogy ennek ellenében az időszaki sajtó dicséretes magatartását elegendő óvszernek nem tarthatom.
És tekintve a működésben levő hatalmas befolyásokat, fajunk keleties indolentiája igen rémületes jelenségének tartanám, ha nemzetünk amúgy törökösen megnyugodnék Allah oltalmában, vagy abban, hogy úgy is megteszi a miniszterium a mit tenni kell (szegény! nagyon keveset tehet!); vagy abban, hogy beldolgaink rendezetlensége s financziális zavarjai úgy is visszatartandják a bécsi udvart a háborútól. Tavaly sem voltak sem beldolgai rendezettebbek, sem financziái virágzóbbak, mégis belekeverte magát a német felsőbbségi vágyak miatt a háboruba.
Itt élet-halál kérdés forog fenn. – Ébredjenek fel a municipiumok hivatásuknak, kötelességüknek érzetére. – Hangozzék országhosszant, a megyék termében a hon megmentésének szabad szava, mint hangzott sokszor a multakban. – Mondja ki a nemzet megyéről megyére, kerületről kerületre, városról városra határozatokban, felirásokban a kormányhoz, kérelmekben az országgyűléshez, hogy a magyar nemzet örömmel üdvözli a nagy német nemzetiséget, az egységes nemzetté törekvés útján; – s hogy annak megzavarására magát eszközül nem fogja felhasználtatni, s hogy előre tiltakozik minden lépés ellen, mely egy csepp magyar vért, s a magyar nép véres verejtékének csak egyetlen egy fillérét is ily czélra akarná igénybe venni.
Hangozzék a municipiumokon végig a hon megmentésnek szabad szava. Mondják ki országszerte, hogy a magyar nemzet a keleti kérdést olyannak tekinti, melyet elintézni a török kormány s a török birodalom népeire tartozik, s hogy, bár hálás elismeréssel van a porta nagylelküsége iránt, melyet 18 év előtt a magyar menekvők irányában tanusított, de valamint egyrészről határozottan visszautasít minden terjeszkedési politikát; úgy előre tiltakozik minden avatkozási szándok ellen, mely keleti szomszédaink szabadsági törekvéseik ellen lehetne irányozva.
Ezt tartom én most a legégetőbb szükségnek. Vajha fölemelkednék nemzetünk a fenyegető veszély szinvonalára. Vajha ne hangoznék el számüzött hű fiának intése, mint a pusztában kiáltó szava!
Ezzel kapcsolatban szükségesnek látom, mind a béke politikájának biztosítéka szempontjából, mind a nemzet anyagi végromlásának eltávoztatása végett, hogy a municipiumok – a jelenlegi adók elviselhetlenségét constatirozva – a hadsereg megkevesítését s vele az adók tetemes leszállítását sürgessék az országgyűléshez intézendő kérelmekben. – Tény, hogy a hatalom a legszigorúbban alkalmazott adóexecutiók mellett annyira nem volt képes a mostani adókat behajtani, hogy az adóhátralékok – ha nem csal emlékezetem – közel 28 millió forintra, mindenesetre tömérdek milliókra mentek, – ámbár maga a bécsi financzminiszter is bevallotta, hogy a kivetett adókkal már a nemzeti vagyon tőkéje van megtámadva, a mi anyagi tekintetben a lehető legkétségbeejtőbb állapot, melynek folytatását a világon senki iránti kiméletességből nem lehet, nem szabad türni.
Valóban bámulatos, hogy szemben ezen kiáltó nyomorral az országgyűlés többsége még idegen statusadósságok elvállalására is igérkezett! – Ha mégis e nagylelküség árán az 1848-ki alkotmánynak s vele hazánk törvényes függetlenségének helyreállítása volt volna megvásárolva! de hogy a függetlenségért az osztrák birodalmi miniszteriumtóli függés törvényesítését, – s a nemzet pénzével minden idegen avatkozástól ment rendelkezés joga helyett a közös delegátiókat kapja nemzetünk cserébe, s ráadásul még idegen adósságokat is vállaljon az adók által már vagyona tőkéjében megtámadott nemzet, ez az önfentartási kötelesség feledésének oly példája, a mihez hasonlót hiában keresnénk az emberi aberratiók történelmében.
De hát hallassa a nemzet, hallassa hangosan nyomorának panasz-szavát s adjon az országot végig rezgő szavával támaszt az országgyűlésnek, hogy a közösügyi hányad- s adósság-fizetési generositás meghatározása körül a nemzetről a romlást elháríthassa.
3. Szükségesnek tartom, hogy a hevesi eseten* fel nem akadva, mondják ki a megyék s egyéb municipiumok, az országgyűléshez intézendő kérelmekben, hogy a közösügyi törvény azon intézkedései, melyek az 1790: X. alaptörvénynyel ellenkeznek, a nemzetben mély és méltó megütközést okoztak; s hogy az ország önállásának s egész kormányzati rendszerében minden avatkozástól ment függetlenségének helyreállítása nélkül megnyugvás és elégedés nem eszközölhető. Ne complikálják e nyilatkozatokat a megyék eljárására vonatkozó külön kérdésekkel; és szóljanak tisztelettel, mint az országgyűlés irányában szólani illik, de szóljanak határozottan, mint kötelesség.
* A kormány megalakulása után ugyanis a m. kir. felelős miniszterium az ország törvényhatóságaihoz, ápril 10-éről keltezve, gr. Andrássy Gyula, gr. Festetich György, br. Eötvös József, br. Wenckheim Béla, Lónyay Menyhért, gr. Mikó Imre, Gorove István és Horvát Boldizsár aláirással egy körrendeletet bocsátott ki. Heves és Külső Szolnok egyesült vármegye junius hó 26-án gr. Szapáry Gyula főispáni helytartó elnöklete alatt bizottsági gyűlést tartott, melyen az ülést megnyitó elnök után Németh Albert állott föl és a helyzetet élénk szinekkel vázoló beszéde után indítványozta, mondaná ki a gyűlés, hogy nem ért egyet a rendeletben foglalt államtannal, sőt kijelenti, hogy a megyei érdekek fölött őrködni, azok fejlesztésébe befolyni »honfiui szent kötelességüknek tartják, ez érdemben megelőztetni vétkes közönyösségnek, az alul pedig feloldoztatni soha meg nem bocsátható polgári bűnnek ismerik«.
A váratlan indítvány nagy meglepetést keltett, de az elnöklő főispán kénytelen volt ezt szavazás alá bocsátani, mikor is nagy szótöbbséggel az indítvány elfogadtatott, és az elnökség meg bizatott, hogy az ország többi törvényhatóságaival is közölje e határozatot.
Hevesmegye e határozata a kormánynál nagy consternatiót szült és nemcsak hogy nem engedte meg foganatosítását, hanem egy julius 6-án kelt rendeletével követelte a megyétől, hogy junius 26-ki határozatát semmisítse meg. Ha ezt nem teszi, a megyei bizottmányt feloszlatja és királyi biztos közreműködésével új tisztikart alakít.
Julius 16-án gyültek össze, rendkivüli közgyülésre, a megyei bizottsági tagok, hogy a kormánynak eme, semmiféle törvényen nem alapuló, rendeletét tárgyalják.
Itt a következő határozatot hozták:
»A felolvasott miniszteri rendelet kötelező erejüleg tudomásul vétetvén, a megyei bizottmány határozottan kijelenti, miszerint megsemmisített határozatának nem volt czélja a törvények iránti engedelmességet megtagadni, csak aggodalmát fejezte ki a legközelebb hozott törvények következményei felett, s azt: hogy a megyei autonomia fentartásához ezentúl is ragaszkodik. Egyébiránt megnyugvással veszi a felolvasott miniszteri rendelet azon kijelentését, hogy a miniszterium a megyei autonomiát tiszteletben fogja tartani. Miről is a miniszterium, felirat által, haladéktalanul értesíttetik.« K. F.
4. Általában pedig nem ismerek semmi fontosabbat ez idő szerint, mint hogy a nemzet a megyei institutióhoz egész törvényes kiterjedésben, a municipalis hatósághoz s az önkormányzati jogokhoz, nagyban, kicsinyben, mindig és minden körül örök éber figyelemmel s megtörhetlen erélylyel ragaszkodjék. Ragaszkodjék az életmentés ösztönének azon erélyével, melylyel – a hajótörést szenvedett ragaszkodik a mentő csónakhoz, s még a deszkadarabhoz is, mint menekülésének utolsó eszközéhez.
Legyen hű a nemzet önmagához; – még mindent meg lehet menteni. Veszve csak azon nemzet lehet, a mely lemondott önmagáról.
Ezen megjegyzésekre kivántam a jelen alkalmat felhasználni. – Hosszadalmasságomat menteni fogja – reménylem – a fenforgó érdekek fontossága.
Engedje, tisztelt Elnök úr s engedjék tisztelt választóim hinnem, miként az, hogy a reám esett választást ezuttal el nem fogadhatám, nem fog irántami jó indulatukban csökkenést okozni.
Fogadják szivesen hálás köszönetemet, és engedjék, hogy magamat jóakaratukba s becses emlékezetükbe mély tisztelettel ajánlhassam.*
* E levél a »Magyar Ujság«-nak is megküldetett, mely azt közölte is. A kormány rendeletileg eltiltotta a »M. U.« kiadóhivatalát attól, hogy a lapnak azt a számát, melyben K. L. ezen levele megjelent, a főváros utczáin árusíttassa. Augusztus 29-én – éjjel – zsandárokat küldött a lap nyomdahelyiségébe, és a »M. U.« illető számait, valamint azokat a füzetecskéket, melyekben K. L. levelét külön ki akarták adni, elkoboztatta, a vidékre küldötteket a vidéken lefoglaltatta és a lap kiadója: Heckenast Gusztáv, és szerkesztője: Böszörményi László ellen sajtópert indíttatott. A beteges Böszörményit el is itélték és a börtönben halt meg. K. F.
Kossuth Lajos.
