VI.
VI.
No de most már hát csak volt elég pénzünk!
Disztingváljunk!
Pénz volt sok; de elég soha! A gazdag embernek soha sincs elég pénze.
Amikor még jámbor; munka után élő ember voltam, mindig fölöslegem volt, amiből jótékonyságra, közcélokra is úri módon juttattam. Most, hogy százezrével tolakodik be hozzám a bankó, zsugori vagyok; a pénztárnokom kétségbe van esve: a pénztárban soha sincs elég „kassza”.
Hova lesz hát?
Ezt is kitanultam idő jártával.
Először is itt volt a három apanázsra szorított fiú. No, azok fixumot kapnak, ki-ki hatezer forintot havi részletekben.
A legkisebbik, az a miniszteri bürókerülő, akiből nekem financier-t kellett idomítanom, azzal bizonyította be a pénzügyi műveletekhez hivatott zsenijét, hogy váltókat állított ki rengeteg összegekről, s azokat olyanformán értékesítette, hogy jószívű ügynökök által elhelyeztette becsületes uzsorásoknál, akik adásvevés címén adtak neki hajóteher számra épületköveket, vagonszámra gubicsot, egész tonnákkal tűzkövet, s más egyéb ilyen könnyen értékesíthető árucikket: úgy, hogy a finanszoperáció mellett okvetlenül kaphatott az én fiacskám ezer forintos váltó után legkevesebb száz forintot. De azért nem kell a becsületes kölcsönadón sajnálkozni, hogy szegény pára! Fuccs a száz forint. A váltóra az én legkisebb Benjáminom nem mulasztá el a mamája nevét is odaírni mint kiállítót. Ezt ugyan úgy híják közönséges ember fiánál, hogy váltóhamisítás, s a büntető törvénykönyv nem veszi tréfaszámba. Hanem hát mit csinálsz?! Mikor a váltót bemutatták Eglantine-nak, elszörnyedt, lamentált, fenyegetőzött, csinált nagy scénákat, de véges-végül mégiscsak be kellett váltani a hamisítványt: hisz a drága rajkóját csak nem csukathatta be, egész életére megbélyegezve, a becsületes társaságból kitaszítva. Hát csak sírt, fejfájást kapott és fizetett. Én aztán a következő stratagémát gondoltam ki.
Megbíztam egy ügynököt, hogy keresse fel a titkár fiamat. S ajánlja fel neki, hogy az eddigi pénzszerzési metódus helyett kövessen jobbat. Ne menjen az ördögi uzsorásokhoz, akik ezer helyett százat adnak, van egy angyali uzsorás, aki ezer forintos váltóra ötszáz forintot ád. Kapott rajta.
Mikor aztán Eglantine beváltotta a hamis váltót, fele a kifizetett összegnek a saját pénztárunkban maradt.
Tehát már uzsorás is lettem. Szépen haladunk az új ösvényen!
A középső fiú, az abbé más szisztémát követett. Neki nem lehetett váltókkal dolgozni (különféle törvényes és etikai okoknál fogva). Neki más kulcsa volt a mama pénztárához. Menyországi kulcsok. Ne magyarázzuk ezt bővebben. Nem kell a saisi kárpitot emelgetni. Eglantine-nak legerősebb oldala volt az ájtatosság. Lelje meg érte jutalmát az égben! Ehhez a rovathoz carte blanche volt adva a pénztárnoknak, s az lelkesen be lett töltve.
A legnagyobb fiú, a dragonyos tiszt egészen korrekt gentleman volt. Ennek a váltói nem szaladgáltak a piacon. Még az apanázsát is csak félévenkint utólag vette föl. Mindig volt elég pénze. Némelyek asszonyi kegyről fecsegtek. De az csak pletyka. Én tudom a kútforrását. Mint sportsman látja el magát dús jövedelemmel. A turfon nyer óriási összegeket. Azok a bécsi és budapesti lóversenyek! Aki érti a maga dolgát, az mindig biztosra játszik. Nem csak a totalizatőrön. Ámbár az is csak valami. A sok ezer fejű publikumtól, aki annyit ért a lovakhoz, mint a tyúk az ábécéhez, a maga tíz-húsz forintocskáját elszedni. Úgy kell a burzsoának! Ha a birka odaviszi a gyapját, meg kell nyírni. De hát a publikum pénze csak desszert – a versenydíj csak appetitórium, a fogadás az igazi kövér „filet de cheval”.
Hanem az efféle turfon termett fogadáshoz két ember kell, egy okos ember, aztán egy másik, aki azt hiszi magáról, hogy ő még okosabb, pedig nem az.
Az én „ainé”-mnek az a mesés szerencséje volt, hogy mindig talált ilyen másodikat. Általános meglepetéssel járó fordulatok koszorúzták a rizikóit. A „favoritot” leverte egy „outsider”.
Én csak azt nem bírtam megérteni, hogyan akadhat olyan ember, akit már egyszer a turfon kegyetlenül megborotváltak, hogy még egyszer meg hagyja magát borotválni.
Úgy van az ember a talánymegoldással, mint a népmonda svábja, aki rajta ül a lovon, akit keres.
Nekem is igazán ezt a címet kellett volna keresnem „Ló”, akkor aztán mindjárt rájöttem volna az egyszerű megfejtésre.
Eglantine-nak egyetlen szenvedélye volt: a versenylóistálló. Szerencsére ez a szenvedély nem ragadós. Hanem akinek négymillió forint vagyona van, az nem engedheti el magának, hogy ezt a szenvedélyt ápolja nagymértékben.
Teljes tökéletesen nem értek a lóhoz.
Még a színeiket csak meg tudom különböztetni, amely meghatározások ismét csak egy nyelvészeti adatot képeznek a magyar nyelv önmagából fejlett származásához: „sötétpej, világospej, fakó, sárga, szürke, almásszürke, babos, szepe, gesztes, kesely, fekete, fehér, egérszőrű, daruszőrű, tarka, vasderes, rézderes, hóka, holdas stb.” De már annak a meghatározására, hogy mi a „Nonius ivadék”, nem terjed ki a tudományom.
Szégyen biz az! De hát nem tehetek róla!
Mikor négyesztendős kisgyermek voltam, azt kérdeztem az apámtól: „tátikám! Ha mink a házunkat eladnánk, tudnánk mink azon venni egy lovat?”
Tehát az apám lovat nem tartott. Pedig nemesember volt, insurgens: a kolera idejében kordonvezető.
A hetvenes években, amikor jó idő járt az újságírókra, négy lovat tartottam, két szürkét meg két pejt; de magam mindig gyalog jártam; mert az egyik szürkét meg az egyik pejt rendesen sántává kezelte a kocsis. Azóta megvetem a lovat.
Eglantine pedig kultuszt csinált a lóbul.
Elragadtatással beszélt róluk. Mennyit kellett hallgatnom a „Kincsem” csikórul, meg a híres „Gladiateur” származékrul! Az általa alkalmazott zsokék, ha nem is miniszterek, de legalábbis államtitkárok voltak. A fiam, a miniszteri titkár gyakran panaszkodott, hogy az orfeumi díváját elütik a kezéről. Nem mertem őket ettől letiltani, mert féltem, hogy felmondanak.
A versenyre nevezett paripáit hetekkel előre úgy ápolták, mint egy primadonnát: annak az ivóvizét megfőzték, a füleire tokot húztak, ha sétálni vitték, a bokáira meg kamáslit. Annak a számára külön vagont csatoltak a vonathoz, mely Bécsbe szállítja. Igazán derék lovak voltak, hosszú lábuk, hosszú derekuk volt, hegyes orruk és kurta farkuk. Rendesen megverve tértek vissza. Az egész futamban ők vezettek, az utolsó jelzőoszlopnál hátramaradtak.
Az Eglantine versenylóistállója „Captain Green” név alatt szerepelt. A győztes ellenfél azonban „Captain Yellow” cím alatt volt ismeretes.
Eglantine dolga volt a százezerre menő fogadást fizetni. Egyszer aztán rájöttem nemcsak arra, hogy a „zöld kapitány” az én feleségem, hanem arra is, hogy a „sárga kapitány” pedig az én fiam.
„Nil admirari!” (Semmin se csodálkozzunk.)
A fiacskámnak a mesés nyereményeit a turfon a mama pénztára fedezi. Osztoznak benne a zsokék, Isten éltesse őket! Ezért van hát az a nagy apály a pénztárban.
„Mundus vult decipi” (a világ kívánja, hogy megcsalják). Igaza van.
Megakadályozni azt, hogy a világot megcsalják, hasztalan fáradság – hanem „csaljunk együtt”, ezt már lehet.
Rájöttem, hogy összedugott kézzel még gazdag embernek sem lehet megélni – holtig sem, hát még azután.
Munka után kell látni!
Az is kínálkozott elég.
Boldogult elődöm tizenkilenc társulatnak volt igazgatótanácsosa s annálfogva nagy részvényese. Azok mind virágzó üzletek, államilag protezsált vállalatok voltak. Nagyon könnyű volt azokat az üresen maradt állásokat rám mint törvényes utódjára átruháztatni. Azok közül tizennyolchoz annyit sem értettem, mint a kínai alfabéthez. De valamennyit megültem becsülettel. Ha az ember az igazgatótanács havi ülésén az eléje tett papirosra a plajbásszal madarakat és virágokat rajzol, amíg a jegyzőkönyvet és a jelentést felolvassák, azáltal teljesen bebizonyította a szakértelmét és hivatottságát. Én rendesen kalligrafikus cifra kezdőbetűkkel szoktam jelenlétemet megörökíteni.
Volt pedig a többek között egy igazgatótanácsosi állásom, mely a közös ügyek természeténél fogva az Osztrák-Magyar Monarchia második fővárosában, Bécsben, megjelenésemet követelte.
Ez pedig hetenkint egyszer előfordult.
Mindig egy nappal hamarább szoktam felmenni, minthogy éjszaka nem szeretek a vasúton utazni. Ott azután rendesen találkoztam a majorescómmal; természetesen a Ronacher orfeumában, ahol aztán együtt szupíroztunk (kellemetes társaságban). De ennek egy külön fejezetet szentségtelenítsünk, elébb hadd beszéljek magamról valamit.
