XV. EGY JELZETLEN KÉP
XV. EGY JELZETLEN KÉP
E börtönöktől visszatérve, még egyszer végigmegyünk a Doge-palota termein, s még egy pillantással üdvözöljük a Dogék collectiv arcképsorozatát, s a milliókért sem drága históriai festményeket a világ első művészeitől, a megörökített dogékkel; Enrico Dandolo, Andrea Contarini, Domenico Michieli, Sebastiano Ziani, Antonio Grimani, Pietro Loredano, Francesco Dona, Cicogna hírhedett dogék csupa triumfális csoportozatokban, s keresve keresünk Velence hősei és felszabadítói közül egyet, akiről sem az angol, sem a német kalauzkönyvek nem tesznek említést.
Pedig ott van ő bizonyára; csak keresni kell. A nagy tanács termében egy Tintoretto és egy Paolo Veronese festménye közé oda van felfüggesztve keskeny aranyrámácskában Victor Emanuelnek olajkőnyomatú arcképe. Velence utolsó visszaszerzője beérte egy ötlírás arcképpel, s a fényképszülte chromolithographia a művészecsettől megörökített dogék közepette a múlt és jelen közötti egész különbségeknek emblémája.
Velencének dogéja sincs már, aki palotáiba zsákmányt hozzon, Tintorettója sincs már, akit tíz esztendőre bezárjon-festeni; de pénze sincsen, amivel egyiket a másikkal megörökítse: a szeretetet és hálát pedig elég kifejezni a színnyomat is. Az űr nem tekint az adomány becsére; csak az adományozó szívére.
De bizony még valami mással is megemlékeztek Velence visszaszerzőjéről. A Dogé-palota bejárásánál a falra felrajzolták korommal a „ré galantuomo” könnyen eltalálható carricaturáját: azzal a sajátságos bajusszal és szakállal. S jellemzi a kort és a népet, hogy ezért a torzképért senki sem haragszik meg, és senkinek sem jut eszébe azt onnan levakarni.
Milyen iszonyú haladás: attól a festménytől, amelyen az elnyomott nép zsarnoka lábait csókolja – eddig a koromrajzig, melyben a felszabadított nép szabadítójával tréfásan komázik; de szívében szereti! Iszonyú haladás „lefelé” – és mégis „fölfelé”.
