AZ ELSŐ HÚSVÉT
AZ ELSŐ HÚSVÉT
Nem tudjuk, hányszor járta meg a szent várost Jézus azóta, hogy szülei nagy aggodalmára gyerekfejjel elidőzött a törvény tanítói között. Bizonyára legalább annyiszor, ahány év eltelt közben. S hogy hány telt el? Erre nézve, mint láttuk, a szinoptikusok (pontosabban Máté és Lukács) adatai nehezen egyeztethetők össze. A szigorú templomtisztogatás epizódja kapcsán viszont János evangélista is ad egy támpontot Jézus életének kronológiájához. „Negyvenhat éve épül a templom…” – mondják Jézusnak a zsidók. Josephustól tudjuk, hogy Heródes uralkodásának 18. évében fogott hozzá a harmadik és a korábbi kettőnél hatalmasabb templom építéséhez, tehát Kr. e. 19-ben. Adjunk ehhez 46 évet, s Kr. u. 27-et kapjuk. Ez Jézus fellépésének első évében történt. S hogy ekkor hány éves Jézus? Ha Máténak hiszünk, akkor 33-34, és ez jóval elfogadhatóbb, mint ami Lukács születési adataiból következik, mert aszerint legfeljebb húsz-huszonegy éves lehetett volna.
Az első jeruzsálemi fellépés és nyomán a júdeai térítés, a tanítványok keresztelő tevékenysége (amely egyébként, mint fentebb írtam, féltékenységet támasztott Keresztelő János követői között) mind ismeretlen tények a szinoptikusok számára, hasonlóképpen Jézus beszélgetése a szamáriai asszonnyal és az, hogy a városban maradt, és prédikált ennek a zsidók által megvetett népnek a körében. Jézus utóbb, az irgalmas szamaritánus példázatával is kimutatta, hogy nem osztozik népének ebben az előítéletében, s ezt a példabeszédet Lukácstól ismerjük. Ugyancsak Lukács írja ezzel szemben, hogy egy alkalommal Jézus Szamárián át akart Jeruzsálembe menni – ez valóban a legrövidebb út Galileából, de az ünnepekre zarándokló északiak mindig inkább nagy kerülőt tettek, hogy ne kelljen szamaritánus földre lépniük. Nos, végül Jézus is kénytelen volt ezt a megoldást választani, mert az első faluból, ahová tanítványai szállásért betértek, elkergették őket.
A szombatnap megszentelését valóban a mózesi törvény követelte meg, kategorikusan és igen szigorúan tilalmazva e napon mindenféle munkát, s az isteni példára hivatkozással pihenést írt elő. De milyen ténykedés, illetve miből mennyi számít munkának? Ezt már a századok folyamán felhalmozódott törvényértelmezések és a rájuk hivatkozó aprólékos és szőrszálhasogató előírások szabták meg. A szombatra vonatkozó tilalmak légiója a zsidó embert valósággal gúzsba kötötte, és visszájára fordította a törvény eredeti szándékát – az ugyanis az ember szabadságára volt alkotva, és elsősorban szociális jelentőséggel bírt, mert nemcsak a munkát tiltotta meg a hét egy napjára, hanem azt is, hogy valaki e napon szolgáit vagy barmait dolgoztassa. Ismeretes a Makkabeusok szabadságharcainak az a képtelen epizódja, amikor egy egész zsidó gerillacsapat moccanás nélkül hagyta, hogy lemészárolja az ellenség, amely történetesen szombatnapon támadt rá – olyankor ugyanis igaz zsidónak még a kardját sem szabad felemelnie.
Jézus több alkalommal is kihívja a Törvény betűjéhez ragaszkodó farizeusok rosszallását azzal, hogy szombaton gyógyít. „Az Emberfia ura a szombatnak is!” – vágja oda nekik, és felvéve a kazuisztika kesztyűjét – az esetmagyarázgatás a törvénytudók kedvelt eljárása volt –, végletes helyzeteket idéz eléjük: akinek szombaton kútba esik juha vagy ökre, vajon vár-e másnapig, hogy kihúzza?
Annyiszor beszélnek el az evangéliumok szombatnapi gyógyításokat és a velük járó farizeusi ellenkezést, hogy már némi tendenciát is sejthetünk ebben. A kereszténység, amely a zsidóságtól elfordulva egyre inkább a pogány eredetűek között terjedt, a szent napot az evangéliumok írása idején már egységesen a hét első napján ünnepelte; a szombat megtartását a zsidóságba való visszaesés jelének tekintették, s ez ellen Pál már a negyvenes évek végén erélyesen fellépett. Ezért volt hát szükséges az evangéliumokban Jézus tekintélyével is csökkenteni a szombatnap fontosságát.
Az apostol görög szó (aposztolosz), az arám sölíah fordítása, és küldöttet, hírnököt jelent. Az aposztellein (’küldeni’) ige származéka, de ma ismert jelentésével csak a keresztény szóhasználat ruházta fel. Tanítványai közül Jézus tizenkettőt szemelt ki apostolnak, tanítása továbbvivőjének, s felhatalmazta őket, hogy a nevében prédikáljanak, gyógyítsanak és más csodákat vigyenek végbe.
A tizenkettes szent szám volt Izraelben, Jákob fiainak s a tőlük eredeztetett törzseknek a száma. Sok-sok követője közül, akiknek a számát nem tudjuk, Jézus azért választott ki tizenkettőt, hogy mintegy Izrael tizenkét törzsét jelképezzék. Ebből a puszta tényből még nem szükséges arra következtetni, hogy Jézus a maga megváltói küldetését Izrael népére akarta volna korlátozni. Nehéz viszont kitérni e következtetés elől, ha arra figyelünk, hogy az apostoloknak adott eligazítás betű szerint ezt tartalmazza. Jézus más alkalommal kijelentette egy szidóni kánaánita asszonynak, aki lánya meggyógyításáért esedezett hozzá: „Nem küldettem, csak az Izrael házának elveszett juhaihoz.”
Könnyű volna persze épp ennyi, sőt több evangéliumi hellyel bizonyítani, hogy Jézus igenis az egész emberiséget hívta meg egyházába. A legnyomatékosabbnak tetszik Jézus hagyatkozása mennybemenetele előtt, az apostolokhoz intézett utolsó intelmei, hogy menjenek szét és hirdessék az ő evangéliumát minden nemzetnek és minden teremtménynek. Ezt Máté és Márk evangéliumának végén találjuk, ezzel szemben Lukács és János egyáltalán nem említi. Az ApCsel első tíz fejezetéből kiviláglik továbbá, hogy eleinte az ősegyház fejei, az apostolok is szigorúan a zsidók, mégpedig a vér szerinti zsidók belügyének tekintették a jézusi üdvösséget. Péter csak egy álmában kapott isteni intés nyomán szánja rá magát, hogy belépjen a római százados házába Caesareában, jóllehet Cornelius és egész háznépe „istenfélő”, azaz a zsidó hit és törvény követője. Meg is kapja érte az alapos fejmosást, amikor visszatér Jeruzsálembe – furcsa reakció ez olyanok részéről, akik állítólag az egyetemes misszió parancsát kapták Mesterüktől.
Az ellentmondást nem könnyű feloldani, legfeljebb az egyes evangéliumok eltérő alapállására hivatkozhatnánk, vagy feltehetnénk, hogy az evangéliumok alapjául szolgáló hagyománynak voltak különféle, olykor egymásnak ellentmondó rétegei. És kérdés, hogy érdemes-e mindenáron valami kézenfekvő magyarázatot keresnünk. Inkább arra kell figyelnünk, hogy Jézus szívesen beszél antitézisekben, hogy olykor egy-egy mondatán belül is zavarba ejtő ellentéteket vet egymás mellé. Nem is szükséges messze mennünk ilyenekért. Apostolainak lám, azt tanácsolja, hogy ravasz kígyók legyenek és szelíd galambok. Ő, a szeretet legnagyobb prófétája kijelenti, hogy nem békét hozni jött, hanem kardot, hogy feldúlja a legszentebb emberi viszonyokat is. Mély és messze világító paradoxonok ezek, magyarázataikkal köteteket lehet megtölteni.
A kiválasztott tizenkét apostol közül hatnak, Péternek, Andrásnak, Jánosnak, Fülöpnek, Bertalannak és Máténak a meghívását külön is elbeszélték az evangéliumok, ők képezték a „magot”. Természetszerűleg került közéjük János testvére, Jakab; ők ketten voltak Zebedeus fiai, név szerint ismerjük anyjukat, Szalómét is, aki Jézus női hívei közé tartozott. Mindketten az apostolok belső köréhez számítottak Péterrel és Andrással együtt. Mesterük még külön nevet is adott nekik indulatosságuk miatt, épp az alkalommal, amikor a szamaritánus faluból kiutasították őket. A két apostol ugyanis azt javasolta, imádkozzanak le tüzet az égből a bűnös falura, ahogy Illés próféta tette az elfogására küldött katonákkal. Ekkor Jézus megdorgálta s tréfásan Boanergesnek nevezte el őket. Ez a héber Beni Rages, azaz ’mennydörgés fiai’ görögös formája.
Tamás a „kettős”, görögösen Didümösz, azaz ’iker’ melléknevet viselte, nyilván ikernek született, de testvére talán nem érte meg a felnőttkort. Csak János evangéliumában rajzolódnak ki egyéni vonásai, főleg hitetlenkedéséről lett híres, amit Jézus feltámadása után tanúsított.
Az „ifjabb” Jakabról apja, egy bizonyos Alfeus nevén kívül semmit sem tudunk. Márk szerint Lévi, a vámos apját is Alfeusnak hívták, ezért ha Máté azonos Lévivel és a két Alfeus egymással, akkor az ifjabb Jakab Máté testvére volt.
A másik Simont Máté kánaáninak nevezi, Lukács pedig zelótának, azaz buzgónak; egyebet nem tudunk róla az evangéliumokból.
Két Júdás is került az apostolok közé; az egyik megkülönböztetésül a Taddeus vagy Tádé melléknevet kapta, az talán a héber Taddai, azaz ’bátor’ görög változata; őróla sem tudunk nevezetesebbet.
Minden apostolnévsornak a végén áll, természetesen, a másik és sokkal nevezetesebb Júdás, Jézus majdani árulója. A régebbi fordítások nyomán „Iskarióti” melléknévvel lett ismeretes, de ez fordítási tévedés, az arám is Kariot, azaz ’Kariotból való férfiú’ indokolatlan összevonása. Őróla még hallunk bővebben.
