JÉZUS BÍRÁI ELŐTT
JÉZUS BÍRÁI ELŐTT
Annak az évnek Kaifás volt a főpapja, de apósa, Annás, a korábbi főpap olyan tekintélynek örvendett, hogy fontosabb döntésekkel előbb őhozzá fordultak. Jézust is először ő hallgatta ki, de sikertelenül, Jézus nem méltatta válaszra.
Kaifás, a hivatalban lévő főpap palotájában már összegyűlt a Főtanács. A „preparált” tanúk csődöt mondanak, mert nem tudják produkálni az egybehangzó vallomást, amit a törvény megkövetel a főbenjáró perben. Végül Kaifás felszólítására – „eskü alatt kényszerítlek” – Jézus maga szolgáltat alapot az elítéltetéshez: kijelenti, hogy igen, ő a Messiás, az Isten fia. Ez nyilvánvaló istenkáromlás, a főtanács színe előtt hangzott el, mindenki füle hallatára. Tanúra nincs szükség többé, sem vitára, sem a törvények értelmezésére. A tanács tagjai nagy szótöbbséggel – valószínűleg „közfelkiáltással” – a halálra szavaznak.
A Főtanács a törvény értelmében csak két tárgyalás után hozhatott halálos ítéletet, ezért korán reggel még egyszer összeülnek, de ez már merő formaság. A halálos ítéletet azonban a helytartóval jóvá kell hagyatni. Még szerencse, hogy Pilátus az ünnepek miatt a városban tartózkodik (különben Caesareában székel), reggel rögtön eléje lehet állítani a vádlottat.
Azazhogy… miért kell a vádlottat átküldeni hozzá? Elég lenne egy görög nyelvű akta is, a tárgyalás jegyzőkönyve, a helytartó aláírná.
Mi több: ha akarnák, még ezt a procedúrát is megkerülhetnék. Az istenkáromlás büntetése a zsidó szokásjog szerint a megkövezés: így hal meg nem sokkal utóbb István diakónus, az első vértanú. Ezt a lincselés jellegű akciót a római hatóságok bizonyára nem nézték jó szemmel, de mivel voltaképpeni kivégzésnek nem tekinthető, szemet hunytak felette. Egy óra se kellene, és minden további bonyodalom nélkül meg lehetne szabadulni a kellemetlen prófétától.
Miért járul hát a vádlók és a tanúk menete a megkötözött fogollyal az amúgy nagyon is gyűlölt helytartó palotájához? Nem tartanak tőle, hogy Pilátus nem lesz hajlandó megvizsgálni ilyen ügyet? (S valóban elutasítóan fogadja őket, mondván, hogy ítélkezzenek a saját törvényeik szerint.)
Ó, tudják a papi vezetők meg a vének, mit csinálnak. Lázítót fognak Pilátus elé állítani, aki az adófizetés ellen bujtogat, és aki királlyá kiáltotta ki magát: ez már politikai ügy, nem tagadhatja meg a közreműködését.
És ezzel két legyet ütnek egy csapásra. A Jézussal rokonszenvezők szemében tisztázzák magukat: nem ők végezték ki a Mestert, hanem a rómaiak. Mivel pedig a rómaiak a lázadókat keresztre feszítik, ez a leggyalázatosabbnak tartott halálnem majd alaposan szétrombolja Jézus nimbuszát azok szemében, akik Messiásnak, Isten fiának tekintették.
Pontius Pilátus Júdea ötödik helytartója volt prefektusi címmel 26-tól 36-ig. Josephus Flaviustól tudjuk, hogy a zsidók érzékenységét már hivatalba lépésekor megsértette, mert megengedte, hogy Jeruzsálembe bevonuló légiói a császár mellképét mutató jelvényeiket hordozzák, ami a zsidó felfogás szerint bálványozás, és ezeket meg a császár nevével ellátott fogadalmi képeket a volt heródesi palotában helyeztette el. A jeruzsálemiek, majd a caesareaiak tüntettek, panaszos levelek mentek a császárhoz, Pilátusnak engednie kellett. Másszor a templom kincstárához nyúlt, hogy Jeruzsálemnek vízvezetéket építhessen. Újabb tüntetések, Pilátus most már lecsap, vér folyik, sok a halott. Aztán 35-ben Szamáriában egy próféta nagy tömeget gyűjtött a Garizim hegyére, ígérve, hogy felmutatja nekik a Mózes által ott elásott edényeket. Pilátus a gyülekezést lázadásnak minősítette, katonáival nagy vérengzést vitt végbe a tömeg között, és sokakat kivégeztetett. A szamáriai tanács bepanaszolta Szíria legátusánál, Vitelliusnál, aki leváltotta Pilátust, és Rómába küldte számadásra; további sorsáról nincs történelmi adat.
Az evangéliumok Pilátusa nem pöffeszkedő zsarnok. A zsidó vezetők iránti megvetése kezdettől fogva lényegében kedvezően hangolja az általuk vádolt Jézus iránt. Hamar felismeri, hogy a vádak alaptalanok, a vádlott politikailag veszélytelen, az eset mögött vallási motívumok húzódnak, amikben ő nem kívánja illetékesnek tudni magát. Elbocsátaná Jézust, akinek méltóságteljes, nagy belső erőt sugárzó fellépése még belőle, a cinikus római világfiból is bizonyos tiszteletet váltott ki. De a vádlók feljelentéssel fenyegetőznek, és Pilátus tapasztalatból tudja, hogy ez nem üres szó, nem kér belőle még egyszer. Karrierjének nem használna, ha újabb rossz pontokat jegyeznének fel róla Rómában. És ekkor váratlan kibúvó kínálkozik. Felfigyel a Galilea szóra – odavalósi a vádlott? Akkor neki semmi köze hozzá, átküldi Galilea tetrarkhájához, Heródes Antipaszhoz, aki az ünnepek miatt udvarával együtt ugyancsak Jeruzsálemben tartózkodik.
A Heródesnél tartott kihallgatásról csak Lukács tud.
A negyedes fejedelem megörül, hogy a Názáretit láthatja. Sokat hallott róla, s titkon azt hiszi, hogy az általa halálra adott Keresztelő János támadt fel benne. Most majd kiderül. És talán még el is szórakoztatja a társaságot valami produkcióval, hisz híres csodatevő.
Jézus megvető hallgatással forrázza le reményeit.
Heródes haragosan és sürgősen visszaküldi a helytartóhoz; kellőképp gyűlölik egymást ahhoz, hogy a tetrarkha így gondolkodjék: nem segítek neked, boldogulj a prófétával, ahogy tudsz. Lukács egy érdekes megjegyzést fűz ehhez az eseményhez: „És az napon lőnek barátok Pilátus és Heródes, mert azelőtt ellenségeskedésben valának.” Ennek alapján az is feltehető, hogy Jézus átküldése udvariassági aktus volt Pilátus részéről, a kiengesztelődést elősegítő előzékenység.
Pilátust közben felesége figyelmeztette, hogy rossz álmot látott az éjjel, ne legyen köze ahhoz az emberhez, akit igaztalanul vádolnak előtte. Az álmok jóserejében a legműveltebb rómaiak is hittek. A helytartó még inkább szeretné megmenteni Jézust, mint eddig. Még egy kibúvója van: húsvétkor ősi zsidó szokás szerint egy halálra ítélt bűnözőt szabadon kell bocsátani. (Erről a szokásról egyébként nem tudunk a Biblián kívüli forrásokból.) Itt van Barabbás, bizonyítottan lázadó és gyilkos (valószínűleg zelóta, sőt szikárius) és mellette a szelíd próféta – így kínálja fel a választást mindazoknak, akiket a nép vezetői addigra a helytartói palota elé tereltek és kellőképp kitanítottak.
És a tömeg Barabbást választja, Jézusra pedig Feszítsd meg!-et kiált.
A helytartó legális lehetőségei kimerültek. Csak annyit tehet, hogy a felelősséget elhárítja magáról a kézmosás jelképes aktusával, aztán kirendeli a kivégzőosztagot, megíratja a feszületábrázolásokról jól ismert INRI táblát (Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum), de most már nagyon elege van alattvalóiból. Amikor a tábla felirata miatt akadékoskodnak, majd utóbb katonákat kérnek tőle a sír őrzésére (micsoda képtelen ötlet!), már egyáltalán nem rejti megvetését, és elzavarja őket.
Jézus voltaképpeni halálra ítélőjét tehát az evangéliumok sokkal kedvezőbben ítélik meg, mint a zsidó források (Josephus vagy Philo), és mint az evangéliumok a zsidókat. Nem mutatják Pilátust egészen vétlennek, hisz végső soron gyávaságból, karrierje féltése miatt enged a Főtanács és a vádlók követelésének, de amazok gyilkos szándékaival szemben legalább menteni igyekszik azt, akinek ártatlanságáról meg van győződve. Ez a beállítás már abból a korból való, amikor a kereszténység heves harcban állt az ortodox zsidó vezetőkkel, amikor a pogányokból megtértek túlsúlya kezdett érvényesülni, és mintegy programmá vált, hogy lazítsák az új vallás és a zsidóság közötti kötelékeket. Mily hatásos szembeállítás: önnön vérei Jézus halálát követelik, pedig még az idegennek, a pogány elnyomónak is megesik rajta a szíve!
A korai keresztény hagyomány tovább színezte Pilátus sorsát: fennmaradt két állítólagos levele a császárhoz, amelyekben Jézus ártatlanságát bizonygatja; egy apokrif irat szerint Jézus halála után lelkifurdalástól űzve öngyilkos lett, egy másik szerint viszont keresztény hitre tért, és vértanúhalált halt Tiberius császár idején.
„Az ő vére mirajtunk és a mi fiainkon!”
Következményeit tekintve az egyik legsúlyosabb mondat az Újszövetségben. Két évezreden át ez volt a keresztény egyházak, illetve a keresztény uralkodók meg hatóságok teológiai és erkölcsi alapja a zsidók kárhoztatására, kirekesztésére, megbélyegzésére, alkalmanként üldözésére és pusztítására.
Istengyilkos nép!
Még ha eltekintünk is attól, hogy az inkriminált kijelentésről három evangélista egyáltalán nem tud (csak Mt 27,25), igencsak kérdéses, milyen joga volt a jeruzsálemi csőcselék kis csoportjának meg főtanácsbeli felbujtóinak az egész zsidóság nevében ilyen nyilatkozatot tenni. Pontosabban, milyen jogcímen vonatkoztatja az utókor az egész zsidóságra azt a kijelentést, amelyet az illetők saját személyükre való érvénnyel tettek – ha tettek –, és csakis úgy tehettek?
És ha néhány száz zsidó vezető és farizeus meg egy maréknyi mindenre kapható zsidó naplopó valóban közvetlenül felelős Jézus haláláért, mit sem nyom a méltányosság mérlegének másik serpenyőjében József és Mária, Keresztelő János, a tizenkét apostol, a jámbor asszonyok, a sok száz tanítvány, az első keresztények ezrei, akik mind éppannyira zsidók voltak? Ezek érdeme és dicsősége nem egyenlíthetné ki, mi több, nem törölhetné el amazok bűnét és gyalázatát?
Ezeket a kérdéseket, a történelem tanúsága szerint, mindmáig kevesen tették fel maguknak az elmúlt húsz évszázad alatt.
