A GETSZEMÁNE KERTJÉBEN
A GETSZEMÁNE KERTJÉBEN
A Getszemáne (arám gat semané) olajprést jelent, s egy majorság neve volt az Olajfák hegyének a tövében, közel a Kedron patakhoz. Ide vonult ki Jézus az utolsó vacsora után tanítványaival, húsvéti zsoltárokat énekelve – bizonyára máskor is megtették ezt a sétát, ami abból is sejthető, hogy a Jézus elfogására indult csapatot Júdás tétovázás nélkül ide vezette.
Jézus ember voltát a legékesebben gyötrődése bizonyítja, a rá váró szenvedés és halál előérzete véres verítéket csal ki homlokából, és megkísérti a vágy, bárha elkerülhetné önként vállalt sorsát. Volt egy eretnek tan a harmadik században, a doketizmus, amely azt vallotta, hogy Jézus emberi volta és így szenvedése is merő látszat volt, mert isteni voltánál fogva nem is lehetett valódi köze az anyagi világhoz. Ha a doketisták figyelmesebben olvassák ezt az evangéliumi passzust, önnön cáfolatukat is megtalálták volna benne.
Jézus csak egy kis virrasztást kér tanítványaitól, nem is mindtől, csupán a háromtól, akiket annyi fontos pillanatban vett maga mellé, akiket kitüntetett különös bizalmával. De azok a vacsorától elpilledve álomba merülnek, míg Mesterük egy kőhajításnyira tőlük a halál rémével viaskodik. Elalszanak először, másodszor és harmadszor is. Reménytelenek.
Hamarosan szét is szaladnak, amint urukat elfogják. („Megverem a pásztort, elszéled a nyáj.”) Péter az egyetlen, aki utána óvakodik (meg talán János – ő volna a tanítvány, aki bejáratos a főpap házába?), de amint kényes helyzetbe kerül, inába száll Péter bátorsága, s megtagadja urát. Egyszer, kétszer és háromszor, egyre riadtabban és egyre vadabbul esküdözve, hogy nem is ismeri.
És hol vannak az apostolok másnap, miközben a Mestert vallatják, ostorozzák? Vagy elkíséri egy is a Golgotára? Talán egy, „akit Jézus szeretett”, s akinek a gondjaira a keresztfán rábízta anyját, Máriát. De a többiek? Vadidegen viszi Mesterük helyett, és ő se jószántából, a súlyos keresztet. A feszület tövénél ott zokognak a derék és hűséges asszonyok, ők sürgölődnek a sírba helyezés körül is, amelynek gondját egyébként egy főtanácsbeli ember és egy farizeus vállalta magára. Az apostolok sehol. Zárt ajtók mögött reszketnek még harmadnap reggel is; megint az asszonyok mennek a sírhoz, hogy a drága tetemet illően ellássák; ők viszik meg a fantasztikus hírt, a föltámadásét, s a tanítványok még azt is asszonyfecsegésnek hiszik előbb, míg végül Péter és János rászánják magukat, és a sírhoz sietnek.
Ez hát Jézus követőinek elit gárdája? Ezekre építi majd egyházát, rájuk bízza az üzenetet, amelynek el kell jutnia a föld határaiig, a világ gyűlöletével és a hatalmasok üldözésével szembeszállva?
Gondoljuk csak el, hogy egy mozgalom (legyen az vallási, politikai, tudományos, akármilyen) már sikeresebb szakaszában megírja, megíratja saját előtörténetét, küzdelmeit, a hőskort – vajon milyennek mutatja ez a mű az alapítókat, a siker kimunkálóit? Nemde dicsfénytől övezve? Nemde hősnek, nagyszerűnek, állhatatosnak? Különösen ha a művet az érintettek inspirálják?
Ha semmi más nem szólna az evangéliumok hitele mellett, akkor is érdemes volna felfigyelni arra a szinte önkínzó őszinteségre, amelynek tükrében hőseiket felmutatják. Mert az evangéliumok, bárki legyen megfogalmazójuk, az apostoli hagyomány közvetlen letéteményesei, a gyarló és esendő vonásokat tehát nem ellenségeik rajzolták a tanítványok arcára, hanem maguk hagytak az utókorra ilyen alázatosan őszinte önportrét.
És végül miért ne építhetne Isten erős várat gyenge kövekből, ha az összetartó cement mindennél erősebb? A Szentlélek ez az összetartó erő, és amint kiárad az esendő galileai férfiakra, máris épülni kezd az Egyház vára. Most már a gyarló apostolok is hivatásuk magaslatára emelkednek, s rendíthetetlenül viszik tovább, amit rájuk bízott Mesterük.
Egyedül Márk evangéliumában olvasni a meg nem nevezett ifjúról, aki gyolcslepelben előfut, nem tudni, honnan, hogy lássa, mi történik, de amint veszélybe kerül, inkább leplét hagyja veszni, s meztelenül menekül az éjszakába. Ki ő?
A hagyomány szerint János Márk, jómódú jeruzsálemi család fia, Jézus tanítványainak egyike. Talán azonos Márk evangélistával, hisz ezt az egyébként súlytalan epizódot csak mint személyes élményt volt értelme belefoglalni az evangéliumba, az oly nagy súlyú események mellé. Az ő anyjának, Máriának jeruzsálemi háza gyülekezeti helye volt az első keresztény közösségnek. Felteszik, hogy az övék volt a ház, ahol az utolsó vacsora zajlott, s lehet, hogy még a Getszemáne-major is, és János Márk esetleg épp a présházban tartózkodott ezen az éjjelen.
