VII.
VII.
Régi mondás az, hogy „a megszokás az embernek a boldogsága”.
Ilyen boldog megszokásban öregedtem én meg. Ilyen volt a napirendem évek során által.
Korán keltem, a nappal együtt (lámpásnál sohasem dolgoztam). Akkor rögtön hozták a tejeskávét, egy szelet pirított kaláccsal; utána egy ujjnyi fagyos szalonnát paprikával, hegyibe egy kupica szilvóriumot, aztán ültem a papirosos asztalhoz, dolgoztam arra a napra valót, ha volt országgyűlés, odamentem, hallgattam a folyosón az anekdotázást; megkérdeztem a kijövőktől: ki beszél odabenn? Aztán mikor megéheztem, hazamentem, megebédeltem kedvem szerint.
De micsoda ebédek is voltak azok!
Az a drága jó bableves disznókörömmel, meg a gulyáshús kemény csipedettel, a hajdúkáposzta füstölt oldalassal, kolbásszal, a lencse disznófülével, farkával, meg az a fordított kása bárányhússal, a juhtúrós puliszka, aztán a fokhagymával tűzködött bélpecsenye, az excellens malacpörkölt zöldpaprikával, a nyárson sült liba pörcös öntött salátával; hát még az élethosszító paprikás halászlé s a leírhatlan tepertyűs, kapros túrós csusza! Ha én tirátok visszagondolok! Közbe meg utána egy hét pohár (nem 2, hanem 7) svábhegyi karcos, parádival! Nem tudják a nagyurak, hogy mi a?
Ebéd után aztán egyet gyökönteni a karszékben ülve, aztán nagyot sétálni az ejtőzés végett, öt órára a klubba menni, az esteli lapoktul okosabbá lenni, akkor leülni a megszokott tarokkpartihoz, másfél óráig szidni a kompanistákat, vagy szidatni általuk (öt krajcárért); akkor hazamenni, leülni a vacsorához, elbeszélgetni. Tíz órakor már ágyban feküdtem, s aludtam, mint a juhászbunda. Ezért nem is jártam színházba, mert nem tudtam a darabnak a végét kivárni.
De volt is aztán olyan álmom, mint egy szintaxista gyereknek. Mindennek egyszerre vége lett az új állapottal.
Először is korán reggel nem lehet felkelni; mert kilenc órakor az inasok mind alusznak: későn feküdtek le; a redőnyök le vannak bocsátva: éjszaka van. Aztán meg nincs is miért fölkelni: hiszen nincs már betűkkel barázdázni való papiros. A reggelit „á la fourchette”-nek híják: van ott minden: kínai tea, szardínia, vaj, retek, sajt, kaviár, tojás, szalámi, sonka, libamájpástétom; csak tejeskávé nincs meg paprikás szalonna. Ez a „lunch”.
Hát még aztán a „diner”!
Hol van az én jeles alföldi szakácsném? Itt francia szakács főz, s amit az kotyvaszt, az az én gyomromat úgy megfekszi, mintha rossz lelkiismeretet nyeltem volna le mustárban pácolva. Rosszul is nézek ki. Minden ember azt kérdi tőlem, hogy mi bajom? Különösen a háziorvosaink. Eglantine tart minden fajtából egyet: van egy ordináriusa, aztán meg egy specialistája, egy dentistája, egy masszőrje, egy svéd gimnasztája, egy kneippistája meg egy metalloelektrotherapeutikistája, aki homöopatikus istennyilával gyógyít.
Ezeket mind eszi a méreg, hogy hát én mért nem akarok igazán beteg lenni: mikor a körülményeim olyan szépen megengednék!
A két étkezés közét kitöltik a látogatások. Azoknak rendes turnusa van. Nekem kéthetenkint valamennyi százhúsz ismerősét Eglantine-nak sorba kell látogatnom, akikhez nekem semmi közöm, s törni rajta a fejemet, hogy miről beszéljek velük, nehogy valami bolondot találjak mondani, vagy egy körmönfont magyaros mondás ki ne szaladjon a számon, amilyenhez az én hajdani jó ismerőseim szokva voltak. Délután valami ürügyet keresni a megszökésre a teatársaság elől, estére elmenni a színházba, operába, végigásítani az öt felvonást; aztán megint haza, de nem lefeküdni, hanem estélyhez öltözni, frakkot húzni, fehér nyakravalót kötni, vendégeket elfogadni, azokra ráismerni, konverzálni, németül és franciául, aztán a legéltesebb dámát a büféasztalhoz vezetni, azt őrült hülyeségekkel mulattatni, vacsora után leülni a whist-asztalhoz, s reggel három óráig komolyan tárgyalni trikket, slemmet, robbert, sans atout-t.
Eglantine flegmatikus temperamentumú, passzív természetű hölgy volt. Úgy látszik, hogy nagyon alaposan kinevelte a megboldogultja. Hanem ezt a tulajdonságát aztán tudta uralkodó tényezővé alakítani.
Hiszen rettenetes egy pörlekedő asszony! Ahogy a népies litánia mondja: „A kétszer megfőzött babtól, a kibékült jó baráttól, a pörlekedő asszonytól őrizz meg Uram minket.” De még félelmetesebb egy asszony, aki, ha megharagszik, hallgat. Hallgat egész nap, hallgat egész hétig: semmi esemény megszólalásra nem bírja. Ezt a tulajdonságot vitte tökéletességre Eglantine.
Beszélhetett hozzá az ember, akár egy múmiához. Keresztülnézett rajta, mintha puszta levegő volna. Nem látott meg, nem hallotta meg, mit beszélnek hozzá.
Hanem volt neki egy kiegészítő része, egy angol miss. Tiszteletre méltó alak. Túl a veszedelmes koron. Sovány, csupa csont, csupa chignon, amit az ajkán kibocsátott, az mind vitriolba pácolt skorpió volt. Az orrát úgy tudta mozgatni, mint a tapír, fölfelé, ha támadott, lefelé, ha neheztelt, széjjel a cimpáit, ha diadalmaskodott.
S rendkívül hadakozó természete volt.
Előtte minden ember a priori gazember, amíg ennek az ellenkezőjét hiteles adatokkal nem igazolja.
Énrám különös pikkje volt, amióta a házhoz kerültem. Úgy látszik, hogy az az ő beleegyezése nélkül történt.
Nem láttuk ugyan egymást egyebütt, mint az étkezőasztalnál, mivelhogy az estélyeken nem jelent meg; hite és vallása tiltván, hogy más öltönyt vegyen föl, mint állig bekapcsoltat.
Minden mozdulatomat hangos kritikával fogadta. Ha a késheggyel sót tettem a levesembe, s azután (szokás szerint) a késhegyet leszoptam, a hátam mögött álló inasnak intett, hogy adjon más kést. Ez illedelemsértő. Én utoljára azt tettem, hogy egy szegedi bicsakot hoztam a zsebemben, azzal vettem ki a sót, s aztán becsuktam, megint a zsebembe tettem.
Még alaposabb kifogása volt az ellen, hogy én a kenyeret késsel metszem, holott a kenyeret törni kell, ahogy ezt Márk evangélista megírta XIV. rész 22. versében, s ahogy azt követik az igazhivők Angliában.
Én magyaráztam neki, hogy igenis, azok a népek, akik a kenyeret „Kaisersemmel” alakjában ismerik, törve fogyasztják a kenyeret, éppen úgy a régi hebreusok, akiknek a kenyere pogácsa és katakönyöke alakú volt, de nálunk Magyarországon a kenyeret nem lehet kés nélkül felszelni. Nem engedett a dogmájából. Egyszer aztán az ebédnél adattam neki egy olyan szép barna fényes hátú talyigakerék nagyságú soroksári sváb kenyeret. „Kérem szépen, miss, legyen szíves ezt megtörni és kiosztani közöttünk!” Ezért rettenetesen megharagudott rám, s kiátkozott a gyülekezetből.
Miss Lizzie-nek hívták.
Az anglikán egyházhoz tartozott, s fő-fő indítóoka volt annak, hogy a kálvinista vallástól elidegenedjem. A vasárnapot úgy megböjtöltette velünk, hogy aznap még kártyát sem volt szabad vennünk a kezünkbe.
Eglantine nagyon ragaszkodott miss Lizzie-hez.
A hitvallásuk különböző volt, hanem az etikai nézeteik egészen találkoztak.
Csupán egy ember mert neki ellenmondani a családban: ez volt a középső fiunk, az abbé.
Sohasem ismertem rokonszenvesebb alakot az abbénál. Menten mindenféle ájtatoskodó hipokritáskodástól, tele szabadelvű nézetekkel, bátran és őszintén kitárta a maga nézeteit az ultramontán irányzat jogosultsága felől.
Nem titkolta el, hogy nemcsak a túlvilágon, de a földi életben is ez a dogma éltet, elevenít, üdvözít.
Sok disputája volt emiatt az anglikán miss-szel; de mindig ő maradt a győztes.
Nagy ismeretbőséggel és amellett fennkölt szárnyalással idézte a Szent Heortokrates (protestáns írta) adatait a hithűségért kiszenvedett mártírok legendáival. Gyönyörű dolgok vannak azok közt.
– Hát hol vannak a többi vallásfelekezetek mártírjai? – kérdezé miss Lizzie-től az abbé. – De még manapság is, amikor a föld egyik felét az angolok úrkodják, a másik felét az oroszok, hát hol vannak az anglikán, hol az ortodox misszionáriusok, akik a keresztyén hit terjesztéseért életüket, boldogságukat; ifjú éveik gyönyöreit feláldozzák? Egyes-egyedül a római katolikusok azok, kik a kereszttel kezükben a veszedelmes régiókba előre hatolnak. Az angol, az orosz csak fizet vagy harcol; de szenvedni nem tud a vallásáért.
Kezdtem igazat adni neki.
