AZ ELSŐ TANÍTVÁNYOK
AZ ELSŐ TANÍTVÁNYOK
Jézus negyvennapos pusztai böjtölése is ószövetségi reminiszcenciákat idéz. Mózes negyven napot és éjet töltött Sínai hegyén, kenyeret nem evett és vizet nem ivott, amikor az Úr rábízta az első Szövetség törvényeit. Izrael népe ugyan nem negyven napot, de negyven évet bolyongott a pusztában, míg lélekben felkészült rá, hogy a megígért földet birtokba vegye. Illés negyven napot töltött étlen-szomjan Júdea pusztájában, amikor Jezabel haragja elől menekülve megerősítést várt az Úrtól.
A Sátán már tudja, hogy félelmes ellenfél lépett fel, ezért veti be minden erejét, hogy még a küzdelem elején eltántorítsa. Vagy mégsem tudja biztosan, kivel áll szemben? Azt hiszi, Isten fia enged az éhség, a hatalomvágy és a magamutogató hiúság kísértésének? Jézus könnyen kinevethetné, mondván, ugyan miféle adományra szorul az Isten fia a Sátán kezéből, de ő emberi mivoltában áll helyt, és az ószövetségi törvényt idézi kísértője ellenében.
Tegyük hozzá, hogy a Sátán némi joggal kínálgatja neki a világot mint a magáét, pontosabban az evangélisták nem ok nélkül állítják be így a dolgot. Abban a korban ugyanis a Sátánt gyakran emlegették mint a Világ Fejedelmét; a kor teológiai gondolkodása (a perzsa dualizmus érezhető befolyására), az egész zsidó apokaliptikus irodalom úgy tekintette a Gonoszt, mint aki már jó ideje megvetette lábát ezen a világon, és csak a Messiás fogja megtörni a hatalmát. A Sátán tehát ezt a megjósolt biztos vereségét próbálja előre elhárítani úgy, hogy a maga birodalmához köti és hódolásra bírja azt, aki az ő vesztére küldetett.
Ha azonban nem az evangéliumi előadás rugóit boncoljuk, hanem a puszta tényt tekintjük, hogy Jézus hosszas elvonultsággal és bőjttel készült fel jövendő működésére, akkor feltehetjük, hogy ennek során formálódott ki benne – belső megvilágosodás, misztikus élmények és sugallatok révén – az az Isten-kép, a minden embert gyermekeként szerető mennyei Atya képe, akit bizonyára régóta vágyódva keresett, és akit nem talált meg a János által prédikált, büntetéssel fenyegetőző zord Úrban. Az az Isten, aki aztán egész igehirdetésének középpontjában fog állni.
A két tanítvány, aki Keresztelő János mellől bátortalanul Jézus nyomába ered, a galileai András és egy meg nem nevezett valaki, alighanem János maga, aki evangéliuma más helyein e kitétel mögé rejtezik: „a tanítvány, akit szeret vala Jézus”. Oly eleven a jelenet, amit előad, a pontos órát is megjelölve (ez délután négynek felel meg), hogy bajos nem látni a megilletődött személyes élményt mögötte.
András hozza fivérét, Simont, akit Jézus rögtön az arám Kéfa névvel illet, amely görögül Petrosz, latinul Petrus, azaz szikla, magyarosan Péter. (A szinoptikus evangéliumok szerint ez a névadás jóval később történik, akkor, amikor Jézus Simonra bízza a főhatalmat jövendő egyházában, pl. Mt 16,18–19.) Valószínűleg Péter is ott volt a Keresztelő János tanítványai vagy legalábbis azok között, akik őt hallgatni és keresztségét felvenni messzi földről, így Galileából is hozzá tódultak. Fülöpnek (Philipposz) görög neve van, ami nem volt ritka a korabeli zsidóságban. Natanael szkeptikus, mikor barátja a megtalált Messiásról lelkendezik: „Mi jó jöhet Názáretből?” Nemcsak a jelentéktelen helységet fitymálja, hanem mint „igaz izraelita” bizonyára ismeri a jövendöléseket, amelyek szerint a Szabadítónak Dávid városából kell jönnie. Jézus utalása a fügefára, amely alatt valami fontos és titkos élmény érte – talán látomás, megvilágosodás? –, Natanaelben eloszlat minden kétséget. Az ő neve nem szerepel az apostolok evangéliumi névsoraiban, a hagyomány szerint Bertalannal azonos. Ez az apai neve lehetett, az arám-görög Bar Ptolemai, azaz ’Ptolemaiosz fia’ összetétel, amely azután a görög fordításban Bartolomaiosz lett.
A víz borrá változtatása a kánai menyegzőn Jézus első csodatétele, a szinoptikus evangéliumokban nem szerepel.
Láthatunk benne előképet is: ahogy Jézus a vizet itt a menyegzőn borrá változtatta, úgy fogja majd a bor szubsztanciáját is „megemelni”, amikor a maga vérévé változtatja át az utolsó vacsorán.
Jézus Galileába érve előbb Názáretben tesz látogatást, legalábbis Lukács előadása szerint; Máté és Márk is beszámol egy ilyen esetről, de a jóval későbbi események során, s ők nem tudnak róla, hogy az irigységtől és a kemény szavaktól felbőszült názáretiek egyenest Jézus életére törtek volna. (János említést sem tesz az esetről.) Jézus keserű mondása „senki se próféta a maga hazájában” formában szállóigévé vált.
A Szentírásban a párhuzamok és analógiák sose véletlenszerűek. Jézust elutasítja és meg akarja ölni a legszűkebb közösség, amelyben felnőtt, ezért ő a más vidéken élőkhöz fordul, s azok hallgatnak rá. Nem nehéz ebben előképét látni a megfeszíttetésnek és az ősegyház sorsának: utóbb saját népe, a zsidóság vetette el Jézust, Barabbást választotta helyette, üldözte követőit, ezért fordult Pál, majd a többi apostol is hamarosan a pogányokhoz. Ez a fordulat az evangéliumok létrejötte idejére már végbement, sőt mint láttuk, ezek a művek többségükben eleve pogányokból lett keresztényeknek íródtak, ezért lehetett szükséges bennük minden módon indokolni és igazolni a zsidók elvettetését.
Jézus ezután Kafarnaumban, a Genezáreti-tó partján, Simon házában száll meg. Másnap a váratlan halfogás csodájával mutatja meg hatalmát Simon és fivére, András és a két Zebedeus-fi, János meg Jakab előtt, mire ők mindenüket elhagyva követik.
E négy tanítvány meghívását ekképp adják elő a szinoptikusok, míg János szerint, ahogy fentebb láttuk, kettejüket Jézus már a Jordán mellett meghívta, sőt valószínűleg még Jánost is; ezek Fülöppel és Bertalannal együtt a kánai menyegzőre is elkísérték. Minden bizonnyal két eltérő hagyományról van szó; ha akarjuk, áthidalhatjuk a köztük lévő ellentmondást az alábbi gondolatmenettel:
A Jordán menti találkozás alkalmával Jézus nagy hatást tett a mondott galileai férfiakra, de még nem kötötte őket véglegesen magához. A kánai menyegző után elvált tőlük, egy darabig maga járta Galileát, amazok pedig visszatértek családjukhoz (Simonról legalábbis megtudjuk, hogy nős) és foglalatosságukhoz. Kafarnaumba térve Jézus épp azért szállt meg Simon házánál, mert már ismerte őt. A tavi csoda döbbentette rá igazán híveit, kicsoda mesterük, s most már mindent hátrahagyva követték őt.
Éppilyen készséggel hagyta el pénzét és jól jövedelmező foglalkozását Máté (más evangéliumokban Lévi) Jézus egyetlen hívó szavára. A Mester szívesen fogadta meghívását egy afféle búcsúlakomára, és ott együtt evett-ivott Máté szakmabelijeivel, nagy megbotránkozására a farizeusoknak.
A vámosok (régi szövegekben publikánusok) a Római Birodalomban olyan vállalkozók voltak, akik a kincstárnak egy összegben befizették az adott területre kivetett adót meg a különféle út- és piacvámokat, aztán ezeket maguk hajtották be, a maguk zsebére s többnyire a törvényes összegen felül, hogy hasznuk is legyen. Ezért általános gyűlelet és megvetés övezte őket, a zsidóknál pedig ráadásul tisztátalannak számítottak, mert foglalkozásuk révén állandó érintkezésben voltak a pogányokkal. Érthető tehát, miért keltett megbotránkozást a törvények betűjére és a rituális tisztaságra kényes farizeusok között, hogy Jézus ilyen emberek közé leül, és eszik és iszik velük:
