KERESZTELŐ JÁNOS MŰKÖDÉSE ÉS HALÁLA
KERESZTELŐ JÁNOS MŰKÖDÉSE ÉS HALÁLA
A víz a tisztaság eleme, és már igen korán és sokféle vallásnál kialakult az a gyakorlat, hogy a lélek megtisztítását testi tisztálkodással jelképezik, illetve azzal vélik előidézni. Az Ószövetségben hasonlatos tisztálkodást írtak elő a templom belső udvarára való belépés előtt, a főpapnak pedig az engesztelésnapi áldozat bemutatása előtt és után is fürdőt kellett vennie. Elizeus elküldte Naámánt, hogy háromszor merítkezzék meg a Jordánban – ez ugyan a testi tisztátalanságtól, a leprától való megszabadulását eredményezte, de a benne foglalt csoda és a megszentelt folyó szerepe folytán kétségtelenül szakrális jelentősége volt. (A rituális fürdőzésnek napjainkban legismertebb példája a vallásos hinduk megmerítkezése a szent Gangesz folyam vizében; a muszlim hívőknek minden templomi imádság előtt folyó vízben kezet és lábat kell mosniuk.)
A jánosi keresztség tehát ilyen előzmények alapján használta a Jordán vizét a bűnöktől való megtisztulás eleméül. A teljes víz alá merülésnek azonban van egy még mélyebb rituális értelme. Akit elnyel a víz, az jelképesen meghal, aki pedig felbukkan belőle, az megszületik, illetve újjászületik. Meghal a bűnnek, s megszületik az új életre. Ezért lett a merítkezés az ősi keresztény gyakorlatban az egyházba való felvétel aktusa, helyettesítve s hamarosan teljesen kiszorítva a körülmetélkedés korábbi zsidó szokását. Amikor a csecsemők keresztelése elterjedt, a merítkezést felváltotta a vízzel való meghintés jelképes szertartása, de korunkban egyes protestáns felekezetek és szabadegyházak felújították az ősibb formát.
János görög jelzője, a Baptisztész is megmerítőt jelent, és sok modern nyelv ennek megfelelő szót használ a keresztelésre (pl. német taufen, svéd döpa), vagy az eredeti görög ige változatát (francia baptiser, olasz battezzare, spanyol bautizar stb.). A magyar keresztel ige szláv eredetű (pl. horvát krstiti), és látszólag arra utal, hogy az aktusnál a kereszttel jelölik meg az egyház új tagját, de valójában Krisztus neve rejlik a szóban, ahogy jól felismerhetően az angol christen igében is.
János prédikációja nem „pusztába kiáltó szó” volt, azaz hiábavaló, visszhangtalan beszéd, ahogy a pontatlan idézés folytán a latin vox clamantis in deserto nyelvünkben szólássá merevült. Már Károli is helyesen fordította pedig: Kiáltónak szava a pusztában! A teveszőr köntöst viselő torzonborz aszkéta fellépésének híre hamarosan szertefutott egész Júdeában, és seregestül jöttek a Jordánhoz a szent ember ihletett szavát hallgatni, bűneiket bánni, megújulni, felkészülni az Isten országára, amely íme elközelgett.
A fél évezrede élő messiási várakozás különösképpen felerősödött a zsidóság körében Heródes zsarnoki uralma idején s még inkább a megalázó római uralom alatt, amely durván gázolt bele a nép vallásos érzéseibe, és semmibe vette hagyományaikat. Sokan vártak a harcos szabadító királyra, Dávid utódjára, aki elűzi az idegen hódítókat, s helyreállítja Izrael dicsőségét. Ilyennek hirdette magát a gaulani Júdás a század első évtizedében, aki Galilea népét lázította fel a quiriniusi népszámlálás idején, de hadait szétverték a rómaiak, s őt magát is megölték. Hasonlóképp jártak a kisebb-nagyobb fegyveres lázadások a következő évtizedek során. Júdás híveiből alakult meg a zelóták, azaz „buzgók” pártja; e párt terrorista különítményét a szikarioszok (’tőrösök’) alkották, akik egyéni merényleteket szerveztek a római tisztségviselők és zsidó kiszolgálóik ellen.
A zsidók jelentős része azonban a fegyveres akciók sorozatos kudarcai nyomán arra a belátásra jutott, hogy a közvetlen erőszak ez idő szerint nem vezet a szabaduláshoz. Talán bűnei miatt nem tartja erre méltónak népét az Úr. Ez a belátás fakasztotta fel sokakban a vágyat a megigazulásra, az őszinte bűnbánatra. Nem kardot csóváló vezért akartak követni, hanem prófétát, az Úr igaz szavú emberét, aki a belső megújulás felé mutatja nekik az utat. Ezt lelték meg Jánosban, alázatos töredelemmel hallgatták, hogy dörgő szavával viperafajzatnak titulálja őket (Illés sem volt a sima szavak embere!), és szívük mélyén megrebbent az öröm: ez a láthatóan fegyvertelen férfiú mégiscsak ismeri, s tán nekik is megmutatja az utat Isten országa felé!
Nem csoda, hogy tanítványai között hamar lábra kapott a suttogó hír: talán éppen János a várva várt! Még Jeruzsálemből is küldöttséget menesztett hozzá a főtanács, hogy nyilatkozzék, ő-e a Messiás. A négy evangélium egybehangzó előadása szerint János ezt a vélekedést kereken elutasította, s előfutárnak nevezte magát, aki utat készít a nála nagyobbnak, az Igazinak. Egyes bibliakutatók szerint gyanús az evangéliumoknak ez a bizonykodása, különösen annak fényében, hogy Máté (11,2–6) és Lukács (7,18–25) szerint utóbb, mikor János már Heródes Antipasz börtönében sínylődött, hallott Jézus csodás tetteiről, és elküldte hozzá két tanítványát a kérdéssel: „Te vagy-é az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?” Igazán furcsa kérdés attól, aki már korábban és összes hívei meg a papi küldöttek előtt tanúságot tett az Isten bárányáról, s aki tanúja volt, hogy Isten, égi szózattal erősítette meg ezt. Olcsó kibúvó azt mondani, hogy voltaképp nem János kétkedett, csak tanítványait akarta ilyen közvetett módon meggyőzni Jézus messiási voltáról; a kérdéses szövegrészek, ha elfogulatlanul olvassuk őket, nem jogosítanak fel ilyen értelmezésre.
Feltételezhetjük tehát, hogy Jánosnak az a bizonyos tanúságtétele az Isten bárányáról az evangéliumok fikciója. Valószínű ugyanis, hogy János hívei és tanítványai hosszú ideig jelentős szektát alkottak a judaizmuson belül, amely szekta nem oszlott fel prófétájuk halála után, sőt messzi földön elterjedt, sokfelé lehetett találni híveit Palesztinán kívül is. Erre bibliai bizonyítékok vannak, Pál például Efezusban tizenkettőt térített át közülük a krisztusi hitre (ApCsel 19,1–7). Bizonyos, hogy a János-féle szekta egy ideig riválisa volt a Krisztus-követők felekezetének, sőt könnyen lehet, hogy számbeli fölényben voltak velük szemben. A rivalizálás bibliai bizonysága a János-evangéliumban található: „Ezután elméne Jézus az ő tanítványaival a Júdea földére; és ott időzék velök, és keresztele. Vetekedés támada azért a János tanítványai és a júdeaiak (ti. Jézus júdeai hívei) között… és menének hozzá, és mondának néki: Mester! Aki veled vala a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, ímé az keresztel, és hozzá megy mindenki” (3,25–26). Arra is gondolhatunk továbbá, hogy nem mindenki látta tisztán a különbséget a két felekezet között, magyarán összetévesztették őket. (A babonás Heródes Antipasz például, amikor Jézus működésének hírét hallotta, meg volt győződve, hogy az általa kivégzett János támadt fel.) Így az evangéliumok írása idején kétszeresen is szükséges lehetett „helyére tenni” a jánosi mozgalmat, s ezt úgy vélték a legmeggyőzőbbnek, ha egyenest János szájába adják a kijelentést az ő alárendelt szerepéről.
Ez a kijelentés tehát aligha hangzott el János ajkáról, s ha mégis, annyi kétségtelen, hogy ő nem hitte és nem hirdette magát Messiásnak, még kevésbé Isten fiának. Hogy az általa indított vagy inkább az ő karizmatikus személyétől ihletett vallásos mozgalom hamar elapadt, s híveinek egy része beolvadt a keresztény ősegyházba, annak épp az az oka, hogy ő nem alapított semmit; nem járt térítőutakra, nem művelt csodákat, néhány egyszerű imán és böjti gyakorlaton kívül nem kívánt semmit híveitől, s ami tanításának lényege volt, az hamarosan sokkal bővebben kifejtve és koherens teológiai világkép formájában jelent meg a keresztény igehirdetésben. Ha pedig Jánosnak netán mégis szándékában állt volna kiterjeszteni mozgalmát, ebben mindenképp megakadályozta volna korai bebörtönzése és mártírhalála.
A prófétának ősi joga megfeddeni a királyt bűneiért. Nátán szemére vetette Dávidnak, hogy megölette Uriást, s íme a jámbor király töredelmesen megbánta vétkét. Illés esete Áhábbal még közelebbi példázata annak, ami János és Heródes között esett. Illés a királyt Nábót halála miatt rótta meg, amelynek értelmi szerzője a királyné, Jezabel volt; Áháb ugyancsak bűnbánatot tartott, a királyné azonban Illés ellen fenekedett.
Heródiás első férje egyébként nem Fülöp volt, ahogy Márk evangéliumában áll, hanem Heródes Antipasz egy másik féltestvére, akit szintén Heródesnek hívtak, maga Heródiás pedig egy harmadik féltestvérnek, Arisztobulosznak a lánya, így tehát mindkét férje egyben nagybátyja volt. Kemény akaratú, hatalomvágyó asszonynak mutatja a bibliai elbeszélés, aki részben a sértettségből fakadó bosszúvágy miatt tört János életére, részben pedig attól való féltében, hogy a próféta végül még rábírja ingatag férjét a bűnös házasság felbontására.
Heródes Antipasz tehát börtönbe vettette Jánost, vélhetőleg ezt is felesége unszolására meg uralkodói tekintélye védelmében tette, ám nem engedett ártani neki. Márk novellisztikus elbeszélése szerint egy lakomán a király érzékeit felgyújtotta szép mostohalánya tánca, s bizonyára már kapatosan, könnyelmű esküt tett neki – ezt használta ki Heródiás, hogy bosszúvágyát betöltse a gyűlölt prófétán. Hogy ezt a lányt Szalómének hívták, azt csak Biblián kívüli forrásokból tudjuk, amiképp azt is, hogy Szalómé utóbb dédnagybátyjának, Heródes Philipposz (Fülöp) tetrarkhának a felesége lett, annak a Fülöpnek tehát, aki az evangélium téves állítása szerint anyja első férje, tehát az ő apja volt.
Josephus Flavius is megemlíti A zsidók története c. művében Keresztelő János bebörtönzését és kivégzését, amelynek színhelye szerinte Makhairosz erődje volt, de Heródes lépésének kevésbé regényes indítékot tulajdonít: „ attól tartott, hogy ennek a férfiúnak a tekintélye, akire úgy látszott, hogy mindenki hallgat, a népet még majd lázadásba kergeti” – azaz preventív intézkedésről van szó, a Heródes-dinasztiában megszokott zsarnoki, jogot és erkölcsöt lábbal tipró tettek egyikéről. Megemlíti Josephus tovább, hogy János kivégzése általános felháborodást keltett a zsidók között, akik utóbb Isten büntetésének tekintették, hogy Heródes megalázó vereséget szenvedett Aretasz petreai királytól, ama feleségének apjától, akit Heródiás kedvéért eltaszított volt.
Jézus a bibliai elbeszélés szerint nyilvános működése kezdetén felvette János keresztségét. Ebből kiindulva egyesek úgy magyarázzák, hogy Jézus is Keresztelő János tanítványai közé tartozott hosszabb ideig, majd mintegy elpártolt tőle, és önálló vallási mozgalmat alapított. Ez így túlzó vélekedés, annyi azonban kétségtelen, hogy Jézus valamennyi ideig Keresztelő János környezetében tartózkodott, és János evangéliuma szerint első híveit is annak tanítványai közül szerezte, sőt mint a fentebbi idézetből kitűnik, ő és tanítványai is gyakorolták Júdeában a keresztelést. Mindenképpen Jézus mondta a legméltóbb búcsúztatót útjának előkészítőjéről, amikor így fordult az őt hallgatókhoz: „Mit látni mentetek ki a pusztába? Szélingatta nádszálat-él?… Puha ruhába öltözött embert-é? Ímé akik drága öltözetben és gyönyörűségben járnak, a királyok palotáiban vannak. Hát mit látni mentetek ki? Prófétát-é? Bizony mondom néktek, prófétánál is nagyobbat… Mert azok között, akik asszonytól születtek, egy sincs nagyobb próféta Keresztelő Jánosnál…” (Lk 7,24–28)
