AZ UTOLSÓ VACSORA
AZ UTOLSÓ VACSORA
„Nagyon vágytam elkölteni veletek a húsvéti bárányt” – mondja Jézus megindultan a teremben, ahol Péter és János, utasításainak megfelelően, elkészítette a pészach estéjének szertartásos vacsoráját. Ő és szeretett tanítványai az akkor már Palesztinában is elterjedt görög (és római) szokásnak megfelelően, a középre tett asztal körüli alacsony heverőkön fekve és félkönyökre támaszkodva, fejükkel persze a közép felé, vacsoráztak. (Kár, hogy Leonardo és sok más festő nagyszerű képeit el kell felejtenünk, ha a jelenetet magunk elé akarjuk idézni.)
A Biblia-magyarázóknak igen fogas kérdéseket ad fel Jézus és a tizenkettő utolsó együttléte abból az egyszerű okból, hogy két alaposan eltérő, sőt részben összeegyeztethetetlen evangéliumi beszámoló maradt ránk erről a vacsoráról. Az egyik a három szinoptikusé, akik lényegében azonosan írnak róla, a másik pedig Jánosé. A két előadás között alig van közös pont azonkívül, hogy Jézus bejelenti, áruló ül közöttük, és hogy ez az áruló Jézus felszólítására elsompolyog véghezvinni, amit eltervezett, valamint hogy Jézus megjövendöli Péter tagadását.
A legnagyobb nehézséget az időpont okozza. A szinoptikus elbeszélés szerint a vacsorára a húsvéti bárány elfogyasztása adott alkalmat. János evangéliumában viszont Jézus megfeszíttetése napjának reggelén vádlói azért nem lépnek be a helytartói palotába, mert akkor tisztátalanokká lennének, és nem ehetnék meg a húsvéti bárányt!
A húsvét, mint tudjuk, az Egyiptomból való menekülés emlékünnepe, és az első hónap, Niszán hó 15-ére esik, ám a zsidók a napokat napnyugtától napnyugtáig számították, a templomban feláldozott és előírásosan elkészített bárányt ezért 14-én este költötték el.
Ha tehát a szinoptikus időrend szerint Jézus 14-én vacsorázott tanítványaival, nem halhatott meg a következő nap, hiszen húsvét napján sem főtanácsi ülést, sem törvénykezést, sem kivégzést nem tarthattak. János sokkal biztosabban ismeri a zsidó ünnepi szokásokat. A keresztre feszítés valóban csak az előkészület napján történhetett – ezért is kellett a testeket levenni a keresztről és eltemetni, mielőtt lenyugszik a nap –, és ha tanítványainak akkor módjuk és kedvük volt az ünnepi asztalhoz telepedni, azt csakis Mesterük nélkül tehették. János előadásában – amelyet tehát a másiknál hitelesebbnek kell tekintenünk – ki nem mondott jelkép rejlik: az Isten Báránya egyazon nap mutatja be a világért önnön áldozatát, mint amikor a húsvéti bárány feláldoztatik.
Márpedig ha Jánosnak igaza van, az utolsó vacsora nem húsvéti vacsora volt. És valóban, János elbeszélésében egy szó sem esik bárányról, de kenyérről, kehelyről, testről és vérről, vagyis az Eukharisztia alapításáról sem – nem is lehet, hisz annak minden mozzanata szorosan kapcsolódik a zsidó húsvéti vacsora szertartásához. (Mint láttuk, János szerint Jézus más alkalommal, egy beszédében szólt arról, hogy teste étel és vére ital, de ezt szertartáshoz nem kapcsolta.) Egyedül János tudósít ezzel szemben a lábmosásról és Júdás szűk körű leleplezésének intim mozzanatairól (mert hiszen ő a szeretett tanítvány, aki abban a kiváltságban részesül, hogy az asztalnál fekve Mestere keblére hajthatja fejét). Ezután három teljes fejezeten keresztül beszél tanítványaihoz az Atyával való egységéről, az ő békéjéről, a vigasztaló Szentlélekről, a rájuk váró szenvedésekről, a közelgő Országról, majd főpapi imát mond értük.
Ám hová lesz a keresztény liturgia központi eleme, az Eukharisztia, ha megrendül a bizalmunk az utolsó vacsora szinoptikus változatának hitelében?
A kumráni leletek közvetett módon kiutat kínálnak ebből a dilemmából. Kiderült ugyanis, hogy az esszénus közösség egy ősi, még Mózestől eredeztetett napév alapú naptár szerint számította az időt jóval azután is, hogy a Szeleukidák idején bevezették a holdéven alapuló időszámítást. Nyugodtan feltehetjük, hogy a hagyományokhoz ragaszkodó zsidók tekintélyes része – legalábbis a vallási ünnnepek időzítésében – úgyszintén tartotta magát ehhez a régebbi számításhoz. Az ellentmondás tehát úgy oldható fel, hogy Jézus a hivatalos húsvét előkészületi napján halt meg – amely abban az évben péntekre esett –, de tanítványaival együtt a hagyományos naptárat követte, és néhány nappal előbb, szerdán vagy talán kedden este tartották meg a szertartásos húsvéti bárányvacsorát.
Ebből a feltevésből még további nyereség is származik. Ha végiggondoljuk mindazt, ami Jézus elfogatása és keresztre feszítése között történik – kihallgatás Annásnál, majd a (kora hajnalban összehívott!) Főtanács előtt, aztán két vagy három kihallgatás Pilátusnál, közben átkísérik Heródeshez s vissza, megostorozzák, a Golgotára viszik, megfeszítik, és hosszas kínlódás után meghal – csak az evangéliumok hatásos drámai tömörítésének tekinthetjük, hogy mindez belefért tíz-egynéhány órába! A törvény malmai akkoriban sem őrölhettek ilyen szédítő sebesen, még kevésbé olyan napon, amikor már mindenki az ünnepi előkészülettel volt elfoglalva. Ha azonban az utolsó vacsorát szerda vagy éppen kedd estére képzeljük, egy vagy két teljes nappal több jut erre az eseményláncolatra, ami lényegesen hihetőbbnek tetszik.
A húsvéti ünnep hét napját „kovásztalanok” néven is ismerjük, mert csak ilyen kenyeret lehet fogyasztani ez idő alatt, sőt a házban sem maradhat semmi kovásszal készült eledelnek még a morzsája sem.
A zsidók szertartásos húsvéti vacsoráján a családfő szétosztja a kereszt alakú nyárson, csontja törése nélkül megsütött bárányt és a keserű salátát, majd megtöri a lapos kovásztalan kenyeret, és mindenkinek egy darabot nyújt belőle. Az étkezés kezdetén, folyamán és végén összesen négy pohár bort ürítenek rövid ima kíséretében: a harmadik az „áldás kelyhe” nevet viseli, mert felhajtása előtt a családfő hálaadó imát mond fölötte.
Jézus tehát a húsvéti vacsorának ezt a két szertartásos pillanatát – a kenyér megtörését és az áldás kelyhe fölötti imát – használta fel arra, hogy megalapítsa az Eukharisztiát, tanítványainak nyújtsa misztikus testét és vérét, meghagyva nekik, hogy ezt cselekedjék az ő emlékezetére. Ezzel a vacsorán elfogyasztott áldozati bárány, az ószövetségi áldozat mellé és fölé tette önmagát, az Isten Bárányát, aki ugyan még csak készül önmaga feláldozására, ám az általa alapított szertartás révén ez az áldozat, az Újszövetség kulcsa, középponti eseménye akárhányszor, akármikor és akárkik számára megismételhető, és akik az ő testét és vérét magukhoz veszik, résztvevői az áldozati eseménynek, s részesülnek annak Isten előtti érdemeiből.
Ez az Eukharisztia első és fontosabbik teológiai jelentése. A másik – az áldozati mozzanattól függetlenül – az istenséggel való egyesülés, az az eszme, amely megvolt az ókor misztériumvallásainak egy részében is.
Az áruló Júdás az evangéliumi történet egyik nagy talánya.
Ha velejéig romlott ember volt, miért csatlakozott Jézushoz? S főképp: Jézus miért választotta a tizenkettő közé?
Ha pedig alapjában tisztességes, sőt derék ember volt, mi vitte az árulás iszonyú vétkébe?
Júdás jellemfejlődésének árnyalatos rajzát hiába is várnánk az evangélistáktól. Nem drámaírók voltak ők, hanem naiv elbeszélők. Amikor írásba fogtak, Júdás alakja már belekövült a szerepbe, amelyet Jézus halálában játszott; nem is tudták másnak, mint szörnyetegnek látni. Hogy az árulás előtt mit tett, mit mondott, arról a szinoptikusok hallgatnak, János pedig két alkalommal is céloz haszonleső lelkületére, sőt leplezetlenül azzal gyanúsítja, hogy mint az apostoli testület anyagi ügyeinek megbízott intézője (’nála volt az erszény’) rendszeresen dézsmálta a közös pénzt.
Az evangéliumok tanúsága tehát sommásan elítélő, és meghagyja számunkra a fogas kérdést: hogyan hagyhatta ennyire cserben Jézust nem is isteni mindentudása, de egyszerű, józan emberismerete, amikor a kiválasztottak közé sorolta ezt a hitvány alakot?
Az újkori irodalom számos alkotója, több bizalmat tanúsítva Jézus ítélőképessége iránt, megkísérelt az evangélisták rajzolta, érthetően elfogult portré mögül egy elfogadhatóbb és motiváltabb jellemet előhívni. Klopstock Messiás című eposzában például Júdás őszinte és lelkes híve Jézusnak, de félreérti, olyan Messiásnak véli, aki új Dávidként megszabadítja Izraelt elnyomóitól, és megalapítja győzelmes birodalmát. Mivel úgy tapasztalja, hogy Jézus késlekedik a nagy felkelés elindításával, azért jelenti föl, hogy ezáltal akcióra kényszerítse; bizonyos benne ugyanis, hogy ellenségei nem árthatnak a Fölkentnek. Látva tette következményeit, nemcsak a lelkifurdalás kergeti öngyilkosságba, hanem a mélységes csalódás is, hogy Jézus „méltatlannak bizonyult a feladathoz”. Ezt a felfogást több más kiváló író, pl. Ibsen és századunkban Kazantzakisz is magáévá tette.
Másképp is magyarázható azonban, hogy Júdás az apostolok közé került. Jézus azért lett emberré, hogy kereszthalálával megváltsa az emberiséget; megfeszíttetésének szükségszerű előzménye az elfogatás, annak pedig az egyik tanítvány árulása. A megváltás isteni tervében tehát eleve helye volt az árulónak, Jézus tudatosan emelte az illetőt környezetébe, hogy a kellő pillanatban eljátszhassa szerepét. Júdás tehát nem hitvány gazember, hanem a felsőbb elrendelés eszköze, aki nélkülözhetetlen a megváltás művének végbeviteléhez. A merészebb teológiai ötletek kedvelői e gondolatmenet alapján odáig is eljutottak, hogy Júdásnak holmi társmegváltói szerepet tulajdonítsanak, ám ha ezen a logikai vonalon haladunk, Kaifás, Pilátus, sőt a Jézust keresztre szögező pribékek is igényt tarthatnak erre a megtiszteltetésre.
Attól tehát, hogy eszköz volt, Júdás nem mentesül tettének felelőssége alól. Hacsak fel nem tételezzük – mint pl. Nietzsche vagy Graves –, hogy Jézus maga sugalmazta tettét, sőt ő kényszerítette bele ebbe a szerepbe a tanítványt, aki őszintén szerette. (Jézus még az evangéliumi szövegben is maga küldi el Júdást, szinte ráparancsolva: „Amit teendő vagy, tedd sietve”.) Ez esetben Júdás hozta az apostolok közül a legnagyobb áldozatot üdvösségünkért: az örök gyalázatot vállalta érte!
Akár így, akár úgy esett, Júdás előbb megalkudott a papi vezetőséggel, és harminc ezüstöt – egy rabszolga árát! – kötötte ki árulása díjául, majd az utolsó vacsoráról ellopózva – elküldve – elment, hogy a fogdmegeket oda vezesse, ahol Jézus feltűnés nélkül kézre keríthető.
Júdás aztán, látva, hogy árulása Jézus halálához vezet (tehát mégsem számolt ezzel?), megbánja tettét, és mivel a papok a pénzt nem veszik vissza, szétszórja a templomban, s felakasztja magát. A papok a pénzt mint vérdíját a törvény értelmében nem tehetik a templom kincstárába, ezért megveszik rajta egy fazekas telkét, hogy az idegenek temetőjéül szolgáljon. Ez is prófétai jövendölést teljesít be, de nem Jeremiásét, ahogy Máté evangéliuma jelzi, hanem Zakariásét.
Az Apostolok Cselekedeteinek egy rövid passzusa némiképp eltérő hagyományt rögzít: eszerint maga Júdás vette meg a telket, de aztán „alázuhanván elhasadt középen, és minden belső része kiomlott” (hogy milyen körülmények közt s honnan zuhant alá, ebből nem derül ki), s telke azért kapta a Hakeldama nevet.
